Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-07 / 290. szám
1989. december 7., csütörtök Szolnok megyei szomszédok látogatéban Kun hímzések Endrődön Ezt a párnát a mezőtúriak oldalára tesszük! Túrkeve és Endrőd között nem újkeletű a kapcsolat, hiszen a „kun” és a „vacer” pásztorok jó két évszázadon keresztül közösen legeltették nyájaikat a c sej ti puszta dús füvű legelőjén. Az elmúlt héten Gyomaendrődre utazott a túrkevei és a mezőtúri hím- zőszakkör, hogy munkáikból kiállítást rendezzenek a Déryné Művelődési Házban. Ahogy kiszálltak a buszból, az asszonyok rögtön munkához láttak. Locsolták, vasalták a bőröndökből előkerült csodaszép kézimunkákat, rakták őket a paravánokra. E sürgés-forgás közepette Szádváriné Sallai Margit népi iparművész, szakkörvezető mutatta be magukat. Tizenhat évvel ezelőtt alakították meg a hímzőszakkört Túrkeviben. Földolgozzák az ország területén található összes hímzésmintát. Számtalan díjat nyertek már együtt és küFotó: Gál Edit lön-külön is: megyei nívódíj, országos második, harmadik helyezés, és még jó néhány hasonló elismerés van a tarsolyukban. Kiállításaikkal sok helyen bemutatkoztak. Ez a mostani a kilencvenkilencedik. A jubileumi századikat Szolnokon rendezik meg majd. Szádváriné hat éve Mezőtúron is vezet egy hasonló szakkört. Gyomaendrődre a két város hímzőinek közel százhatvan munkáját hozták el. Erdélyi, mezőségi, kalocsai térítők, torockói párnák, aranyfonalas úri hímzés, recski vászonhímzés látható itt. De mezőtúri zöld színű, a kék-piros palóc eredetű motívumok is felbukkannak futókon, blúzokon, függönyökön. Ez teszi ki a száz- haitvan alkotás egyik felét. A másikat a kun hímzések adják. — Mi ennek a jellegzetessége? Honnan lehet felismerni? — kérdeztük Szád- várinét. A választ kissé messziről kezdi. — Túrkeviben nemrég ünnepeltük a kunok betelepítésének 750. évfordulóját. Ősi, eredeti kun minta nagyon kevés maradt fenn, talán tíz-tizenkét darab az egész országban. Ebből kettő a debreceni, kettő a karcagi múzeumban, a többi Budapesten található. Ezeket megnéztük, lefényképeztük, mintáit elemeztük, földolgoztuk. A kun hímzés egyik jellegzetessége, hogy festett birkaszőrből készült fonalat kell hozzá használni. A színei is meghatározóan egyediek: halvány rózsaszíntől a bordóig, drapp, kevés kék és zöld. Beszéd közben a szeme folyton a paravánokon, vagy a vasaló asszonyokon van. — Általában mi megyünk el berendezni a kiállításainkat — folytatja érdeklődésemre. Mi tudjuk, melyik kézimunka hova való, és aszerint kell elrendezni, hogy össze ne keveredjenek. Aztán meg jó kis kirándulás is ez nekünk. A búcsúzásnál még hozzáteszi : — Tudja, a mi vidékünkön valahogy benne van az emberekben : megmutatom, ki vagyok. Ha már kevi, nem akármilyen. Remélem, itt is szeretettel fogadnak bennünket, a munkáinkat. Ügy fogadták. jj K „Gondolkodó Kádárunk bejárta a világsajtót... Lapzárta a Déli Naplónál „Ennyi!” ...Ennyi a szöveg a képhez, a Déli Napló legutolsó számának címoldalán. Egy szőrmók filmgyári csapó mondja, de a szegedi közéleti, társadalompolitikai lap első nekifutásának végét jelenti. Leálltak, pedig sokan többet vártak tőlük. Hass István Péter kiötlője, szerkesztője, szerzője és mindenese volt a lapnak, még a terjesztést is beleértve. Beszélgetésünk helyszíne az Arany János utcában egy pincében lévő előszoba — ez volt a szerkesztőség. Pénz és hírnév — Most akkor megszűnik, vagy csak szünetel a lap? — A lapgazda, Csapó Balázs azt tervezi, vagyis az a hivatalos változat, hogy valóban szünetel a lap. Rendezni a sorokat és januártól hetilapként újrakezdeni, ha összeáll egy új kft., ami összehozza az újrainduláshoz szükséges pénzt. Nélkülünk, illetve nélkülem; ennyi a biztos, amit én mondhatok. — Nyugtával a „Naplót”... Tizennyolc szám jelent meg, egyenként 10-18 ezer példányban. Hogyan értékelnéd, mit teljesített a kezdeti várakozásokból és szándékotokból? — Idén március 24-én indultunk. Akkor egy nagy űrt töltöttünk be. A szabadon megszólaló lapok egyike volt a miénk. A Dél-Alföldön legalábbis ez volt a legelső. Itt minden szervezet hangot kaphatott, érthető, hogy a megszólalásra igen nagy volt az igény. A demokratizálódással egyre több, hasonló hangnemű lap jelent meg, és ezért a kereslet kezdett megoszlani. Ügy érzem, nem tudtunk tovább lépni, s írásaink nem követték elég pontosan a társadalmi változásokat. így érthető, hogy csökkent a Napló iránti igény a kezdetekhez képest. A bukás szerintem két dolgon áll. A legfontosabb a tőkehiány. Egy ilyen, kéthetente megjelenő lapot, úgy tudom, a világon sehol sem lehet nyereségessé tenni. Legalább egy évre fedezni kellene a veszteségeket ahhoz, hogy a lap ismert legyen, fennmaradjon és a köztudatban szerepeljen. A másik dolog, hogy nem tudtunk megbirkózni a terjesztés gondjaival sem. — Mindenesetre izgalmas és rokonszenves dolog volt, hogy az egyetemi városban harsány fiatalok állták utunkat a friss újsággal a forgalmasabb helyeken. De volt is ebből egy kisebb malőr az indulásnál, mint hallottam. Udvarias viszonyban — Igen, az történt, hogy egy túlfűtött fiatal az egyik helyi napilap rovására ajánlotta a miénket, és ez éppen egy újságíró volt. Több ilyen nem történt, sőt mindegyik Szegeden készülő napilappal „udvarias” viszonyban maradtunk. A kollégákkal viszont végig jó kapcsolatunk volt. Eleinte ódzkodtak attól, hogy nekünk írjanak, és ez a távolságtartás csak újságunk végnapjai felé tért vissza ismét. Az első komolyabb baljóslatú jelekre sokan újra elpártoltak tőlünk. — Kialakult-e valami határozott arculata a lapnak — elsősorban politikai értelemben — ennyi idő alatt? — Igen. Platformot adni minden normális, emberi mértékkel használható gondolatnak, jöjjön az egy személytől, vagy politikai csoportosulástól. — Ez egy független alapállást feltételez. — Azok voltunk és azok is maradtunk. Helyt adtunk mindazon gondolatoknak, amelyek a korábbi „szabad” sajtó nyilvánosságát nem kaphatták meg. — Mégis, mindannyiunk fogalmaiban ellenzéki lap volt a Napló. Megszólalt-e, reagált-e például az MSZMP, illetve „leszármazottai”? — Az új hangnemtől, mivel az általuk képviselt stílus és gondolkodásmód ellen is irányult sok írásunk, a régi MSZMP megriadt, és elhatárolta magát tőlünk. Nem élt a válaszlehetőségével. Később, a reformkommunisták közül is többen kifejtették gondolataikat, bár ezek az írások sem éppen az állampárt eszméit népszerűsítették. Így aztán maradt az „ellenzéki” bélyeg rajtunk. — Elsősorban formai kifogások érték a lapot. Mi ennek a legfőbb tanulsága? — Nem lehet előkészítetlenül indítani egy lapot! — Sürgetett valami benneteket? — Igen. Végre egy olyan fórumot akartunk létrehozni, ahol az új hangnak létjogosultsága van. Másrészt, lépés- kényszert jelentett a konkurens lapok készülődése is. Sajnos az indulásnál derült ki, hogy a fennmaradáshoz milyen hátrányokkal kell megküzdenünk. Az indulás előtt két nappal derült ki például, hogy mégsem kapunk papírt stb. — Nem lehet előkészítetlenül indítani egy lapot! — Ezt soha nem lehet bizonyítani... — A Déli Napló nem csak Szeged lapja volt. Mutatja ezt az is, hogy Békés megyei szerzők is állandóan szerepeltek. Meddig terjedt el? — A lap terjesztésében Csongrád és Békés megyét céloztuk meg, de sikerült betörnünk Budapestre is. Második lapszámunk nevezetes címlapja, az a bizonyos „Gondolkodó Kádár” bejárta a világsajtót. Ezután rengetegen kerestek bennünket. Többek között Svájcból, Ausztriából, NSZK-ból, még a Szabad Európa Rádiótól is, sőt előfizetők jelentkeztek Ausztráliából, Amerikából és Svédországból is. fl bukás négy pontja — Mi lehetett az oka az érdeklődés visszaesésének? — Tőmondatokban válaszolok. Egy: nem tudtunk tömörebben megszólalni. Kettő: a régi szellem ostorozása önmagában kevés. Három: a terjesztés meghaladta erőnket. Négy : anyagi és munkakörülményeink miatt elfáradtunk. — Bele? — Bele is! Nem lehet három székkel, toll és íróasztalok nélkül, napi „tűzoltómunkával” lapot csinálni. — Nem titok az, hogy az enyhén szólva „nehéz sorsú” Csongrád Megyei Hírlaptól igazoltál át. Mi volt a legfontosabb okulásod ebből a tíz hónapnyi, úgymond „szabad és független” újságcsinálásból? — Nem is úgymond, hanem az volt. Örülök, hogy részt vehettem ebben az új lapindításban, ami a többiekre is hatással volt. Még akkor is, ha így végeztük. Egyáltalán nem kell attól félni, hogy a versengésben elbukik a gyenge. Az én személyes vállalkozásomat nem érzem kudarcnak. Sokat tanultam. Abban pedig továbbra is megerősített az a pár hónap, hogy az újságíró ne kímélje magát. Csak akkor van értelme az egésznek Pleskonics András Gorbi Sose hittem volna, hogy ezt is megérem: nemcsak rokonszenvezek az első számú szovjet vezetővel, de szurkolok is neki, méghozzá nagyon. Állítólag a történelem kerekét nem lehet visszafordítani, de ha mégis megbolondul a logika, lenne arra is magyarázat. Hosszú távon a fejlődésnek győzni kell, ám az ember élete olyan icipici időre szól, s ha ezt a villanásnyi alkalmat elfecséreljük, kevés vigaszt jelent, hogy majd a boldog utókor helyrehozza a hibát, örök önáltatás minden nemzedék számára, hogy fiainknak-lányainknak bizonyára jobb lesz. Adjuk tovább a stafétabotot, és a felelősséget is. Ideje egyszer, hogy sarkára álljon a világ, s benne a földgolyónak az a fele is, ahová születtünk, és bódító maszlagok habzsolása után a magunk által termelt kenyéren éljürik, jóbarátok borát igyuk, tiszta igét hallgassunk. Sajnos, nem elég a vágy, de a csillagok kedvező állása is szükségeltetik, hogy jóra forduljanak a dolgok. Kis népek esetében súlyos veszély, hogy nagyobb erők holdudvarába kerül, foroghat szédülésig, s közben sajtolják, kipréselik belőle nemcsak az élet nedveit, de ha nincs elég tartása, a lelkét is megrontják. Évszázadokon át, megszálló hatalmak, rossz gazdák ültek nyakunkon, csoda, ha fennmaradtunk. Most, talán most jött el az idő, hogy megpróbáljuk kiheverni sok mohácsi vészek nyomait. Tatárhordák száguldozásai után itt minden idegen erő igyekezett a maga módján megtelepedni, s bizonyára elképzelni se tudták, hogy egyszer véget ér a gyöngyéletük. Ügy tűnt, hozzá is szokott ez a nép, hogy szultánt, basát, felséges császárokat, pamacsbajszú őrült vezért, generalisszimuszt és bozontos szemöldökű diktátort ki kell szolgálni, túl kell élni. Kutatom az okát, miként vagyunk erre képesek? Saját emlékeim közt felidézem gyerekkorom Sztálin- képeit, a felnőttek tapsát, és azt, hogy akadt olyan kortársam, akinek leghőbb vágya az volt, hogy egyszer láthassa Joszif Viszarionovicsot. Megtette hatását a féktelen propaganda! Aztán jött a gyász — meghalt az „apánk” —, és utána valami nagy üresség. Későbbi időkből két világutazóra, Bulganyinra és Hruscsovra emlékszem, aztán maradt Hruscsov, akinek pár év alatt még azt is elfelejtette a magyarság zöme, hogy tankokat volt szíves küldeni, egy kis rendteremtésre. Fura ám a tömegek ízlése. Ez is hozzátartozik a túléléshez? Felnőttként sokat törtem a fejem, miként zajlanak a Kremlben az őrségváltások, a hirtelen megbetegedések? Később tudtam meg, hogy néha igen primitív módon: mint disznóöléskor a hízót, úgy fogták le például a rettegett Beriját, korábbi elvtársai. Pfuj! És ilyen emberek kezében volt a népek sorsa, kényük szerint alakult a mi életünk is. Őszintén szólva, semmi jót nem reméltem, amikor a vének tanácsa egy fiatalabb embert jelölt ki vezetőnek. Öt még túlélni se lesz egyszerű — gondoltam. Most pedig, amikor már felvonulási transzparenseket se kell hurcolni, nagyon sok honfitársam lelki szeme előtt lebeg egy kis táblácska, rajta a felirat: Éljen Gorbacsov! Isten őrizzen valami visszafordulástól, csúnya világ jönne ránk. Gorbi, Gorbi — kiabálja a tömeg a földkerekség sok városában. Éltették Pekingben, s nem sokkal távozása után tankok taroltak vergődő diáktesteken át. Skandálta a nép Berlinben is: Gorbi, Gorbi, majd egy utolsó rendőr-attak, és ledőlt a hírhedt fal. Prágában se lehet már gumibottal visszaverni a passzivitás ketrecébe a mámoros embereket, se Varsóban, se Szófiában. Rólunk, magyarokról, nem is beszélve! Éledezik .a remény, hogy nem kell már a kis Antant fenyegetésétől félni, igaz barátként utazhatunk végre azokhoz, akikkel kényszerű testvériségbe gyömöszöltek a mostohák. És főként dolgozhatunk is együtt, közös célokért. Vihar száguld a téli Európán át, s még az is jelképes értékű, hogy a múlt heti csúcstalálkozó idején vad hullámok korbácsolták a máltai vizeket: nem tudtak katonai cirkálóra szállni a nagyok, be kellett érniük szclí- debb sétahajóval. Ott kezdett megfogalmazódni, hogy vége a hidegháborúnak. Az ember végre hinni kezd olyan dolgokban, mint a történelmi igazság. Csak nehogy csúfot űzzenek velünk sanda ördögök, mert a sok kis diktátorjelölt nem felejtette el, miként kell uralkodni felettünk — ha hagyjuk, s főként ha valami nagy diktátort éreznek a hátuk mögött. Letudva a hidegháború korát, nincs más lehetőség, győznünk kell, békében is. Ez se lesz könnyű. Andódy Tibor Világkörüli utazás a dombiratosi községi könyvtárban Fotó : Gál Edit “7--------i dHtWHlfira
