Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
0 1990. február 24., szombat IRODALOM-MUVESZET 'köRÖSTÁJ Vórkonyi Dános: Kolostor Heti mottónk: „Kinyílott az idő. Ez a nagyralátó reménységek és oktalan várakozások ujjongó perce, emlék a legrégibb gyermekkorból, és üzenet a legtávolabb jövőnek. Nálam minden esztendőben ilyenkor jelentkezik, délután hat és hét között, az utcán. Azt érzem, hogy újrakezdődik az élet. Azt érzem, hogy minden lehetséges.- Azt érzem, hogy minden szép.” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Autonóm anatómia A falvak határában kétnyelvű felirat, mindenütt napsütés és béke. A gyerekek utcáról-utcára kergetik a korai tavaszt, az utcasarkokon szemérmes (valuta)üzé- rek szemlélődnek. Az a szóbeszéd járja, hogy éjszakánként a rendőr- kapitányságok meghasonlott dohányzóasztalai mellétt gyanús személyek képesalbumokat lapozgatnak. A népi mondás szerint ilyentájt következik el az^az állapot, mikor a fák rügyeznek, a fiatalok leveleznek. Szabadság van! A sakkban tartott „istenadta nép” végre fellélegzett (rövid időre), azóta sokkban van és reprezentálja a békés forradalmat. Talán a szeretetszolgálat példája nyomán, valamiféle hasznosságszolgálatot is meg kellene már honosítanunk. Majdnem filozófiai definíció: minden összefügg mindennel. Eszerint: a csupa-valóság, csupán valóság! A valóságkapcsolatoknak kimeríthetetlen lehetőségei vannak. Létrejöttükhöz nem kell környezetünktől idegen távlattudományok segítségét igénybe vennünk. Elég, ha odaállunk egy huzatos ajtóba, ez már valaminek a kezdetét jelentheti. (Keletkezhet például történelmi kereszthuzat.) Magához vett az élet — nem örökbefogadott—, ilyes-. mire csak a halandó ember vállalkozik, ha eléggé optimista. Szeretek szabad szemmel és szívvel belebámulni abba, ami a természetből megmaradt, amit kevésbé szeretek, az a gyógyintézetek szaga. Pedig sebezhető vagyok, de mennyire az! Talán éppen ezért az emberséget darabokra szeletelőket sem kedvelem, se az úton- útfélen gyalázkodókat. A józanul gondolkodókat igen, mert ők egy nép, a mi népünk (túl)élniakarásáért vállalják eljövendő sebeiket. Verasztó Antal Kiss Ottó: Csodálatok (serceg) mutasd meg arcom villanását e földi ködben örökzöld sercegést’a romlasztó idöözönben ♦ (helyezget) őrzi a hely frissen a testem csak azt a délutánt kell visszahelyeznem * (belélegzi) égő szivacs voltam kék lobogású vízbe hajítottak belélegzem a tengert T. Ágoston László: Útravaló (Ars poetica helyett) írásaim elbírálói többnyire roppant szűkszavú emberek. Immár két évtizede küldözgetem a novelláimat a szerkesztőségekbe, aztán vagy szó nélkül elfogadják közlésre, vagy szó nélkül a papírkosárba dobják. Nem, ez így túlzottan sarkított és igaztalan. Joggal megsértődhetne miatta az a szerkesztő, aki veszi a fáradságot, hogy válaszoljon. Valahogy így: „• • • írására lapunk nem tart igényt, köszönettel visz- szaküldjük.” Ebből a toll- íorgatónak annyi haszna van, hogy nem kell újra legépeltetnie az írását. A mai gazdasági helyzetben — különösen ha a családi költségvetésünkre gondolok — ez nem is lebecsülendő dolog. Sajnos kevés olyan ember akad, aki kertelés nélkül elmondja: mi nem tetszik neki egy írásban, s mi az, amit jónak tart. Apám — bár soha nem foglalkozott irodalomelmélettel, sem esztétikával — vállalta ezt a feladatot. Amikor elküldtem neki egy megjelent írásomat, néhány, nap múlva dörgedelmes levélben válaszolt. Részletesen elemezte, hol, miért, hogyan tértem el a valóságtól, hol lódítottam, s mit hallgattam el. Azzal zárta a levelét, hogy ezt nem várta volna tőlem, éppen tőlem. rw» Sallai Lajos: Mátrai táj A következő hétvégén vonatra ültem és leutaztam hozzá. A szokottnál kissé hűvösebben fogadott. Tisztára sepert gyalupadján ott feküdt a bűnjel: a kihajtott újság az én novellámmal. Piros ceruzával aláhúzva a kifogásolt részek, s mellé- írva nagybetűvel: „EZ PEDIG NEM IGAZ!!!” — Ülj csak le — mondta —, majd én elmesélem neked, hogyan is volt az, amikor dédöregapád kitagadta a Terka nénédet! összevissza firkálsz itt mindenféle badarságot! Tulajdonképpen nem is . tagadták ki. — És mondta, mondta, ízekre szedve a novellát, a mondatokat, sőt még a szavakat is. Olykor-olykor megpróbáltam ellentmondani, de hamarosan beláttam, hogy reménytelen vállalkozás. No, meg érdekelt is a dolog, hiszen egészen más oldalról világította meg az általam kevésbé ismert részleteket, mint ahogy az én fantáziám kitöltötte az ismeretlen űrt. — Tudod, én csak négy polgárit végeztem, meg az ipariskolát — mondta végül kissé megenyhülve. — Egész életemben csak gyalultam, fűrészeltem. Ez volt a dolgom. Szerettem volna én is a könyveket, de mindig csak este jutottam hozzá az ágyban, lefekvés után az olvasáshoz. Többnyire el is aludtam rajta, anyád vette ki a kezemből. És nem azért, mert nem érdekelt... Hiába no, a műhelyben nem nyolc órát dolgozott az ember. De azt azért megtanultam, hogy aki azt akarja, hogy higgyenek neki, annak csak az igazat szabad leírnia. Mindig csak az igazat! Ezt az egyet fogadd el apádtól útra valónak, fiam! — Köszönöm elfogadom — válaszoltam —, de hadd tegyem hozzá, hogy nemcsak az az igaz, ami egy emberrel megtörténik, hanem az is, ami másik százzal vagy ezerrel megtörténhetett volna. Évek teltek el azóta. Egy alkalommal, amikor újra együtt volt a család, felolvastam egy nemrég született írásomat. Anyám emlékeibe mélyedve hallgatta, majd váratlanul megkérdezte: — Te, fiam, nem a Bakér sorón volt az a ház? Apám türelmetlenül leintette. — Ha ott volt, hát ott volt. Attól még igaz lehet, amit ír a gyerek ... Nem az a fontos, hol történt, hanem hogy elhiszem-e? Látod, én elhiszem neki, akkor pedig igaz. Folytasd, fiam! Folytatom. De mielőtt leírnék egy mondatot, gondolatban megkérdezem apámtól: „papa, elhiszed-e”?Sha rábólint, nyugodtan írhatom tovább. Katona Judit: Az igazság istennőjéhez Ima Tőkés Lászlóért Heródes él és borzong a világ, mert házfalakra jelet festenek. Kínnal vergődő Mária-anyák rejtsetek el minden gyermeket! Adassák meg az élet és a jog s mi jogtalan, az mind vétessen eV. A halott fiú bennem mind halott s mind ott függ ácsolt kereszteken. Adassák meg a békesség, remény, vétessen el a bánat és ‘a könny, s tündököljön fiaink fején tövis helyett koronás öröm. Franciska néni szédült. — Jaj Istenem! — Jaj Istenem! — Mit vétettem? — Hogyan tudok így megfőzni mire örsike hazajön? A szíve ver ilyen zajosan vagy csak ezek a francos órák sikoltoznak ... Jó tíz éve már, hogy szívbeteg, azóta, hogy a férje felakasztotta magát. Nem hagyott hátra örökséget vagy készpénzt, csak ezeket a faliórákat, s a végső üzenete a finom összehajtogatott rehabilitációs okirat fölött: „Bocsássatok meg nekem”. A még vele élő gyermek, az örsike az apjától örökölte kézügyességét, finommechanikai műszerész, a szakma ifjú mestere, de sehogy sem akar továbbtanulni. Nincs benne kitartás. Akár az apja. Az apjának a régi órák gyűjtése volt a szenvedélye, Paál Tamás: Órák (Medalion arcképpel) amíg a fiacskája tucatszám veteti vele a totókat. Dél- Amerikába készül. Az Amazonas menti őserdőbe, az indiánok közé. — Jaj Istenem!-----Jaj Ist enem! — Mit vétettem? Hogyan tudok így megfőzni mire örsi ke hazajön? Miért hagyott itt az uram, egyedül küzdeni az élettel? Igaz, a szociáldemokrata képviselőjelöltség elfogadására ő beszélte rá, kútbaug- rással fenyegette. De miért nem pofozta fel jól, ahogy az ő apja, Isten nyugosztalja, haj de sokszor megtette. Ki tehet a párját testileg- lelkileg megnyomorító börtönévekért? Neki is kijutott, a takarításból tartotta fenn magát a két gyerekkel. — Jaj Istenem! •— Jaj Istenem! — Mit vétettem? A totózóba is el kéne mennem, hogy kicseréljem az elrontott szelvényeket, amire az örsike hazajön, hogy hozzá tudjon fogni. Igaz, az örsike is ki tudná cserélni. Persze, terjedjen el, hogy figyelmetlen, ideges, hogy ne lehessen mérnök úr! iNem, nem mondja az ő kisfia, hogy vigye el kicserélni. Csak ordítozik, topor- zékol, ha talál egy elrontott példányt, ö meg öreg már, csak teszi-veszi, meg se nézi, rakosgatja, ahelyett, hogy a szemétbe dobná. Hiába, amióta a párja elment, nem tud figyelni semmire igazán. A szíve ver ilyen hangosan vagy csak ezek a francos órák sikoltoznak ... Azóta, hogy a férje hazajött, szavát se lehetett ven-’ ni. A meghurcolt, rokkant nyomdászt jó, hogy a fatelepen alkalmazták, éjjeliőri munkára. Szerencséjére álmatlanság gyötörte. A fene a jó dolgát, unalmában rákapott az órákkal szórakozni. Mert az olvasástól állítólag megfájdul a feje! De miért kellett a csekélyke fizetését ezekbe a régi vackok gyűjtésébe ülni? Hogy legyen mit a fiára hagyni? ^Nevetséges. — Jaj Istenem! Jaj Istenem! — Mit vétettem? — Hogyan tudok így megfőzni, mire örsike hazajön? Csak egyetlen egyet vittel a sok közül a Bizományiba, és az is az orrcsontjába került. Pedig szelíd, jó fajta, ezért nézte ki magának. Bánta is nagyon, amit tett. Ezért a kötélbe dugnia a fejét? Sose fogja megérteni. Pi llanatnyi tudat beszűkülés. Az orvosok állítják, ő csak azt tudja, hogy a légynek se ártott soha. Tele is volt a temető emberekkel ! Csak hivatalosan senki. A modern nyomda, a város, az ország büszkesége, amit az ő inasai teremtettek, a fatelép, ahol ő volt a legéberebb éjjeliőr, az országgyűlés, aki a mentelmi jogát megvonta, sehol. Csak ezek a francos órák ne sikoltoznának ... A becsüs "filléreket kínált érte, hát visszatette a többi közé. Neki sose volt pénze megjavíttatni őket. Az örsike pedig erre nem „áldoz”. Az őserdőbe az indiánokhoz hosszú az út és drága. Csak a totózón át vezet. A kincsekhez. Az órák javításához. — Jaj Istenem! Jaj Istenem! — Mit vétettem? Ezek a francos órák mintha neki akarnának ugrani a falról... Franciska néni fulladozott. És elment becserélni az elrontott totószelvényeket. Majd feltette az ebédet. Mire Örsike a munkából hazajött, az ebéd az asztalon gőzölgött. Az öregasszony a földön feküdt, mozdulatlan. S a kegyelettel megőrzött francos órák sikoltozása többé nem hallatszott.
