Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
NÉPÚJSÁG 1989. december 23., szombat o Romániából jöttek A nulláról indulnak Egyszer csak elindultak. Azzal a meggyőződéssel, hogy ahová mennek, ott jobb lesz. Mert annál csak jobb lehet. A torokszorító némaságot, a „nincs”-et, a reménytelenül felködlő jövőt már nem bírták tovább. így vagy úgy átvergődtek a román határon. Kaptak egy igazolványt, némi készpénzt, s útravalóul egy-két jó szót. Aztán körülnéztek, és nem tudták: mi lesz velük ezután? Akik várnak A mezőkovácsházi menekülttábor nem éppen jó hírű. Azt mondják, ide befogadnak boldog-boldogtalant. De hát mi módon is lehetne ellenőrizni, ki hogyan élt, milyen volt odaát Romániában? A bejáratnál még mindig hirdeti a tábla, hogy az egykori KISZ-esek nyári táborában járunk. A fa barakkok alkalmatlanok arra, hogy egész éven át lakják őket. Nem tűnnék biztonságosnak a meleget ontó olaj- kályhák, s a hideg, barátságtalan zuhanyozók nem elégítik ki egy civilizált ember igényeit. Bár sokan megkérdőjelezik, hogy valóban az-e, aki idejön? Mert bizony akad, aki a várakozás unalmában széttöri a berendezést, s környezete tisztaságára sem ügyel kínosan. Azt mondják, csapdába kerül, aki idejön. A többség nem ismeri nyelvünket, munkát nem kap, vagy nem akar dolgozni. Hisz úgyis csak addig marad itt, amíg megkapja a kitelepüléshez szükséges papírokat. Erre vár az S. család is. A feleség német, de a férj román, így csak lassan tudnak előrelépni a bürokrácia lépcsőfokain. Három gyermekkel jöttek át, a legkisebb még pelenkás. Augusztus óta élnek ebben az otthonosnak a legjobb indulattal sem mondható helyiségben. Ki tudja, meddig? Akik visszajárnak A megye déli csücskében levő aprócska községben telepedett le a B. család. A férj, aki állatorvos, a gazdaságban kapott munkát és szolgálati lakást. Az asszony a gyerekkel egy évvel később jött utána. — Mi szerencsések vagyunk — véli a feleség —, mert a teljes háztartásunkat áthozhattuk, s havonta visz- szajárhatunk. A faluszéli, régi ikerház fele belül otthonos. Az asz- szonynak van ideje rendet tartani a lakásban, egész napja a háztartásé. Szakmájában (ápolónő) elhelyezkedni ugyanis nem tud. Kis község ez, melyet valamikor a hibás hazai politika lassú pusztulásra ítélt. — A férjem az összespórolt kis pénzünkből rögtön vett egy használt autót. Ez feltétele volt az állásnak. Mi mindig városban laktunk — mondja kis nosztalgiával B.- né. — A gyerek most mindennap busszal megy a szomszéd községbe, mert itt pár éve megszűnt az iskola. Bevásárolni is inkább ott tudunk. Akik maradnak Fiatalasszony nyit ajtót. Furcsállom a kiejtését; nevet. aztán megjegyzi, hogy ő román, s alig tud magyarul. Azért egész jól elbeszélgetünk. Meleg van a lakótelepi lakásban, olyan meleg, amilyenhez sem az asszony, sem a két kisgyerek nem szokott hozzá. — Engem úgy neveltek, hogy ne nézzem, német, román vagy magyar. Csak azt nézzem: ember — magyarázza. Ők az első áttelepültek, akik építkezésbe fogtak. A férj, aki diplomás építész- mérnök, sok türelemmel, bölcsességgel vértezte fel magát. — Amikor átjöttem, rögtön elhelyezkedtem. Három hónapig dolgoztam panelhegesztőként. Bebizonyítottam, hogy nem futok a munka elől, s csak azután lettem művezető. Hogy mit szóltak a kollégák? Nézze, az emberek sokfélék. Nekem mindent a nulláról kellett kezdenem. Eleinte senki nem irigyelt, de amikor megtudták, hogy építkezem, hallottam megjegyzéseket. Persze, neked könnyű — mondták —, ti kaptok mindenféle támogatást. Holott annyi kölcsönt kapunk az OTP-től, mint bárki más. Csak nekünk sokkal nehezebb kezest szerezni, s elintézni a papírokat. Már nem tudom, hányszor jártam Budapesten emiatt... De nem panaszkodom! Tudomásul vettem, hogy nekem minden nehezebb. A „szamárlétrát” újra végig kell járnom, hogy a végzettségemnek megfelelő munkát kaphassak. Most már erősebbnek érzem magam, mert egy éve velem van a családom is. Azért jöttem át, hogy a gyerekeimnek jobb legyen! Két év alatt több tízezren lépték át a határt hasonló gondolattal. Volt köztük csecsemő és 82 éves néni, 11 éves gyerek, aki egyedül vágott neki egy számára ismeretlen nyelvű országnak. Akadnak, akik továbbmennek, s akik ittmaradnak, azok közt is van mindenféle. Becsületes ember és bűnöző, törekvő és lusta. Egy biztos: nekik, akik máshová születtek, jóval nehezebb a dolguk. Gubucz Katalin Egy táska ruha; van, aki ennyivel kezdi Fotó: Kovács Erzsébet Poliuretán-szelő gépeket gyárt Kanadc w Újra: „Reszket a \ Muráti Lili énekelte • dalt évtizedekre száműzték a rádióból, a színpadról, de hát az a fontos, hogy most ismét szárnyalhat. Mi, negyvenesek, egyben arra is emlékszünk, hogy amikor Erzsi (ke) valaha két előadás közt átugrott egy kávéra a Sári-presszóba Gyulán, bizony összesúgtak ott az emberek. Egy sztár jött be, aki istenemre mondom, túltett Flipper öcsin. Ez a riport elbírja a kis kitérőt bizonyára, még ha Németh Lehel is most az adu. aki, tessék csak nézni, milyen fess és elegáns ezen az ifjúkori " képen. Egy ló, csupán egy koncepció áldozata. — És mi történt aztán? — Egyhamar Kanadában találtam magam, s nagyon jól jött, hogy eredetileg precíziós műszerésznek tanultam. Később ugyan édesanyám utánamküldte a lemezeimet, de tavaly nyárig nem énekeltem egy strófát sem. Az igazsághoz tartozik az is, hogy minden percemet lefoglalta az üzlet, az a kis üzem, amelyben — egyedül Kanadában — olyan szerszámokat gyártok, amivel a poliuretánt, ezt az éghetetlen szigetelőanyagot szeletelni, beépithetővé lehet tenni. — Elkalandoztunk egy kissé.. . — Ja, persze, de tudja be annak is, hogy még mindig tele vagyok feszültséggel, számomra ez a két koncert nagyon nagy erőpróba volt, bár éreztem, hogy sikerülni fog a visszatérés. Valahol legbelül mindig tudtam, hogy a közönség szeret engem, s nem létezik, hogy elfelejtsen. Igazán, ne vegye szerénytelenségnek, de tényleg reméltem ezt a szép, és számomra felejthetetlen sikert. — A Melodie d’ amour- nak különösen nagy sikere volt. — Biztos nem hiszi el, én ezt a dalt színpadon sohasem énekeltem,- csak lemezen. De, ha már itt tartunk, érdekes története van a szerintem legnépszerűbb nótának, a Reszket a holdnak is. Deák Tamás és Hajnal István nagy szeretettel, s külön nekem írta, de amikor elhozták és megismertem, azt mondtam nekik: „Köszönöm, hogy rám gondoltatok, megpróbálkozom vele, de abban biztos vagyok, hogy ebből soha az életben nem lesz sláger.’’ Látja, ilyen az élet... Reszket a Hold a tó vizén Színezüst lángot szór a fény Óh, de sokszor járok erre én egyedül Titkon a szívem arra vár Hogy Itt egyszer újra rád talál De csak a gúnyos őszi szél hegedül — Meg olyan is, egyszer- csak úgy alakult, hogy felcsillant a lehetősége: ismét Budapesten énekelhet. — Ez is külön történet, legalábbis számomra. Februárban Torontóban jártam, s hallottam, hogy az egyik magyar vendéglőben fellép Poór Péter is, méghozzá búcsúkoncertjét tartja. Nem ismertem ugyan, mégis elmentem az estre, ahol ad- dig-addig kérleltek, hogy muszáj volt felmennem a színpadra. Énekeltem egy dalt, tapsoltak, később visz- szanéztem videón, s magam is meglepődtem. Úgy gondoltam, nincs szégyenkeznivalóm. Ehhez Dobos Attila hazainvitáló felkérése már csak afféle lökés volt. Attól kezdve újra énekórákat vettem, utazás közben a kocsiban újrahallgattam a lemezről átvett dalaimat, szóval készülni kezdtem. Nagyon izgultam, mi lesz a vége... a többit már nagyjából ismeri. Lehet, hogy szép nem vagyok És mégis hódítok Hogy miért, az többé nem titok Szerencse jár énvelem, bár ifjú még szívem Csak a régimódit kedvelem... — Most siet vissza Mont- reálba, várják a gyerekek, az üzlet. Jön-e újra énekelni? — Ha hívnak, most már szívesen, tie erre legközelebb jövő nyáron nyílik lehetőségem. Ügy álakul, hogy mégsem kell elbúcsúznunk, legfeljebb a beszélgetést félbeszakítanunk. Óbudán, a Vas- macskában a vacsora közben újra nincs inkognito, közben segít Dobos Attila is, „előkerül” az Isten véled, édes Piroskám is. Egy alkalmas pillanatban azt mondja az sz-dúrt nemigen ismerő, amúgy azért derék zenész öregúr, hogy tisztán emlékszik ő mindenre, a Váci út és a Leheti út sarkán kísérte Németh Lehelt is, esküdni merne rá, még az asztalfőn mosolygó szép szőke asszony is vele volt. Ne lássa többé a tengert, ha tévedne. Fábián István fA Bzeraó felvételei) <t'cJl. Tibi, a Chevrolet-Silvera- do sofőrje alighanem az egyetlen autós a pesti nagykörút irdatlan forgalmában, aki örül, hogy csak araszolva haladhat előre, így aztán inkább csak megszokásból szentségei egy- egy lámpánál, különben jól tudja, minél lassabban vezet, annál többen olvassák az autó tetején virító feliratot: „NÉMETH* LEHEL ÚJRA ITTHON! ! ! ERKEL SZÍNHÁZ, DECEMBER 4.” Merre jártál tegnap este? Mondd, milyen volt nélkülem? Gondolatod megkereste Néha tán az én szívem? És, ráadásként, egy héttel később is. Eme második előadás meghirdetése reklámfogásnak sem utolsó, lévén, hogy eredetileg is így tervezték (ha nem is mondták), ám az is biztos — tényleg cáfolhatatilanul közönségigény hívta életre. A második koncert kezdete előtt egy órával már százával tolongnak a Köztársaság téri színház előcsarnokában. Végre megnyugodnak kissé a szervezők, a Muslica Hungarica és a Con Trade Internacionál fő- és mellékemberei ; nem volt hiábavaló a fáradozás ! Lám, néhány hét alatt is tető alá lehet hozni előadást ... valljuk meg, szüksége van ilyen fricskákra az állami szervező irodáknak. Az már akár ráadás is lehet, hogy pluszelőadás előtt árulják az első koncert profi minőségű videokazettáját (éljen a Global Kábel TV Kft.) és hangkazettán is hazaviheti bárki Németh Lehelt. Rohanó életünknek, úgy látszik, velejárója az erősödő nosztalgiázás is. Újra divat a csokomyakkendő (ha sétapálca aligha követi is), de visszaidézzük a faoszlopos tornácot, a cserkészmozgalmat is! Miért éppen az ódalok, melódiák ne kellenének? A nézőtéren a negyvenes-ötvenes korosztályból dúdolnak a legtöbben, tán a parfümillat is erősebb a szokásosnál, s meglehet, olyanok is megszorítják egymás kezét a Melodie d’ amour-közben, akik évek óta megvoltak enélkül.... Németh Lehel elfogult, s láthatóan nehezen tud mit kezdeni a reflektorok fényében percenként felcsattanó tapssal. Valahogy még a kissé szokatlan, régies előadói stílus is a képbe illik. A közönség rendkívül hálás, csalhatatlanul megérzi, hogy aki fiatalságukat idézi, éppúgy szeretné magáit jól érezni ezen az estén. S, amikor az egylemeznyi dal után Kovács Erzsi lép a színpadra, tovább fényesül a hangulat. „Csak egy nap a világ / Csak egyetlenegy csók az életünk / Ki tudja mi vár ránk / Ki tudja holnap mire ébredünk” — idézi a lódenkabátos időket, aztán elmeséli, hogy ezt a rockkönyvből való a fotó, szót sem írnak ugyan ott róla, miként a nem is olyan régen megjelent könnyűzenei lexikonból is hiányzik, hiába szerepel ott Németh néven kilenc is. Jó, jó, ne csodálkozzunk ezen, disszidálni szörnyűséges bűn volt sokáig, az ilyen ember kitöröltetett itthon minden médiából. Maradt csak az emlékekben, ott persze változatlan .erővel. 6, 4, 8, 616 Égy jó szót válaszolhatsz Helló, helló, Irén Jössz-e este elém? — Akkor most már nincs többé a tüskékből? — kérdem már a sok ráadás után, egy szűk folyosói szögletben. — Igen, azt hiszem, de tagadhatatlan, hogy bennem volt, még a repülőn is talán. El tudja képzelni, micsoda iszonyú és igazságtalan volt az a hecckampány, ami miatt kellett 1964 szilveszterének éjszakáján itthagyni Magyarországot? Volt egy , énekszerelésem, s mivel akkoriban ilyen keveseknek lehetett, időnként kölcsön kérték, amiért fizettek is. Ezt az ügyet úgy felfújták, amit képtelenség volt elviselni. De még ezt is kibírtam volna, de hogy leparancsoltak a színpadról, azt már nem! Imádtam énekelni, minden este felléptem. Békéscsabai estjeimre is tisztán emlékszem, Holé- czyékkal a színházban. És akkor hetek alatt kicsináltak, még az újságban is. Nem tehettem mást! Nem mehettem oda minden rajongóhoz, hogy nem vagyok csa
