Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
'kÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1990. február 24., szombat o Barabás Miklós kórajza 1816-ból Hóra Alajos festménye 1816-ból Gara iMáriaként, Barabás kőrajza A nemzet első csalogánya, koszorús dalkirálynője Nem hiszem, hogy létezik még nemzet a miénken kívül, amelynek történelmére, kultúrtörténetére ilyen jellemző lenne a megkésett ünneplés; az utókor rádöbbe- nése arra, hogy nagyjainkat méltóképp kell tisztelni, s ha az elmaradt, legalább méltóképp illik emlékezni, temetni. Az elmúlt héten éppen Dombegyház törlesztett: a nagyközségi könyvtár épületén emléktáblát lepleztek le Hollósy Kornélia, egykori hires operaénekesnö halálának századik évfordulóján. Goromba, kíméletlen szél fújt, a zord, nyirkos idő nem tisztelte a nagy napot, mintha inkább temetésre készült volna ... Mégis sokan jöttek el, hozzátartozók, idősek és fiatalok egyaránt, hogy leróják kegyeletüket a Lonovics József hitveseként, 1864-től 1890-ben bekövetkezett haláláig, az itteni birtokon élt művésznő nagysága előtt. A magyar szellemi élet három kiemelkedő személyiségét vallja magáénak ez a település: Hollósy Kornéliát, a nemzet csalogányát, Balsa- ráti Vitus János humanista költőt és Marczibányi Istvánt, aki jelentős irodalmi alapítványt tett. Avatóbeszédében Cenner Mihály színháztörténész a nemzeti operát felvirágoztató kivételes tehetségre, a Csanádi főispán feleségére, Dombegyház úrnőjére emlékezett, aki visz- szavonulásáig az ország legünnepeltebb opera- és dalénekesnője volt. Mondandójából idézek néhány gondolatot: „Száz éve, a gyász első megrendülésében az országos és helyi lapok nekrológjai mellett Szász Károly költőpüspök írt szívhez szóló költeményt a csalogány haláláról, mint ahogy költők köszöntötték öt életében, élükön Arany Jánossal; különösen az elnyomatás éveiben, amiért dalaival öntött lelket a csüggedő magyarokba. Alig egy évtizeddel halála után Makón, ahol a főispán feleségeként lakott, köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, megalakult a színpártoló egylet, amelynek tagja volt a művésznő fia, Lonovics Gyula is. Hamarosan közadakozásból felépítették a nyári színházat, a költségekhez Lonovics Gyula tetemes összeggel járult hozzá. Az 1903-ban megnyitott színház Hollósy Kornélia nevét viselte, és az előcsarnokot a Teles Ede, kiváló Törleszt az utókor ... szobrászművész által készített, finomművű szobra díszítette. Tavasztól őszig az ország legjobb társulatai játszottak a makói színházban." 1941 őszén a nagy tiltakozási hullám ellenére a színházat lebontották, ahogyan 25 évvel később a budapesti Nemzeti Színházat is. A Teles-szobor először a makói múzeumba került, majd Hollósy Kornélia születésének 150. évfordulóján felállították az egykori megyeháza, a Lonovics házaspár hosszú ideig második otthonaként szolgáló épület, a mai tanácsháza udvarán. S Makó után most Dombegyház adózik a magyar opera halhatatlan csillaga előtt — halálának centenáriumán. Az a kis település, ahol a nagy csillag, országszerte ünnepelt énekesnő visszavonulása után haláláig élt, s ahol a történelmi viharok során a családi kúriát és sírt nem egy gyalázat érte ... Linda, Júlia, Gara Mária Gazdag szamosújvári örmény családból származott, tizenegyedik gyermekként jött a világra Kornélia 1827. április 13-án. Édesanyja (Csausz Mária, a gyulai Csausz Márton orvosprofesszor húga) a szülés következtében meghalt. A temesvári zárdában kitűnően tanult, majd apja tiltakozása ellenére először Bécsbe, azután Milánóba ment, ahol a kor kiváló mesterei oktatták (Zimmermann, Salvi, Lamperti). Tizennyolc évesen lépett először nyilvánosság elé Corfu- ban, később Turinban, Bukarestben énekelt. Temesváron szerepelt először magyar színpadon 1846-ban, a Pesti Magyar Színházban Donizetti Lindájával mutatkozott be, és még ugyanebben az évben szerződtetik a Nemzeti Színházhoz. Elékezetes alakítást nyújtott többek között a Rómeó és Júliában, valamint a Hunyadi László Garai Máriájaként. Amikor 1849. január elején Windischgrátz megszállta Pestet, a Nemzeti Színház tagjai közül huszonkilencen elmenekültek, de Hollósy Kornélia maradt; dalaival, jelenlétével igyekezett tartani a lelket a magyar közönségben. Lonovics József joggyakornokot Pestre jövetele után ismerte meg, és a házasság érdekében döntött úgy, hogy megválik a színpadtól. 1850 márciusában búcsúzott a Nemzetitől, majd a bécsi Hoftheaterben vendégszerepeit; rengeteg ajánlatot kapott Európa számottevő operaházaiba, végül Varsót választotta, ahol tizennégy hónapot töltött. Előkelő estélyeken énekelt, Rüdiger tábornok is gyakran meghívta. Egyszer a világosi fegyverletételt ábrázoló festmény előtt a következőket mondta a tábornok a művésznőnek: „Kisasz- szony, látom, hogy ez a kép önnek nagy fájdalmat okoz. Higgye el, én is elszomorodom, ha ránézek. Csak azért mutattam meg, hogy őszintén elmondhassak valamit. Ha csak sejtettem volna is, hogy annyi kitűnő magyar katonára milyen szomorú sors vár, szavamra mondom, valamennyinek útlevelet adtam volna külföldre. De minket rútul megcsaltak ...” Hazatérése után, 1852-ben kötött házasságot Lonovics Józseffel, de csak néhány évig tudott színház nélkül élni, állandóan hívták-várták, és férje is arra biztatta, hogy térjen vissza. „Hivatásod, menj! Szükség van rád, menj! — mondta. Ünnepelt sztár volt, rajongott érte a közönség, méltatták a kritikusok. Harmincadik születésnapján barátai, kollégái albummal köszöntötték, amelyben Beöthy László a következőket írta: „A te dalaidnak legszebb visszhangja van, mert e visszhang egy nemzet lelkesedése.” Bánk bán Melindája... Bánk bán Melindájaként búcsúzott el végleg a Nemzeti Színháztól 1862-ben. Ábrányi Kornél írta e/kkor: „Szomorú, leverő nap volt ez mindnyájunkra. Az ország kedvenc művésznője, a magyar nemzet és dalok királynője, a magyar csalogány vett búcsút a nemzeti színpadtól, melynek tizenhét éven át dísze, büszkesége vala. Mindenkinek arcán csak bánat, sajgó fájadalom honolt, s a magyar dalművek múzsája megtört szívvel nyújtá művésznőjének lyráját, hogy azon utoljára zengje el ama dallamokat, melyek ajkairól hangozva felejthetetlenek maradnak mindenki szívében, ki őt valaha csak egyszer is hallotta életében. Soha fájdalmasabban nem hatottak Melinda bús dalai, mint ma. Az egész dalmű hatványozott leverő, s elérzéke- nyítő hatást gyakorolt az egész közönségre. Több szem hullatta a részvét könnyét, mint rendesen. Bánk bán Melindája egy nemzettől búcsúzott. Sohasem telt talán meg a színház oly zsúfolásig, mint ekkor. Megjelenésekor viharos taps és éljenzés fogadta. Melinda hangján fájdalom reszketett át, a nagy gerjedelem miatt hanghoz alig bírt jutni. Az elérzékenyülést legyőzve végre visszanyerte hangja erejét. Melindában felébredt Gara Mária emléke, jöttek azután Gilda, Lucia, Lucretia, Dinorah, Katalin, Izabella meg megannyi megtestesülése tehetségének.” ...és az utolsó szerep Kétéves vidéki körút után — hogy férjének és fiának éljen — Dombegyházra költözött. Az európai fővárosok, zenei fellegvárak és a ragyogó nagyvárosi színházak után a vi-: lágvégére, ahol még vasút sem volt... 1879-ben Lonovics Józsefet választották meg Csanád megye főispánjának, így a család Makóra ment. Hollósy Kornélia tevékenyen részt vett á közéletben; a Vöröskereszt megyei fiókjának elnöke volt, tagokat toborzott, hangversenyeket, műkedvelő színi- előadásokat szervezett. Az első makói óvoda és Jótékony Nőegylet megalapítója lett. Európa-szerte súlyos influenza- járvány pusztított 1890-ben, és elérte a Lonovics családot is. A főispánné számára végzetes volt a betegség, február 10- én meghalt. A nemzet első csalogánya volt (Blaha Lujza később tőle örökölte a megtisztelő címet), „koszorús dalkirálynője”, „a magyar színpad babéros asszonya”. Hozzá (és hozzánk) még nem volt elég kegyes a technikai forradalom; hangját nem őrzi lemez, játékát nem őrzi film. Ma már nem él senki, aki láthatta, hallhatta volna. Barabás Miklós festménye, Teles Ede szobra, dr. Diósszilágyi Sámuel monográfiája és számos korabeli méltatás maradt meg nekünk (Jókai Mórtól, Szigligeti Edétől, Arany Jánostól, Gyulai Páltól, Vass Gerebentől, Egressy Gábortól, Szász Károlytól, Vajda Jánostól). Régi képek, újságcikkek és irodalmi, színházi szemelvények őrzik a nevét. S most már a dombegyházi emléktábla is. Niedzielsky Katalin A Lonovics-kastély 1906-ban Fotó, reprodukciók: Gál Edit Hollósy Kornélia
