Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
1990. január 2., kedd o Látogatóba, vagy végleg? A szülőföld hazavár Talán a kalandvágy hajtotta őket, s nem kívánnak visszamenni Fotó: Veress Erzsi — Végleg itt szeretnék maradni! — állítja a 17 éves fiatalember, B. István teljes határozottsággal. Pár napja jött át hasonló korú barátjával egy Arad melletti kis faluból. Hogy szándéka miért megmásíthatatlan, arról hiába faggatom. A tervei? Szereti a lovakat, s majd csak akad egy gazdaság, ahol munkát ‘kap — véli. Szinte az iskolapadból szökött meg az a két fiú is, aki most békésen üldögél a békéscsabai, Kétegyházi úti átmeneti befogadóállomás kultúrtermében. Külsejükről ítélve még nem nagykorúak, bár 18 évesnek mondják magukat. Ök sem akarnak visszamenni Romániába. — Tudják a szüleik, hogy itt vannak? — faggatom őket. — Még nem — szólalnak meg némi szünet után —, de majd írunk nekik — folytatják bizonytalanul. Az az érzésem, hogy leginkább a tizenévesek kalandvágya hajtotta őket Magyarországra. Hogy mi lesz velük, arról — úgy tűnik — fogalmuk sincs. — Dolgozni szeretnénk — állítják, de arra a kérdésre, hogy mit és hol, már nem kapok választ. F. József viszont pontosan tudja, mit akar. — Feleségemmel, két- és négyéves gyermekemmel szöktem át másfél hónappal ezelőtt. Mielőtt útnak indultunk Marosvásárhelyről, volt időnk jól átgondolni mindent. Mi nem akarunk visszamenni! — Mit szólnak az otthoni eseményekhez? — Izgatottan figyeljük, mi történik, hisz’ féltjük a szüleinket, otthon maradott barátainkat. Bár úgy döntöttünk, hogy végleg Magyar- országon telepedünk le, szeretnénk sűrűn hazajárni látogatóba. — Viszonylag régóta itt vannak, így látják, hogy magas az infláció, nehéz lakáshoz jutni, az emberek megélhetési gondokkal küzdenek. Mégis maradnak? — Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de még mindig jobb, mint Romániában. Nemrég mindketten munkát kaptunk a Csepel Műveknél. Most albérletet keresünk, s pár nap múlva indulunk Budapestre. * * * A befogadóállomás 70 lakójából eddig mindössze 4-en indultak vissza. A megváltozott helyzetben vajon hányán szánták rá magukat erre a lépésre? — kérdeztük a Békés Megyei Rendőr-főkapitányságon Mihucz László századostól. — Eddig a megyében élő áttelepültek közül nálunk 19-en jelentették be, hogy végleg haza kívánnak menni. Főként 18 —25 év közötti fiatalok, és azok szándékoznak visszatérni, akik az elmúlt hetekben jöttek át, vagyis még nem alapozták meg a jövőjüket. Jelentkeznek olyanok is, akiknek a határ túloldalán maradt a családjuk. — Sokan érdeklődnek a visszatelepülés mikéntjéről? — A Romániában zajló események egyre több áttelepültet késztetnek arra, hogy puhatolózzon a visszatérés lehetőségeiről. Egyetlen nap hatvanan fordultak hozzánk ilyen ügyben. A legtöbben csak látogatóba kívánnak hazamenni. Nekik úgynevezett hontalan útlevelet adunk, ám ez vízumkötelezett, vagyis beutazási engedélyhez kötött. A magyar-román határt átléphetik vele, de nincs garancia arra, hogy vissza is jöhetnek! Ezért a hazalátogatni szándékozóknak azt a tanácsot adjuk, hogy türelmesen várjanak, hisz Romániában napról napra változnak a jogszabályok, a rendelkezések. — Mit tegyen az, aki végleg a hazautazás mellett dönt? — Ha leadja nálunk igazolványait, megkapja a határátlépési engedélyt, s ezzel megnyílik számára a visszaút. G. K. Társadalmi kontrollt a milliárdok felett! E gy idő óta a külvilággal a rádió hullámai kötnek össze. Hallgatom, figyelem a műsorban elhangzott kommentárokat, állásfoglalásokat. Egyné- melyiken elgondolkodom, s eszembe jutnak azok az évek, amikor a világ magyarországi csodáról beszélt. A magyar agrártermelést sok ország kormánya számára követendő példának állították. Nemzetközi fórumokon nagyra értékelték a búza és a kukorica termesztésében elért eredményeinket, s az egy tehénre jutó vágómarha-termelésünket. Több európai államban hűtőházakat béreltünk hasított sertéseink elhelyezésére, várva az értékesítés legkedvezőbb időszakának eljövetelét. A magyarok „zöld atopnbombájától” volt hangos, és nem is alaptalanul, a fejlett és a fejlődő világ. Azután — sajnos — kezdetét vette a nagyszerűen funkcionáló mezőgazdaságnak a közgazdasági szabályozókkal bőven tarkított, visszafejlesztése. Hányszor, de hányszor elhangzott különféle megbeszéléseken az élettér fokozatos és tudatos, a kormányzat részéről mind drasztikusabb beszükítése. Különösen megmutatkozott mindez az elvonások dinamikus növelésében, a fejlesztési alapok fokozott beszűkí- tésében, elsorvasztásában, amely azután átcsapott a termelés érdektelenségének kialakításába. Az 1970-es esztendő kormánya a mező- gazdaságból úgy akarta „meggazdagítani” az országot, hogy közben a termeléshez szükséges eszközöket, anyagokat irreális áron hozta forgalomba. Jól érzékelteti ezt az a tény, hogy egy-egy nagy teljesítményű kombájnt, Claas Dominátort ötször annyi gabonáért vásárolhatott meg egy- egy szövetkezet, mint egy nyugat-európai farmer. A költségvetés, mint most megtudtuk, mégis milliárdos hiányokat „ért el”! Talán még érthetőbbé tesszük az akkori abnormális helyzet megítélését, ha a termékek felvásárlási áráról ejtünk szót. A mezőgazdaságtól mindent nyomott áron vásároltak fel, miközben a fogyasztói árak kialakításánál folyton arra hivatkoztak, hogy a forgalomba hozott élelmiszerekhez lényegesen olcsóbban jut a magyar nép, mint nyugaton. De arról bezzeg hallgattak, hogy a keresetek miként alakultak itt és ott! Néhány évvel ezelőtt Jan Ádám vezetésével a franciaországi Normandiából szövetkezeti küldöttség járt Szarvason. Magam is részt vettem a Szarvasi Dózsa Tsz-ben tett látogatáson, s azon a baráti beszélgetésen, melyen a francia vendég megkérdezte Kovács Péter elnöktől, hogy miként alakul a baromfiólakban dolgozók fizetése, keresete? Elcsodálkozott a 3500— 4000 forint hallatán, majd megjegyezte: ezeket az embereket jobban meg kellene becsülni, mert igen olcsón adják el munkaerejüket. Jan Ádám keresete hallatán pedig mi lepődtünk meg, mert nálunk, talán az akkori mezőgazdasági miniszternek sem volt annyi fizetése, mint az övé, a reálértékről nem is beszélve. És itt újra és újra az ember eszébe jut, hová lettek azok a többmilliárdos többletek, sőt, a több éven át elvont milliár- dok? Hová úsztak, miközben a gazdagodás útját járva évről évre szegényebbek lettünk, felhalmoztunk ezermillióknál is nagyobb költségvetési hiányt. Amikor pedig a mezőgazdaság pénztárcáját kiürítették azzal a bizonyos agrárollóval, az ipart és a mezőgazdaságot szembeállították. A mezőgazdasági tanácskozásokon bírálták az ipar tehetetlenségét, az ipari megbeszéléseken pedig a mezőgazdaság teljesítményét marasztalták el, noha a háttérben még mindig hatalmas élelmi- szerkészletek tanúsítják a tehetséges munkát. Jól emlékszem egy ipari aktívára, ahol éppen a kohászat volt napirenden. Elmondták mindennek Ózdot, Diósgyőrt, csak év végén lepődtünk meg, amikor a kohászok 600 millió dolláros exporttal dicsekedhettek. Miért is mondtam el mindezt? Egyszerűen azért, mert abban az időben csak jövedelmet termelő iparvállalatokról tudtunk, ahová, mint a Duna vize, úgy áramlott a prémium — természetesen a vezetőknek — a jól végzett munka elismeréseként. Csak most kapcsolok: vajon Özdon, vagy esetleg máshol termelték meg azt a 600 milliót? Netán a jól termelő ágazatból vonták ki, lehetetlenné téve, és az ózdi állapotokat eltakarva? Ebben a helyzetben egyre nagyobb és tisztább ablak nyílik a tettekre, melyeknek levét a következő években tálalják a magyarok asztalára azzal, hogy a húst már korábban megettük. Azt mondják, többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk. És magyarázzák a dolgot a túlzott állami támogatás rendszerével. Nem tudom, mennyire volt túlzott az az állami támogatás, amely a veszteséges tíz téesz egyszeri megsegítésére Békésben csak 12' millió forintot jelentett. Ugyanakkor a támogatott szövetkezetektől 112 millió forintot vontak el. Hová került mindez, melyekhez még a jól működő szövetkezetektől elvont milliárdok is hozzáadódtak? Ezt csak kevesen tudják, talán nem is akarják tudni, nem is akarnak rá emlékezni, pedig erről is az ország népe előtt illene elszámolni. És így lenne igazságos, mert igencsak cifrának nevezhető az a helyzet, amikor a munka gyümölcséből még csak morzsa sem jut azoknak, akik a jövedelmet előállították, megtermelték. a gazdaság talpraállításához egyetlen út áll előttünk. Biztatnak, lépjünk ,rá, járjuk végig, őszinteséget, nyílt becsületességet ígérnek cserébe föntről, megfelelő társadalmi kontrollal, ami sokáig hiányzott a közélet legtöbb területéről. Próbáljuk meg még egy nekirugaszkodás erejéig, mert helyzetünk csak így javulhat, válhat jobbá. Dupsi Károly Népszámlálás szilveszteri „állókép” alapján A statisztikai hivatalban a népszámlálás január 2-ai rajtja előtt már a visszaszámlálás folyik. A legfontosabb tudnivalókról Végh Zoltánt, a Központi Statisztikai Hivatal Békés Megyei Igazgatóságának vezetőjét kérdeztük. — Mettől meddig tart ez az összeírás? — Január 2-áitól február 3-áig, mégpedig] úgy, hogy a december 31-e és január elseje között, éjfélkor fennálló állapotokat rögzítik, függetlenül az összeírás időpontjától, valamint a január elseje után bekövetkezett változásoktól. Mindenkiről alapfelvétel készül, ám valamennyi településen a népesség 20 százalékát reprezentatív jelleggel, részletezőbb adatfelvétellel írjuk össze. Az alap- felvételi kérdőíveket sajátkezűig is kitölthetik — bár a számlálóbiztosok ezt minden. további nélkül elvégzik —, a reprezentatív felmérést azonban a kiképzett személyek rögzítik. — Kötelező-e a népszámlálás tűrése? — A törvény mindenki számára azzá teszi. Az adatokat bevallásra a’ pozva írják be, semmilyen dokumentummal nem kell igazolni azokat. Senki ne féljen attól, hogy az adatok illetéktelen kezekbe kerülnek. Kizárólag statisztikai célra használjuk fel azokat, semmilyen más szerv, vagy személy nem férhet hozzájuk. A számítógépbe-táplálás után, el is személytelenednek ezek az információk. (Természetesen az összeírást végzőket is titoktartásra köteleztük.) A számláló- biztosok — akik egyébként hatósági személynek minősülnek — a helyi tanács bélyegzőjével ellátott, névre szóló igazolványukat kérésre kötelesek felmutatni. Ha nem találnak otthon senkit, egy értesítést hagynak maguk után, amelyben megjelölik azt az időpontot, amikor újra felkeresik az adat- szolgáltatót. A területfelelős- ként megyét járó 50-60 dőlNemzetiségi nyelvet oktaté iskola — volt A szülök kérték, a tanárok döntöttek gozónk 1800 felkészített társadalmi segítő munkáját fogja össze (akiknek kérdőívenként mindössze 4-6 forint a fizetségük...). — Vizsgálják-e a nemzetiségi hovatartozást? — A megyebeli nemzetiségi szövetségek remélhetően, megfelelően tájékoztatták az érintett lakosságot: szeretnénk valós képet kapni a nemzetiségiek népességén belüli arányáról. A Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége és a tudományos kutatók egybehangzó kérésére a nemzetiségi jellegénél a „cigány” válaszlehetőséget is tartalmazza a kérdőív e pontja. Az üdülésen, külföldön tartózkodókról szomszédaiktól fogunk tájékozódni. A letelepedési engedéllyel rendelkező — vagy az ennek érdekében már lépéseket tevő — külföldieket is összeírjuk. A népszámlálás minden kultúmemzet számára hagyományosan fontos feladat, ezért ez alkalommal is kérjük a lakosság segítőkészségét. Ha ez olyan eredményes lesz, mint ahogy a megyei, helyi tanácsok részéről a támogatás az előkészítés során megnyilvánult,^ akkor a nép- számlálás eredménye hozzájárulhat majd az ország felemelkedéséhez és kultúránk fejlődéséhez — mondotta Végh Zoltán. k. a. j. Áttanulmányozva a legutóbbi telekgerendási tanácsülésnek készült beszámolót, a község nemzetiségi lakosságának helyzetéről és a nemzetiségi oktatásról, a figyelmes olvasónak feltűnhet néhány elgondolkodtató megállapítás. A Hazafias Népfront titkára például hangsúlyozza: „A helyi nemzetiségi politikában olyan feladatokat kell megfogalmazni és érvényesíteni, melyek ösztönzik a község társadalmi életét egy aktív kisebbségvédelmi szemléletre. Szükség van a szlovákság önismeretének mélyítésére is ahhoz, hogy anyanyelvűket konfliktusmentesen vállalhassák.” Mintha nem lenne minden egészen rendben a magyar, a szlovák, a cigány és a román lakosság együttélése körül — a fejekben és a hétköznapokban. A nemzetségi tudat, hovatartozás és a hagyomány- ápolás fontos része az oktatás. S miközben a kormányzat igyekszik kiemelten foglalkozni a nemzetiségi oktatással. vagyis az eredményes nyelvtanítás és a hagyományokhoz való kötődés a cél. Telekgerendás nem egészen illik bele az országos képbe. Az óvodákban ugyan többen vesznek részt a nyelvi előkészítőben, ennek időtartama egy évről kettőre nőtt, ám az általános iskolában korántsem ilyen kedvező a helyzet. Korszerű követelmény manapság a kétnyelvűség, a két tannyelvű oktatást szorgalmazzák — végre hazánkban —, itt viszont megszűnt a ..nemzetiségi nyelvet oktató iskola”, és 1989. szeptember 1-jétől a magyar tanítási nyelvű iskolák óraterve szerint dolgozik. (Negyedik osztálytól két idegen nyelv, a szlovák és az orosz közül választhatnak a tanulók.) A kissé meglepő döntés hátteréről Gyebnár János tanácselnök elmondta, hogy a tantestület a szülők megkérdezése után határozott. A hetvenes években beindult felfejlesztéskor a legtöbb gyermeket beíratták szlovákra. és a tanárok szerették volna, ha a diákok a nyolc osztályban végig tanulják a nyelvet. De egvre több szülő úgy látta, hogy a szlovák külön leterhelést jelent a gyermekének, ezért yS felsőbb osztályokban sokan kérték, hogy ne legyen kötelező. Az idén már az elsősök szülei kérték ugyanezt. — A lakosság 35-40 százaléka kötődik valamilyen módon a szlováksághoz, de sokkal kevesebben beszélik a nyelvet, talán minden családnak egy tagja — magyarázta a tanácselnök. — Kétszázötven évvel ezelőtt települtek ide a szlovákok, mára nagyon elszigetelődtek az anyanemzettől, a nyelvük tájnyelv, és óriási a különbség az irodalmi változathoz képest. Az iskolában természetesen az irodalmi nyelvet tanítják, így a nagyszülők nem értik az unokájukat. Mindez csak szaporítja a problémák számát. Közismert a tanulók leterheltsége. és a szülők joggal gondolják, hogy legalább ettől a tantárgytól, a szlovák nyelvtől mentesítsék a gyermekeiket. Nem véletlen, hogy az óvodában, ahol még inkább játékos formában foglalkoznak a ’ kicsikkel, szívesen jelentkeznek szlovákra. Gyebnár János szavaiból kiderül, hogy az 1980-as népszámláláskor a megkérdezettek jelentős hányada jobbnak látta, ha nem vallja be kisebbségi származását. A régi beidegződések, az előítéletek, a keserű történelmi emlékek sokáig élnek és hatnak. Ez persze nem csupán telekgerendási specialitás. N. K.
