Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
1990. február 10., szombat TALLÓZÓ 'kÖRÖSTÁJ „Szeretnünk kell és érdemes" Emóció, amely felülmúlja az önzést ... Mit értünk szereteten? Gyakran használunk ilyen kifejezésbeli fordulatokat: „szeretem a bort”, „szeretem a szexet”, „szeretem az édességet” — ezek használati értelme félrevezet. Egészen más minőséget fejeznek ki ugyanazon frázissal, amikor azt mondom: „szeretem a feleségemet”, „a gyerekemet”, „embertársaimat”, „Istent”. Ahogy a görög nyelvben más funkciót fejez ki a fileosz, erosz és agapé szó- használata, ugyanúgy más nyelvekben is előfordul a szeretet kifejezés alakilag is megformált különbözősége. Tartalmát illetően viszont azonos: minden szeretet — vágy. De kétféle vágyat ismerünk. Az egyik az, amely a teremtményt kiemeli önmagából, azért, hogy másnak adja át magát — a világnak, vagy annak a szellemi jelenlétnek, amely — hitünk szerint — a Minden- ségen kívül, de attól mégsem függetlenül van és hat. A másik fajta vággyal igyekszünk kizsákmányolni a világmindenséget, le akarjuk húzni a teremtményhez, saját céljainkra akarjuk felhasználni ... Az ellentmondás a „szeretetnek” nevezett emóció kétértelműségéből is ered. Az igazi szeretet az az emóció, amely cselekvésiből árad ki, felülmúlja az önzést — és a másik ember, valamint az énünkön túlmutató célok szolgálatába állít bennünket. Vagyis önmagunkból kifelé irányuló szellemi mozgás a mindenség és a mindenség mögött álló végső szellemi valóság felé. Az arisztotelészi közhely: az ember társadalmi lény (zoón politikán), ezért sze- retetének első számú tárgya: embertársa. Ám, amennyiben csak az emberre terjedne ki szeretete, elszigetelné a nem emberi teremtményektől, s az univerzumtól. Szeretnie kell az állatokat és növényeket, mivel azok is rokonai (a teremtettségben), azok is ágak az élet fáján. Ennek a fának közös a gyökere. Nem tudjuk, honnan ered, mégis bizonyosak vagyunk, mindnyájan innen származunk. De szeresse az ember az élettelen természetet is, mivel az is annak a világmindenségnek a része, amely az emberiség lakhelye. A keleti emberek érzékenyebben igénylik a nem emberi élőlények és az élettelen természet szeretetét, mint a nyugati típusú civilizáció népei. A nyugati hagyományban nem olyan erős a vágy az emberi szeretet kiterjesztésére. Holott ebben a kultúrában is találunk nyomokat a természet iránti érzékre. Assisi Szent Ferenc — a nyugati kereszténység legnagyobb vallási alakja — Naphimnuszában Isten testvérbátyjaként magasztalja a Napot, a Szelet, a Levegőt... Tanúbizonyságot tesz minden teremtmény testvériségéről. Azzal szinte mindenki egyetért; szeretnünk kell és érdemes. A megvalósítás próbája: a hogyan? okoz valódi nehézséget. Szeressünk-e egyes embereket mások rovására? Könnyebb azokat szeretnünk, akiket testben ismerünk, akik élnek, vagy azokat, akik kortársaink voltak, bár nem élnek. Szerethetjük azokat az embereket is, akikkel sosem találkoztunk, akik régen meghaltak. Nyolc évszázad ellenére is közeli s szeretett lény Assisi Szent Ferenc. Két évezred- nyi távolság ellenére is kö- zel’nek érzik magukhoz a keresztények milliói Jézus diákját... (Rászlai Tibor; Liget) Sajtó Szabadság és szabadosság Ez már akkor a sajtószabadság? Mert hogy az utóbbi másfél évben tulajdonképpen mindenki azt ír, amit akar, a korábbi öncenzúrának nyoma sincs. Annak sem lehet ma már akadálya, hogy olyan újság alapíttassék, amilyet csak a'karunk. Ha viszont így van, akkor miért az első mondat utáni kérdőjel? Talán, mert úgy vélem, hogy a jelenlegi állapotok ugyan magukban rejtik a szabadságot, de sokszor inkább a sajtószabadossággal van dolgunk. Talán mert nekünk, újságíróknak a földről kellett föltá- pászkodnunk, túl sok ütést vittek be a testünkre ahhoz, hogy hidegen és mindig kellőképpen mérlegelve írhassuk meg gondolatainkat. Annyi év megnyomórí- tottsága, „éhezése” után nincs mit csodálkozni azon, ha egyik-másik kollégánk már-már „túlette” magát. De hát az ilyen átmeneti politikai helyzet ezzel is jár: szenzációkkal, leleplezésekkel, emberek megsértésével, lejáratással is. De vajon ez csak és kizárólag a sajtó hibája volna? Hiszen az újságíró legtöbbször tükröztet. A követett módszerek, végső soron a sajtó szabadsága pedig nem elválasztható az egyén és a társadalom szabadságfokától. Addig nem várható a tájékoztatás tökéletesedése, amíg az ország közállapotai messze elmaradnak a kívánatostól, ellentmondásokkal terhesek, és csak lassan, nehezen mozdulva haladnak előre... (—si—; Magyar Nemzet) MEG VÁSÁROLTATOTT LAKÁSOK — Az a fontot, hogy nőtt már nem bérlőkre, hanem a tulajdonotokra omlik a ház! (A Mai Nap karikatúrija) Vrmmm 0y6T*J, nt~> Márkamámorban száguldozó autósok Miről álmodik a rendőr? „így csak egyre mélyebbre Érdemgyűjtés a holnapi érvényesüléshez . .... — A tömeges karambol január 23-án, kedden 9 órakor, az M7-es autópálya fővárosi bevezető szakaszán kezdődött: a köd, a rossz látási viszonyok miatt, a járművek torlódtak, egy, a középső sávban álló személy- gépkocsiba belerohant egy jugoszláv rendszámú autó. Ezt az eseményt, szakaszosan sorozatütközések követték. összesen 190 jármű karambolozott, nyolc személygépkocsi lett a lángok martaléka. Szeitl Péternek, a sokat tapasztalt autópálya-rendőrnek is megvan a véleménye a történtekről: — Ez a karambolsorozat — mint a más balesetek többsége — sem történt volna meg, ha a gépjárművezetők felelősséget éreznének egymás iránt. Különösen, a nyugati gyártmányú gépkocsikkal száguldoznak —, minden szabályt figyelmen kívül hagyva — magyar állampolgárok. Valamiféle ... Nincsen még . olyan messze, a történelemkutatás és a nemzettudat még fel sem dolgozta a háború után kezdődött el- és leszámolást. Máig aktív embepek élnek közöttünk nagy számban, akik áldozatai és végrehajtói voltak annak a szelekciónak. Bizony, itt élnek, dolgoznak, politizálnak közöttünk azok az emberek, akik máig még önmagukkal sem igazán tudnak elszámolni azokkal az évekkel. Ki veheti hát magának a bátorságot, hogy újra rászabadítsa az országra a szorongás, a megfélemlítés, a boszorkányüldözés kísérletét? Kállai Ferenccel értek egyet, aki hasonlatosságot vél felfedezni a ma kialakuló politikai gyakorlat és „márkagőgtől” vezérelve, erőszakosak, durvák a forgalomban. Nincs veszélyérzetük. Nagyon bíznak a technikában — gyakran hiába. Az is igaz, hogy irritálóan nagy különbségek vannak a járművek és járművek között. Nemegyszer fordul elő, hogy olyan járművekkel merészkednek fel az autópályára. amelyeknek —műszaki állapotuk miatt —, inkább a roncstelepen volna a helyük. Az autópálya forgalma kézbentartásának legnagyobb akadályaként az elavult, elhasználódott technikát jelölte meg Szeitl Péter. — Lassan már egy jó Trabantot sem tudunk utolérni — mondta. — Az'egyébként semmire sem használható, állandóan recsegő, sípoló 10-15 éves rádiótól pedig halláskárosodást szenved az ember 4-5 év után. A komputerről még csak álmodik a rendőr, (-án, Népszava) az ötvenes évek szelleme között. Mert akkor sem beszélt a lényegről senki. Mert ma is lózungoktól visszhangzik már az ország. Mert ma sem végiggondolt, tudományosan megalapozott programokkal, a nemzetet a kátyúból kivezetni képes, európai léptékű politikával próbálnak a legtöbben híveket toborozni maguknak, hanem hangos és hangzatos ígéretekkel, fenyegetésekkel vagy nagyon is átlátszói finomnak aligha nevezhető taktikázással. Miért gondolja bárki, hogy retorikával, vádaskodással, hittétellel olyan érdemeket lehet szerezni újra, ami holnap és holnapután lehetőséget ad felszínen maradni? Miért gondolja bárki, hogy a történelmi és a politikai státuskeresés, az elvaduló pozícióharc közelebb viheti az országot az egyre riasztóbb méreteket öltő gazdasági és társadalmi válság megoldásához? Így csak egyre mélyebbre süllyedünk a válság mocsarában, így csak egyre reménytelenebbé válik, hogy emberi léptékekkel belátható időn belül újra emberi életet lehessen élni ebben az országban. Ajmi a hazánk! És amiről most, hogy végre történelmünkben ki tudja mióta, újra először szabad akaratunkból, idegen befolyás és idegen kényszerítés nélkül, magunk dönthetünk — nem tudunk dönteni. Foghíjasok a parlamenti széksorok, és durva leegyszerűsítés volna (A Magyar Nemzetből) azt állítani, hogy csak arról van szó: kifáradt a ciklusa végén járó képviselőház. Persze, ki is fáradt. Iszonyú nehéz, ellentmondásos évek állnak mögötte. A megkérdőjelezett . sikerek és eredmények évei, meg a tévedések, hibák, sőt a bűnök nagy nyilvánosság előtt kipellengérezett évei. Most számoltassuk el a Parlament tagjait is? Egyenként kérjük rajtuk számon Bős—Nagymarost és az adótörvényt? Rendezkedjünk be a hosszú távú elszámoltatásra? Hogyan jutunk így el a József Attila-i álom — „a hozzáértő, okos nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk” — valóra válásához? Mert bajunk van ezer is. Kérdésünk van tízezer. Nem el- és leszámolásra, nem pozícióharcokra, hanem a válaszok századvéghez méltó megfogalmazására kell felkészülnünk és felkészülniük a pártoknak és a következő Háznak. (Gádor Iván; Magyar Hírlap) Foci Nyilasi mondja: Megcsömörlöttem mindentől ... — Na de a jó Isten áldjon meg, én nem a MÜQSZ elnökének akarlak megválasztani, csak azt szeretném, ha nem tengenél- lengenél, hanem azt csináld, amihez igazán értesz, hogy foglald el végre azt a pozíciót, ami téged a magyar labdarúgásban megillet, hogy a pályákra ne szinte titokban, inkognitóban járj, elbújva a legeldugottabb sarokba, egyetlen céltól vezérelve: csak senki ne vegyen észre... (Aki válaszol: Nyilasi Tibor — a szerit.) — Értsd már meg végre, hogy én így érzem jól magam ! Hozzáteszem: egyelőre ... Ugyanúgy vagyok ezzel, mint Verebes a szövetségi kapitánysággal: túl frissek, túl mélyek még a sebeim. Te tudod a legjobban, hogy annak idején én tényleg mindent annak a nyomorult futbaűlnak rendeltem alá. A csillagokig akartam jutni, s hogy ez nem sikerült, az csak részben az én hibám. A zűröket, amelyek néha körülöttem kialakultak, sohasem én kavartam, sokkal inkább a Nyilasi névből profitálni akarók. Ezt is meguntam egy idő után, meg azt, hogy elvesztem a barátaidat, mert nincs egy este, amikor nyugodtan leülhetnék velük beszélgetni, vagy akár meginni néhány üveg sört, hogy a feleségem a tévébemondóknak, meséli el, hogy mi történt vele meg a gyerekkel aznap, mert én ugye ... nem vagyok otthon. Elég volt! Megcsömörlöttem mindentől, egy kicsit az élettől, egy kicsit a fut- balltól, egy kicsit az emberektől ... — Egy kicsit konkrétabb leszek: adva van egy helyzet, nevezetesen a magyar labdarúgás tragikusnak is csak nagy jóindulattal1 mondható állapota. Abban mindenki egyetért, hogy itt végre most már tényleg tenni kell valamit, mert lassan ott tartunk: az ellenfelek mulatnak, amikor arról esik szó, hogy a magyar válogatott lesz az ellenfelük. Abban sem nagyon vitatkoznak a futballban érdekeltek, hogy a talpra álláshoz, a felemelkedéshez vagy legalábbis a felzárkózáshoz minden személyi feltétel adott, hiszen nagyszerű sportvezetőink, remek edzőink, tehetséges futballistáink vannak. Miután a labdán, a pályán, a mezen meg a cipőn, gondolom, már nem múlik, hegy akár világbajnokok legyünk, nehezen értem, hogy akkor miért vagyunk mégis legfeljebb az albánoknál meg a luxemburgiaknál jobbak. Bár abban nem vagyok biztos például, hogy Albániában nyerni tudnánk... A baj talán éppen ott van, hogy a legtehetségesebbek, a feladatot valóban talentumuknál fogva megoldani képes emberek sorra szállnak ki a roncs hajóból, ahelyett, hogy részt vállalnának a megre- panálásban, Mezey azt mondja, hogy ő nem, Verebes hallani sem akar róla, téged a Világbank teljes aranykészletéért nem lehet rábeszélni arra, hogy hagyd a fenébe Kelenföldet, Gazdagrétet, a kispályás sörmecs- cseket, s vállalj el valamilyen tisztséget. Így aztán persze, hogy kialakul a középszerűek uralma, sőt, most már lassan ők is inkább menekülnek a megbízatások elől, mintsem hajtanának rá, márpedig ha például1 az Operaházban sem Gregor József, sem Gulyás Dénes, sem Begányi Ferenc, sem Palócz László, sem Leblanc Győző nem hajlandó énekelni, akkor a legvégén engem kémek fel rá, de akkor garantáltan két perc alatt kiürül a színház. — Ne hidd, én például meghallgatnám! Te mennyit szórakoztál velem, amikor néha átestem a labdán, eny- nyi igazán visszajár... De komolyan, most tényleg nem kell nekem ez a mai magyar futball, dacára annak, hogy az okfejtésedben sok igazság is van. De arra nem gondoltál még, hogy ezek az általad is említett emberek valami miatt mondanak mindig, nemet? Hogy ezeket valami vagy inkább valaki (k) nagyon meggyötörték? A sok álszenteskedés, a rengeteg hazugság, a millió ellentmondás, a következetlenség, a meghirdetett elvek rút arculcsapása, és akkor a klubok jelenkori koldusszegénységiéről még nem is beszéltem. Most szálljak be én ebbe a vonatba, amiről mindannyian tudjuk, hogy annak az alagútnak, amelybe tart, a másik végén nincs kijárata, csak egy hatalmas betonfal?! Kezdjek el helyezkedni, kis piti harcokat vívni, vagy éppen a nevemet, ha van egyáltalán, egykori érdemeimet, ha ilyenekről beszélhetünk, felhasználni, arra, hogy összekolduljak egy kis pénzt, mert ugye edzést holnap is tartani kell valahol1, meg kell meleg víz is... Nem olyan időket élünk, amikor hinni lehet az adott szóban, a másnapok biztonságában. Én lassan már abban sem vagyok biztos, hogy a kedd után szerda következik. Hátha jön valamilyen szervezet, és megvétózza ... (Lakat T. Károly; Képes Sport)
