Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-14 / 63. szám
G 1990. március 15., csütörtök IRODALOM-MUVESZET 'Köröstáj Fotó a Vasárnapi Cjságból: „Ünnepély a segesvári Petőfi-szobor előtt” aláírással. A felvételt Goszletb István készítette • • Otven évvel Segesvár után A szemtanú írta Petőfiről a Vasárnapi Újság 1899. augusztus 6-i számában A segesvári csata ötvenéves jubileumán, 1899. júliusában emlékünnepélyt rendeztek Segesvár közelében, a fehéregyházi csatatéren. Az egész országot megmozgató emlékünnepről oldalakon tudósított a korabeli lap, a Vasárnapi Üjság. Augusztus 6-i számában egy szemtanú tollából Petőfi erdélyi hónapjait is közreadták, melynek rövidített változatát kapja itt a tisztelt olvasó. Kár, hogy a „szemtanú” csak „sss” jelzéssel jegyzi magát, kiléte egyelőre ismeretlen. A vízaknai rövid táborozás alatt Petőfi, debreczeni Kiss Sándor és e sorok írója a város főutczájának Szeben felőli szélén, a sótiszti lakban szállásoltak, és hivatalos dolgaikat napközben az irodában végezve, az esték Petőfi hangadó, szellemes társaságában különböző beszélgetések közt kellemesen, de néha, midőn a költő gúnyos megjegyzéseivel a magyarországi hadi eseményeket, és különösen a már ekkor Debreczenben székelt kormány dolgait bírálgatta, kedvetlenül is teltek el. Bosszantotta öt az ország hadi ügyeinek vezetése, melyet költői felfogása szerint másképpen látott volna jónak, s bírálgató észrevételei mellett nem egyszer nyilvánította azt a nézetét, hogy azért jött az erdélyi hadsereghez, mert itt még becsülettel lehet szolgálni. Fölemlíthetem azt a kis adatot is rólai, hogy szerette az ezüstpénzt, és lekötelezte, a ki vele bankóért ezüst tallért váltott; a mi aztán arra a tréfás megjegyzésre szolgáltatott alkalmat, hogy ő az ezüst pénzt az általa gyűlölt kormány papírpénze elleni tüntetésből gyűjti; de erre Petőfi azzal válaszolt, hogy a felesége szereti az ezüst pénzt, annak akar meglepetést szerezni. így telit az idő február 4- ikéig, vasárnap reggelig, a midőn öltözködés közben Petőfi elbeszélte álmát, hogy csatája volt és hogy a csatában Bem tábornak csákójáról leesett a fehér toll. — Meglássátok, fiúk, — mondá, — ma megvernek bennünket. A vízaknai csata El sorok írója épen az ablaknál öltözködve, azon át látta, hogy ßzeben felől egy magaslaton a császáriak mozgolódva, csatára készülnek: mire társait figyelmeztetve, velük együtt a főhadiszállásra sietett, honnét Bem már a csatatérre távozott, Petőfi pedig utána ment. Ezután csakhamar a csata ágyútüzeléssel, a sóbányák közelében, reggel nyolcz óra tájban megkezdődött. Én a főhadiszálláson maradtam, az irodát szekérre pakoltam, a tábori pecsétet pedig, mely az ország korona nélkül czí- mere körül ezen köriratot viselte: „Az erdélyi felső magyar hadsereg pecsétje” téli kabátom zsebébe helyeztem. Ez alatt a pod- gyász-szekerek a piacz egész területét ellepték, és azon keresztül való közlekedést elzárták, mit Bauer Lajos őrnagy, irodavezető látva, azon figyelmeztetésemre, hogy jó lenne azokat tova küldeni, és ekként a piacz- tért az esetleges visszavonulásra szabaddá tenni, — azt válaszolta: „Nem, tehetem, míg a tábornok rendeletét nem kapom, mert ő a pod- gyász-szekerek előre küldését magának tartotta fenn.” Ezután nevezett őrnagy társaságában, a vízaknai hegy jobboldali magaslatáról, hon- nét az egész csatatér látható volt, néztem a küzdelmet, mely 11 óra feléig mindkét fél kemény kitartásával vívatott; ekkor a császáriak jobb oldala Szeben felé hátrálás! mozdulatot tevén, és ezt Bem tábornok észrevevén, ágyúit a sánczokból kivonotta és előbbre nyomulva láthatóvá tette egész, mintegy 3000 főnyi csatázó seregének csekély voltát. Ennek következménye lett aztán, hogy a gránátosai élére állott Puch- ner tábornok, segíttetve egy gyorsan előre vezényelt ágyúüteg tüzeltésétől, rohamot intézett, és a Bethlen Gergely által vezényelt jobb szárnyat megbontotta és hátrálásra kényszerítette; mi annál veszélyesebb lett, mert a hátrálás Bem ágyúi irányában történt és a tüzérek működését akadályozta. A hátrálást futás követte, mi közben számtalan honvéd a sóbányákba menekült, ahol halálát lelte. A városban, Vízaknán, a piacz-téren ágyúkkal menekülő tüzérek a podgyász-szekerek közt fennakadtak; 11 ágyú, a tábornok kocsija minden vagyonával és a tábori iroda az összes iratokkal a császáriak birtokába jutottak. Petőfi Bemmel a piaczon keresztül a már a városba nyomult császáriak lövöldözései közt menekült a csatatérről, és a megmenekült harczosokat a Szerdahelyre vezető úton, a tábornoknak rendbeszedni segédkezett. A költőnek így teljesült álma után a hadsereg maradványát a végelpusztulástól az mentette meg, hogy a császáriak az elfoglalt Vízaknán, a podgyász-sze- kerek kiürítésével és Sze- benbe szállításával hosszasabban foglalkozván, ez által elegendő időt engedtek a rendbe szedett seregmaradvány visszavonulására Szerdahely felé. Szász-Sebes/ epizód A császáriak üldöző elő- csapatát Losenau császári ezredes úgy vezette, hogy a magyarok seregmaradványa este minden baj nélkül Szerdahely szász városba vergődhetett, hol Bem mindjárt megérkezése után a sebesülteket a szatmári önkéntesek fedezete alatt Szász-Sebesre szállíttatta, maga pedig éjfél tájban hadserege zömével a sebesültek után indult. Űt közben vette az értesítést, hogy a sebesültek fedezetét Szász-Sebesen megtámadták és hogy a várost a szomszéd gyulafejérvári vár őrségének egy része szász nemzetőrökkel megszállva tartja. Bem azonnal csatár- láncz képzésével közeledett a város felé, az 55. zászlóalj 4-ik százada pedig, élén Petőfi Sándorral, rohamot intézett a város szélén felállított császáriak ellen és miután az, egy pár még használható ágyú sikeres közreműködésével a császáriaknak a gyulafehérvári várba való meghátrálását eredményezte, a magyar hadseregnek utat nyitott a Szász-Sebesbe leendő bevonulásra 1849 február 5-én jókor reggel. A főhadiszállás Szász-Sebesen a lutheránus lelkész lakásába helyeztetett el az irodával együtt. Ide érkezve Petőfi Sándor elbeszélte, hogy midőn ő az 55. zászlóalj 4-ik századával a városba bevonult és a Fő-utcza egyik szegletébe szorított néhány császári katona lefegyverzésével foglalkozott, az átellenes ablakból rá lőttek és hogy a golyó mellette fúródott a falba. Mire e sorok írója megjegyezte: „Mily szerencse, hogy ez így történt; mert ha az a golyó téged talál, más valaki alig mondotta volna el ily híven az esetet.” Mire a költő kedélyesen felelte: — Fiú! ebben neked aligha igazad nincs! Bem jókor reggel Petőfi és többek kíséretében a város Szerdahely felőli kapujánál helyezkedett el, midőn tudatták vele, hogy a császáriak parlamentairje (béke- követe) megérkezett és hogy a tábornokokkal beszélni akar; a parlamentair egy császári lovas tiszt volt, kinek szeme fehér kendővel be volt kötve; Bem előtt megnevezte magát (Manisie- vics>, kijelentvén, hogy lengyel származású, majd felszólította a tábornokot, hogy miután a város a császáriaktól körül van kerítve és abból hadseregével nem menekülhet, adja meg magát és tegye le a fegyvert. Bem erélyesen azt felelte: olyan ellenfélnek, ki a magyar küldötteket letartóztatja (a magyar országgyűlési küldöttségnek Windischgrätz általi letartóztatására czél- zott), nem adja meg magát; különben csudálkozik, hogy a tiszt úr, mint lengyel, a szabadság ellen harczol. Ezzel Bem gyorsan egyik segédéhez hajolva, ennek meghagyta, hogy a tisztet a főhadiszállásra vezesse és ott mentül hosszasabban szórakoztassa. A főhadiszállásra vezetett és ott szemkötelékétől megszabadított tiszt néhány régi ismerősével több mint fél órát időzött; ez alatt a tábornok a városba összevont hadseregét az országúira, a történeti nevezetességű Kenyérmező irányába gyorsan kivezényelte, úgy, hogy midőn gr. Andrássy Aladár a (tisztet a főhadiszállásról kikísérte, a tábornok maga is kívül volt a városon. A hadsereg tehát a bekerítéstől megmentve, szabadon hátrált Szászváros felé, a császáriak pedig elfoglalták a nagy meglepetésükre üres Szász-Sebest. A tábornok mit sem tudva ekkoráig a Magyarországból várt segédhad miben- és hollétéről, és e miatt szerfelett aggódván, kül- dönczök által igyekezett arról magának tudomást szerezni: de mert a küldönczök őt eljárásuk eredményéről idejében nem értesítették, éjjel a császáriak csatamozgalmát hírül véve, főhadiszállásán felkelt és a csatatérre lovagolt; a Szászváros alatti csatába február 7-ikén korán reggel történt, hogy a tábornok két, ágyújukat elfoglalni akaró császári katona egyikéhez lovaglókorbáccsal hozzácsapkodván, jobb keze középuját meglőtték, melyet mindőn a tábori orvos Pad községben elvágott, a műtétet e szavakkal kísérte: „Egy haszontalan ujjammal kevesebb van, különben kezem az írásban akadályozva nem lesz.” A piskii hídnál A csata folyama alatt érkezett meg, mint küldöncz, Bethlen Gergely, és hozta az örvendetes hírt, hogy a segédhad megérkezett, és hogy báró Kemény Farkas vezetése alatt a piskii hídnál táboroz. Bem mintegy 1200 főre leapadt seregének Vezényletét Czeczére bízván, a piskii hídhoz vitette magát, és ott megtévén a csapatok elhelyezésére vonatkozó intézkedéseit, Dévára hajtatott, hol a főhadiszállás az irodával a postamesternél helyeztetett el. Megérkezése után a már seblázban szenvedő tábornok Déván azonnal intézkedett, hogy a segédhadnak még meg nem érkezett részét fölkeressék és Dévára vezényeljék; e végből a bihari lovas nemzetőrök egy századát Rozvány György, most is életben levő szalontai ügyvéd, akkor nemzetőri hadnagy vezetése alatt küldötte ki, ugyanekkor intézkedett a tábornok, hogy a sebesült és a környékről menekült magyar családok Nagy-Váradra szállíttassanak. Ekkor szabadságoltatták magukat Petőfi és Andrássy Aladár, kik aztán másnap, február 8-ikán elbúcsúzván a tábornoktól, a Csutak Kálmán őrnagy vezetése alatti fedezettel útnak indultak, s a Kajánvölgyön, Kristyóron, Belé- nyesen és Hollódon keresztül február 12-ikén szerencsésen Nagy-Váradra érkeztek, honnét Petőfi Szalontára, Arany Jánoshoz utazott. Az 1849. február 9-én megnyert piskii véres csata után Bem visszahódította Erdélynek nemcsak az utóbbi napok alatt elveszett területét, hanem Szebennek márczius 11-én történt elfoglalásával, márczius 21-én Brassónál a tömösi szoroson keresztül ;a császári haderőt, sőt az 1849. február elején Szeben és Brassó városok védelmére jött négy ezer főnyi orosz csapatot is kiszorította és így Erdélynek, a dévai és gyulafehérvári vár, s a nyugati havasok kivételével ura lett. Az utolsó március A röviden érintett nevezetes események lezajlása után Petőfi 1849. márczius végén az erdélyi hadsereghez visszatért; ezt igazoló- lag előfordul neve a Szász- Sebesen azon évi április 3- ikán kiadott következő napi parancsban: „Petőfi Sándor százados úr magát nálam jelentvén, és mellettem szolgálatot tenni ajánlván, én őt ezen hivatalában megtartottam. Bem.” Április 10-én Bem hadseregének egy részét Szászsebesről Hátszegen keresztül a Bánátba vezényelte és menet közben április 14-én vezérkarával megtekintette a vajdahunyadi várat. Ott volt Petőfi is, és megszemlélve a várnak minden részét, nem győzte elég történeti megjegyzésekkel kísérni a fejedelmeknek hajdan ország- gyűlési tanácskozás helyiségül szolgált nagyterem falaira függesztett arczképe- ket. Kedves visszaemlékezésre kötelezte őt, és a vezérkar tisztjeit a vashámor felügyelőjének vendégszerető székely neje, ki örömkönnyeket hullatott, hogy a költőt személyesen is megismerhette. Az érzékeny el- búcsúzás után Bemen kezdve a vendégék mindnyájan beírták neveiket a látogatók könyvébe. E menetelés közben szerzetté Petőfi a „Mi ne győznénk, hiszen Bem a vezérünk” kezdetű harczias dalát, melyet az úton a debreczeni Telegdi-féle tábori fióknyomda nyomott ki. Április 20-án, midőn a bánáti táborozása alatt Bem Lúgoson hadserege felett szemlét tartott, mellette Petőfi lovagolt és segédkezett neki az érdemjélekneik az egyes kitüntetett honvédek mellére való feltűzésénél. Április 28-án Temesvár alól érkezvén, Petőfit őrnaggyá léptette elő, mint a következő napi parancsban hirdettetett ki: „Táborhely, Freidorf, Temesvár alatt, május 3, 1849. Május 1-ével kezdődő ranggal kinevezem Niuny és Petőfi Sándor vezérkari századosokat őrnagyoknak. Bem.” Petőfi a további bánáti hadjáratban nem vett részt, mert előléptetése után csakhamar elbúcsúzva Bemtől, eltávozott. Hogy mikor jelentkezett Petőfi ismét harmadszor és utoljára az erdélyi hadseregben Bemnél, erre nézve eltérők az adatok. E sorok írója saját tapasztalatai alapján, a jelentkezési napról a következőket tudja: Bem a moldvai sikertelen expedíczió után július 26-án gyorsmenetben Maros-Vásárhelyre érkezett és ott Petőfi, ki Egressy Gábor társaságában érkezett meg, a tábornoknál jelentkezett és a vezérkari irodában, Görög Károly házában elfoglalta hadsegédi állását. Bem felhívása folytán készült Szé- kely-Keresztúrra és július 30-án reggel indult a tábornok után. Szükséges e helyen megjegyezni, hogy Petőfi e jelentkezésekor any- nyira nélkülözött mindenféle honvédtiszti jelvényt, hogy a ki nem ismerte őt nyári blúzában, oldalán egy bőrtáskával, egyszerű utasnak tarthatta inkább, mint honvédőmagynak. A vég színterén Petőfi elutazása reggelén, — mivel Bem szokása ellenére, ezúttal kocsiján magával nem vitte, — vezérkari tiszttársai egyikénél keresett alkalmatosságot és így indult el Székely-Keresz- túrra. Bem Székely-Keresztúrra vonulása közben vezérkarával Kelementelkén özvegy Simenné úrnő vendégszerető házában ebédelt meg; Szé- kely-Keresztúron a Macská- Sy-kastélyba szállt meg, s onnan július 31-én Segesvár felé indult a fehéregyházi csatába. E sorok írója futári minőségben a székelyföldre küldetvén, e csatában nem vett részt s csak később értesülhetett Petőfi halála körülményeiből. Mint Oreusz orosz katonai történetíró is beszéli, a július 31-iki fehéregyházi csata folyamán Lüders nagy számú lovasságával a feltűnően csekély számú lovassággal rendelkező Bem jobb szárnya ellen a Küküllő mentén intézte a rohamot, mely aztán a vereséget általában, és különösen Petőfi vesztét azért idézte elő, mert a rohanó orosz lovasság Fehéregyház község túlsó részét körülkerítve, a községen keresztül való menekülését teljesen elzárta. így rekedt a község innenső részén a csatázókat buzdító és lelkesítő költő a csatatéren, és lelte halálát a községtől délre terült kukoriczásban, hova futással menekült. Ezt igazolta a sorok írója előtt néhány nappal később az a Koburg-huszár, kiről mint Petőfi tiszti szolgálójáról (már föntebb volt szó és ki elbeszélte, hogy ő menekülés közben látta a költőt a csatatérről futni és az országúton keresztül a kuko- riczaföldre menekülni, hol Zeyk Domokos barátjával találkozva és ennek lovába fogózkodva, egy darabig menekült, de a futásban kimerülve összerogyott és az üldöző orosz lovasoktól megöletett. így múlt ki a nemzet nagy költője, ki „Egy gondolat bánt engemet" czímű költeményében e szavakkal: „Ott essem el én, a harcz mezején” már 1846-ban megjósolta költői ihletével végzetszerű kimúlását.
