Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. március 24., szombat

o

Röröstaj

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

Ha jót tettem, mit akarok még?

Egyik új Kossuth-díjasunk a hitet hiányolta az emberekből pár nappal ezelőtt, a kampányháború totális finisében. A hitet, melyet megszerezni nagyon nehéz, de elveszteni egyetlen pillanat alatt elveszthetjük. Mert a hit abból eredezik, abból jön létre, testesül meg, hogy hiszek valamiben. Annyira hiszek, hogy tűzbe megyek érte, ha kell. Ha nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy „Magyarország feltámad” és lesz. Még akkor is hiszek, ha szomorú is vagyok közben, mert idebent- odakint orvtámadások sorozata éri ezt az én hitemet, és sok millióét hasonlatosan. Hogy (mert) sokan vannak széles (?) e hazában, akik most, a létezés új formájú, biztató küszöbén még mindig a frizurájukat igazgatják a tükörben, hogy adódó alkalomkor elegánsan feszíthessenek, és elmondhassák igéiket arról, hogy mi, sok milliók, miben kell, hogy higgyünk. Pedig mennyivel jobb, tisztább, igazabb lenne, ha azt mondanák el: utolsó leheletükig a nemzetet kívánják (szeretnék) szolgálni, a nemzetet, mely a hazát felépítette, ahol az a tükör is ottan csillog. Nem vigadok sírva, ahogy nemzetemről mondják, csak szomorkodom is párszor: miért, hogy kevés az alázat, kevés a szerénység, kevés a bölcsesség sokszor; miért, hogy olyan szócsatákon kellett átvészelni magunkat, melyek furcsamód hangerejükkel hatottak leginkább és kiszámíthatóságukkal, melyek éppen a kiszámíthatatlanság csapdái felé vezettek. Mára már felfénylő remény, hogy elkerültük, mi, sok millióan ezeket a csapdákat, pedig negyven évig sorra beleestünk azokba, mert nem tanultuk meg a csapdák között járás mesterségét. Művészetét is, mondhattam volna, mint ahogyan a csapdaállítások is külön hozzáértést követelnek attól, aki ilyesmire adja a fejét. Túlhaladtunk azonban a veszélyes zónákon, most már a hitünk is erősödhet (amit Kossuth-díjasunk hiányolt) abban, hogy mégiscsak elhivatott ez a nemzet a jövőre, arra, hogy éljen.

Sohasem tagadtam, hogy kedvenc olvasmányom Marcus Aurelius. Az elmélkedő római katonacsászár, amikor újra és újra

találkozom vele, lenyűgöz azzal, hogy akárha ma is élhetne, akárha ma is elmondhatná azt, amit két évezrede elmondhatott. Mintha ide szólna most is, ezen a március végi napon, nekem és nekünk, az új életre törekvő millióknak: „Mert, ha embertársaddal jót tettél, mit akarsz még? Nem éred-e be azzal, hogy természeted szerint csináltál valamit, hanem még jutalmat is kívánsz érte? Mintha a szem fizetést kérne azért, mert lát, és a láb azért, mert jár!"

Ha úgy veszem, könnyedén, akkor a bölcs császár szelíden intő szavainak mondhatnám ezt a pár soros fentit. De ha arra gondolok, hogy ma, 1990 márciusa van, hogy mi után és mi előtt állunk itt, tavaszra és körültekintve hitünk megőrzött lényegével, akkor a szelíd intés márványkeménnyé változik, akkor a gúny nyilai is ott röpködnek körülötte, akkor mutogató ujjakat látok, és csak nagyon sokára és újra azt a bölcs szelídséget, melyből a kemény szavak mögül is hit és remény sugárzik arról, hogy ember.

Ha jót tettem, mit akarok még? Magas elismerést? Ha tettem, mi lényegem, és az a szolgálat maga, jutalmat minek várnék? A szem és a láb kér-e fizetést, mert lát és jár? Ugye, nem? Még akkor sem, ha az ilyen emberre mondják: naiv lélek, és lökik félre az útból, ahol olyan jól lehet közlekedni az önérdek palotái felé. t)e hát az önérdek apostolai vannak-e többen?

Az én hitem szerint kevesebben vannak. Az én hitem szerint: nagyon kevesen vannak! Csak jobban szervezettek, mint azok,, akik hisznek. Például abban, hogy nagy jövőnk van itt a Kárpát-medencében, ahová a keleti pusztákról ama híres vezérünk megérkezett. A Nap útját követte az égen és jól választott. Például abban hiszek, hogy ennek az országnak feltámadnia sem kell, mert soha nem halt meg. Néha ugyan csak bennünk élt, ezután pedig közöttünk, általunk, nekünk kell, hogy éljen.

Lehetne-e nagyszerűbb hitünk ennél?

Sass Ervin

Újjászületnek

Újjászületnek a szerzetes- rendek. A működésüket felfüggesztő 1950. évi elnöki tanácsi rendelet hatályon kívül , helyezése, tehát tavaly június óta, 58 női, illetve férfi szerzetesközösség szerveződött újjá, s kapta meg a Művelődési Minisztérium egyházi főosztályától a legális működéshez szükséges jogi bejegyzést.

Takács Nándor székesfehérvári segédpüspök, a rendek újjászervezésével és a munka koordinálásával megbízott püspöki referens elmondta, hogy 1950 előtt Magyarországon 23 férfi és 42 nőj szerzetesrend működött, 12d3 ezer taggal. A működésüket felfüggesztő rendeletet követően csupán a ben. cések, a piaristák, a ferencesek és a szegedi iskolanővérek kaptak igen korlátozott lehetőséget hagyományos oktató-nevelő munkájuk folytatására. A kolostorokat, zárdákat nagyobbrészt államosították, a szerzetesek közösségi életét lehetetlenné tették, tiltották, büntették. Végzettségüknél, tudásuknál jóval alacsonyabb szintű munkára kényszerítették őket, s ezzel tízezernél1 több pedagógustól, tudós szakembertől, jól képzett ápolónővértől fosztották meg az országot. Utánpótlás nevelésére természetesen csak a legálisan működő közösségekben volt, nagyon mérsékelt lehetőség.

A helyzet — az állam és az egyház közeledésével' — csupán az utóbbi néhány évben enyhült, az elvj akadályok pedig tavaly hárultak el a szerzetesrendek újjá szervezése elől. Júniusban hatályon kívül helyezték az Elnöki Tanács felfüggesztő rendeletét, létrehozták — , minisztériumi, egyházi, illetve világi szakemberekből — az újjáalakuló rendek bejegyzésére

a szerzetesrendek

szolgáló egyházi főosztályt, s megkezdődött ar hajdani szerzetesközösségek még élő tagjainak, elöljáróinak felkutatása. Ez a munka gyorsan eredménnyel járt, s jelenleg már a vége felé közeledik a rendek jogi bejegyzése is. Szinte valamennyi. hajdan működő szerzetesközösség életre kelt, újjászerveződik, sőt olyanok is bejelentették működési szándékukat, amelyeknek korábban nem volt nálunk szerzetesrendje. Így például szeretnének nálunk dolgozni a Marista testvérek és a Nontre Dame de Sión nővérek.

A rendek működésének újrakezdését nagy társadalmi várakozás előzi meg — tőlük várják többek között a pedagógus- és kórházinő- vér-hiány enyhülését—, de a munkát még csak néhány közösség tudta megkezdeni. Hiányoznak ugyanis a közösségi élethez, a rendi központok kialakításához, a képzés megindításához szükséges közösségi épületek. A csaknem ezer államosított hajdani zárda és kolostor többségében világi intézmények dolgoznak, s azok elhelyezéséről a mai gazdasági helyzetben igen nehéz gondoskodni. A volt egyházi épületek térítésmentes visz- szaszolgáltatásáról _ ugyan már született megállapodás, de még nincs kész az arról szóló jogszabály. Annak első tervezetét ugyanis az egyház — hibás alapkoncepciója miatt — nem fogadta el. Átdolgozása folyamatban van az Igazságügyi Minisztériumban. A jogszabály hiányában pedig a közép- és alsófokú közigazgatás nem tud lépéseket tenni a volt egyházi épületek visszaszolgáltatására. Budapesten már visszakapták a hajdani kolostorukat a férfi karmelita rend tagjai, de a vidéki városokban hasonlóra egyelőre

nincs példa. Egyes szerzetes közösségeknek felajánlottak a hajdani pártvagy on hoz

tartozó épületeket is, de azokat — érthetően — nem ki-, vánják igénybe venni.

Takács Nándor püspöki referens tájékoztatása szerint, néhány helyen már megkezdték, illetve a közeljövőben megkezdik tevékenységüket az első újjáalakult szerzetes közösségek. Érden, már szeptemberben, két első osztályt indítanak a keresztes nővérek, a budapesti ORFI Kórház egyes osztályain hamarosan munkába állnak az irgalmas nővérek, Pécsett, pedig külön épületet biztosítottak már a hamarosan dolgozni kezdő kedvesnővéreknek. Az igények már most jóval nagyobbak annál, mint amit a szerzetesrendek kielégíteni képesek, tagjaik többsége ugyanis idős, fáradt ember, akit alaposan megviseltek aa utóbbi évtizedek viszontagságai. De az elhelyezési gondok megoldása után nyomban megkezdődik az utánpótlás képzése, és várhatóan, 6-7 év múlva, már eleget tudnak tenni a velük szemben támasztott elvárások egy részének. A szerzetesek nemcsak a hagyományos tevékenységeket kívánják folytatni, megkezdik a drogosok, az alkoholisták, a társadalom perifériájára szorultak istápolását. Tervezik egy olyan vasútmisszió kialakítását, amely a nagyobb állomásokon átmeneti szállást, szerény étkeztetést nyújt majd a rászorulóknak, a hajléktalanoknak, az otthon nélkülieknek. Foglalkozni kívánnak a leányanyákkal, nevelőintézeteket akarnak működtetni, eljárnak majd a börtönökbe, büntetésvégre- najtási intézetekbe is, lelki vigaszt nyújtva, nevelve gz elítélteket.

„Uram, Te tudod, miért”

A körösladányi leyentékre

Az arcon rendezett vonások, majd az emlékezés vihara, beszélgetés a halott fiúról, testvérről, összekuszálja a ráncokat. Ma sem értik, miért kellett a Körösladányba bevonuló szovjet csapatoknak géppisztoly elé állítaniuk a három 15-16 éves leventét és a négy magyar katonát, valamint a munkaszolgálatról épp hazatérő 19 esztendős fiút.

Hogy kik voltak a leventék? A hat elemi iskola elvégzése után a fiúkat arra kötelezték, hogy tagjai legyenek ennek a félkatonai szervezetnek, amelyben igyekeztek a sorkatonai szolgálatra felkészíteni őket. A mozgalom a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium irányítása alá tartozott, a leventék országos parancsnoka a minisztérium egyik altábornagya volt.

A leventék és a magyar katonák kivégzésének egyetlen túlélője és szemtanúja a munkaszolgálatról hazatérő Fehér Miklós, aki 8 évvel ezelőtt szívinfarktusban rtieg- halt. Ezért — jobb híján — igyekeztünk a hozzátartozók elbeszélése alapján felidézni az 1944 októberi eseményeket.

Szarka Gyuláné Tóth Mar- . git, az egyik kivégzett levente, Nagy István unoka- testvére, így idézte fel a történteket:

— A gyerekeknek éjfélkor a református templom tornyában letelt a légoltalmi megfigyelő szolgálatuk. Innen nem hazafelé indultak, hanem a községi tűzoltó-őr- szobára, ahol kártyáztak, rádióztak. A német és magyar csapatok október 5-én késő este hagyták el a falut, a szovjetek pedig hajnalban érkeztek meg, így a faluban összecsapásra nem került sor. Az őrszobán letartóztatták Nagy István, Nagy János és Török Imre leventéket, Fehér Miklóst és a négy magyar katonát, akik egyébként nem falubeliek voltak. A közeli Bethlen utcában — ma Tüköry Lajos utca —, Gombos István házának hátsó kamrájába zárták be őket. Néhány órai fogvatar- tás után lovas katonák jöttek értük, átvezették őket a falun. Nagy István édesanyja, aki a Dévaványai úton lakott, meglátta, hogy a háza előtt orosz katonák kísérik a fiát és a társait. Az ott lévő asszonyok ríttak, könyörögtek, hogy engedjék szabadon őket. Válaszként egy géppisztolysorozatot lőttek a lábuk elé, és a csapatok elmentek Karcag irányába.

Szarka Gyulánéval fölkerestük a kivégzés helyét. A karcagi földúton a falu szélétől 5 kilométerre szálltunk ki a gépkocsiból. Margit néni elmagyarázta, hogy a falubeliek ezt a területet Nagyrétnek hívják, a közeli magaslatot pedig Csikóshalomnak, és egykor a közelben állt Vájná József tanyája. A földúttól 40-50 méterre megállt.

— Itt a legelőn lőtték agyon szegényeket. A rét mellett öt-hat holdnyi kukoricatábla húzódott. A kivégzés előtt néhány nappal

Nagy Pista a családdal, a rokonsággal együtt itt törte a tengerit.

Az úton hazafelé Margit néni a temetést idézte fel:

— István holttestét csak két nappal később tudtuk hazahozni, mert repülőgépekről állandó géppuskatűz alatt tartották a falut. Istvánt és Török Imrét együtt hántolták el a református temetőben. A gyászszertartás alatt — melyet egy fiatal segéd lelkész tartott — a repülők négyszer kergették szét a hozzátartozók seregét. A négy magyar katona holttestét más áldozatokkal együtt közös sírban helyezték el.

Herman Gáborné Török Erzsébet könnyes szemét tö- rölgetite:

— A testvérem, Török Imre délután'hat órakor következett szolgálatot adni. A leventefoglalkozásokat Marsi Albert tartotta, de vacsora

után ő már nem ment visz- sza az őrszobába, így a gyerekek magukra maradtak. Túróczy jegyző úr — tartalékos százados — mielőtt az éjszakai órákban elment volna a faluból, azt mondta nekik: „Gyerekek, aki elmozdul a helyéről, lelövetem, mint egy kutyát!” Azok a 15-16 éves fiúk nem gondolhatták, hogy az oroszok majd végeznek velük. Az ott tartózkodó négy magyar katonának a híd felrobbantása lett volna a feladata, valószínű, erre már nem volt idejük. A kivégzett gyerekekre nem lehetett ráismerni, szitává lőtték őket. Apám a nagy lelki fájdalmában talicskán tolta haza fia holttestét. Később az apámat fölkereste egy magyarul beszélő szovjet katonatiszt, és megkérdezte, mivel enyhíthetné a nagy fájdalmát. Ö azt felelte, hogy a fia oktalan halálát nem lehet megfizetni. Az üggyel kapcsolatban tárgyalásra is sor került. Apám ezen nem vett részt, azt mondta, azzal úgysem tudják visszaadni a fia életét.

Erzsiké néni elvezetett bennünket a református temetőbe a két 16 éves fiú sírjához. A sírkő felirata végén ott a megmagyarázhatatlan tragédiára utaló mondat: „Uram, Te tudod, miért”.

özvegy Jónás Mihályné Szilágyi Erzsébet első házasságából született fia, Nagy János a katolikus temetőben nyugszik.

— A faluban néhányan azt mondják — hallottuk Erzsébet nénitől — hogy a leventék rálőttek az oroszokra. Ez nem igaz, ezek a gyerekek senkinek sem ártottak. Nagy István édesanyjával fölkerestük a faluban az orosz parancsnokot, és elmeséltük neki fiaink halálát. Erről írás is született, és ennek nyomán került sor a gyulai tárgyalásra. Megírtuk, hogy véleményünk szerint Marsi Albert okozta a gyerekek halálát, és kértük, a bíróság ítélkezzék felette. Ügy tudom, hogy Marsi Albert néhány hónapig fogva volt, de később a bíróság fölmentette.

A mészárlás egyetlen túlélőjének, Fehér Miklósnak a húgát, Váradi LásZlóné Fehér Ágnest is megkértük, hogy mesélje el a történteket:

— Az öcsém éjfél után érkezett haza a munkaszolgálatból. A faluban lévő házunk kapuját zárva találta, mert kinn voltunk a tanyán.

A tűzoltó-őrszobán — ahol a leventék tartózkodtak — világot látott, ezért oda ment be. Gondolta, megvárja ott a virradatot, nem is feltételezhette, milyen tragédia előtt áll. A Vajna-dűlő- ben — ahogy az öcsém mesélte —, egy kanális szélén a délelőtti órákban lőtték fejbe őket. Nyolcójuk közül ő volt a sorban a legutolsó. Mikor ő következett volna, előrebukott, és a feje fölött elszállt a lövedék. Az oroszok ennyivel nem elégedtek meg, még egy sorozatot a fekvő testekbe eresztettek. Miklóst hét találat érte. Megvárta, míg a szovjet csapatok Karcag irányába elvonulnak, utána — már a délutáni órákban — hason kúszva eljutott a legközelebbi tanyához, és onnan hozták be a faluba. A fájdalmai miatt nagyon szenvedett. Sem az orosz orvosok, sem a helybeli Szabó doktor nem látta el Miklós sebeit, fertőtlenítésére még jódot sem adtak. Csupán a következő nap találkoztunk egy erdélyi magyar orvossal, aki két lövedéket kivett, hogy a többit is eltávolíthassák, Miklóst bevitette az aradi kórházba. Karácsony szombatján gyalogszerrel érkezett haza.

Vajon a szovjet katonáknak, a kivégzés végrehajtóinak fölrémlik-e néha a körösladányi leventék, a magyar katonák arca. Miért csak mindig a vesztesek, az áldozatok hozzátartozói emlékeznek? Mint azt Herman Gáborné elmondta, minden október 6-án a református temetőben a falubeliek virágokkal, koszorúkkal róják le kegyeletüket Nagy István és Török Imre sírján, de ugyanez a tisztelet a katolikus temetőben a harmadik leventét, Nagy Jánost is megilletné.

(molnár)

„Itt lőtték agyon szegényeket” — magyarázta Szarka Gyuláné Fotó: Oravszkt Ferenc