Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-20 / 301. szám

1989. december 20., szerda Josephstadti operett a húszas évekből Zerkovitz Béla: Csókos asszony Rica-Maca és Ibolya Ede, a páros, mely a legjobb volt ezen az estén: Radó Denise és Kulcsár Lajos Fotó: Kovács Erzsébet Hát megint itt egy operett. Szirmai Albert Mágnás Mis- Ikája után a legkönnyebb múzsa egy másik mestere, Zerkovitz Béla kopogtatott a Jókai Színházban, hogy He­gyi Árpád Jutocsa rendezé­sében feledtesse pár órára a nagyérdeművel, mi van odakint, az oszlopokon túl. Zerkovitz úr pedig, amint bekopogott, nem volt egy fekete holló, és nem is le­vél volt nála, hanem az 1926-ban bemutatott Csókos asszony szövegkönyve és partitúrája, ajánlva, hogy játszanék el ezt, és éppen most a színház művészei. Nem tudni, hogyan ala- kult-formálódott a színház­vezetésben a nemes ajánlat, mindenesetre Hegyi Árpád Jutocsa olyan lehetőséget kapott, mely ugyan nem az előadásra fordítható százez­rekben mutatkozott meg, ha­nem abban elsősorban, hogy sikerült összehozni egy igen jó szereposztást, mivel rég­óta ismert, hogy a legjobb darabot is tönkre teheti (tönkre is teszi) a tehetség­telen ■ színész, pláne, ha több van belőlük. Nos, a mi Csó­kos asszonyunk szereposztá­sa majdhogynem fővárosira sikerült, és ezúttal csak így írhatjuk, lévén, hogy tény­leg a főváros gyűjti a leg­jobbakat, és a vidéki leg­jobbak is (ha bevallják, ha nem) oda mennének, oda igyekeznek egész pályafutá­suk alatt. Miközben már gyorsan el­döntöttem, hogy ezt a szá­lat nem gombolyítom to­vább, mert abból semmi jó nem jöhet ki, maradjunk a Csókos asszonynál, az elő­adásnál, melyet a premier közönsége (és gondolom, a további előadásoké is) jó­kedvűen megtapsolhatott, vastapsra is váltva a finá­lékban. A történet nem különö­sebb, de azért érdekes. Sze­gény kis Pünkösdi Kató, ott, a Josephstadtban, nem lehet tisztán és hamvasan Dorozs- may Pista nevű szerelmeséé, mert kutya a világ, és a Bajza utcai kis palotában lakó Tarpataky báró sem annyira önzetlen, hogy el­lenszolgáltatás nélkül egyen­gesse a kezdő kis színésznő pályáját... Aztán a többi­ek: Rica-Maca, Ibolya Ede versíró, és a josephstadti ház díszes lakóserege szin­tén tudja, mitől döglik a josephstadti légy, hogy ha a pénz beszél, akkor nincs erkölcstan, ha pedig az er­kölcs beszél, akkor nincsen pénz. Közben gyönyörű slá­gereket énekelnek arról, hogy „Éjjel az omnibusz te­tején”, meg „Asszony, asz- szony, csókos asszony, kar­csú rózsaszál”, és főtanul­ságként: „Tanulj meg kis­lányom komédiázni... ka­cagni, sírni, ha kell”, azon okból, mert „Minden, min­den csak komédia’’. Ha nem operettről volna szó, az ember ütötten ülne a nézőtéren, mert évszázadok tapasztalatai bizonyítják, hogy „minden komédia”, és hogy az életnek rossz szí­nészei elbuknak ebben. Az ügyesek, a rafináltak azon­ban okkal tartják arany­igazságnak: „Magaddal tö­rődj csak, más senkivel”, miközben csak annyi a kö­vetelmény, hogy ezt ügyesen leplezni kell. De hát operett ez, kérem, mondhatta Hegyi Árpád Ju­tocsa, nem törődve a sze­rény anyagi eszközökkel (ahogy a rádióban nyilatkoz­ta), és csinált az előadásban jó pár hangulatos percet, pompásan mozgatta a „sta­tisztéria tömegjeleneteit”, csinált finálékat, nem is egyet, sőt, volt, hogy alig tudta abbahagyni; a táncok már-már túl akrobatikusak- ra sikerültek, de azért a földön maradtak szépen, és amikor kiléptünk fél 11-kor ■az oszlopok között az éj­szakai városba, akkor is dú­doltuk még: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors olykor nem tudja, mit akar". Ideje azonban megindo­kolni, miért is hivatkoztam olyan súllyal az „igen jó szereposztásra”? Egyszerű: mert igen jó! Itt végre nem kellett a zsöllye mélyére süllyedni, ha küzdelem jött le a színpadról és nem kul­turált, szép ének, játék, mert ez a mostani Csókos asszony fiatal, tehetséges színészek láthatóan felszabadult játé­ka volt, karácsonyi ajándék akkor, amikor fentről és nem fentről nem éppen szív­derítő ajándékokkal lepik meg a magyar publikumot, szónoki fordulattal is mond­hatnám: a népet. Mi itt most kaptunk két és fél óra könnyűséget, lírát, érzelme­ket, valami olyat, ami így egyáltalán fel nem lelhető, a valóságban, de azért még­is jellemzi azt, vagy leg­alább azt, amilyennek látni- élni szeretnénk. A tavaly is fellépő pri­madonna, Sivók Irén m. v. Pünkösdi Kató szerepében néha egészen kellemes szí­nészi képességeiből is adott Pünkösdi Katónak valamit, hogy hihetőbb legyen. Kár viszont, hogy olyan privati­zálásra ragadtatta magát, melyre a tizenedik sorok „szakmai benfentes közön­sége” óriási hahotával rea­gált. Kár volt a „gonosz Lendvayt” és a másodpri­madonna Kővárit emlegetni, még akkor is, ha itt a pri­madonna „szebb ruhát ka­pott, mint Kővári”. Ezek a dolgok nem tartoznak ide, habár a békéscsabai közön­ség biztosan tudja még, mi­lyen primadonna volt Kővá­ri Katalin ebben a színház­ban . ;. Dorozsmay Pistát Kárpáti Levente domborí­totta, néha szó szerint véve, tetszett a kiállása, a küzdel­me azzal, hogy könnyed le­gyen, mely végül is sikerült neki. Az előadás meghatá­rozó és mindent eldöntő hő­se Radó Denise: nem is tu­dom, kihez hasonlíthatnám azt a szubretti teljesítményt, amit produkált? Talán egy harminc év előtti előadásból Almássy Gizihez, akit volt szerencsém akkor szintúgy Rica-Maca szerepében meg­tapsolni. Partnere, Kulcsár Lajos már most szinte min­dent tud ebből a mesterség­ből. és nagyon tehetséges. Gálfy László (Báró Tarpa­taky) az még, aki ha bejön a színre, elhitet a nézővel mindent, amit csak akar. Tetszettek a díszletek (Szlávik István m. v.), a jel­mezek is (Zeke Edit m. v.) és mint már szóba került, Felkai Eszter táncai. Persze, nézhetjük innen vagy onnan: ez az előadás első helyen Radó Deniséé és Hegyi Árpád Jutocsáé. A volt, aztán Kulcsár Lajosé többiek azt játszották el, hogy ott lehessen Zerkovitz is a dalaival, elővarázsolva a húszas évek világát. Sass Ervin Alapítvány idős nevelőszülők támogatására Magyarországon a nevelő­szülők túlnyomó része nem kap fizetséget a gyermekne­velésért, az állam csupán a gyermekek ellátását finan­szírozza. Körülbelül kétezer olyan nevelőszülő van az or­szágban, aki életében 5-10 vagy még több gyermeket is felnevelt, főállású munkát emellett nem tudott, vagy nem akart vállalná, és idős korára anyagi támasz nélkül marad. Ezeknek az emberek­nek — akik jórészt csak szo­ciális támogatásból élnek, szűkös körülmények között — január 1-jétől segítséget nyújt az az egymillió fo­rinttal induló alapítvány, amelyet a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács és a helyi Gyermek- és Ifjúságvédő In­tézet hozott létre. A nyílt alapítványhoz el­sőként csatlakozott a Szo­ciális és Egészségügyi Mi­nisztérium, de már más in­tézmények is jelezték támo­gatási szándékukat. Befize­téseket magán- és jogi sze­mélyektől a Magyar Hitel­bank Gyámpénztárának 222- 12003-as ideiglenes számla- számára várnak. Karácsonyi magány llkik halni vágynak ........úgy éreztem, hogy nincs tovább. A konyháké« ott volt az asztalon. Felmarkoltam és magamba szúr­tam ... Ha néhány centivel lejjebb csúszik a penge, meghalok. így viszont életben maradtam. Ez volt az el­ső öngyilkossági kísérletem. Másodjára gyógyszerrel pró­bálkoztam. Az sem sikerült, pedig úgy szerettem volna meghalni végre!” Csalódás, túlhajszoltság, szerelmi bánat, létbizonyta­lanság, hétköznapi gondok, konfliktusok — és egy pon­ton megáll a józan ész. Haj­lamosak vagyunk arra, hogy kudarcainkért körülmé­nyeinket, a véletlenek sze­rencsétlen összjátékát okol­juk. Zátonyra futott életün­kért bűnbakot keresünk, és ezt a legritkább esetben ugyan, de önmagunkban ta­láljuk meg. Ettől szoron­gunk. Kínzó érzéseinktől ösztönösen szabadulni pró­bálunk. Ez a menekülés gyakran testet ölt alkoholi­zálásban, kábítószerezésben, sőt önagresszióban is.- Gon­doljunk csak az öngyilkosok magas számára. Az orosházi ideggondozó­ban idős asszony várakozik. Nagyokat sóhajt, majd kitör belőle a sírás. — Ügy érzem, megdöglök! Alig van erőm. Érdemes így élni? — zokogja fájdalma­san. — Akkor kellett volna meghalnom. _99? — Akkor, amikor begyógy­szereztem magam. Hónapokig feküdtem kórházban és most megint pattanásig feszült bennem a húr. Félek az ün­nepektől is! Dr. Tóth Éva, az orosházi ideggondozó főorvosnője nap mint, nap találkozik megke­seredett, kétségbeesett embe­rekkel. A 78 éves nénit is ismeri. — Az öngyilkossági kísér­let után csoda, hogy életben maradt. Sajnos, a néni — az érelmeszesedés határán — depressziós állapotban van. Ilyen idős korban e2 igen gyakori — sóhajt fel a főorvosasszony. — Az ün­nepektől pedig nem csak a néni fél, hanem én is. Ilyen­kor (a hétvégékhez hason­lóan) megnő az öngyilkosok száma. Az egyedüllét, a kör­nyezet közömbös magatartá­sa, nemtörődömsége veszély- érzetet kelt az emberekben; elsősorban az öregekben és a fiatalokban. Az időskorú öngyilkosjelölték a legel- szántabbak — ők már nem remélnek, nem látnak más kiutat, csak a közeli halált. Az önpusztítás leggyakoribb módja.a gyógyszerfogyasztás alkohollal keverve. Az utób­bi időben az akasztásos kí­sérleteknek is megnőtt a száma. Sajnos, ezeknek » kísérleteknek a zöme „ered­ménves”. Az öngyilkosság népbeteg­ség — állítják sokan. Tény, hogy hazánkban több ezren kísérleteznek a halálkeresés­sel. Orosházán évente. 60-70 öngyilkosjelöltet tartanak nyilván. Velük találkozik nap mint nap dr. Unger Lörincné pszichológus. — Az öngyilkosság nem egészségügyi, hanem társa­dalmi probléma. A mai ma­gyar társadalom pedig ép­pen elég okot szolgáltat az önértékeléssel, a probléma­feldolgozás módjával küsz­ködő emberek részére. Min­den kísérletet komolyan kell venni, és minden kísérlete­zőnél fel kell kutatni az indítékokat. Erre a legalkal­masabb módszer a pszicho­terápia lenne, de az embe­rek pszichológiai kulturált­sága olyan alacsony, hogy sokszor az ilyen irányú kí­sérletek már az első lépé­seknél kudarcba fulladnak. Ami még szomorúbb, az ön­gyilkosokat, illetve a kezei­teket megbélyegzi saját kör­nyezetük. Pedig elvileg min­denkinek az életében bekö­vetkezhet az a pillanat, ami­kor ő is megpróbálja — te­hát ne ítélkezzünk mások felett! Inkább segítsünk egy kis odafigyeléssel, néhány jó szóval ' Karácsonykor, a család, a szeretet, a békesség ünnepén ne feledkezzünk meg azok­ról sem, akik egyedül van­nak. Segítsünk nekik kivé­deni a magányt! (Csete) Manifesztum — pletyka ellen Ha egyik szekértáborhoz sem tartozol, s elhatározod, hogy mostantól távol tartod magad a politikai harcoktól, s kivonulsz a pártok és mozgalmak által bevonalká­zott közéletből, talán még több ellenséged lesz, mintha elköteleznéd magad. Rád fog­ják, hogy mindenütt jól akarsz feküdni, hogy kivársz, megvárod, kié lesz a hata­lom, aztán odacsapódsz, stb. Nehéz ma függetlennek maradni, hisz ebben az ér­tékvesztésben szenvedő társadalomban nem számít valódi elkötelezettségnek és igazi Ititvallásnak, ha valaki a művészet­nek a prófétája akar lenni, s a kultúrát többre tartja a partikuláris érdekvitáknál. Brodszkij már megmondta, csak kevesen olvasták (úgy tűnik), hogy a kultúra és a művészet magasabb rendű kategória, mint a politika, mert a kultúra értékei örök- érvényűek, maradandóak, áthúzódnak tör­ténelmi korokon, mint egy érzékeny ideg- szál, a politika döntései, lépés- és köpeny- váltásai napi, és hatalmi érdekek szövőd­ménye csupán, bár meghatározni látszik létet és egzisztenciális bástyákat, a poli­tika időleges, eseti és romlandó. A poli­tika soha ne várja el, hogy a művészet kis távlatú céljait kiszolgálja, támogassa, a művészet messzebbre néz, nagyobb lép­tékben, világképben és az egész emberi nemben gondolkodik. Ez az alárendeltség a politikát mindig idegesítette, de meg kell tanulnia együtt élni ezzel. A tehetség, a tálentum, a zseni ezért tűrhetetlen egy politikát fetisizáló világ­ban. Főleg így van ez kis településeken, ahol megszokta a mindenkori úr, a min­denféle hatalmat kiszolgáló kisvárosi des- pota, hogy nála nincs igazabb, se hazu­gabb azon a vidéken. Általában az ilyen kisvárosi milliomosok nemcsak a helység üzemeit, útjait, kiváltságait birtokolják (bitorolják) és élvezik!, hanem övék a pletykaterjesztés monopóliuma is. De eh­hez nem kell még milliomosnak sem len­ni, nem kell despotának sem lenni, csak egyszerűen haragudni kell valakire, akiről terjeszteni kívánunk valamit. Rólam is elterjedt valami egy kisvá­rosban mostanában és ez zavar. Egyre többen állítanak meg az utcán és jóindu­latúan tájékoztatnak arról, hogy mi ter­jed rólam. Biztosítanak, hogy ők személy szerint nem hisznek ennek a pletykának, de azért mégis ... adjak magyarázatot. Érthetetlenül és megdöbbenve állok, föld­be gyökeredzik a lábam, micsoda sötét kitalálmány áldozata vagyok. A híreszte­lések szerint egyfajta folyóiratban meg­jelent egy interjú X.-ről, aki a kisváros ' vátosatyája és ezt a folyóiratot én fölvá­sároltam a kisvárosban, és környékén, mindenütt és mindet! ABC-ben, újságos­pavilonokban stb. és ez még semmi, mindezt egy városhoz kötődő (nevezzük Y.-nak) másik politikai személyiség meg­bízásából tettem, érdekből, pénzért stb., és persze azért, hogy ne tudják elolvasni az interjút. A baj az, hogy még csak sej­telmem sincs, hogy ki és miért találta ki ezt a történetet. (Tehát nincs szándékom­ban vádolni senkit, nincs is tippem! Saj­nos!) Tehát függetlenségem és autonómiám álca volt, csak odacsapódtam az egyik szekértáborhoz, mert érdekeim így kíván­ták meg, különben is Y. barátja vagyok és mi együtt ketten» már puccsra készü­lünk a kisváros vezetése ellen (is). Miért e báli crescendo? Előtörnek a hatalmi viszonyok a káposztaföldön. Mindez rágalmazás és lejáratás akarna lenni, csakhogy megbicsaklott a hír már az első visszakérdezésnél. Az ominózus lapból csak kettő darab érkezett a város­ba. Tehát fölvásárolni nagyon könnyű lett volna. Mit lehet tenni egy pletyka ellen. Azt mondják, hagyni kell. Terjedjen csak az emberről minden, ami jön: hogy szeretője a gazdasági vezér lánya és hogy ezért ő lesz ott hamarosan a kultúros, hogy iszik, mint a kefekötő és verekedésekbe kevere­dett, és hogy perverz, lator és biszex. Mindezt nyeljük le, nyaljuk be és aki kitalálta és terjesztette, az röhögve pusz­tuljon bele örökös rettegéseibe. Sokak sze­rint mindegy, mit mondanak az emberről, csak forogjon a neve. Nem így van. Esterházy Péter írja: „Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánva­lóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az se volt benne, nemcsak félelme­tes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges is ... ebbe mindenkinek bele kell törőd­nie ... Ami ezt az országot, ezt a hazát illeti, itt, egyáltalán, hogy létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzök­kenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot senkinek, mert ebben az or­szágban csak a hazugság visz előre bár­mit ..., tömérdek leleplezéssel, cirkalma- zással, torzítással..., ebben az országban a hazugság: minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés, megcsúfolta- tás lehet a következménye... aki igazat mond, máris büntethető és máris nevet­séges, a tömegek vagy a bíróságok dön­tik el, kit kell megbüntétni, vagy nevet­ségessé tenni... Ha nem lehet megbün­tetni azt, aki igazat mond, akkor nevet­ségessé kell tenni, ha nem lehet nevetsé­gessé tenni, akkor tenni kell róla, hogy büntethető legyen ...” Igen. Felül kellene emelkednünk a ha­zugságon, jfogy ne sározzuk be magunkat. De muszáj-Herkulesként a sárban is em­bernek keli tudni ‘maradni. A művészet ebben segít. . . „ ,, Kantor Zsolt

Next

/
Oldalképek
Tartalom