Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
Egyik volt a gázoló, a másik a pelyvahordó Károly bátyám talicskájának tájházban lenne a helye... "'KÖRÖSTÁJ------------------S ZÜLŐFÖLDÜNK 1990. június 23., szombat Százhuszonöt évvel ezelőtt halt meg Bugát Pál A magyar orvosok Kazinczy Bugát Pál, Buda város díszpolgára A vályogvető bármilyen sok gonddal, bajjal élt is, szegény ember maradt, mégis elégedett, ha egészsége jó és felesége dolgos volt: vigyázott arra a kis „vanra” és nem herdálta el. A vályogvető nehéz munkát bíró emberekből lett, 30-50 év körüliekből, de fiatalabbak is csinálták. A vályogvetés alkalmi munka, főleg tavasszal, áprilistól júniusig tartott, ha nem volt esős a tavasz. De mi is az a „vályog”? Erre a Néprajzi Lexikon így felel: „A vályog pelyvás sárból vetővel készített szántott agyagtégla. Keleti szláv eredetű szavunk, első említése 1693-ból való, de régebbtől fogva ismert és használt építőanyag...” Vályogvetésből valamikor Gyarmaton is sokan tengették életüket, és akik ezzel foglalkoztak, őket hívták vályogvetőknek. A lakosság építkezési, illetve vályogszükséglete „a város” különböző részein, közvetlenül a falu szélén lévő, úgynevezett „vályogvető gödörből” került ki. A Hajnal utcai, az Újsori, a Bikaszinnél, a Vásár térnél, valamint a Bergel-féle malom tő- szomszédságában voltak vályogvető gödrök. Ezek a földek a község tulajdonában voltak, és csekély „árendáért” kapták meg a vályogvetők. A tapasztani való, sárga földet és a töltésnek valót ingyen adták a lakosoknak. A vályogkészítéshez legjobb a szikes agyag. A legtöbb vályogot júliusban, augusztusban, esetleg, ha jó volt az időjárás, szeptember elején készítették. Az új gabonatermés után, amikor volt törek és pelyva. Nyers földből készül a jó vályog. Este áztatták a sarat a gödrökben felgyülemlett esővíz felhasználásával. A porhanyóssá tett földet lelocsolták vederből, míg sárrá nem vált. Száraz esztendőben, ha kevés volt a víz, a már kitermelt gödrökben „sírkutat” ástak, s abból merték a vizet. Aztán 4-5 gödör vizét összeeresztették, könnyítették a munkát, ha csak lehetett. A vályogvetők általában párosán dolgoztak, ketten csinálták a sarat: egyik a „gázoló”, a másik a „pelyvahordó”. A szalmát, töre- ket a vettető adta, 1000 darabhoz egy kocsival. Az árpapelyva nem volt jó, mert kalásza van. A vályogvető először kapával kavarja, készíti a megázott földet, aztán törekkel szórja és lábbal beletapossa. Anyai nagyapám is ilyen vályogvető emberféle volt, s ő mesélte, régen lóval is tapos- tatták, vágatták bele a töreket, pelyvát a sárba, de az nem volt tökéletes. Nagypám mesélte, legjobb gyepre verni a vályogot, másutt szalmázni kell, mert felszedi a földet és „bocskoros” lesz a vá- lyok — az nagy szégyen a vályogvetőre! Mint említettem, a vályogvetés erős munka, jó derekú emberek kellenek hozzá, sokat kell hajlongani. A vályogvető emberek virtusból versenyeztek. Például: „addig nem egyenesedem fel, míg 100 darabot ki nem vetek — 1 liter pálinka!” Ha sikerült, hirtelen felállt, s mondta: na ki van! Otthon, a gyarmai házaknál is vetettek vályogot, édesapám is bontottéi régi ólat, rossz vályogját szétverte, újra vetette, s készült belőle új sertésól. Ahonnan kivette a vályogot, abból lett a szemetesgödör, s idővel szépen megtelt, majd újra lehetett arra a helyre is veteményezni. Sok szegény fiatal házas maga vetette ki a házához szükséges vályogot. AII. világháború után háttérbe szorult a vályog és terjedt el a tégla, illetve másfajta kő, beton, stb. Például egy statisztika (1930) szerint: Füzesgyarmaton a házak száma 2 ezer 2 száz 87 volt, vályogból volt 2 ezer 189 darab, 96 téglából, 2 fából, cseréptetővel 1 ezer 197, náddal vagy zsúppal 1 ezer 90 volt befedve. Ma már nincsenek vályogvető emberek, kipusztult e szakma, az idő sodrása elfújta. Ezek a vályogvetők igen tisztességes emberek voltak és emberhez illően éltek, dolgoztak, kemény „életpályát futottak be”. Él még azért Gyarmaton egy-kettő „e keményfajtából”, Tóth Károly bátyám a Baross utcában, akinek még meg van „a kenyérkeresője”, talicskája, vetője. Ezeknek a szerszámoknak a tájjellegű házban lenne a helye — megérdemelné gazdája, hisz sok-sok éven, sőt évtizeden át vetette a vályogot szorgalommal, kitartó munkával. írásommal egy feledésbemenő szakmát igyekeztem (nem a teljesség igényével) megörökíteni az utókor számára. Borbíró Lajos Bugát Pál (1793-1865) 1818- ban szerzett orvosi diplomát, 1828-ban a pesti Orvosi Egyetemen az „élettan-általános kórtan- és gyógyszertan nyilvános rendes tanára a sebészeti tanfolyamon.” Számot vetve a kor kívánalmaival és erejével, célul tűzte ki az orvosi és természettudományi magyar irodalom megreformálását. Ennek az óriási feladatnak az elérésére sem munkát, sem fáradtságot nem kímélve, annyit tett, mint előtte három évtizedig senki más! Ezt a mulasztást szinte egyszerre akarta pótolni. A „Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései” ,1841 -ben magánkezdeményezésből létesültek és ösztönzést jelentettek a természettudományok művelésére. Ezeknek egyik kezdeményezője Bene Ferenc orvoskari dékán volt, aki szerint ezek a vándorgyűlések alkalmat adhatnak az ismeretek terjesztésére, mert a ,,tudományos eredményeinek véka alá rejtése az emberiség elleni vétek volna!” A szerkesztő Bene Ferenc törekvését Bugát Pál támogatta és az általa szerkesztett „Orvosi Tár” című folyóiratban kimerítő magyarázatokkal kísérte. Az Egyesület fő céljául azt jelölte meg, „hogy mind magunkból országunk emberiségének élet és egészségbeli üdvére annyi erőt fejtsünk ki, amennyi kifejtésére csak tehetségeink képesek.” Bene Ferenc 1841. május 29-én bevezető beszédében többek között a következőket mondotta: „Óhajtaná ugyan a magyar királyi egyetem orvosi kara, hogy minden orvos és természetvizsgáló magyarul terjessze elő a tőle kifejtendő tárgyat. ... De mindenki átláthatja, hogy ezen magyar kívánság soha bé nem fog teljesedni, azért éppen nem határozzuk meg a gyűlésen csupán magyar nyelvvel való élést, inkább szívesen fogunk fogadni minden orvosi és természettudományi illető értekezést ... a tudósok nyelvén a latinon úgy szinte a velünk olly szorosan összesógorosodott német nyelven...” Bugát Pál már a második vándorgyűlés után, 1841-ben megalakította a Természettudományi Társulatot, amely hivatalos elismerést csak 1844-ben nyert. A tagságot gyűjtő aláírási íven a következőket olvashatjuk: „...alulírottak a természettudományokat mívelni, s azok jótékonyságát hazánkban terjeszteni akarva, részvénytársaságba állanak, s becsülettel kötelezik magukat az Alapszabályok értelmében közredolgozni.” A 134 aláíró és alapító — akik között Széchenyi István, Batthyányi Lajos, Klauzál Gábor és Kossuth Lajos is ott volt — nemcsak a természettudományokat akarta művelni általában, hanem hazánk „természettudományos felkutatását”, folyóirat kiadását, könyvtár és múzeumszerű gyűjtemény alapítását is programjába vette. Bugát segítő társa a társulat első titkára — az orvosnak készülő, de később költővé vált—Vajda Péter lett. A nyelvújító A Társulat alapszabályszerű célja volt „hogy a természettudományokat művelje, hazánkat természettudományilag vizsgálja, s hazánkfiait mentői nagyobb mértékben részesítse a tudományok jótéteményeben.” Erre annál inkább is nagy szükség volt, mert a Magyar Tudományos Akadémia az első harminc esztendejében főleg nyelv- tudományi és irodalmi kérdésekkel foglalkozott. A magyar művelődés megteremtése érdekében a XVIII. században — a latin nyelv varázsa és virágzása idején — irodalmi mozgalom indult meg Kazinczy Ferenc és társai kezdeményezésére, hogy a magyar nyelvet a nemzeti művelődés eszközévé tegye. Az orvosi nyelv megújítása érdekében hozzájuk csatlakozott Bugát Pál is. Bugát ki akart irtani nyelvünkből minden idegen származású, vagy nehezen kiejthető hosszabb szót. A szóképzés alapjául a magyar nyelv régebbi, használatból kivont, nagyobbrészt egytagú gyökeihez tért vissza. így az alapfogalmak megjelölésére a gyökökhöz ragasztva főneveket képzett, például hajlam, roham. Igéket is képzett, ma is használjuk a lehangol, megrezzen, lelkendez, legyez igéket. Csinált új szavakat is, mint tályog, fekéíy, ideg. Bugát Pál azért törekedett rövidségre, mert ismerte a magyar nép szófukarságát. Törekvései nem arattak osztatlan sikert, még orvostársai Ference közül is sok kritikusa támadt. Többen „linguisztikai erőmutatványnak”, erőszakos „szócsi- nálmánynak” nevezték új szavait. Bugát azonban nem riadt vissza a támadásoktól, 1843- ban kiadta fő munkáját „Természettudományi Szóhalmaz” címen, amelyben 44 ezer orvosi és természettudományi gondolkodásra vall, amit e művének előszavában ír: „Olly balgatagnak se véljen senki, mintha különösen az általam felhozott műszókat örök időkre megállandó- nak vélném, melyek tán legföljebb jobbnak keresésére és feltalálására szolgálhatnak alkál- mul”. Bugát magyar nyelvét három tulajdonság jellemzi: rövid, kifejező és főleg szabatos. Szavai különösen a bonctani és a sebészeti műnyelvben gyakoroltak jótékony hatást a magyar orvosi nyelvre, olyannyira, hogy ezeket ma is általánosan használják. Bizonyítékul néhány: kórelőzmény, kórjel, kortan, gyógyszer, gyógytényező, légzés, láz, tályog, Ízület, sejt, szemész, hőmérő, tapasz, halottkém, műtét, csipesz, izom, mirigy, rekeszizom, végtag, garat. A díszpolgár Bugát Pál az 1848-49-es forradalom meggyőződéses híve volt. A forradalomtól kapta meg a tehetségének kijáró megbecsülést: 1848-ban országos főorvossá nevezték ki. A szabadságharc bukása után bujkálni kényszerült. Ezalatt megfosztották egyetemi katedrájától, mint forradalmárt. Az önkényuralom megszűnése után, 1861- ben a Magyar Természettudományos Társulat harmadszor választotta elnökévé a reformkorszak orvosi nyelvújító reformátorát, aki 1849 óta csak most költözhetett fel gyöngyösi száműzetéséből Pestre. Korabeli népszerűségét bizonyítja, hogy Buda város akkor csaknem teljesen német nyelvű közönsége díszpolgárává választotta. Lelkes magyar volt és minden ízében reformátor. A nemzeti ébredés korában a magyar orvostudomány érdekében, megteremtésében ő adott nagyhatású kifejezést a nemzeti közérzésnek. Halálának 125. évfordulója alkalmával — a hagyományait követő T udományos Ismeretterjesztő Társulat országos kongresszusának küszöbén — tisztelettel emlékezzünk rá! Dr. Sonkoly Kálmán A fiatalok fejfáit világoskékre festették Sírjelek a Békés megyei protestáns temetőkben Az 1970-es évek elejétől fokozatosan nőtt az érdeklődés a szomszédos Erdély magyar anyanyelvű lakossága iránt. így Békés megyéből is egyre többen utazták rokonokhoz, ismerősökhöz, és így az alkalmi ismeretségekből szövődött barátságok is gyarapították a kölcsönösen egymást látogatókat. Külön tanulmányt töltene meg a kapcsolatok vizsgálatának eredménye. Én itt csak az egyik jelenséget említem meg, nevezetesen az erdélyi magyarság temetőire jellemző „kopjafák” szaporodását a Békés megyei temetőkben. Távol álljon tőlem, hogy ezeket a formailag és tartalmilag Magyar fejfa Dobozon, 1950-ből (mert jelképeket hordoznak!) csodálatosan szép, régmúlt időkben gyökerező művészi munkákat kifogásoljam. Egyszerűen szeretném a figyelmet felhívni arra, hogy ezek a sírjelek idegenek a mi vidékünkön. Másrészt a Békés megyei temetőkben is volt és még romjaiban látható ez a tárgyi kultúra. Protestáns — református, evangélikus, unitárius (Füzesgyarmat) — Békés megyei temetőkben szinte településenként más-más formájú fejfákat láthatunk, fából kifaragva. Már az elnevezésük is változik településenként, nemzetiségenként, hiszen a sárréti és peremvidéki református magyarság „fűtűi való fának”, a szlovákság „pomnyiknak”, a békési református „sugárnak” mondja. Anyaga legtöbb helyen a természeti környezetre utaló akácfa, de jócskán akad tölgyfából faragott is (különösen Békéscsabán, Mezőberényben). Hajdan többnyire helybeli ügyeskezű parasztemberek, majd ácsok, asztalosok faragták. Típus szerint is a református sárréti magyarság fejfái a csónakalakú és oszlopos, az evangélikus szlovákság és a németek fejfái a táblás fejfák csoportjába sorolhatók. Még ezen belül is egy temetőben, sok esetben 3-6 altípust tudunk megkülönböztetni. A fejfák „homlokán”látható „fej- favirágok” is egy temetőn belüli Mezőberény, német fejfa 1920-ból variánsainak száma elérheti a 30-37-et. A legtöbb fejfát feketére, szürkére, hamuszínűre, fiatalok fejfáit világoskékre festették. Beszédes volt a közösség számára a fejfa nagysága, színe, formája, mert más-más méretű, formájuk és színű völt a férfi, asszony, leány, legény, módos vagy szegény emberek fejfája. Az írásbeliség elterjedése előtt csak ezek a jelek „beszéltek” a közösség tagjainak az elhunyt kilétéről. Olyan szívósan tartotta magát a településenkénti fej- faformához ragaszkodás, hogy számtalan esetben láttam erre példát; a körösladányi temetőben eltemetett füzesgyarmati születésű embernek füzesgyarmati típusú fejfája volt. Még külön ráírta a faragója: „füzesgyarmati születís”. Füzesgyarmaton láttam szeghalmi születésű feleségeket, a férjük helyi típusú fejfája mellett, szeghalmi fejfával jelölni. Egy szerepi asszonynak Szeghalmon, szépen díszített szerepi fejfája van. Körösla- dányban az 1940-es években eltemetett, idevetődött székely atyafinak!!) kopjafája van, ma is látható! . Néhány rajzommal és felvételemmel szeretnék bemutatni Békés megyei fejfákat. Az emlékezet végéig elállnak (ismerek számtalan 80-90 esztendős fűtűi való fát), szépek, e tájra jellemzőek, olcsóbbak mint a svéd gránit, vagy akár a műkő. Cs. Szabó István
