Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
1990. május 26., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET. új._ »• K OROSTAJ A Köröstáj Baráti Kör elnökségének levele a szerkesztőséghez Amikor néhány esztendővel ezelőtt elhatároztuk a-baráti kör megalakítását, akkor nem csupán kinyilvánítottuk, hogy az irodalmi, kulturális melléklethez kötődünk, hanem azt is, hogy e lap egészét szeretjük. Sajnos ezekben a viharos években nem közeledés, hanem joggal mondhatjuk, inkább távolodásjött létre a lap és a kör között. A körben is kialakult egy fásultság, biztosan voltak sokan olyanok, akik csak a jobb publikálási lehetőséget látták a körrel való kapcsolat' révén, de jónéhányan voltunk és vagyunk, akik nem a többletpublikálás miatt akartuk e kettős kötést. Mi egy szellemi műhelyt akartunk, amelyben a magunk módján részt vállalhatnánk, de ez valahogy nem sikerült. Időközben sajnálattal vettük tudomásul, hogyha Köröstáj kultúráris melléklet egy oldalra csökkent, s a Köröstáj egésze egyfajta magazin jellegűvé alakult. Tudom azt, hogy az újságot változó módon kell szerkeszteni, hogy az eladható legyen, de engem is és sokunkat bánt, hogy itt is, ott is a művészet, az irodalom (a jó irodalom) kiszorul a lapból. Ám a viharos időkben is szükség van, sőt nagyon is szükség van minőségi irodalomra. Természetes, hogy a minőséget szerkesztői válogatás kell megadja, s a baráti kör ezt mindig is hangoztatta és most is vallja, hogy a köri tagság nem jelent kötelezően biztosított publikálási lehetőséget is. 1989. őszén a Csorváson megtartott őszi Köröstáj találkozónkon úgy határoztunk, a főszerkesztőnek tolmácsoljuk a tagság kérelmét, hogy a kulturális melléklet legyen ismét két oldal. Erre igény van! Akkor én ezt szóban el is mondtam a volt főszerkesztő úrnak, de úgy láttam, hogy nem egyezik az elképzelésünk az ő szerkesztői koncepciójával, így írásban nem ismételtem azt meg. Most, amikor minden bizonnyal átalakul a lap, akkor a tagság kérését ilyen módon is megteszem. Jó lenne személyesen is beszélgetünk, nem csupán a melléklet sorsáról, hanem, a kör és a szerkesztőség kapcsolatáról. A mi tevékenységünket is meg kellujítani, s ezért jó lenne egy szerkesztőségi műhely jelleget is megteremteni a kör révén. Jó lenne a Köröstáj-napo- kat más módon újjászervezni úgy, hogy az alkalmanként a Népújság fóruma is lenne. Azt gondolom, ha lassú lépésekkel is, de minden bizonnyal tudnánk jó dolgokat teremteni, amikor ismét megyei visszhangja lenne egy-egy ilyen találkozónak, és jó ismeretmerítési lehetőség lenne a szerkesztőségnek is. Őszinte tisztelettel és baráti szeretettel: Fülöp Béla Köröstáj Baráti Kör elnöke Kalmár Zsolt: Mennyeknek országa « Mi,— akik vagyunk agyonjátszott, mindig mást és hiába szeretők; Most megáldjuk „tán nem is volt” —emlékeinket! (Mi,—másvilágot teremtők) Zsadányi Lajos: Édesanyám Édesanyám, boldogságom Végigvezetsz a világon, Ráncos kezed földre mutat, keresi a régi utat. Keresi az ifjúságot, fölötted egy madár szállott, úgy hajolsz a párás rögre, mint pacsirta a fészkére. Édesanyám, óh már messze... hangját hallom—, víg a kedve, Engem kínál vacsorával, melengető mosolyával. Simogatnám ráncos kezét, arcát, haját, fénylő szemét, de ő csak ül, ül a székben __ s elalszik az esti fényben. Lipták Pál: Árnyak szövik hálójukat Lipták Pál: Ballada egy őszi virágoskertről A művészet tiszta varázslata Lipták-képek Hód mező vásárhelyen, a Tornyai Múzeumban A látogató belép a kiállítóterembe Hódmezővásárhelyen, a Tornyai Múzeumba, és úgy érzi, az örömök szivárványos világába érkezett. Lipták Pál kiállítása van itt, az utóbbi két esztendő képeiből válogatva. Akik régebbről ismerik Lipták Pál művészetét, nem lepődnek meg azon, hogy ezek a képek szinte egészen eltávolodtak a valóságos világ megszokott ábrázolásától — Dömötör János kitűnően határozza meg a kiállítás katalógusának előszavában — az;,expresszív absztrakció” köreibe, és minden mozgósítható eszközzel a művész belső világát, lelkiállapotát vetítik elénk. A színek és színharmóniák csodáival lepnek meg ezek a képek, melyek — kis idő után — mind érzékletesebben nyilatkoznak meg a szemlélő előtt, és adnak egyre több fogódzót az úton, ahol a művész jár. Virágos is ez az út, fellelhető közel és távol a vizek, a növényzet, az égbolt, a lángok, tüzek visszfényei, metamorfózisok, melyek ugyanúgy azt jelentik, melyekből átváltoztak, itt, ezekben a termekben: műalkotássá. És még valami, ami — úgy tűnik—nem lényeges ugyan, de itt, Lipták Pál vásárhelyi tárlatán az. Soha nem volt festő, aki képei címében is így adta volna vissza azt, amit a szemnek és a szívnek, az értelemnek is szán, mint ő. Költői címek ezek, nélkülözhetetlen kiegészítői a festményeknek, hűséges felvezetők a képi világhoz. Még csokorba gyűjtve is külön élmény: ,£jüla reggel bozótjában”, „Emlékek a képzelet peremén”, „Ballada egy őszi virágoskertről”, ,Az élet időszálkái”, .Nyarunkat az ősz emészti meg” és végül egy mélységesen igaz filozófiszti- kus hangulat: „Élünk örökös búcsúzásban”. Néhányan, megnyitó utáni vendégek járjuk a Lipták-tárla- tot, elidőzünk egy-egy képe előtt. A „Ballada egy őszi virá- goskertről" a csabai kertek mélyére vezeti a szemlélőt, hogy té- vedhetetlenül érezze a nyár jelenvalóságát és az ősz (az elmúlás) kikerülhetetlenségét, mégis (az egészből) valami félreérthetetlen életigenlés, szeretet árad. Aztán elénk lobban az „Emlékeink közt ég a máglya”, és a lángok rőt fényében (de ez is mind absztrakció) ki-ki a maga elmúlt emlékeit kutatja-érzi- kelti életre egy pillanatra. Más , ■ érzelem az .Árnyak szövik hálójukat” , melyen a bezáródás ja- jongó folyamata lüktet, és megint más a „Virágzó fák sötét napfényben”, mely nemcsak címében, színeiben is szinte paradox világ. Lipták Pál hódmezővásárhelyi tárlata a művész pályájának jelentős állomása, és ha ez közhelynek tűnik is így, amit nyújt, amit kínál az oda érkezőnk, az a művészet tiszta varázslata. Sass Ervin Várhelyi József: A bükkfalevél nem ehető Nekem az április, a tavasz a szántóföldeken égetett kukoricatorzsák, télből maradt gazok felgomolygó füstjét, fanyar illatát, a zsendülő bükkfák reményzöld levelecskéit, a fűszálak között megbúvó ibolyák liláját idézi. * Akkor már harmadnapja dörömbölt agyunkban a halál. A valószínű, az értelmetlen. Földre szorított arcunkra fekete csókokat nyomott a magtalan hant, s a szemünkre hajló fűszálak üvegzöld szívében láttuk az élet lüktetését. Idegen hegyek mordultak ránk, ismeretlen erdők fái törtek reccsenve a lábunk elé, és soha nem hallott átkok hulltak a fejünkre. És mi csak mentünk, araszolva, kúszva, rohanva, elbukva, és újra felkelve, mert így szólt a parancs. Vacogtunk a fényese- dő ég alatt, s a lángkormos éjszakákból kilopott életünket fáradtan vonszoltuk ismeretlen halálunk felé. Pedig az életet akkor szülte újra a tavasz. Surranó patakocskák partján már sárga lángot vetett a gólyahír, csengettyű- zött a hóvirág az alvó fenyők tövén, s a madarak hangját csengve verte vissza az ég. Mert a madarak tavasszal mindig énekelnek. Volt, hogy csak láttuk őket a fehér bárányos égbolton, de nem hallottuk, mert fekete érckutyák ugattak alattomos rejtekhelyeikről. De amikor csend támadt, a pacsirták újra felnyilaztak az égre, s a holt mezők fölött újra énekelték az életet. Ez volt a dolguk. Akkor már három napja nem volt mit ennünk. Hegyek között a tábori konyha olyan, mint az igazhívőknek a hetedik paradicsom. Hinni kell benne, és várni rá. A tömzsi hegyilovak oldalára felszerelt főzőládákban útnak indított babgulyás napokig bóklászik a meredek hegyoldalakon, vagy beletántorog egy szakadékba, vagy remény veszetten visszafordul mondván, igen erős a ruszki aknatűz. A negyedik napon — talán kárpótlásul a három nap iszonyatáért — tenyérbe vett bennünket az élet. Á szétszaggatott ég alatt úgy borult elénk a sival- kodó hegyek között egy völgy, mint valami virágkosár. Váratlanul, ölelően, puhán. Serkenő füvek párnája nyugtatta elcsigázott testünk, ölelő hegyoldal dajkálta biztonságunk, s ami a legcsodálatosabb volt, a zöld szemű bokrok tisztásán kiterítettóriási lila kendő: ibolyák. Csattogva vertük le magunkról a hadikoloncokat, csak a fegyver, a fegyver maradt velünk, görcsösen a testünkhöz szorítva. Olyan görcsösen, mint amilyen görcsösen szaggatta belünket az éhség. Ekkor találta ki valaki — gyanítom, hogy a sulyomevők nemzedékéből való volt —, tépjünk az öklünkbe gyenge bükkfalevelet, úgy mint gyermekkorunkban a réti sóskát, rágjuk, míg meg nem dagad a hasunk, és meg nem halljuk anyánk vacsorára hívó szavát. A bükkfalevélnek nincs íze. Kifordult a szánkból. Csak az anyánk hívó szava maradt velünk. Meg az ibolyák. Elcsigázott, éhes katonának nem kellenek ibolyák. Én mégis mentem, mentem a csodálatos szőnyeg felé. Vitt a mocsokba fúlt ember vágya valami tiszta után. Vonzott az újuló élet eddig igazán meg nem értett üzenete. És találkoztam az örökre elnémult emberrel. Ott feküdt a gyengéd takarón. Halott keze széttárt ujjai között ágaskodva, elhanyatlott arcát simogatták, tágra nyílt szemét ijedten bámulták az ibolyák. A tépett köpeny hasítékában, a mozdulatlan mell pajzsán tenyérnyi fekete virág. A halál virága. Azóta, ha ibolya rám nyitja a szemét, őt is látom. Visszahozza minden április. * És üzen. Ilyenkor mindig rám tör valami nyugtalanság. Mennem kell, találomra, valamerre. Ki a városból a táguló mezők felé. Nézegetem a szántások barna ráncait, keresem a munkálkodó embert, beleszimatolok a levegőbe, hátha megérzem az égő gaz izgalmas füstjét, fülelek, hallok-e madárszót. Akarom tudni, zsendül-e már a bükkfa ága, öltögetik-e nyelvüket a fényes-zöld levélkék. Van úgy, hogy találkozom kalandozó nebulókkal, szóba elegyedünk. Egyszer megkérdeztem egy elevenszemű srácot, me- genné-e a bükkfalevelet. Rám bámult. — Ha, mondjuk, háború lenne, és nincs más ennivaló. — Demostnincs háború. — Azért próbáljuk meg. Megmutattam, hogyan kell ökölbe gyűrni, megtömi a gyenge levelet, hogy porhanyó legyen, aztán beleharaptunk. Egyből kiköpte. — Nem embernek való — nézett rám szemrehányóan, aztán otthagyott.
