Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
EXKLUZÍV 1990. január 20., szombat o VcöröstAjBűn volt a gondolat, a szó.. Fiatal mé •&A a béke Rekviem Szigligeti házában, Nagyváradon A nemzeti színekre mindenütt feketét borítottak, a forradalom győzelme óta középen kivágott román zászlókkal együtt fekete zászlót vagy gyásizszalagot lengetett a szél. 1990. január 12. nemzeti gyásznap volt; egész Romániában az áldozatokra emlékeztek. A határőr Ár- tándnál csodálkozott is, hogy a nagyváradi színházba igyekszünk. „Ma sehol nincs előadás” — figyelmeztetett udvariasan, majd jó utat kívánt. Nagyvárad mindösz- sze tizenhárom kilométer a határtól, közel van. Akkor még nem sejtettük, hogy ez előny is lehet. Az egykori ragyogó nagyváros, ipari, kereskedelmi és kulturális központ — úgy látszik — a történelmi viharokkal dacolva sokat megőrzött régi fényéből, pompájából. A belváros gyönyörű épületei, palotái ma is méltóságteljesek. Hogy a hagyományoknak vagy inkább a szerencsének köszönhető, nem tudom, de a karácsonyi véres események megkímélték Nagyváradot. Itt nem voltak halálos áldozatok. Itt is az utcára rohantak az emberek, itt is kivezényelték a katonaságot, ott álltak csőre töltve, de nem lőttek. Teatrul de Stat, Állami Színház, az egyik legszebb épület a belvárosban. 1899- ben épült, és 1900. október 15-én nyitották meg Szigligeti Színház néven. A különböző színház- és kultúrtörténeti tanulmányok szerint a hazai színjátszásban rendkívül mozgalmas időszak volt a századforduló. Az osztrák—magyar dualizmus bomlása felgyorsult, a színhá7jművészet viszont fellendült azokban az időkben. A fővárosban sorra épültek a színházak, és a vidék is gazdagodott; kőszínházat kapott Győr és Nagyvárad, Kolozsvár és Veszprém. A nagyváradi színházzal Ady Endre színi kritikáiban találkoztam először; nagy költőnk négy évig volt itt újságíró — Debrecen után és Párizs előtt. De nem is szükséges túl sok történelmi, jelenkori és irodalmi tájékozottság, az ember egyszerűen nem tud ebbe a színházba másképp belépni, csak dobogó szívvel és elszorult torokkal. Belül kicsit kopottabb, szegényesebb. Román a portás, tolmácsra szorulunk. „Bátrak voltak, akik mertek”; Ady Endre verséből, A tűz csiholójából kapta címét a mai előadás. No persze, hiszen Nagyváradon vagyunk, és alig néhány héttel a forradalom után. „Rekviem az áldozatokért”, hirdeti a gyengén megvilágított próbatábla a sötét folyosón. A rendező Varga Vilmos. Nem sok időnk van kezdésig. A dohányzóban színészek beszélgetnek. Megdöbbentő mondatra kapom fel a fejemet: „Negyven éve nem mondtam verset.. Valamivel később merek óvatosan a hang irányába lesni; idős, megtört, ősz hajú ember. A nézőtér hatalmas; az egész földszint, a páholyok és a különösen magas karzat zsúfolásig megtelt, az állóhelyek és a pótszékek is mind „elkeltek”. A látvány önmagában megható. A helyszín és az időpont ünnepélyességét aláhúzza a sötétbordó plüss kárpit és az aranyozott díszítés. Felmegy a függöny, a színpadon az egyetlen díszlet egy hatalmas égő gyertya. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei képviselője szól a közönséghez; — Az a szabadság és az a demokrácia, amely december 22-vel fölvirradott ebben az országban is, még nagyon kemény, nagyon sok A színházat 1900-ban nyitották meg és kitartó munkát igényel valamennyiünktől az elkövetkező időkben ... Mi, akik itt vagyunk, akik itt maradtunk, s akik talán el sem akartunk innen menni soha, részt kérünk, részt vállalunk ebből a kemény munkából. Nem csak önmagunk érdekében, s nemcsak azért, mert a mi nemzedékünknek megadatott az, amiről már olyan sokan lemondtak. Nemcsak a mi nemzedékünk, hanem ennek a nemzetiségnek, a romániai magyarságnak is utolsó történelmi lehetősége ez. Dolgozni és jogainkért, egyenlőségünkért politizálni szeretnénk — mégpedig nem magunkba fordulva, nem elszigetelve, hanem az ország többségi nemzetével, a románsággal karöltve. S azért, hogy végre valós jogokat élvezve mondhassuk el: nem csak itthon vagyunk ebben az országban, hanem jól is érezzük magunkat; sőt, boldogok is lehetünk. — Annyit hangoztatták, verték belénk az elmúlt évtizedekben, hogy „jogokat nemzetiségre való tekintet nélkül”! Én Kányádi Sándorral együtt vallom: jogokat kérünk, de igenis nemzetiségre való tekintettel! Ismerjék el a románról azt, hogy román, a magyarról Domokos költeményei, klasz- szikus dallamok, világslágerek. A téma végig ugyanaz: béke, szabadság, emberség, hazaszeretet, honvágy. „Félelem és nyomor” a zsarnok birodalmában, suttogás és szenvedés ott, ahol „elkoptatott, félszeg, megnyomorított szavak foglalták el a valóság helyét”. Ám jött Tőkés László, és vele a bizonyítók, hogy mégiscsak az ember a legerősebb, hogy értelme lehet az életnek, jött a véres karácsony és végül az újjászületés. „Ne féljetek! A zsarnoknak vége!” — zengi a kórus, és aki nem itt él, csak látogató errefelé, talán meglepődik ezen az agitatív stíluson. Nem tudhatja, menynyire helyénvaló a biztatás, mennyire ráfér az emberekre. Mint ahogyan azt sem, hogy milyen hosszú időnek kell még ahhoz eltelnie, hogy valóban elmúljon a félelem ... Gondolataimból a Magyar jakobinus dala „hoz vissza”: „Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?” A versek után egy levél, A téma ugyanaz: béke, szabadság, emberség . . azt, hogy magyar, a németről, hogy német! Ismerjék el azokat a sajátosságainkat, amelyek történelmi hagyományaink révén bennünk élnek, és amelyeket éppen a hagyományokra való tekintettel gyermekeinknek tovább szeretnénk adni. Versek és dalok következnek. Ady Endre, Illyés Gyula, József Attila, Salamon Ernő, Juhász Ferenc, Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Hervay Gizella és Szilágyi 1988 novemberéből, címzettjei az „átszökött” kollégák. „Miért mentetek el? Hogyan tudtátok elfelejteni a zsúfolt nézőtereket Erdély- országban, a régi magyarok példáját, a küldetéseteket?” S a levél utóirata most, 1990. január 12-én: „Gyertek haza!” A rekviemműsor végén a művészek fenyőágakkal „koszorúzzák meg” a még mindig égő hatalmas gyertyát; és a Csend című világhírű trombitaszólóval búcsúzunk. A közönség és a színház együtt ünnepel. És együtt sír. Akadnak pillanatok, amikor szinte képtelenség megszólalni. Szerencsére a rendezőnek sokan gratulálnak, és időbe telik, amíg a hullámzó tömeggel lesodródunk a földszinti, egészen parányi irodába. — A Budapesti Vígszínház, a kecskeméti, a kolozsvári nagy nemzeti, most Román Nemzeti. Színház és talán még az ogyesszai terveit is ugyanazok a bécsi építészek készítették: Fellner és Helmer. Gyönyörű a színházunk — mondja büszkén Varga Vilmos színész, rendező. — Öröm benne élni, dolgozni; még olyan mostoha körülmények között is, amelyek az utóbbi évtizedeket jellemezték. „A holnap városá”-nak nagymúltú magyar színháza. Itt az ötvenes évek elején jött létre román társulat is, illetve azóta közösen használjuk a színházat. Mi játszunk szerdán, pénteken és vasárnap, délelőtt,, délután vagy este, ők a többi napokon, a hétfő a filharmóniáé. A színpad, a próbatermek, a próbaidő megosztása, hogy úgy mondjam, kissé összevissza volt; reméljük, most már rendeződik ez is. — A többi színházhoz viszonyítva innen vándoroltak ki a legkevesebben. Hogy ez minek köszönhető? Talán annak, hogy mi vagyunk az a színház, akik az utolsó tíz esztendőt tekintve tíz-tizen- két-tizenhárom bemutatót is tarthattunk évadonként, beleszámítva nyilván a stúdióelőadásokat is. A többi színházban általában négy-öthat, maximum hét bemutató volt. Kiss Törék Ildikó vezette tíz évig ezt a színházat, és az ő vezetése alatt volt szokatlanul magas az előadások száma. Ennek azért hátulütője is van;nem tudunk mindig olyan minőségben, olyan szinten jelentkezni, ahogyan szeretnénk. De a fő cél az volt, hogy minél több magyar szót hirdessünk, hogy állandóan jelen legyünk a színpadon. Tíz éven át évi hat, nyolc, tíz országos turnét tartottunk. ami vonatkozott a Zsil völgyére, a Bánátra, Erdélyre, Észak-Erdélyre. Eljutottunk Máramarosszigetre, Szatmár, Bánya, Dés, Beszterce vidékére is, ahová ritkán járnak magyar színházak. Kis társulattal nem könnyű dolog, hogy idehaza próba és előadás legyen, ugyanakkor az országos turnén is helytálljunk. — Szigligeti házát tehát soha nem sújtotta olyan végzetes intézkedés, amilyennel iskolákat, lapokat, folyóiratokat szüntettek meg. Itt mindig felmehetett a függöny? — Kultúraellenes rezsim volt; a gondolat, a szó büntetendő cselekménynek számított, erkölcsileg, anyagilag, lelkileg belénk lőttek. Előfordult, hogy a színpadot kiadták idegen társulatnak, és mi nem tudtunk játszani. De Mircea Bradu, a főigazgató jóindulatú, jóhiszemű román ember, ellene soha nem volt kifogásunk. Csak engedjék, hogy mi is azok legyünk, akik vagyunk és anyanyelvűnkön szólhassunk! Bradu eredetileg újságíró volt, most beteg. A forradalom első perceiben, első lelkesedésében felrohant a városháza erkélyére és elvállalta a polgármesteri teendőket. Érzékeny alkat és annyira boldog volt, hogy Varga Vilmos: „...hogy anyanyelvűnkön szólhassunk” Fotó: Kovács Erzsébet infarktust kapott, jelenleg kórházban ápolják. — Különös volt ez a nap, a felszabadulás utáni első előadás. Mivel ma egész Romániában nemzeti gyász van, le akartak beszélni róla. De szerintem ennek az estnek a hangulata éppen telitalálat. Nem zseniális ez az előadás, a minőségét illetően jó; nagyon jóvá pedig az teszi, hogy pont azt mondja ki, ami a levegőben van. A befogadó közeg, a lelkek egy hullámhosszon vannak velünk, ettől a nagy siker. — Itt, „a Béke szigeté”-n örömkönnyekkel és galuskával a torkunkban éltük át a küzdelem napjait. Kimondhatatlan hálát éreztünk a Tőkés Lászlótól kipattanó csodálatos szikráért. Csak sírni tudtunk ... Szakadatlanul hallgattuk a rádiót, néztük a televíziót, a románt, a magyart. S először nem zavart az sem, ha indulókat, népdalokat adtak, hiszen nem tudtak szegények mást adni. Nincs semmi baj, végre egymásra találtunk, úgy néz ki... — Nálunk az értelmiség, a többi környező országban a művészek,, az NDK-ban az írók, költők, Csehszlovákiában elsősorban a színészek álltak az átalakulási mozgalmak élére, ön milyen szerepet tulajdonít kollégáinak a romániai változásokban? — Nagy szerepet. Élharcos jellegű a mi hozzáállásunk. A Nemzeti Megmentési Frontban az igazgatónk volt az első ember, és mellette egy másik román színész, aki azóta is dolgozik ebben a tanácsban. Vagy: nyáron turnéztunk A róka meg a szőlő című darabban, ott Esopus (én játszottam) szabadságmonológokat mond. Székelyföldet bejártuk, óriási sikerrel hirdettük: „Lennie kell egy országnak, ahol ha tenyérből is, de szabadon ihat az ember, ahol nem szabja meg senki, ihatunk-e már a forrásból vagy még szpmjúhoznunk kell.” — Azt szeretnénk kiküz- deni, hogy társigazgatóként működjék a magyar részleg művészeti vezetője, Hajdú Géza, és felvettük a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata nevét — sorolja Varga Vilmos, amikor a hogyan továbbról, a tervekről, az álmokról kérdezem. — Szigligeti szobra itt van a színház előtt, sikerült megmenteni. Nem látta a színpad szőnyegét? Ez a negyedik, amit felterítettem, mind rongyos és koszos. Ez is, mára összeöl tötték, meg- varrogatták. Teljesen pénztelenek voltunk, nem tudtunk szőnyeget, körfüggönyt venni. Ennyi az összes égőnk, ami itt van, a bábszínháztól is kértünk kölcsön. Hét-ki- lenc égővel oldjuk meg az előadást, az hét-tízezer watt. Nekünk 30-35 ezer wattra van szükségünk, egy fővárosi színházban van 200 ezer watt is, más kérdés, hogy mennyit használnak belőlé. Nincsenek jó mikrofonjaink; minden tönkrement, és semmit nem tudtunk venni, megszűnt az állami támogatás. Lezülleszte' ni, ez volt a cél. A szakadék szélén jött a fordulat... Elbúcsúzunk, Varga Vilmos még éjszaka Marosvásárhelyre utazik, másnap részt vesz a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első tanácskozásán. Űtban a színháztól a határ felé az ideérkezésünkkor már felfedezett óriási gyertyahegyet akarjuk lefényképezni a főtéren, A lángok egészen magasba csapnak, a néma tiszteletadás meg hangos kiabálásba, vitatkozásba. Nem értjük, miről van szó, de a hangerő, az indulatos arcok és mozdulatok ijesz- tőek. Sürgés-forgás, katonák jönnek fegyverrel. Fiatal nő magyarul figyelmeztet: „Ne fényképezzenek! Tűnjenek el gyorsan!’ Az autóba beszól egy férfi: „Fél órán belül katonai hatalomátvétel lesz! Jobb, ha igyekeznek hazafelé!” Nem tagadom, elég hosz- szúnak tűnt az a tizenöthúsz perc, amíg a gödrös utakat, a gyenge világítást, a félelmetes, sötét éjszakát magunk mögött hagyva a határra értünk. Ezúttal kicsit várni kellett, de fél óra (a figyelmeztetéstől számítva) nem telt el, és itthon voltunk. Fellélegeztünk. A késői hírekben bemond- ták, hogy a nemzeti gyásznap megemlékezései több városban zavargásokba, tüntetésekbe csaptak át, s hogy a győzelem utáni egymásra- találás után ismét kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek. Másnap Temesváron katonai irányítást vezettek be. Ezek a hírek erősítették azt az érzést, amelyet a megható, felejthetetlen színházi élményen kívül magammal hoztam: fiatal még az a béke, az a szabadság ott, Romániában. Fiatal, tapasztalatlan és sérülékeny. De mi más lehetne? Hiszen olyan rövid idő telt el azóta. Niedzielsky Katalin „Ne féljetek! A zsarnoknak vege!”
