Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-23 / 19. szám
1990. január 23., kedd o V Nyílt levél a nyilvánosságról, n kistelepülések áruellátása avagy én tényleg másként gondolom, mint Petöcz Károly Kedves Karcsi Bácsi! — Állampolgári jogon elszámoltatásra szólítasz fel — miért kellett az Űj Aurorát Napórává reformálni —, engedd meg, hogy ez elöl elzárkózzak, részint mert nem vagyok biztos abban, hogy a Népújság olvasóit egyaránt és egyforma intenzitással érdeklik az átváltás részletkérdései, másrészt pedig már — ugyanennek a lapnak a hasábjain — két ízben volt alkalmam szólni a váltás létfontosságú szükségéről. Ha odafigyeltél volna, érveimre bizonyára emlékeznél. Eltekintek attól, hogy álllampolgá- ri jogon számon kérjem Tőled, a kellő, esetünkben talán igy is írhatnám: az illő figyelmet. Súlyos vádakkal illetsz ugyanis: a vezetésem alatt álló szerkesztőség herdálja az állam pénzét az „ínséges időszakban”. Tudd hát meg a következő tényeket, s tudja meg más is, akit illet: a Kner Nyomda az Űj Aurora egy számát 1500 (ezerötszáz) példányban, 200 ezer forintért készítette el, a Napóra 4000 (négyezer) példányáért ugyanez a vállalat 160 ezer forintot számláz. Közben a papírárak tovább „mozdultak”, sejthető, hogy milyen irányba. Mellesleg, mint országos hírű nyomdásznak, első „bitekre” észlelned kell, hogy az új folyóirat mennyivel olcsóbb kivitelű, mint a korábbi volt. Ennek elhallgatása — hajdan, a Te ifjúkorodban járhatta ez a megfogalmazás — „nem úriemberhez illő viselkedés”. Az átállás, s vele együtt a nagyobb példányszám a puszta fennmaradásért folyik. Az Új Aurorának — finoman fogalmazva — nem volt számottevő olvasóközönsége. Az Üj Aurora ugyanis tipográfiailag (is) olvashatatlan volt. Az elmúlt évben, amikor- is már itt voltam főszerkesztő, Békéscsabán, sok mindennel kísérleteztünk, ami olvashatóbbá tenné a lapot, ám latnunk kellett, hogy a szemet vibráltató monoton betűtenger a legizgalmasabb Írás iránt is csak érdektelenséget képes kiimltani. Ilyen helyzetben csak egyetlen dolgot lehet csinálni: olvasható lapot. Tudva azt is, hogy 1990- ben mást jelent az olvashatóság, mint mondjuk 1983-ban. (Igencsak mellesleg szólva: e sorok írója akkor is képes volt olvasható folyóiratot csinálni, „pálinka- szagú szociográfiák” közlésével ugyan, de amelyek szerzője nem volt akárki. Zám Tibornak hívták, míg élt, s az írói szakmában volt akkora rangja, mint a nyomdászatban Petöcz Károlynak. Holtakba úgy rugdosni bele, hogy úgyszólván nem is ismertük őket, megint csak nem „úriemberhez méltó viselkedés”.) Való igaz, hogy korodnál, betegségednél, s talán ízlésednél fogva is, kimaradtál a Napóra szerkesztői tevékenységéből, ám e körülményből eléggé furcsa módon csinálsz közügyet. S még az előre kárörvendő torz váteszi szerepet is magadra vállalod, amikor a Napórával kapcsolatban az eladhatatlan folyóiratok tömegét emlegeted. A való helyzet „jóslatoddal” ellentétben az, hogy a Magyar Posta az első jelentkezésünkre háromezer példányt rendelt az új lapból, s amikor a szerkesztőségi értékesítésre szánt ezer példány még csak megmelegedni' készült, a helyén, már egymás kezébe adták a kilincset a rikkancsok. Az Űj Aurora esetében a kutya nem nyitotta ránk az ajtót. Könnyű helyzetben vagyok, amikor olcsó és demagóg vádjaidat kell cáfolnom. A Napóra januári számának 23 szerzője közül tíz Békés megyei vagy közvetlenül innen elszármazott. Ennél nagyobb arány már félő, hogy az általad oly áhítattal emlegetett — a szerkesztőség által viszont kevésbé támogatott — provincializmus malmára hajtaná a vizet. Gondolom, itt rejtőzik közöttünk a legfőbb választóvonal: Te a provincializmus légkörében nőttél fel — talán részben hibádon kívül —, nekem megadatott, hogy a tágasabb horizontú szellemi széljárásban éljek. A Napóra nemcsak esély arra, hogy az „ínséges éveket” tájainkon átvészeljük, de remény is, hogy a Viharsarok ne legyen fehér folt az egyetemes magyar irodalom térképén. Épp ezért a Napóra az idő más léptékeit méri, mint tette azt az Üj Aurora. Ama nagyobb horderejű kérdést, hogy egyáltalán szükség van-e bármiféle irodalmi folyóiratra az országnak ebben a szögletében, nem kettőnknek kell eldöntenünk. Bár a Napóra februári számának címlapján a témák elővezetésének sorában az első helyen ez a kérdés áll: Vállalhatjuk-e a szellemi böjtöt? Ha kedved van, gondolkodj el ezen a kérdésen. Esetleg — másként. Üdvözöl: Hatvani Dániel, a Napóra főszerkesztője A szórványtelepülések ellátása évtizedek óta neuralgikus pontja a kereskedelemnek, noha az elmúlt években számos forrásból támogatták a bolthálózat bővítését, az ellátás színvonalának javítását. Jelenleg azonban csökkent a technikai felszereltség bővítésére és az elhasználódott eszközök cseréjére fordítható ösz- szeg. Állami támogatásból az elmúlt évben például 20 millió forint állt rendelkezésére erre a célra, szemben az 1987. évi 44 millió forinttal. Az Országos Kereskedelmi és Piaci Főfelügyelőség a közelmúltban vizsgálta a kistelepülések ellátási helyzetét, s megállapították: továbbra sem várható javulás, sőt a nemrégiben korszerűsített üzletek színvonala is napról napra romlik, mivel például a technikai eszközök, a gyenge minőség miatt rövid időn belül tönkremennek. Az ellátásban zavarok, fennakadások várhatók, ami súlyos gondot jelent. A statisztikai adatok szerint az országban 2016 olyan kistelepülés található, ahol a lélekszám nem éri el az 1500-at. s itt él a lakosság 12 százaléka, mintegy 1,3 millió ember. A kistelepüléseken működő és alapvetően napi élelmiszereket árusító üzletek fenntartása a vállalkozók számára nem vonzó, az adó- kedvezmények nem eléggé ösztönzőek, s a tőkebefektetés hozama is bizonytalan. A magas költségek miatt az áfészek megszüntették a mozgóboltok rendszerét, holott ez korábban jó szolgálatot tett a kistelepülések ellátásában. Ennek következtében ma már van olyan település, ahol egyáltalán nincs üzlet. II mindent evő magyar Kct évvel ezelőtt, amikor a személyi jövedelemadó bevezetéséről volt szó, 40 milliárd körüli költségvetéshiányról beszéltek és arról, hogy ezzel az intézkedéssel az ország költségvetésének egyensúlya megteremtődik. Amikor a befizetéseket összegezték pénzügyi szerveink, az akció terven felüli sikeréről számoltak be. A költségvetés hiánya mégsem szűnt meg, sőt, a legutóbbi Országgyűlésen drámai hangon ecsetelték: az országos hiány meghaladja az 1000 milliót. Ebből következik, hogy a pénzügyi kormányzat ezzel a személyi jövedelemadóval „megetette” a közvéleményt. De nemcsak ezzel, hanem azzal is, hogy a hivatal személyi állománya adott, az elhelyezés biztosított. Vagyis az adó bevezetése során nem hoznak össze ^fegy újabb vízfejet, hanem a meglevő adószakemberek értelmes átcsoportosításával kialakítják az intézmény működésének személyi feltételeit. Ha így történt volna, vajon miért kellett felépíteni a békéscsabai Kinizsi utcában levő új, kacsalábon forgó adópalotát? Az utóbbi években, amióta állandó költségvetési javaslatokkal küszködik az ország, több olyan beruházás futott le, amit a népgazdaság anyagi helyzete folytán az egyszerű állampolgár kétségessé tett, s arra gondolt, a hatalom bizonyos lépcsőfokán nem egységesen ítélik meg az ország anyagi helyzetét. A népgazdaságnak, a költségvetésnek nem volt forrása, mégis olyan nem közvetlen termelő beruházások kaptak zöld utat, melyet egy esőd előtt álló gazdaság nem engedhetett meg önmagának. Most az árakhoz nyúltak, több millió ember nyakába varrták a költségvetés milliárdos hiányát, veszélyeztetve a mindennapi megélhetés feltételeit. Azzal, hogy a közlekedés, a posta szolgáltatásaiért, a vízért és mindenért a korábbinál lényegesen többet kell fizetnie a lakosságnak, megoldódnak-e költségvetési gondjaink? Aligha! A békés átmenetet sztrájkok sora fenyegeti. És az sem véletlen, lassan senki sem hiszi cl, hogy elszegényedtünk, hiszen olyan milliárdokra rúgó beruházásokról, s 100 ezer forintot meghaladó bruttó keresetről szerzünk tudomást, amit egy hozzánk hasonló, szegény országban a nép többsége egyszerűen érthetetlennek tart. A társadalom eddig is két rétegből állt: a dolgozókból és azokból, akik a pártállam jóvoltából a dolgozókon élősködtek. Ma is vészesen kísért ez az állapot, is mindaddig kísérteni is fog, amíg a minisztériumokban és a főhatóságoknál a költségvetés elnéző magatartása érvényesül. Végtére is tudomásul kellene venni minden szinten, hogy ez a mai átmeneti időszak csak nagyon következetes, .szinte fillérre elszámoltató politikával vészelhető át, és az eszközök csak olyan termelő jellegű fejlesztésekre, fenntartásokra fordíthatók, melyek az országnak pénzt hoznak, nemzeti jövedelmet halmoznak fel, s a magyarság létbiztonságához nyújtanak kellő alapot. Ma. amikor a fillérek beosztása, elszámolása is gondot jelent, mindenféle luxusmcgoldástól a társadalom elhatárolja magát. Azokat, akik nem ebbe a sorba állnak, az előrehaladás érdekében félre kell állítani, hogy újabb gondok ne terheljenek bennünket hibás döntéseik következményeként. Dupsi Károly GD-8‘.-38' Vegyenek, vegyenek, vegyenek, ami kéne :-] ^-n cska Veress Erzsi képriportja
