Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

1990. február 10., szombat

IgHUMTd

A szimfonikus zenekar mellett szeretnének létezni — nem ellene, és nem helyette. (A felső képen Tóth István) Fotó: Veress Erzsi

Nehogy lelkileg is tönkremenjünk!

Húszéves álomból zenei valóság

Miért jó érzés mindig a békéscsabai zeneiskolába belépni? Hangzavar itt is van bőven — az egyik teremben hegedű, a másikban zongora, dob szól —, de ez más, ez kellemes, kedves: Más világ ez a két épület, közte az udvarral: egy kis lélegzetvétel, kikapcsolódás, menedék attól a külső zűrzavaros világtól. Ez a néhány óra, amit a növendékek tanáraikkal itt töltenek, amikor a zenészek gyakorolnak, vagy amikor a közönség hangversenyre jön, szóval ez az idő a zenéé. A zene és a lélek találkozója, ami bizony nagyon kell (pontosabban: kellene) az embernek manapság.

Tóth István leteszi a hegedűt, és beszélgetni kezdünk a tizenhat tagú vonós kamarazenekar megszületéséről, a megyei tanács művészeti ösztöndíjáról, városunk zenészkínálatáról, tervekről, az első koncertről. S egyáltalán arról, vajon miért vállalkoznak éppen most, ilyen viharos időszakban művészek arra, hogy zenekart alakítsanak. Kell-e kamarazenekar, kell-e hangverseny ennek a vidéknek? S mit nyújthat a zene korunk emberének?

— A kamarazenekar ötlete nem újkeletű, húszéves a szimfonikus zenekarunk, az alapító karmesterünk Jan- csovics Antal volt, és tulajdonképpen tőle származik az az elképzelés, hogy a nagy szimfonikus mellett egy kis létszámú zenekar is létezzen. Megalakítottuk a kamarazenekart, de Jancsovics Antal máshová került, és hamarosan feloszlottunk. Űj karnagyok jöttek aztán, de a szép emlék, az ötlet és a csembaló (azt is neki köszönhetjük) itt maradt velünk.

— A kamarazenekar nem csak létszámában különbözik a szimfonikustól. Más lehetőségeket, más feladatokat jelent, nem?

— Igen, a kamarazenekarban tulajdonképpen mindenki szólista, de ugyanakkor jellemző a csapatjáték is. Igazán régi, húszéves álmunk valósult most meg. Úgy éreztük, a huszonnegyedik órában vagyunk, nekünk több időnk már nincs, vagyis, ha most nem alakulunk meg, akkor soha. Aki a nagy zenekarból nem került bele a kicsibe, talán sérelmesnek tartja, de nekünk cipelni kell ezt a terhet. Szerettük volna csak békéscsabaiakból létrehozni a zenekart, de sajnos ez' a város nem tud tizenhat vonóstanárt kiállítani. Ez elég szomorú, mert más megyeszékhelyek még komolyabb létszámot is képesek adni. Végül gyulai, szarvasi, békési, orosházi tanárokat hívtunk.

— Nem a szimfonikus zenekar ellen, nem helyette, hanem mellette szeretnénk létezni. Olyan feladatokat ró ez ránk, illetve olyan üggyel szolgálnánk, amit a szimfonikus zenekar nem tud megtenni, mert nem az a célja. Karmester nélkül dolgozunk, és az irányító szerepet úgy gondoltuk el, hogy amikor készen vagyunk a műsorral, meghívunk egy jónevű karmestert. Március 8-ára, a bemutatkozó koncertre barokk zenével készülünk, és Debrecenből Martos Lászlót kértük fel, aki a korszak nagy mestere. A premier a zeneiskola Bartók termében lesz, ami állandó otthonunk.

A művészetre tenni, nem jövedelmező vállalkozásba fogni ebben a művészetellenes, kultúraidegen, elvadult világban — az már önmagában bátorság, nagyfokú elszántság. Sokak szerint megszállott, nem eléggé a mában él az, aki ilyet tesz. Tényleg így van? Nem hiszem.

Ugyan mi lenne, ha valamennyien lemondanánk arról, ami legősibb, legemberibb tulajdonságaink közé tartozik: a festésről, az éneklésről, a táncról, a játékról? Mi lenne azzal a gyerekkel, aki nem játszhatna? Az emberrel, aki nem beszélgethetne, nem írhatna, nem nevethetne, nem sírhatna? Aki nem olvasna könyveket és nem hallgatna sosem zenét?

»

Elég baj az, hogy a mostani életmódunk, a rohanás,' a hajszoltság, az egész társadalmi légkör olyan, hogy egyre nagyobb erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy a kikapcsolódásra, az igényes szórakozásra, a művészetekre maradjon időnk, energiánk, igényünk. Éppen ezért a mai művészeket és tanárokat jobban meg kellene becsülni, mint valaha, hiszen nem csak kenyéren és vízén élünk. Akik pedig ébren tartják bennünk és gyermekeinkben a szép iránti igényt, nagyon fontos társadalmi szerepet játszanak.

Tizenhat tanár kamarazenekart alakít. Tanítanak, zenélnek, próbálnak, a próbákra és a hangversenyekre

utaznak. Nem sok idejük marad a családjukra, a gyermekeikre. Az sem újdonság, hogy a zenekarok, az együttesek manapság képtelenek megélni anyagi támogatás nélkül, s hogy emiatt számos színvonalas, nagy múltú csoport feloszlik. Tóth István kamarazenekara megpályázta és elnyerte a Békés Megyei Tanács művészeti ösztöndíját, az a pénz segít. Egyelőre.

A „barokk” bemutatkozás után további tervekről esik szó, a zenekart meghívták a bókés-tarhosi zenei hetekre. Komolyzenét játszanak természetesen, de a köny- nyebb műfaj is megfér a repertoárban, Strauss, Brahms és a többiek. Egyre az jár a fejemben, hogy a zene sze- retetén és a merészségen kívül lennie kell még valaminek, amire alapozva ma, amikor minden megszűnik, egy művésztanár zenekart kovácsolhat össze.

— Azt reméljük, hogy egyszer eljön majd az az idő, amikor feltámad az emberek igénye, jönnének újra a hangversenyre. És akkor ott leszünk mi ...

— Szereti a zenét a békéscsabai közönség?

— A műsorpolitikétól is függ, hogy milyen a hangversenyek látogatottsága. A komolyzenének minden városban megvan az elit közönsége, aki el fog menni akkor is, ha negyvenöt forint lesz egy kiló kenyér. De szerintem a változatos műsorral új hallgatókat is meg lehet nyerni.

— Mit adhat nekünk ma a zene?

— Ha csak annyit ad, hogy aki arra az egy órára beül a hangversenyre, és addig legalább nem hallgat rádiót, nem olvas újságot, megszabadul a borzalmas hírektől — akikor már nem volt hiábavaló ...

Magyarország egykor zenei . és zeneoktatási nagyhatalomnak számított a világban. Bartók és Kodály hazája. Ma a zene létjogosultságát kell bizonygatnunk, és a művészet fennmaradásáért kell szólniuk azoknak is, akik sokkal jobban értenek a hangszerekhez. Hová jutottunk?! Pedig az végzetes lehet — mondta Tóth István —, „ha egy ország nem csak gazdaságilag megy tönkre, hanem lelkileg is.”

Niedzielsky Katalin

Lesz-e termálfürdő Szarvason?

II nagymélységű termálvizet tisztítani kell

A város, a szarvasi lakosok évek óta dédelgetett álma, hogy egy termálfürdő megépítésével — az arborétum, a Holt-Körös nyújtotta természeti adottságokat kihasználva — idegenforgalmi, gyógyüdülési központtá váljon. Időnként úgy tűnt, hogy az álom megvalósulásához egészen közel járnak, azután hol az anyagiak hiánya, hol a kicsinyesség, a szűklátókörűség megakadályozta az érdemi előrehaladást. Az elmúlt évben, amikor éppen úgy látszott, hogy minden a legjobb ütemben halad, szárnyra kapott a hír, hogy a két megfúrt termálkút vizének fenoltartalma olyan magas, ami a fel- használást kizárja. Kiderült azonban rövid időn belül, hogy a fenol kivonásának is megvan a maga technológiája, ezért a termálvíz körüli viharok elültek, tovább haladt a tanulmánytervek, a vízminősítéshez szükséges dokumentációk kidolgozása. Most ismét felröppent a hír: nem jó a termálvíz, nem lesz gyógyfürdő Szarvason.

— „Tényleg nem tudták, vagy csak elhallgatták a városi tanács illetékesei a szarvasi termálvíz valódi fenoltartalmát?” — idézem a kérdést a választási kampány egyik kiadványából.

Dr. Szántosi Antal tanácselnök, aki másfél évvel ezelőtti hivatalba lépésekor óriási ambícióval és lelkesedéssel fogott hozzá többek között a fürdő létrehozásához is, most némi keserűséggel a hangjában válaszol:

— Természetesen tudtuk, és el sem hallgattuk — mondja. — A kutató- és próbafúrások ezen a környéken húsz éve folynak, a különböző rétegvizek összetétele a szakemberek előtt régóta isipert. Már évtizeddel ezelőtt szerepelt Szarvas egy. az ENSZ által finanszírozott termálproject-prog- ramban, aminek elkészítése próbafúrásokkal, és a víz összetételének vizsgálatával kezdődött.

— Lehetséges, hogy a város lakossága minderről nem tudott?

— Nem voltam akkor tanácselnök, tán még szarvasi lakos sem, de kizárt dolognak tartom. Utána lehetne nézni az akkori sajtóban. Én mindenesetre ennek az ellenkezőjét tapasztaltam, amikor részletesebben megismertem a körülményeket. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy ■ a szarvasi termálprogramnak mindig nagyobb volt a propagandáié, mint amennyit az ügy egy-egy stádiumban megkívánt volna. Mindig több volt a köztudatban, mint amennyi a valóságban megtörtént. Amikor próbafúrások voltak, már kútfúrásról beszéltek, amikor az‘ ENSZ project tanulmányterve készült, már kiviteli tervekről beszéltek, ha egy tárgyalás még csak megkezdődött, az már konkrét eredményként került a köztudatba.

— Igen, ez valóban igy volt, s talán ez is oka, hogy az emberek sokszor csalódtak, s ma már nehezen hisznek. De az utóbbi időben mintha átestünk volna a ló túloldalára, csak rendkívül visszafogott nyilatkozatok jelennek meg a termál- programról. Ez nem járult hozzá ehhez a „fenolügyhöz”?

— Lehetséges, hogy hozzájárult, bár ezt nem tartom elégséges indoknak a jelenlegi felhajtáshoz. A múlt év során számos lakossági fórumon, tanácsülésen én magam is, kollégáim is sokszor beszéltünk a fenolproblémáról, és a megoldás lehetőségeiről. Ennek ellenére nékem az az elvem, hogy csak arról nyilatkozzam, amiben már biztos vagyok.

— Akkor hadd kérdezzem meg, hogy a szarvasi termálvíz fenoltartalmát illetően mi az, amit biztosan tud?

;— Először is a két termálkutat fűtőenergia előállítására fúratták az energiaracionalizálási program keretében. A minél magasabb hő elérése miatt lettek ezek mélyfúrású kutak, s az ilyen mélységből nyert hévizek esetén a fenoltartalom nem meglepő. Természetes, hogy ez a nyers termálvíz fürdésre, kezelés nélkül nem alkalmas. Az előtisztítási technológia kidolgozása megtörtént, modellkísérlet során bevált, ezért üzemi méretű kiviteli terveit is elkészítettük. A múlt hónapban megindítottuk a külső használatú ásványvízzé minősítési eljárást, és majd az előtisztító berendezés üzembe állítása után tesszük meg a gyógyvízzé nyilvánításhoz szükséges lépéseket.

— A megalapozott előkészítés után a megvalósításhoz még mindig: milliók kellenek. Lesz ereje ehhez a városnak?

— Önmagában a városnak, a város lakosságának erre nem lesz pénze. Ezért van alakulóban egy részvénytársaság. amelyik finanszírozná az egészet, s amelyhez külföldi partnereket is igyekszünk megnyerni.

— Kik vannak-ebben a részvénytársaságban, mennyi az alaptőkéje, milyen külföldi partnerekkel tárgyalnak? Mondana erről bővebbet?

— Nem! Ez az a pont, ahol bármiféle nyilatkozat elhamarkodott és megalapozatlan lenne, s a jelenleg kedvező irányú tárgyalások sikerét veszélyeztetné. Úgy tűnik, igen jó partnereink vannak, de a választások miatt most mindenki kivár még egy kicsit. De ha úgy tetszik, az üzleti titoktartás sem engedi, hogy erről többet beszéljek.

Ügy fejezzük be most a beszélgetést, hogy a tárgyalások sikerében bízva, a választások után a termálprogram több konkrét tényével léphet majd Szarvas tanácselnöke a nyilvánosság elé.

s K. M.

Kárpátaljai értelmiségiek vallomása a nemzetiségi létről

Új köntösben jelent meg a Békési Élet

Üj borítóval (Kállai Júlia tervezte) jelent meg közművelődési és tudományos folyóiratunk, a Békési Élet 1990. évi első számá, melyben — mint az már megszokott — sok és érdekes, színvonalas olvasnivalót talál a szakmabeli és a nem szakmabeli érdeklődő egyaránt.

A folyóirat Tanulmányok című rovatában Baranyó Géza emlékezik a száz éve született kiváló gépészmérnökre, a Körös-vidék nagy vízgazdálkodójára, Kienitz Vilmosra. A jeles szakember Pozsonyban született, 1919 februárjában érkezett Gyulára és itt dolgozott, tevékenykedett haláláig, 1959-ig. A rajzokkal és eredeti fényképekkel illusztrált megemlékező írás nagy nyeresége a Békési Élet ez évi első számának. Ugyancsak ebben a rovatban publikálja Krupa András „A faluközösség hatása a kétnyelvű mesemondóra” című, és Sonkoly Kálmán egy 16—17. századba visszatekintő orvostörté= neti írását.

A Művelődés rovat — többek között — Udvaros Béla „Irodalmi és drámaesti kirándulások Békés megye tájain” című írásával bizonyítja az ilyen tevékenységek hasznosságát és nehézségeit is, Molnár György pedig az 1989. július 2—12-e között megrendezett békési néprajzi szeminárium eseményeit összegzi. A Nemzetiség— anyanyelv—egyenjogúság című -rovat kiemelkedő írással lép az olvasók elé: Rohály Gyula kárpátaljai értelmiségiek vallomásait összegzi ebben a nemzetiségi létről.

Mint mindig, ezúttal is gazdag a Tények, dokumentumok, emlékek rovat. Élén a 'közelmúltban elhunyt író,

Varga Imre emlékezéseit teszik közzé a békési gimnáziumról, Bak Mihály Monostori Mártonról, Mezőberény rubindiplomás néptanítójáról közöl életrajzi részleteket, bemutatva a neves pedagógus sokoldalú, népért való munkálkodását. Domán Imre a, szarvasi utászokról, Szabó Ferenc az alföldi nemesi vármegyék újraszervezéséről (18. század) ír, közli a rovat Miklya Mihály Döcögő életút, valamint Rácz Pál 1956- és az azt követő évek Békésen című írását.

A Békési Élet 1990. évi első számát a Szemle, a Hírek és a Bibliográfia zárja. Meg kell említeni, hogy Balogh Ferentz „Épült a nyolcvanas években” círftmel a me- zőberényi átriumos háztömbről ad közre kitűnő fotográfiákat.

h francia saitó a magyar gazdaságról

A Külföldi beruházó számára Magyarországon nemcsak az a legnagyobb gond, hogy nem tudja, ki a megfelelő tárgyaló- partner, hanem az, hogy azt sem tudja, ki a tulajdonos. „Magyarországon ma minden vállalat eladó, még a gazdasági stratégia szempontjából legfontosabbak is. De ki adja el őket, s mekkora az üzlet értéke?” — állapítja meg a magyar gazdasággal foglalkozó, kedden közzétett cikkében Yves Hervaux, a Le Quotidien de Paris külön- tudósítója. Az egész oldalas íráis szerint a magyar gazdaság csodára váír, s most olyan kísérlettel foglalkozik, aminek sikere korántsem b'iztos: tőkés gazdasággá akarja alakítani a kommunista gazdaságot.

Az írais úgy véli, hogy Magyarországon „minden kirakatban van. de nem lehet tudni, mi van mögötte”, s ,,ha megvakarják a homlokzatot, azzal azt kockáztatják, hogy a jelent illetően nem éppen csábító valósággal találkoznak”.

,,A magvar gazdasági helyzet ma kétségkívül aggodalomra ad okot, de nem romlik tovább. A gazdaságban jelentkeznek a két év óta megkezdett szerkezet- átalakítás következményei, és a hivatalos nyilatkozatokkal ellentétben jelentős béremelések következtek be az elégedetlenség lecsillapítására. A legnagyobb gond az immár mintegy húszmilliárd dolláros adósság, de a magyaroknak vannak tartalékaik.”