Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23., szombat

yen is van

Állj a tükör elé olykor. Egymagádban, otthon, egyedül. Amikor senki sem zavar. És mondd el, amit el kell mondanod önmagadnak. Szólítsd meg magad, kérdezd meg magadtól, mit miért tettél? Jól tetted-e? Szemben önmagaddal, a tükör előtt, nem hazudhatod azt, amit hazudhatsz napközben. Szemen is köpheted magad, vagy azt mondhatod: büszke vagyok rád! De csak önmagadnak mondd, nem hallhatja senki más. Mert félremagyaráznák. önteltnek képzelnének, és az ilyen képzelgések már sokak tragédiáját okozták.

Állj a tükör elé például most, karácsony valamelyik napján, amikor sokan szónokolnak a szeretetről. Ne azokat hallgasd, akik fennhangon mondják a szép szöveget. Azokat inkább, akik ugyancsak a Szeretetről beszélnek, de nem úgy, mintha hordón állnának közben, hanem inkább úgy, mintha templomi szószéken, és az a szószék lehet ám benned is, mélyen a lelked mélyén, tárgyta- lanul.

Különben ezt az egészet száz évek óta ajánlják azok, akik az emberi lélek dolgait vizsgálják. Mondják, kitűnő lehetőség aura, hogy valaki mássá legyen, mint volt, mert ha odaállsz a tükör elé, és őszinte vagy a tükörképedhez, ha beszélni tudsz önmagaddal, más emberré leszel, amikor ellépsz a tükör elől.

A karácsony nagy lehetőség. A karácsony a változás lehetősége, ha gondolataid felszínéről telkednek mélységeibe hatol a szeretet lényege.

Mert ha hazug vagy, öntelt és számító, és csak tetszelegsz a pózban, hogy másokért élsz és nem másokból, akkor szeretet nem lehet benned.

Állj a tükör elé és nyíljon meg a szíved. Senki nem látja. no félj.

VYYXXXYYXYXXYYYYYYYYYYY XXX

Csodálom, hogy még ott van (remélem!) a csabai városháza előtt a „mindenki karácsonyfája”. Igaz, nincs róla sok lopnivaló, az égők mindenesetre megérnek pár száz forintot, meg a fenyő is, de hát nehéz tenne — és főleg észrevétlenül — elfuvarozni. A dobozok pedig üresek, ehhez kétség nem fér, szegény a városi tanács, mert mitől tegyen gazdag?

Fanyar és szomorú ez a humor, élcelődni közállapotunkkal: de hát ha egy valaki akad, aki bebizonyítja az ellenkezőjét, ő tesz az év embere. Mert mi van a kirakatokkal? Betörik őket. Mi van az iskolákkal? Betörnek hozzájuk. Mi van a mozikkal? Oda is. És ugrik a fellelhető pénz, netán örökre.

És mi van a szobrainkkal? Ledöntögetik őket, lespré- zik, elcsúfítják. Mi. ' az Európához igazodó kultúrnemzet. No, csak egy kicsi részünk, de amit művelnek, az jól látható. Ledől nálunk József Attila, és hanyatt esik a kenyeret tartó lány. Letördelik a kobzos nő húrokat pengető ujjait, és távoznak a jól végzett munka örömével.

Persze, ma tegyünk elbizakodottak, hogy csak itt, mi- nálunk. Olvasom a Csongrád Megyei Hírlapban, hogy Szegeden, a múzeum tér antik bölcseinek ujjait fűrészelte le a napjainkra jellemző esztétikai igény, Erzsébet királyné szobrát pedig zárt helyre tették, nehogy a szobor által teljesíthetetlen obszcén felhívásokkal mázolják tele. „Túl sok a barbár, s túl sok a drukker, a felelősség vállalására pedig alig-alig akad jelentkező” — írja a lapban Trogmayer Ottó múzeumigazgató. Értem én, hogy sok a barbár. De kik a drukkerek? És miért drukkolnak? Örömüket telik a pusztítás látványában. Azért?

Elsétáltam a csabai Kossuth-szoborhoz, és megnézem még a héten az orosházit is. Remélem, ők még megkö- zelíthetetlonek.

lYYYXYXXXXXXXYXXXYYYXXYYYY

Van egy régi „Magyar irodalmi olvasókönyvem”, kiadták 1954-ben a középiskolák I. osztálya számára. Keresem benne József Attilát, hogy pontosan idézhessek itt, a karácsonyi Ilyen is van! végén a Betlehemi királyok című versből. Mert ennyi mindenféle rossz után, mégiscsak reményteli, hóillatú, tiszta csengésű lenne itt a végén: „Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk, mi vagyunk ...”

Mit mondjak? Nem az 1954-es „Magyar Irodalmi olvasókönyvből írtam ki, mely a középiskolások I. osztálya számára jelent meg, az „oktatásügyi miniszter rendeletére”. Mert ebben a tankönyvben híre-hamva sincs ennek a József Attila-versnek. De másféle Attila-verseknek sem, ebben csak négy költemény szerepel, a „vonalasabb” vagy „vonalasíthatóbb” Nincsen apám, se anyám, az Anyám, az Aki szegény, az a legszegényebb és a Lebukott. És ilyen szöveg, körítésül: „Pártossága... nemcsak azt jelentette, hogy felismerte, hol van a helye a társadalmi erők harcában, hanem azt is tudta — és erre a marxizmus—leninizmus tanította meg —, hogy ez a harc mivel fog végződni. Ezért előremutató sok versének optimizmusa...”

A tankönyvet írták: Julow Viktor, Kosaras István és Margócsy József. Lektorálta: Makay Gusztáv. Megjelent 49 000 példányban. Hozzáteszem: nagyrészt tömény diákbutításként. Tankönyv, amelyben nincs benne ez a két sor: „Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. / Hulló könnye záporán át, alig látja Jézuskáját” — még az Oktatásügyi miniszter rendeletére is merénylet a költő elten, aki Szárszón ... De hát miért éppen karácsonykor írjam végig ezt a mondatot?

vYYYYYVXVYYXXXYYXYVYYXYYX1

Azt mondják, hogy aki emlékezik, megcsalja önmagát. Hogy úgy emlékezik elmúlt dolgokra, ahogy azokra emlékezni szeretne. Így válnak rossz napokból szépek, keservesekből örömösek. Aztán olyan is van, aki azt mondja: emlékek nélkül üressé válik az ember, elveszíti önmagát, eltűnnek értékei, oda tesz a tiszteletet parancsoló tapasztalat.

Én ez utóbbiban hiszek, és nem a „megszépítő” emlékezésben, habár adódhat úgy az életben, hogy a megszépítés a remény egyetlen kútfeje.

De azért csak emlékezzünk úgy, hogy igaz legyen az emlék. Ahogyan kedves, elmúlt, öreg barátom, Csizmadia Imre bátyám tette Pirkadattól delelőig című könyvében, az 1915-ös karácsonyról. „A két karácsony csendesen elmúlt. Sokat gondoltunk távollevő jóapámra, emlegettük nótás, tréfás, viccelődő modorát. Mamám nem bírta ki sírás nélkül." Pedig karácsony este hallgattak a fegyverek.

Sass Ervin

NÉPÜJSÁG

Ünnep előtt a battonyai nevelőotthonban

„Én soha nem megyek haza...”

m

Az új szobában új játékokat fedeznek fel a gyerekek

(A szerző felvétele)

A tágas társalgóban patyolattisztaság van. Még érződik a friss festés, s a vadonatúj bútorok illata. Sípos Péter, a battonyai nevelőotthon igazgatója felsóhajt:

— A legnagyobb karácsonyi ajándék az idén ez az épület maga.

Rögtön hozzáteszi, az előzményekről nem szívesen beszél. Ami tény, hogy nyolc évvel ezelőtt leégett az épület, s a napokban adták át a helyreállított intézményt.

A karácsonynál maradunk. Vajon mit jelent ez a családi ünnep az itt lakóknak? Vannak-e kialg; kult szokásaik, készülnek-e rá egyáltalán? A válasz rövid:

— Nem készülünk.

A magyarázat már részletezőbb :

— Illetve csak annyira, amennyire egy átlagos család is készülődik. A gyermekfelügyelőket már szeptemberben arra kérjük, figyeljék a gyerekeket, azok érdeklődését. E szerint kapnak ugyanis személyre szóló ajándékokat az egységps csomagok mellér Karácsony este általában kocsonya, vagy mákos guba az ünnepi vacsora, amit rövid együít- éneklés, és a várva várt ajándékosztás követ. Nemigen múlt el még karácsony, hogy az ajándékcsomagokat bontogató gyerekeket valamelyikünk meg ne könnyezze. Volt olyan növendékünk, aki nálunk evett életében először narancsot... Az embernek mindig az jut ilyenkor eszébe: miért muszáj itt és így .. . Miért nem vállalja őket a család?

A nevelőotthon hatvan férőhelyes, ám egyelőre csak 37 fiú lakója van. (Jövőre szeretnék felemelni a létszámot, főleg az itteniek lánytestvéreit idehozva.) A 37-ből 18-20 gyermeket még erre az ünnepre sem viszi haza senki.

* * *

Az 1966 óta itt dolgozó Szabó Lajosné gyermekfelügyelő által öt ilyen kisfhit

ismerhettem meg. Évek óta az intézetben töltik a karácsonyt, s az idén sem várja őket sehol senki. Bár a másodikos F. Lacika még reménykedik :

— Nékem most biztos sikerülni fog ... Ügy tudom, engem kikértek . ..

Messzerévedő szemei azonban arról árulkodnak, mondatai közelebb állnak az álmokhoz, mint a valósághoz.

Évfolyamtársa, F. Jancsi a fejét rázza:

— Én soha nem megyek haza. Úgyis tudom. Soha.

A negyedikes K. Gyuri hallgatagon ül az új szobájuk szőnyegén. Ö is itt fog lakni Lacival és Jancsival, a két másodikos kisfiúval. Igazgató bácsi azt mondta, karácsonyra beköltözhetnek .. . Most éppen a válaszon gondolkodik.

— Melyik volt a legszebb karácsonyom? — visszhangozza elmerengve a kérdésemet. Először Sörös néni jut eszébe, a hajdani szomszéd néni, aki az intézet előtt nevelte, Aztán mégis a tavaly- előtti intézeti karácsonyt említi. Együtt díszítették a fenyőfát Bárány tanár nénivel, s nagyon örült az ajándéknak is, ami egy falra akasztható céltábla volt.

Laci nézéséből érzem, mondani akar valamit. Arca is kipirul, úgy hadarja:

— Nekem az volt a legszebb, amikor otthon az aputól matchboxot kaptam! Ha sok pénzem lenne, én is vennék neki valamit.. . Egy nadrágot. Anyunak meg egy inget..

— Én soha nem megyek haza. Űgyis tudom ... — ismételgeti Jancsika. Próbálom elterelni a figyelmét.

— Ha most én lennék a sofőröd és te választhatnál egy karácsonyi utat, hova vitetnéd magad? — teszek fel egy fantáziamozgató kérdést.

— Makóra! — vágja rá szinte azonnal. — Vagy Medgyesegyházára — bizonytalanodik el aztán. — Szóval, ahol anyuék vannak. És megkérdezném tőlük, hogy miért vicceltek velem . ..

A gyermekfelügyelő magyarázza el később, hogy tavaly, amikor Jancsikát meglátogatták a szülők, azt ígérték, a jövő héten újra jönnek. Jancsika azóta is várja őket valamennyi hétvégén.

R. Gyuri és A. Balázs hatodikosak. A szomszéd szobában fognak lakni. A karácsonyt ők is itt töltik. Gyuri két és fél éve él Battonyán, azóta nem látta édesapját. (Édesanyja már régen meghalt.)

— Apunak nincs háza, a testvérénél lakik — meséli. — Először rossz volt, hogy még ünnepeken se találkozunk, de már nem nagyon hiányzik ... vagyis ez nem igaz — rázza később meg- bánóan a fejét. — Hiányzik.

Balázs halk szavú gyerek, de szívesen beszél magáról. Édesapja Székesfehérváron dolgozik. Munkásszálláson lakik, ezért nem tudja őt, és a szintén intézetben élő testvérét, Lacit magához venni. Anyának rendes háza van ugyan Füzesgyarmaton, de ő csak leánytest- vérüknek, Ágotának a nevelését vállalta. Apával sűrűbben találkozik, ezért hallgat rá. Apa pedig azt mondja, anyáéknak felesleges írnia még karácsonyra is, úgyse válaszolnának ... És ez biztos így van, mert anya még egyszer sem volt itt . . .

A jövő kerül szóba. Mindenki a maga sorsának kovácsa — e mondásnak az igazát egyikük sem vitatja. Erre építem utolsó kérdésem: Hogyan képzelik el tizenöt-húsz év múlva a karácsonyukat? A válaszok hihetetlenül komolyak,

Gyuri:

— Senkit se hagynék szétszéledni. Együtt tenne a család. Olyan ajándékokat vennék, amit kérne a feleségem, vagy a gyerekeim. Titokban feldíszíteném nekik a fenyőfát. . .

Balázs :

— Apám kőműves. Én is az szeretnék lenni. Luxusházat építenék, abban laknék a családommal. Ha ez megvan, ettől kezdve minden karácsony csodálatos tenne! Csak azt nem tudom, lesz-e elég kitartásom hozzá ...

Karácsonykor mit is kívánhatnánk mást, mint hogy e gyerekek (s az ország) kitartása ne csak légvárakra

fussa ...

Magyar Mária

A képek, amelyeken keresztül be szeretném mutatni

/A Vásárhely tanyavilágában élő családunk ötven év- "*■ vei ezelőtti karácsonyának hangulatát, mit sem halványuló, sőt egyre élesedő kontúrokkal rajzolódnak ki emlékezetem fényérzékeny lemezén.

Lehetséges, hogy ennek az én régi karácsonyomnak szívmelengető képei, a múló idő megszépítő varázslata folytán egy kicsit túlszínezettre sikerednek, egy hang azonban azt súgja, úgy vállaljam és írjam le őket, ahogyan ma emlékezetemben élnek. Hinni szeretnék abban, hogy talán éppen ily módon sikerül bemutatni — főként az erkölcsi, lelki kiürültség állapotában reményt vesztett ifjabb nemzedék számára —, hogy milyen egyszerű és bárki által fellelhető ösvény vezet la lelki béke, a karácsonyi szeretet örömélményének forrásához.

Erről az én hajdani, tanyai karácsonyomról nem is annyira a közelgő fél évszázados évforduló, mint inkább a kortörténeti analógia okán támadt kedvem a közlékenykedésre. Az 1939-es évi társadalmi viszonyaink ugyanis $ok tekintetben hasonlóak voltak a mostaniakhoz. Krónikus feszültség, társadalmi, gazdasági és egzisztenciális létbizonytalanság, elszegényedés, látványosan romló közbiztonság. A szeretetet jelképező betlehemi csillag, a boldogság — sokak által hasztalanul kergetett — kék madara az idő tájt is legalább olyan elérhetetlen magasságban szálldogált felettünk, mint napjainkban. A háború rémképe miatt a reménység tüze még talán ö jelenleginél is gyérebben pislákolt az emberek szívében.

Egy valamiben azonban lényegesen kedvezőbbnek volt ítélhető az akkori helyzet. Sziklaszilárd támpontot, szinte valamennyi nehézségen átsegítő biztonságot jelentett számunkra a család. Különösen érvényes volt ez a tanyákon élő családokra, amelyeknek belső melegsége, a nemzedéki hagyományokban gyökerező erkölcsi rendje és tisztasága, a társadalom valós pilléreivé avatták ezeket a parányi közösségeket.

A tanyákon élő emberek létkörülményei egyébként is egy külön világnak voltak tekinthetők. A rónák szabad, sík vidékén másként sütött a Nap, másként lengedezett a szél és másként tomboltak a viharok. Esők után teljes ívét láttuk a szivárványnak, és csodálatos illata volt a földnek. Tavasztól őszig az élő világ halk zsongásától volt kedves a vidék, télen viszont a kutyák ugatásától, egy távoli vonatfüttytől, vagy a városból déltájban ki- szüremlő harangzúgástól eltekintve, tökéletes volt a csend.

1939 karácsonyának szombatján is valami ilyesféle csend honolt a Vásárhely környéki, bodzásparti tanyavilág levegőjében. Délután már érezni lehetett a havazás közeledtét, mert enyhült a ihideg, és csapatostól Dél felé húztak a vadlibák. Édesanyánk kora hajnaltól sütötte a kenyeret, fonta a kalácsot, készítette a szerény, de számunkra mégis kedves ünnepi étkeket. Mi sem volt természetesebb, hogy az ünnepvárás nagy előkészületeibe, mi gyerekek is illő módon bekapcsolódjunk. Volt, aki a friss ártézi vizet hordta a jó kilométerre levő iskolától, az erők zömét viszont arra a nagytakarításra és takarmány-előkészítésre összpontosítottuk, ami legalább olyan fontos mozzanata volt az ünnepvárásnak mint a fenyőág, a gyertyák és a csillagszórók előkészítése, öcsémmel, bátyámmal — édesapánk útmutatása szerint — olyan példás rendet varázsoltunk az udvaron, a szé- rűskertben és a háziállatok szálláshelyein, hogy ott még egy gombostűt is meg lehetett volna találni.

A karácsonyvárás hangulata csakis ily módon volt teljes, és csakis így érezhettük magunkat méltónak a közelgő szenteste örömeire. ,Késő délután volt, mire az utolsó szalmaszál is a helyére került, mire elláttuk kedvenc jószágainkat és megálltunk a tanya előtt, hogy egy büszke pillantást vessünk napi munkánkra, takaros kis tanyánk ünnepi rendjére. Ekkor mintegy varázsszóra, hatalmas pelyhekben hullani kezdett az első hó. Percek alatt fehér lett körülöttünk a világ, és valami különös, máig sem felejthető boldogság jáfta át a szívünket. önfeledt hócsatába kezdtünk, és bizony nem polt könnyű dolga drága édesanyánknak, míg bennünket — a napi munkától*és a hógolyózástól fülig maszatos lurkókat — végre be tudott parancsolni.

Ami ezután következett, az már rutinszerű velejárója volt a hagyományos karácsonyesti ceremóniának. Szoba közepére került, az alaposabb tisztálkodás céljára is alkalmatos öreg mosóteknő, aminek vizébe — emlékeze-