Békés Megyei Népújság, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
‘kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. december 16., szombat „Galambócon vár a török...” Vaja kastélyának titkos freskója Vay Ádámnak a neve bizonyára nogyon sokak előtt ismerős. Ugyanígy az is, hogy a mai Szabolcs-Szat- már megyében, Nyíregyháza és Vásárosnamény között fekvő Vaja községnek volt ő az ura. Kastélya is állott ott, s ebben a palotában zajlott le II. Rákóczi Ferencnek meg az őt fegyvernyugvásra, békekötésre biztató, császárhű Pálffy Jánosnak a nevezetes találkozója. Hiába kérlelték ott a vezérlő fejedelmet: nemet mondott, és tovább folytatta a szabadságharcot. A kastély ma múzeum. Az a különös freskó, amely a Vay Ádámrói. elnevezett múzeum második emeletének mennyezetét díszíti, már sokkai kevésbé ismert. Egyrészt megtompult színei miatt kevéssé jól tanulmányozható, másrészt, meg legföljebb ha annyit silabizálhat ki belőle a látogató, hogy valami koronás fő menekül rajta egy víz szabdalta vidéken. Nos, Vajának ez a képzőművészeti ékessége valóban titkokat rejteget, s ezek egy része még ma snics megfejtve! Kezdjük mindjárt ott, hogy szinte semmit nem tudunk az alkotójáról. Csupán annyi ismeretes róla, hogy Lohr Ferencnek hívták, 1871 és 1946 között élt, és a Vay családnak ezt a megbízatását 1896-ban, a millenniumi esztendőben teljesítette. Az akkor 25 éves fiatalembernek ez az egyetlen nem egyházi témájú faliképé. Különben csak templomokat díszített, egyebek között Kalocsán. Kecskeméten, Gyöngyösön és Miskolcon. Hol élt, kitől és hogyan sajátította el azt a jellegzetesen historizáló stílust, amely a most emlegetett vajai freskót is jellemzi — minderre nincs válasz. Arra sem volt sokáig, hogy kiket ültetett a paripák nyergébe a honfoglalás ezredéves ünnepségei alkalmával az ősi fészket felékesítő Vay-utód. Ezt a rejtélyt azonban némi fejtörés után fel lehet oldani. A fehér habos kék víz előterében egy uralkodó rangú férfi menekül. Melyik magyar uralkodó kényszerült ilyen megfutamodásra? Zsig- mond. Kik ugrasztották meg? Nyilván az Európa északibb tájai felé kacsintgató törökök. Melyik folyó vagy folyam mentén próbálkoztak a följebbjutással? A Dunát szemelték ki erre a célra. Hanem hogy melyik esztendőben került sor erre, már újból több válasz kínálkozik. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a luxemburgi uralkodóháznak ez a legutolsó tagja kétszer is kénytelen volt tapasztalni a szultán alattvalóinak katonai fölényét. Előbb 1396-ban a nikápolyi csatából szalasztották meg, majd 1428-ban Galambóc vára alól. S mind a kétszer a Dunán tudott egérutat nyerni. Innen bizony már a családfakutatás eredményeit is figyelembe kell venni, hiszen csak egy olyan csatakép kerülhetett ki a festő ecsetje alól. ahoi egy Vay- származék feltétlenül jelen volt. A szorgalmas oklevélolvasók ezt a gubancot is kioldozták, és megállapították, hogy egy bizonyos Vay Tihamér az utóbbi, tehát a galambóci ütközetben forgatta fegyverét, illetőleg vett részt Zsigmond megmentésében. Galambóc? Ugye milyen ismerős nevet visel ez az erősség! Arany János örökítette meg ezt a bizonyos kalandot a Rozgonyi Cicelléről szóló szép balladájában. „Galambócon vár a török, ne várjon hiába!" — mondja ennek a költeménynek a talán legismertebb sora. Alább pedig már a megénekelt főúri hölgy jelenti hősiesen: „Én, én hozom, gyönge asszony, ide azt'a gályát !” Egy gyors pillantás a díszterem mozgalmas jelenetére, és a Zsigmond kimentésére érkező vízi jármű vitorlaoszlopához tapadva tényleg ott látni egy női alakot — kétség nem férhet hozzá, hogy Rozgonyi Istvánnak, a temesi bánnak bátor hitvesét, Arany írásmódjával: Cziczellét. Az tehát biztos, hogy az 1428-as galambóci csata utolsó pillanatait rögzíti ez a falikép. Az azonban me- gintcsak tisztázatlan, hogy végül is kinek van igaza: az 1852-ben írott vers szerzőjének, aki a szép Cicelle — Cecília — mellett voksol, őt téve meg a királymentés kulcsfigurájává, avagy a vajai nemeseknek, akik éppen azért festtették meg a dunai jelenetet, mert ősüket, Vav Tihamért vallották az akció végrehajtójának. Így volt, vagy amúgy történt — eldönteni ennyi esztendő távlatából immár nem lehet. De nem is kell! Az uralkodó megmenekítése sikerrel járt: Zsigmond még éppen kilenc esztendeig ült a magyar trónon, és igyekezett megfékezni, és törökellenes egységbe tömöríteni a lázadó főurakat — ez az események lényege. Az pedig a szépmesterségek, jelesül a poézis és a piktúra kedvelőinek a külön szerencséje, hogy a gályavivésről egv örök érvényű ballada, meg lám, egv kevéssé ismert, „titokzatos” freskó is az utókorra maradt. Kedvünkre gyönyörködhetünk ebben is. abban is ... A. L. A menekülő Zsigmond király Galambócnál (Bojtár Ottó felvétele — KS) Mondják serege birkának is Adalékok a Sárrét juhtartásának ismeretéhez A nyáron Zsákán jártam, hogy a hajdani Rhédey uradalmi malmot, melynek épületében ma is látszik a szélmalom tornya, tanulmányozzam. Kiderült, hogy még elébb, vízimalom is volt azon a helyen. Jordán Sándor helytörténész, nyugdíjas mezőgazdász barátom hívta fel a figyelmemet Sáfián Imre juhászra, aki a Berety- tyó-parton legelteti juhait, kora tavasztól késő őszig. Kérve-kérlelt, hogy a környezet, a juhász és a tartási mód eredeti, ne hagyjam ki, nézzem meg. Mint néprajzos, már eleve nem mondhattam nemet és nem is bántam meg, hogy a rekke- nö hőségben kimotoroztunk a Berettyó partjára. Sáfián Imre nyolcvanadik esztendejét tapossa, római katolikus vallású, furtai születésű nyugdíjas juhász a tsz-től, de már előtte is juhász volt, sőt minden felmenője juhász volt, mint mondta; „tán az idők kezdetűül, meg hát mindenkit ott csináltak, birka közi”. Most háztáji juhász és öt zsákai gazdának pásztorolja juhait, úgy 200 darabot, ennyi hány kost, több anyát, toklyót, meg akad apáca is. A színekhez vezető dűlő is Akadűlő, a mögöttük lévő, részben akácos, és részben tölgyes erdő pedig a Reményerdő nevet viseli. A Zsáka—Bakonszegi földút ettől a helytől keletre húzódik, de ez az esztendő nagyobbik részében járhatatlan. így aztán a Bakonszeg- re, vagy onnan Zsákára igyekvők, egy kis kerülővel a parttetejét .— a gátat — veszik igénybe és a színek előtt porolnak el kocsijaikkal. Sokan megállnak egykét jó szóra Sáfián Imre bácsinál, és így mindig álcád beszélgetőtársa. Míg tiszta a vize a Darvas-Bogárzó csatornának, abból itat, utána meg a Berettyóból isznak a juhok, mert a juhász mondja: „ennek mindig friss a vize”. A terelésben és őrzésben, két hűséges társa a meghatározhatatlan fajtájú Divat és Bogár nevű juhászkutyák. A két szín kelet—nyugati tájolású, a na- gyobbiknak kelet felé van ajtaja, de egy kisebb van északnak is. Mindkét szín ágasfákra, dorongokra felrakott szalmával van fedve. A kisebbik színben van a szerszámos és egy fogadtató. A Reményerdöben a színektől vagy 200 m-re épített a juhász egy korlátot. Ez egy nagyjából ovális terület, melyet dorongfákból, gallyas ágakból körülbelül 130-140 cm magas kerítés vesz körül. Avas madzaggal, kötéldarabokkal vannak a dorongok 5-6 méterre leásott oszlopokhoz erősítve. Néhol az élő fák is oszlopként használódtak. A korláton nyitható kapu is van. Itt delelnek, pihennek napközben a juhok, különösen rekkenő hőségben. Mint a juhász mondta; „az itt látható juhok fajtája birka. Régen volt racka vagy magyar juh, meg mások hazainak is mondták. Meg volt merinó vagy külföldi. De mondják itt, Zsákán ezt a fajtát serege birkának is.” Most nem foglalkozik tejhaszonnal, mert nincs, aki hajtsa az esztrengát, nincs, aki szállítsa a tejet, de az sincsen, amivel szállítaná, mert se kocsija, se lova. A tejhaszon miatt régebben a fejéshez idomították az üzetést, mely augusztus 1. és október 1. között volt. A zöldfűre elletés több okból is előnyös volt. Ha a hó nem lepte el a határt, egész télen kijártak legeltetni az avart, árok- és csatornapartot, csutkatarlókat, az erősebb vetéseket. Imre-nap után szabad volt a határban bárhol legeltetni. Sok takarmányt lehetett így megtakarítani. Nem rontotta a juhok tüdejét egész nap a szín amóniákos szúrós levegője, kevesebb volt a tüdőférges- ség. Ellés után bőven volt tej és jól fejlődtek a bárányok, a laktáció kihúzódott, augusztus 20-a táján fejtek apadóra. A nyírást régebben májusban, júniusban végezték, de mostanában április eleje tájára tették. Nyírás után egy pár napig bent tartja a juhokat, mert rossz idő esetén megfázhatnak, míg meg nem szokják az időt. A nyírás időpontja többnyire a gyapjúkereskedelem kívánalmai szerint alakult. Az 1930-as évek elején, mikor a könnyű gyapjút keresték, a májusi nyírás előtt megúsztatták a juhokat a Berettyóban. A felhalmozódott port, trágyát nagyjából levitte a víz. A háború alatti, meg utáni időkben a zsíros gyapjú kellett. Akkor a rámenősebb juhászok izzasztották a juhokat. Beterelték a juhokat a színbe és ajtót ablakot bezártak, hogy mennél több faggyút izzadjanak rá a gyapjúra. Egy pár éve tértek rá a korai nyírásra a fehér gyapjú miatt. A Sámánoknak igen jó híre volt a környéken. Amikor rü- hösség, sántaság meg más juhászbetegség ütötte fel a fejét, akkor őket hívták segítségül. A büdössántaság elleni csodaszerének összetételét sehogysem tudtam tőle kiudvarolni. Ezt a juhászok nem árulják el, ez az ő szakmai titkuk. Meg az a szeretet is, ahogyan állataikat pásztorolják. Sáfián Imre bátyám is úgy kötődik ehhez a hivatáshoz, hogy kérdeznem sem kellett, mert tudom, hogy ez az élete. Cs. Szabó István Keres és Szamos regéje Tudtára adatik mindazoknak, akiket illet, akiket érdekel, hogy reá bukkantunk kutatásunk során K. Nagy Sándor (1846—1923), „Bihar-ország" írójának eddig — számomra — ismeretlen, körülbelül 75 évvel ezelőtt írt: A Keres és Szamos regéje című írására. Gondolom, vannak még mások is, akiknek ismeretlen az alább közreadott „rege", adom hát közre valamennyiönk örömére. Gyertek ide, én édes kis atyámfiai! Hadd mondjam el nektek, milyen nagy ereje van a szeretetnek. Szép Bihar- országnak nagybecsű érceket, cseppkőbarlangokat rejtegető sziklás hegyei közt áll egy nagy magas hegycsúcs, középen lehajolva, hasonlít az ökör szarvához, éppen azért Hegy- szarvának. nevezik. Széles, lapos teteje nagy fűvel s itt-ott apró sással borított vizenyős hely. HAJDAN, NAGYON RÉGEN, egy tündér király né lakott itt e csúcson két szép gyermekével. A tiszta kék égbolt volt az ő sátruk, balzsam az életük, harmat a fürdőjük; havasi pacsirta bájos énekére ébredtek fel reggel és este a virágillattal telt szellő altatta el őket. Ügy szerették egymást, mint a jó testvérek, s anyjukat imádták. Oly boldogok voltak, hogy a gonosz szellem — a szegyestyeli völgy hófehér cseppköves, csudás barlangjának félelmes lakója — kit Drákunak hívtak —, megirigyelte az édes boldogságot és vesztükre tört. Egyszer a két gyermek, dacos szilaj Drágán és a szelíd Szamos, elmentek a rétre virágokat szedni. Havasi rózsából, kéklő nefeletsbő\, sötétzöld páfrányból csokrokat dugdostak göndör fürtjeikbe és a legszebbeket koszorúba fűzték jó anyjuk számára, hadd legyen ékesebb minden tündérnél, szebb legyen a napnál, fénylő csillagoknál, az ezüst fátyollal beborított holdnál, csillogó harmatnál, délibábrezgésnél, kalászhullámzásnál, hasadó hajnalnál, a rózsabimbónál. Mikor készen volt a tündérkirálynénak szánt tündérkoszorú, a hármas Bihar-csúcs fenyves völgyeiben roppant zúgás támadt, az ég besötétült; az a gonosz szellem orkánná változott, ijesztően gyászos felhőruhát öltött rémes termetére és lecsapott a ' :t tündérgyermek közé — pozdorjává törte szép koszorújokat, őket meg egymástól széjjel szakította: a fiút északra, a leányt keletre hegyoldalba lökte és nagy sűrű ködöt támasztott közéjük, hogy egymást ne lássák, meg se is találják. És így elválasztva addig jajgatának, addig siránkoztak keserű könnyekkel, míg a tündérkirály megkönyörült rajtuk, s hogy a gonosz szellem rájuk ne találjon: csendes csermelyékké változtatta őket s utat nyitott nekik sásos- füvek között, hogy ott bujkáljanak, amíg kiérnek a gonosz hatalmából. A GONOSZ emiatt még nagyobb haragra lobbant fel ellenük s üldözőbe vette őket. Nosza! A két testvér is futásnak eredt: patakká változott, hogy annál gyorsabban elérjen a völgybe a fenyvesek között, szelíd vidékekre. Le is ért a Szamos szép Er- délyországba, ahol hamarosan cimborákra talált s együtt mentek tovább. A Drágán még jobban neki iramodott. Es mintha északról hallotta volna az anyja síró hangját: neki vágtatott a nagy meredek völgynek s sziklás hegyoldalon fehér habbá törve csörtetett utána, míg leért a völgybe: Sebes-vára mellé. Es, hogy üldözője reá ne akadjon: nevét levetette és s Sebes nevet ruházta magára. Ott a völgyben talált egy keletről jövő szelíd kis patakot, s azt kérdezte tőle: Mi a neved? — Keres — felelte a patak. — Körösnek is hívnak, megyek az Alföldre. Gyere te is velem. A két patak rögtön barátságra lépett, Sebes-Keres néven együtt Siettek a révi szoroson. A TÜNDÉR-KIRÁLYNÉ mindenütt kereste a két édestestvért, gyermekét: hegyeken, völgyekben, föld felett, föld alatt, titkos barlangokban, erdők sűrűjében, míg fel nem jutott az ország határára északkelet felé. Sehol sem találta. Olyan nagy volt bánata, hogy könnyözönéből megindult a Tisza, s a tündérkirályné folyó- vá változott. Hát amint kanyargóit délnyugatra tartva, Be- reg-Szatmár között ott találta régen elveszett gyermekét, az elfáradt Szamost. Keblére ölelte, s úgy haladtak tovább dél felé fordulva. Sebes-Keres nem tud semmit az anyjáról, de őt is nyugatra vonja édes vágya. Az anyaszeretet bűvös hatalma az, mely magához vonzza eltévedt gyermekét. Es mint kiérnek rezgő délibábos, hullámzó kalászos végtelen mezőkre: Fekete- és Fehér-Körössel találkoznak. Es hogy ne találjon reájuk a gonosz, egyesülnek szépen, nevüket elhagyják, csak Körösnek mondják magukat, s így ballagnak tovább egészen Csongrádig, ahol rátalálnak az édes anyjokra: a szőke Tiszára, és ennek kebelén boldogságba fúlnak az egymást régóta elvesztett testvérek. A gonosznak pedig megtört, az ereje, legyőzte azt a nagy, nagy szeretet hatalma. Es visszavonult a sötét barlangjába s lefeküdt sírjába, segyestyei barlang szép temetőjébe . . . * * * K. NAGY SÁNDOR 1846. szeptember 6-án született Nagykerekiben. Apja jómódú gazda volt és igyekezett fiának a legjobb nevelést biztosítani. A helyi kisiskolát, ami ugyancsak a debreceni kollégium partikulája volt, elvégezte az okos, gyors észjárású gyerek, előbb Nagyváradra került iskolába, de itt egy évig maradt. Szülei Debrecenbe a kollégiumba vitték 1862-ben, ahol aztán 1868-ban le is érettségizett. Debrecenben maradt, s ott jogot tanult, de 1873-ban Váradon jogakadémián bírói vizsgát tett, ■ majd 1876-ban ügyvédi vizsgát tett és irodát nyitott. Ehhez nem volt kedve, így állás után nézett és 1889- ben nagyváradi törvényszéki alügyész lett. Majdnem 8 évig bíráskodott Váradon, amikor áthelyeztette magát Pestre, itt dolgozott nyugdíjazásáig, s amikor nyugdíjas lett, „haza”- költözött... K. Nagy Sándor korán elkezdett írni. Egész sereg folyóiratban (Képes Űjság, Politikai Népújság, Debreczeni Lapok, Lámpás, Kis Űjság, Hasznos Mulattató, Lányok Lapja, Temesvári Lapok, Sárrét, Szabadság, Bihari Gazda, Csarnok, Biharmegyei Lapok), számos jogi közlönyben, folyóiratban publikált. Írásai két tárgykört öleltek fel: legtöbbje a népélet, a néprajzból vett „rajzolat”, elbeszélés, helyismeret, tárca és jogi-ismeretterjesztő cikkek. Újságcikkeivel és könyveivel mérhetetlen szolgálatot tett a helytörténet- és a néprajzi kutatásoknak. A teljesség igénye nélkül a következő című írásai jelentek meg: Bűn és erény, Székelyföldön és az Aldunán, A váradi színészet története 1799—1884 5, főművének Bihar-ország útirajza mondható, említésre méltó A régi Biharmegyéről, g Bihar megye földrajza, A pákászok története, A jobbágyság története Magyarországon, Elvitte a sárkány című publikációi vagy a Gazdasági munkások törvénykönyv kora aktuális igényt kielégítő műve. 1923-ban halt meg Váradon. Borbíró Lajos Nyolcvanadik esztendejét tapossa.
