Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
íkÖRÖSTÁJEXKLUZÍV 1990. január 6., szombat A költő levele a forradalmi Berlinből A szabadság tapasztalásáról r Előszó Hadd, tördeljék nyalábba verseiket a siker tüzeire várva! Hadd kössenek *rímcsokrokat, útjelzőknek Szó-pusztáikban! A mi dalaink magasnyomású szelepek a vágyak csőhálózatában. A mi dalaink telefonhuzalok, végtelenül lebegő!c, telve Elektromossággal. A mi dalaink fákként sarjadnak, ezer gyökérrel az öreg földgolyó titokzatos limlomából, és ezer táj felé Lombosodnak. A mi dalaink pázsitot mutassanak nekünk, hidívei alatt A gondolatnak. A mi dalaink vigyék fel az éjszaka álmait a Menny boltozatára. A mi dalaink űzzék el a bőrből a félelem borzongását. A mi dalaink páncélozzák a mellet napsugarakkal. Bede Anna fordítása Volker Braun német költő, drámaíró, Berlinben él. A mai német költészet egyik legjellegzetesebb egyénisége. 1939-ben született Drezdában, és már fiatalon felhívta magára a figyelmet — akkor még szokatlan, erőteljes hangjával, éles társadalombírálatával. Emlékszem, a hetvenes években kifejezetten divatos, felkapott költő volt, és nem csak mi, lipcsei egyetemisták rajongtunk érte. Később halkabb, csalódott évek következtek — az életében. Személyesen csak egyszer találkoztam Volker Braunnal, 1984-ben, amikor a Népújság Köröstáj mellékletének készítettem az interjút. Akkor irodalomról beszélgettünk. Most, nyár vége, ősz eleje óta gyakran próbáltam telefonon elérni, hogy az NDK-sok kitelepülési áradatáról, majd az ott is félelmetesen felgyorsult belpolitikai eseményekről, a berlini hangulatról kérdezzem. Úgy gondoltam, igazán illetékes, akit keresek, hiszen míg Prágában a színészek, Berlinben éppen az írók, a költők álltak a megmozdulások élére. Hónapokig hiába tárcsáztam az egyébként pontos telefonszámot. Már-már feladni készültem, s mindenféle magyarázat kavargóit a fejemben, amikor végre Braun jelentkezett a vonal túlsó végén. A távinterjúra azonban nem vállalkozott. Nem az az ember, aki köny- nyen nyilatkozik, különösen a beszélgető partner jelenléte nélkül — és ilyen szívbe- markoló témáról. „Írok néhány sort, és hamarosan postára adom” — mondta. Az két hét, ez meg napilap — jegyeztem meg —, a száguldó eseményekről nem is beszélve. De éreztem, létezik egy pont, ahol egyszerűen nem szabad erőszakoskodni... * * * „Amikor belsővé válik a Szabadság, belekortyol \a májusba a nép, fölenged, mint iszendergéséből a jég, a szerkezetekbe forrón beleolvad, s fölemelik fejüket az elnyomottak.” Kántor Zsolt fordítása Legelőször Lipcse „Tapasztaljuk, milyen a szabadság. Legelőször Lipcse nagy utcáján, most pedig Berlin keleti terein éljük árt, félelem nélküli elszántságukban, és maga a felriadt állam is megérti a nyilvános tanításból, hogy valójában mi a tárgya ezeknek a napoknak. 1918. óta a legnagyobb demokratikus megmozdulást éljük át Németországban — és ez ismét lentről indult el felfelé. Nincs rá azonban biztosíték, hogy ez a felkelés másképp zajlik, mint a német történelem minden egyéb küzdelme. Látjuk a nyugodt, nem ideges tömegek erejét, amely abból a természetes igényből fakad, hogy eddigi eredménytelen életüket megváltoztassák. Búcsúznak a centrális szocializmustól; a nyilvánosság előtt vesznek búcsút, úgy, hogy jelenlétük szemet szúrjon. A tömegek lépték meg az első lépést, és a kormánynak nem maradt más hátra, mint hogy megtegye a következő lépést: megváltoztassa az állam struktúráját. Az ezt követő ki- kényszerített lépés a mostani forradalom. Az új ijesztő erővel hat az állandósulttal szemben. A párt, amely ma még egyes számban beszél; másnapra virradóan ellenzékben találja magát. így van, az utcán a párt az ellenzék. S ez a legmélitóbb tartás: önmagunkat ellenzékben tudni a rozsdás viszonyokkal szemben. Az egyéb szervezetek meg szégyellhetik magukat saját hitványságuk miatt. A szabad választások — az uralkodók harakirije — ösz- sze-visszaszabdalják majd az erőket. A falon lyuk keletkezett, roskatag az építmény. Mindenki elmehet, az itt maradók okoznak problémát. A társadalom adminisztratív férge kipukkad, helyette valami nyers, irá- nyíthatatlan, zavarodott lény jelenik meg. Fellépésével szétoszlik a rendszer önkénye. Mi vagyunk a nép Mi vagyunk a nép, amely Berlinben, ebben a veszélyes városban hátat fordít a falnak, és vidáman bámul a hatalom sápadt képébe, amit egészen mostanig eldugtak előle. A hatalomnak sosem volt arca, de olyan sokáig uralkodtak a nevében, hogy az arc kisajátítottalak érezte magát. A hatalom törte a fejét, de hülyén állt ott, nem vitázott, és a nép már nem hallgat rá. Ezekben a napokban nyomon követhető, hogyan nő a nép hatalma, hogyan gúnyolja ki és rombolja le a régit. Tényleg meg kell kérdezni? Hisz a népet mindig ide-oda rángatja a csábítás vagy a félrevezetés. A többség hatalma! Felhígult, fejetlen dolog, ami kezelhetetlen. A fejünkre nő. Nem tanultuk meg a demokráciát. A tudományosság feladása volt a sztálinizmus ára (magyarázza Ku- czynsiki dédunokájának) és főleg a kreativitás, a társadalmi fantázia, a kulturált élet elveszítésével fizettünk. Igen, mi vagyunk a nép. Mi vagyunk a nép, ez a faragatlan fickó? Mutassunk Inkább írok néhány sort.. • valamit a nép bölcsességéből? Most sok van a kezünkben, és könnyen elveszíthetjük. Most a bölcsességnek kell érvényesülni: a nyomás és a türelem megmérettetésében, a folyamat előre vitelében, és abban, hogy egy új kormánynak adunk lehetőséget. Spontani- tásunkból fakad tulajdonképpeni erőnk, a politikai élet izomzata: de a célok tudatában nélkülözhetetlen az állhatatos cselekvés. Ha elnémulnak a jelszavak Miért szükséges a fordulat? A mi társadalmi formáinkból hiányzik a tartalom. El kell sajátítanunk azt a tartalmat. A népképviseletek legyenek népképviseletek, a szakszervezetek szak- szervezetek, az igazságügy legyen igazságügy (az elszabadult újságok máris igyekeznek boldog nevüket megszolgálni). A Német Demokratikus Köztársaság talán az egyetlen a Szovjetunió csatlós államai közül, ahol a baloldal szabad választásokon is többségbe kerülhet. Ügy tűnik, Berlin, Szászország és Türingia szocialista hagyománya — ezek a vidékek 1933-ig a „vörösök” fellegvárai voltak — kibírta Ulbricht és Honecker rezsimjé- nek hibáit és bűneit. A kommunista diktatúrának nem sikerült teljesen lejáratnia és eltüntetnie a régi tradíciót, olyannyira nem, hogy manapság a hatalmas tüntetéseken vörös zászlókat láthatunk lobogni, sokan az Internacionálét éneklik, és az ellenzék legnagyobb csoportjai, a szociáldemokratáktól az Űj Fórumig' a szocialista humanizmus értékeit hangsúlyozzák. Vajon miként • lehetséges, hogy ezek az eszmék túlélték a sztálini elnyomást, és ma ily nagy erővel bukkannak fel ismét? Tény, hogy a felszín alatt soha nem szűnt meg a baloldali másként gondolkodás erjedése. Különböző formákban zajlott ez, tekintélyes értelmiségiek kezdeményezései nyomán, és magán a kommunista párton belül is felbukkantak kicsiny „eretnek” csoportosulások. Kevés emberről van szó. és az ő viselkedésük is olykor ellentmondásos volt, de mindannyian a társadalom széles köreiben elterjedt reményeknek adtak hangot. A másként gondolkodás elTapasztaljuk, milyen sok gondolat szabadul most fel és válik intézkedéssé, mert levetkőztük a félelmet. De sok forma képtelen lesz magát hosszasan tartani, a kivívott tartalom felrobbantja, és más szerkezetet kényszerít ki. Egy átlátszó és rugalmas államformát, amelyben azonosulni tudunk a művünkkel, és amely hozzásimul igényeinkhez. Ha elnémulnak a jelszavak, hogyan jutunk majd el a szolidáris határozatokig? Hogyan tanuljuk meg, amit úgy hívnak: kormányozni? Az apró kis nép még éppen azt kiáltja oda a vezetésnek, hogy betöltötte történelmi küldetését, de már jön a válasz az OFF- kapcsolóról: át kell venned a vezetést. A tanulás feltétele, hogy nincs félelem — ezért nem kormányozhatnak tovább az öregek. A félelem az erőszakba kapaszkodik. Ez a gyanús schwerini tüntetéseffektus. Másfajta pszichológiára van szükség, amelynek .mozgatórugója a ’bizalom. A bizalom más dialektikát indít el a meglevő emeletek között, és ennek következménye az egész ház átépítése. A legérdekesebb ország Most még felelősség nélkül éljük át a szabadságot. De hamarosan felelősséget kell vállalnunk, a szabadság kötelez rá. A tüntetések, ha egész télen át zajlanak, demokratikus akarattá válnak. Ez pedig az apparátus végső kritikáját jelenti. Csak ma sejtjük, rnit értett Marx a szocialista forradalmak céljának meghatározatlan rémsége alatt, amely érdekében — és önmagukat állandóan kritizálva, megszakítva, újra kezdve — a forradalmak síkra szállnak. Ha majd az átcsapási ponthoz érkezik el a folyamat, ha a visszarendeződés lehetetlenné válik, és már a körülmények azt kiáltják: Hic Rho- dus, hic salta! (Itt a rózsa, itt táncolj!), csak akkor lesz vége az ember ember feletti uralkodásának, és akkor kezdődik az ügyek elintézése. ső jelei a párton belül mutatkoztak. A Német Szocialista Egységpártot 1946-ban hozták létre, úgy, hogy a szociáldemokrata pártot (SPD) beolvasztották a bolsevik jellegű kommunista pártba (KPD); a szociáldemokraták és a kommunisták „társbérlete” sok konfliktussal járt, legalábbis 1948-tól 1949-ig, a végleges „normalizálásig”. A kommunisták sorain belül azonban szinNéptulajdon plusz demokrácia, ezt még nem próbálták ki sehol a világon. Erre gondolnak majd, ha azt mondják: made in GDR. A termelő tulajdonjogi erőszakkal felruházva. Ez a tulajdonképpeni földterület, amelyet meg kell művelni hosszadalmas történelmi munkával, és nem tudjuk, mi lesz belőle. A félsivataggá züllesztett világ ellentmondásai keserű tapasztalatokat sejtetnek. Ám ez a szabadság tapasztalása. Húsz évvel ezelőtt egyik színpadi figurám provokatív kijelentést tett: ez az ország a Föld legunalmasabb országa. Ma azt mondom: ez a legérdekesebb ország. Hiszen az érdekeink forognak kockán. Gyerünk hát!” * * * Lendület és szkepticizmus együtt, ez jellemzi Volker Braun elmélkedését Berlinjéről. az NDK tavaszáról. „A forradalmi átalakulások mindig nagy illúziókat táplálnak” — mondta. A munka, a hétköznapok, a csalódások viszont egy idő után felemésztik az álmokat, az ember ereiét, a hitét. Igaz. tén különböző személyiségek akadtak, így kemény sztálinisták, mint Ulbricht és Pieck, meg olyan vezetők, akik őszintén hittek a szocializmus felé haladás német út jában — közéjük tartozott Ackermann. Noha az utóbbiakat a peremre szorították. sőt üldözték, a „nemzeti kommunisták” befolyása nem tűnt el teljesen, újra láthatóvá vált a keletberlini munkáslázadás után Kell az irodalom, „a kijóza- nítás” — ezt a szót használta, amikor az írás. a költészet mai társadalmi szerepéről beszélt —, mert a felismerés túl keserű és szív- bemarkoló. Mára kiderült ugyanis: nem tudjuk, hová vezet az út, amelyen olyan lelkesen indultunk el, és amelyre biztattunk másokat. „Az ideológiai világ összeomlott”, és az irodalom nem tehet úgy, mintha ezt nem tudná. Szeptember elején, amikor a magyar kormány megnyitotta a nyugati határt az NDK állampolgárai előtt, megvallom, némi szorongással, valami bűntudatfélével tárcsáztam a berlini telefonszámot. Braun szerint olyan intézkedés volt, ami beleillett egy új világba, „fantasztikus és realista”. Azóta sok minden történt mindkét országban, és a „késést” még a miénknél is gyorsabb tempóval talán behozzák hamarosan. De annyi bizonyos, hogy ma már nyugodtabban lehet kérdezni, mert a bekövetkezett német változások a magyar döntést igazolják. Niedzielsky Katalin (1953 július), s különösen a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956-ban megtartott XX. kongresszusa nyo- máh. A baloldali másként gondolkodás különösen a kultúra világának tekintélyes személyiségeiben talált támogatókra: az ötvenes években elsősorban a filozófusok vállaltak ilyen szerepet, élükön a XX. századi német filozófia egyik nagy gondolkodójával, Ernst Blochhal és fiatal tanítványával, Wolfgang Harichhal. A hatvanas években a tudós Havemann vált az ortodoxiával való szembeszegülés jelképévé: a legutóbbi esztendők során a mozgalom zászlóvivői főleg írók, költők, művészek voltak, mint Wolf Biermann, Volker Braun, Christa Wolf és Christoph Hein. Szőkébb hazám, Roch witz Az aszfalt most sötét foltokra hullt szét. A cseresnyefák. kicsik és összegyűrtek. A televíziótorony világos fényutakkal teríti be a szülőföldet violaszín csikóié az ég hídján öreg tetők fölött! Mohón beszívom a mezők szagát a múlékony emléket. Él s az ajtónak támaszkodik anyám. Mezey Katalin fordítása „Engedjünk mindenkit szabad on, és fogjuk ki a cápákat!” — követelték több tízezren a december 4-ei, immár hagyományos hétfői tüntetésen Drez dában (MTi-teiefotó) A baloldali másként gondolkodás hagyományai az NDK-ban A L’Unita Volker Braunról és írótársairól, akik mindig szembeszegültek a sztálinizmussal
