Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. március 24., szombat

IRODALOM-MŰVÉSZET

■'kÖRÖSTÁJ

Szinyei Merse-kiállítás Budapesten

Nagyszabású, a teljes életművet felölelő, rajzokkal, dokumentumokkal kiegészített tárlat nyílt a Magyar Galériában Szinyei Merse Pál és köre címmel.

— Vajon tud-e nekünk újat mondani, hagyományos Szinyei Merse-képünkön változtatni egy ilyen kiállítás? — A kérdésre Szinyei Merse Anna, a mester dédunokája, a kiállítás rendezője, koncepcióját kifejtve adja meg a választ,

— Monografikus kiállítást rendeztem,. a korba és környezetbe helyezve a festő életművét, amelyet nem nagyszámú, de jelentős művek képviselnek. A. Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán 30 Szinyei Merse- kép van, a raktárakban ugyanennyi. A Galéria tulajdonából 50 kiemelkedő kép reprezentálja a nemzeti gyűjteményt e kiállításon. A további ötven festmény a kiscelli, a győri, a szegedi, a miskolci múzeum gyűjteményéből. külföldről és magángyűjteményekből érkezett.

Szerencsére a Galéria tulajdonában sok Szinyei Mer- se-rajz van, amelyek új szempontokkal gazdagíthatják a kutatást. E rajzok, vázlatok híven kísérik a műalkotás keletkezési folyamatát, különösen a fiatalkori műveknél. Mert ahogy Szinyei Merse Pál festészete éretté válik, egyre kevesebb a rajz, biztos kézzel nyúl mindjárt a vászonhoz, festékhez.

— Miért Szinyei Merse és köre a cím?

— Azért, hogy helyet kapjanak mestereinek, tanárainak, festőbarátainak olyan művei, amelyek barátságukból, közös élményeikből, olykor művészi egymásra találásukból születtek. így került a falakra a nagyváradi Mezey Lajos képe, akitől gimnazista korában tanult festeni. Müncheni tanárának, Pilotynak, tanulótársának Gabriel Maxnak, barátjának Böcklinnek egy- egy festménye. A festői rokonság révén vannak itt a barbizoniak. vagy Ferenczy Károly munkái.

— Szinyei Merse Pálnak, aki kétségkívül legnagyobb festőink egyike, ez a mostani mindössze a negyedik önálló kiállítása.

— Valóban. Az első önálló kiállítás lehetősége is csak 1905-ben, hatvanéves korában adatott meg neki. Bár azt a kiállítást az 1986- os, millenniumi országos kiállításon aratott elsöprő sikere óta tervezték. Aztán 1912-ben az Ernst Múzeumban, a legutóbb 1948-ban. a Szépművészeti Múzeumban volt Szinyei Merse Pál-ki- állítás. (A háború miatt három évvel megkésve, a művész születésének centenáriumán.) Ez, a mostani minden eddigi kiállításnál teljesebb. Sikerült eltűntnek hitt, lappangó műveket megtalálnunk, sikerült külföldi gyűjteményekben levő képeit kölcsönöznünk (de még mindig sok az ismeretlen helyen tartózkodó mű, a jelentősek közül is).-T A festményeket, rajzokat gazdag dokumentumanyag kíséri. Mik ezek?

— Képviselői szereplésének, főiskola-igazgatói tevékenységének iratai, levelezésének egy része. E családi, baráti, hivatalos és külföldi levelezésekből fény derül festői hitvallására, módszereire, személyes ambícióira. lényének rezdüléseire. És itt vannak hazai és külföldi díjai, kitüntetései, arany-, ezüstérmei. Mert ha ugyan későn is, évtizedes meg nem értés, mellőz- tetés után, de megtört a jég, és Szinyei Merse Pált ünnepelte az ország, mesterének kiáltotta ki az ifjú festőnemzedék.

Kádár Márta

Éilaruhás nő (1874)

Heti mottónk:

„És mindenütt, hol a zsiványság ellen A jog nevében dörren egy mozsár, Emésztő tűzben, bosszuló fegyverben Petőfi lelke jár.”

GYÖNIGÉZA (Przemysl, 1914)

Kalmár Zsolt:

Utóirat

Években a pillanatot, Hazug valóságban az álom hazugságot, Zuhatagban a cseppnyi vallomást; Mondatok közt a szótlati igazat, egymást; Gyötrelemben a felemelőt, Szennyes halálban a megváltó új csodát, hogy adjon erőt;

A HITEMET KERESTEM

A fény belseje

Váradi Zoltán és Kalmár Zsolt közös kötetéről

Kao Hszing-Csden: A buszmegálló című színdarabját idézi Váradi Zoltán egyik fotója, amelyen csak váltaktól lefelé látszik az alak, egy ráncos kezű hölgy táskával : vár. Mögötte árnyak hajlonganak, reménytelen, sötét foltok. A megváltást lekéstük, egyetlen esély a további (értelmetlen) várakozás és reménykedés elemzése, a neurózis, a tudathasadás pontos leírása. ,

Váradi Zoltán hitelesen érzékelteti a krízist, s bármennyire is kényelmetlen és olykor zavarba ejtő helyzetbe hozza a nézőt nyersnek tűnő, ugyanakkor mélyen átgondolt és át- érzett (áterezett) őszinteségével, az eredmény kétségtelenül megtisztító, fölemelő. A falak hámlanak, a törmelék és a gaz között nincsenek gyémántok, csak a fény beszűrődése hordoz némi derűt. S ez nagyon fontos Váradi fotóművészetében: soha nem hagyja végletekig fajulni az életérzéseket. Ura a hangulatoknak. A melankóliát is tónusaiban láttatja, ‘nem kontúrosan. Ez a visszafogott, mértéktartó képi beszédmód adja hitelét, hogy az állapotokon túl az örökérvényűre mutat rá.

Ezek a fotók megkomponált zeneművek alte regói, hosszas tűnődés, olykor gyötrődés (rnunika), fájdalom kiérlelt (és megszerkesztett) lenyomatai egy életnek, egy megmunkált világképnek. A látómezőben elhelyezett rekvizítumok egyensúlya nemcsak a tárgyak egymásra hatásából adódik, hanem a fény-árnyék viszonyok is befolyásolják. Sőt! ahol nincsenek tárgyak, ott az anyag és az anyagkezelés módja hordozza a képi jeleket, üzeneteket. Ez az üzenet (a lény és a lényeg viszonyrendszere) mindannyiszor összetettebb, mint a látvány.

A sötét, mintha millió rostból lenne, széthasad, szétpereg, szétömlik: átszőve fényidegszalakkal, izzó, növényi háncsokkal. A távolban egy ajtó — s talán! —• egy ölelkező pár egybeolvadt árnyai. Itt még a reménytelen is szép, az ősz is artisztikus. Kis transzcendencia, a-utenticitás, hologramok, füst és hajszálak.

A tükör bőrén kidagadnak a vérerek, ha belenézünk. Egy tányéron ágak, cserepek: emlékezés ezüstje. Halvány megbékélés, mosoly.

Kalmár Zsolt vers-képződményei is a Távol-Kelet gesztusait, formai játékait idézik, mintha japán haikut olvasnánk néhol, s a Zen-Buddhizmus bölcseleti paradoxonéi rakódnának itt szét. Élveboncolása ez önmagunknak? Vagy virágrendezés parapszichológiával fűszerezve? Egyik sem!, de rokonszenvesen friss és üde verssorok egymásba vibrálása, áttűnése. Nem a megszokott állagok, allűrök működtetése. Csapda-ciklus (3). Metaforák és ámulatok (bűvkörök) helyett gondolati sűrűség. „Virágba borult a csend; / Megborzongunk a régi illatra.” (Május.)

Kalmár Zsolt felszabadult, elemi költő (nem alanyi), mintha még emlékezne reinkarnált idegeivel az ősállapotra, amikor még minden teljes és boldog lehetett.

Magában találja meg, amit más kívülről vár. Befelé figyelő, filozofikus alkat. Saját identitását keresi, nem a szórakoztató szerepjátszást. Méltó szellemi partnere Vánadi Zoltán fotóművésznek.

(A kötetet a Phaedra filmszínház és a megyei tanács közösen adta ki.) Kánlor ZsoU

Dedinszky Gyula:

A harangozás művészete

Süvölvény fiúk körében lehetett néha tapasztalni, hogy egyikük-másikuk a hozzá intézett kérdésre, milyen hangszeren játszik, félig tréfásan, félig szégyenkezve felelte: harangozni, azt tudok. Ebben a válaszban kifejezésre jut az az eléggé általános gondolat, hogy harangozni mindenki tud. ahhoz nem kell érteni.

Nos, a harangozás nem is olyan könnyű mesterség, hiszen az ember valósággal beleszédül már abba a sokféleségbe is, amivel a különféle esetekben a harangok megszólaltatása jár. A harangozás „művészetéhez” azonban nemcsak annak ismerete tartozik, hogy mikor melyik harangot, vagy mikor hány harangot és hányszor kell megkondítani, hanem a szép harangozásnak megvan a maga külön technikája is. A harangozás szakszerű ellátásához nem elegendő a harangkötél egyszerű ránga- tása. A harangozáshoz is megfelelő szakismeret szükséges.

Hőgy a harangozás technikáját megérthessük, ahhoz ismernünk kell a harang egész felépítését, konstrukcióját.

A harangon három, illetve négy részt különböztetünk meg. 1. A tulajdonképpeni harangot, helyesebben az ércből öntött harangköpenyt, mely a szép zengő hangot adja. 2. A harangköpeny belsejében függő „ütőt” vagy „nyelvet”, vagy másképpen a „szívet”, mely a köpenyhez ütődve abból a hangot kicsalja. 3. A harang „koronáját” (Csabán „járom”, „jarmo”), melyen a harang függ, s amelynek kétoldalt kiálló tengelye a harangállványon levő két csapágyban

fekszik, s ezzel teszi lehetővé a harang lengését. 4. A koronából (arra merőlegesen) kinyúlik egy vaskar, melynek végéhez van erősítve a kötél, melynek segítségével a harangozó ezt az egész szerkezetet működésbe hozza.

A szakszerű, szép harangozás követelményeihez tartozik, hogy a harang az első megkondulástól kezdve egyenletesen szóljon, egyetlen ütés ki ne maradjon (félre ne verjen), összeha- rangozás esetén pedig a kezdés egyszerre történjék, s a befejezés is oly egyszerre következzék be, „mintha elvágták volna”. Ha a harangozás megkezdésekor egy- egy ütés kimarad, mert a lendület nem volt elég erőteljes, vagy ha a harangozás befejezésekor a nyelv még egyszer-kétszer a köpenyhez ütődik, tehát a harang „félrever”, akkor ez világos jele annak, hogy nem a harangozás mestere, hanem csak valamilyen kocsmaharangozó tevékenykedik fent a toronyban.

A békéscsabai kistemplom tornyában a három harang elhelyezése a következő:

A torony nagytemplom fejé eső oldalán legmagasabban függ a kisharang, pontosan alatta van elhelyezve a középső harang, a kettőtől a vasútállomás felé eső oldalon, kézzel elérhető magasságban, találjuk a nagyharangot.

A három haranggal való összeharangozást két harangozó végzi. A hivatásos, a főharangozó a nagyharangot húzza, a kisegítő harangozó pedig a két kisebb harangot kezeli. A harangozok működésüket abban a toronytérben (azon az „emeleten”) fejtik ki, ahol a harangok vannak elhelyezve, tehát nem a földszinten húzzák a kötelet, mint a falusi templomokban, kisebb méretű harangok esetében történni szokott.

Ha felnőtt nőhalott esetében kell „verselni”, azaz a hírharangozást elvégezni, a főharangozó háttal délnek, a nagyharanggal szemben helyezkedik el. Mivel pedig a két kisebb harang karja (nagyjából) észak felé mutat, ezért a kisegítő harangozó a két kötél között, háttal északnak, arccal a két kisebb harang felé fordulva áll fel.

A 36 mázsás nagyharang oly súlyos, hogy azt egyetlen rándítással nem lehet megszólaltatni, vagy legalábbis nem lehet egyszerre folyamatosan szólásra bírni, hanem előbb lengésbe kell hozni. A főharangozó ezért a nagytemplom felé fordulva a lelógó kötél és a harang közé áll. Jobb kezével megfogja a kötelet, bal kezével benyúl a harangköpenybe, s

megfogja a harang nyelvét. Hogy ezt tehesse, behajlított bal lábára nehezedve balra dől, kinyújtott jobb lábával inkább csak támaszkodik. Teste és feje a harangon kívül van. Most azután jobb kezével meghúzza kissé a harang kötelét, amitől a köpeny balra lendül, hogy pedig még ne ütődjék hozzá a szívhez, a harangozó a szívet balra tolja, miközben egész testével is erősen balra dől. A harang azonban a következő pillanatban már jobbra lendül: hogy fejbe ne verje, a harangozó szintén — jobb lábára téve át teste súlypontját — jobbra dől, jobb felé húzva a harangszívet is. Most újra a kötél meghúzására kerül a sor, majd lejátszódik az egész előbb leírt folyamat. A harang meghúzásának erősDedinszky Gyula nyugalmazott békéscsabai lelkipásztor, néprajzkutató ma, 1990. március 24-én 85 éves. Tanulmányának egy részletével köszöntjfik.

ségétől függően egymásután ötször-tízszer is megismétlődik ez az „üresjárat”, amíg csak a harang olyan lendületbe nem jön már, hogy biztosítja a kihagyás nélküli folyamatos harangszót. Ekkor a harangozó a bal felé lendülő harangban a nyelvet elengedi, a teljes lengésbe jutott harangtól ellép, s vele szembefordulva akár két, akár csak egy kézzel harmincszor meghúzza a kötelet. Az utolsó négy-öt lendületnél azonban már nem annyira húzza, mint inkább fékezi a harangot lengésében, mert hiszen az első „vers” befejeztével bal kézzel el kell kapnia a harang nyelvét, s a tovább lengő harangköpenyben úgy tartani (hordozni), hogy az oda ne ütődjék a harang falához. Kettő ilyen üresjáratú jobbra-balra lengés után újra elengedi az ütőt, a nyelvet, a harang ismét megszólal, megkezdődik a második „puls”, azaz „vers”, mely ugyancsak harminc húzásból áll, s ugyancsak az ütő megragadásával, elné- mításával ér véget.

E második vers vége felé a kisegítő harangozó is megfogja bal kezével a kisharang, jobb kezével a középső harang kötelét. Amikor a második, vers elhallgat és kezdetét veszi az üresjáratú lengés, akkor a kisegítő harangozó is elkezdi lendületbe hozni a középső harangot, oly erővel, hogy mire a nagyharang üresjárata letelik, akikor már egyszeri rán-, dítással folyamatos szólásra bírhassa mind a középső, mind pedig a kisharangot. Ezzel megkezdődik az össz- harangozás.

A nagyharangot azonban két harangozó is meghúzhatja. Ez azáltal válik lehetővé, hogy a nagyharangnak két karja van, melyek közül az egyik dél, a másik észak felé mutat. A déli karon állandó, rögzített, az északin vaskampóval fel- és lecsatolható időleges kötél van. A nagyharang kétharangozós meghúzása esetén a két harangozó egymással szemben áll fel. A főharangozó a déli, rögzített, a •segédharangozó az északi, alkalmi kötelet húzza. A verseket elválasztó üresjáratokon az ütőt mindig a főharangozó kezeli. Az utolsó vers vége

felé a segédharangozó a kötelet a karról lekapcsolja, a földre dobja, majd átlép a két kisebb harang köteléhez, s a két kisebb harangot az ekkor kezdődő összharango- záshoz ugyanolyan módon szólaltatja meg, amint azt az előző bekezdésben olvashattuk.

A következő, szakértelmet igénylő feladat ezek után a három harang egyszerre való elhallgattatása. Ennek érdekében a főharangozó a nagyharang megállítása előtt kihagy 3-4 húzást (hogy a lengést fékezze), azt látva a kisegítő harangozó is fékezni kezdi a középső harang lengését. Ekkor a főharangozó kiles egy olyan pillanatot, amikor a kicsi és a középső harang (melynek lépésideje természetesen nem egyforma) egyszerre lendül, s_éppen „felmegy” mindkettő kötele. Ekkor beint segédjének, aki a közben már „leérkezett” mindkét kötelet erősen megtartja, tehát i)em engedi újra felmenni, aminek következtében a két kisebbik harang egyszerre megáll. De pontosan ugyanabban a pillanatban a főharangozó is jobb kezével visszafogja a kötelet, bal kezével pedig elkapja a már lefékezett lendületű nagyharang szívét, úgyhogy az is — bár a köpeny még tesz néhány lendületet — a többiekkel egyszerre elnémul. Annak a számára, aki fent a toronyban végigfigyel 'egy ilyen harangozást és annak nagyszerű befejezését, olyasféle élmény ez, mint amilyenben a templomi hangverseny hallgatójának van része, amikor egy orgonadarab fortissimója után a hangszer hirtelen elnémul.