Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
1989. november 4„ szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Mátyás Ferenc: Rekviem Te .mondd, meg, Isten, hogy ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket, s mi jogon, ha tfém ő teremtett? Tankok, katonák közt a halál az úr, s tániadó parancsra vár, a lélektelen Zsoldos szolgák a gyengéket lekaszabolják, s ki a parancsuralom kasztját nem szolgálja, azt felakasztják, s ha nem öl meg a sunyi önkény, végezhetsz te magaddal önként, az erőszak mindig erősebb, s bevérzi a lelket a lőtt seb, s lehet-e egy népnek reménye, ha nincs törvény a védelmére? Mondják, erkölcsi lény az ember s eleve nem lehet hitetlen, porból jött, de életet érlel a teremtés küldetésével, próbatétel lelki tartása, csodát tehet, ha van hozzá társa, küzd, hogy a földön szabad legyen, s hitét ne vegye el senki sem. Erős hatalom a félelem, menekül, aki fegyvertelen, menekülne, de hát, ha magyar a földjén mindig szántani akar. hullt csontjából is kenyeret ád. hogy remélje a föltámadást. Mondd meg, Istenem, hát ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, kioltja kj az élő lelket? — A tömegsírok nem felelnek. Ki adja oda a pénzt? Ősfényképek kiállítása Női akt. ,\ fényirdás 1850 körül örökítette meg a múlt századi szépséget Akik csak rábólintottak — Nem angyalok ők sem A cím alapján azt gondolhatja az olvasó; unalmas már a kultúra híveinek (kitartottjainak?) nyafogása. Lakásra sincs pénz, kórház- ' ra, iskolára se, akkor meg mit kiabálnak a filmesek, az írók, a szobrászok és a zeneszerzők? A kérdésre, hogy mi a fontosabb az ország életében, a lakás, a kórház, az iskola vagy bárki szobra, irománya — elismerem — magam is nehezen tudok válaszolni, legfeljebb annyit, hogy így a kérdés rosszul van feltéve. Megnyugtatásul azonban szeretném máris bejelenteni, hogy most nem arra próbálok feleletet keresni: honnan vegyük (el) a pénzt a kultúrára, hanem arra, hogy azt a keveset, ami mégis van, azt ki adja oda? Ki döntsön arról, hogy ez a színház ennyi közpénzt kap a jövőben, amaz meg annyit? A művelődési házakra szánt pénzekből egyformán kapjon-e mindenki, vagy itt is érdemes különbségeket tenni? Csak az állami könyvkiadás kapjon támogatást, vagy más is? S végül is ki kapja a jogot a különbségek megállapítására? Ezeket a kérdéseket mostanáig költőinek is tarthattuk. hiszen ott voltak a Művelődési Minisztérium főosztályai, a megyei, városi, községi tanácsok illetékes osztályai, azért kapták — állítólag — a művelődésügy tisztviselői a fizetésüket, hogy döntsenek. Aztán ahol kellett, ott a választott testületek rendszerint rábólintottak az ilyen döntésekre, formálisan igazolva, hogy a közösségek képviselői jóváhagyták a közösségi pénzek elköltését. (A minisztériumban persze, ahol testület se működött, éppen a legnagyobb pénzekről titokzatos belső tárgyalások után határoztak, és utána kihirdették az érintetteknek az eredményt.) Gyorsan változó világunkban mára elég könnyű felismerni, hogy mégsincs ez így egészen jól. A művelődésügy tisztviselői, még ha fel is tételezzük, hogy a közigazgatás kiválóságai, alig érthetnek jobban a színház ügyeihez, mint a rendező, az igazgató. A legjobb minisztériumi főtiszt- viselő sem valószínű, hogy jobban ért irodalomhoz, filmhez, mint az ott dolgozó művészek és művészeti menedzserek. Hosszú ideig persze nem is az volt az elsőrendű dolguk, hogy a művészethez értsenek, hanem inkább az ideológiához, hiszen feladatuk lényege a szellemi felügyelet volt. Most ne beszéljünk arról, hogy lehet-e egy műalkotáshoz pusztán ideológiai alapon közelíteni, elég annyi, hogy ez a szerepkör mára megszűnt. (Például az előzetes engedélyeztetések rendszerének eltörlésével.) Maradt tehát — jó esetben — egy művelt tisztviselő, akinek mondjuk, némi érzéke van a művészethez, kultúrához. De miért ő döntsön a pénzek elosztásában? Maradna a tanács, a választott képviselők testületé. De hát ők — egy-két művész-tanácstagtól eltekintve — még kevésbé értenek a különböző művészeti ágak dolgaihoz, mint a tisztviselők. Ezért is fogadták el többnyire változtatás nélkül azt, amit a tisztviselők eléjük terjesztettek. Akkor mi, illetve ki marad? Maguk az érintettek osszák föl egymás közt a nekik jutó pénzeket? Ha emberek hélyett _ angyaloknak képzeljük a művészeti intézmények vezetőit, akkor is nehéz elgondolni, hogyan jutnának egyezségre. Azt hiszem, egyetlen viszonylag elfogadható megoldás mutatkozik, s ennek a módszernek külföldi mintái is vannak. Ez pedig a következő. Az állami, tanácsi, általában a közpénzek felügyelői eldöntik, hogy a költségvetésükből mennyi jut a kultúrára. Azt is eldöntik, hogy ebből a pénzből mit kell fenntartásra fordítaniuk. Tehát mibe kerül az iskola, a művelődési ház alapköltségvetése, egy színház fűtése, világítása és így tovább. Minden egyébről aztán nem a civil testület, hanem önálló, független tanácsadó csoportok döntenek — méghozzá, ha lehet pályázatok útján, a nyilvánosság előtt. Mondjuk egy városnak van kőszínháza, önálló zenekara és szabadtéri nyári műsor- sorozata. Mindháromnak a tervezett programokkal, a tervezett költségvetéssel (a jegyárakat is beleértve) kell a nyilvánosság előtt pályázni, és a pénzelosztás arányairól ugyancsak a nyilvánosság előtt kell elszámQlni a szakértői testületnek. De hát léteznek nálunk független szakértők? Kicsi az ország, majdnem' mindenki érdekelt lehet valahol máshol is, mint ahol dolgozik, még inkább gyanúsítani lehet bárkit ilyen elfogultságokkal. Azt hiszem, mégsincs jobb, megbízhatóbb ennél a módszernél. Különösen most, amikorpil- lanatokon belül nem egy, de sok párt szempontjai és érdekei jelentkeznek majd — nyíltan vagy burkoltan — a kultúra és a kultúrára szánt pénzek elosztásánál is. Márpedig, ha a művészetek és a köz érdekeit együttesen fontosabbnak tartjuk, mint az egyes pártok érdekeit, akkor nem is marad más mentség a kultúra számára, mint ilyen független testületek létrehozása. Bernáth László A nap által rajzolt ősfényképet fényezett ezüstlapra rögzítették az első fényképészeti eljárás szerint. Az így keletkezett, valósághű. egyedi dagerrotípiák értékes kultúrtörténeti emlékek. A fényképezés kezdeti időszakának e produktumai társadalmi-történelmi, vise- Iettörténeti dokumentumok, de sok közülük művészi értékkel is rendelkezik. Magyarországi közgyűjteményekben alig több, mint kétszáz dagerrotípiát őriznek. Ezek közül százkilenc- venet mutat be az Osfénv- képek című kiállításán — november 12-ig —, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Alig egy évvel azután, hogy a francia akadémián bejelentették Daugerre találmányát, a dagerrotípiá- nak elnevezett képrögzítési módszert, U140-ben. Magyar- országon is megjelentek e képek a Pesti Műegylet első műtárlatán. Három dagerrotípiát láthatott itt a közönség, amelyet Párizsban lárt magyarok hoztak magukkal. Még ugyanabban az évben, Vállas Antal mennviségtan- tanár bemutatta saját készítésű dagerrotípiáit. S Hifiben nyitotta meg fénvirdáOlyan közel hajolt az alvó asszonyhoz, hogy arcán érezte szuszogását. Fejét a párnába fúrta, a mélység csillagkáprázatába, s újra beleborzongott az előbb megélt gyönyörbe. Bőgni szeretett volna, elnáspágolt kölyökként. könny présel'ő- dött ki lehunyt szeméből. Azt hitték, hogy amit napok óta átélnek, fokozhatat- lan, a teljesség olyan igézete, aminél többet hiába is remél a halandó. Akarni kevés, kiérdemelni nem lehet, egyik pillanatról a másikra lepi meg a kiválasztottakat. Aztán óráról órára megtapasztalták a révület kimeríthetetlen fokozatait: végtelenbe vivő, egyre elkeskenyedő csigalépcső, arcok tükörfolyosóival. Sokszor az aktust is felülmúlta az érintés remegő bársonya, vagy csupán annak koncentrált imitációja. Állnak egymás mellett a metró peronján, a kezüket sem kellett kinyújtani, mégis megtalálták, amit kerestek. A vágyakozás Himalájában a test sem kell már a kielégüléshez. Szemek tavában elmerülve, sőt az elválasztó teret semmibe véve, kicselezve az időt feküdni idegen ágyakban, aztán a gondolatátvitel misztériumában ellazulva összekucorodni, mintha a másikat ölelnéd. A boldogság anyagtalan valósága a húsodba, idegeidbe hatol, a zsilett puha kíméletlenségével metszi el, ami elválaszt. Értelmüket vesztik a hétköznapi fogalmak. amelyek az embereket ját Marastoni Jakab festőművész. Sajnos, sem Marastoni. sem az őt követő első fényképészek munkáiból nem maradt fenn azonosítható dagerrotípia. (Egyetlen szignált Marastoni-fénykép reprodukcióját ismerjük, egy csoportképét, amelyen Kossuth Lajos, sógorának, Rutt- Ijay Józsefnek és Both Pálnak a társaságában látható.) Az 11)40—50. közötti években 14 hivatásos fényképész működött Budapesten, sokezer felvételt készítettek, ám alig egy-két művük maradt az utókorra. E kiállítás legtöbb képe alatt is az a megjelölés szerepel: ismeretlen szerző felvétele. A százkilencven dagerrotípia közül mindösz- sze negyvennyolcnak ismert a szerzője, s ezek közül csak harminc a hitelesen magyar szerzőtől származó mű. Ismeretlen bécsi fényképész munkája az a dagerrotípia, amely elsőként került hazai közgyűjteménybe'. Kertbeny Károly líi74-ben ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. Ajándékként kapta meg a múzeum 1893-ban Krécsy Béla tanár jóvoltából. Kossuth, néhány Ameemésztő hiányt próbálják körülírni. Egyszer csak megszűnik az asszonyban a gyomrát szorító feszültség, s benne is a szerelmet szükségképpen kísérő szorongás. Az azonosság halálbiztos nyugalma telepszik a kapcsolatra: semmihez sem hasonlítható öröm. Hiába vannak köztük falak, lelkűk a közlekedő- edények törvényei szerint mindig ugyanazon a szinten tartja a vágyat. Ajkával simogatta, a havazás lágy kíméletességével, a nő arcát. Továbbra is csukott szemmel, elképzelve azt. aminek muszáj elkövetkeznie. Az álom ezereg.v- éjszakájából, az alva járó öntudatlan tudatosságával nyúlt felé a kéz, hogy tarkóját simogatva adja tudtára, számára ő az egyedüli. Eszeveszetten szerette ekkor az asszonyt, akár a villanyt, úgy kapcsolták le a világot, s a menekülők kétségbeesett igyekezetével szorították egymást. • Ez gyökeresen más volt, mint amit eddig átélt. Ebben a kiküzdött, megszenvedett egyszerűségben sűrűsödött minden tapasztalat, amit harminchat év alatt a világról megtudhatott. Pedig ez is kihazudott tisztaság volt. a hülye életkonszolidáció normái szerint csalás, bűn, hányaveti megátalko- dottság. Persze ez most egyáltalán nem érdekelte őket. Régen maguk mögött hagyták már azt a valósá- goj. amely eddig határt szabott eszméletüknek, képzeletüknek, vágyaiknak. rikában készült páratlanul értékes dagerrotípiáját is. További öt, a Kossuth- családot ábrázoló dagerrotípiát 1910-ben vásárolt a múzeum. De a gyűjtemény újabb gyarapodására 1949-ig kellett várni. Az intenzív gyűjtés csak ezután kezdődött meg. Ma a Nemzeti Történeti Fényképtár 129 da- gerrotípiával rendelkezik. K gyűjteményben őriznek francia műtermekben az 1850-es években készült huszonhat akt-dagerrotípiát, amelyből néhányat most színes nagyításban is láthat a közönség. Csak másolatban állították ki a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfit ábrázoló dagerrotípiáját, a mű rossz állapota miatt. S nem hozták el a váci gyűjteményből az egyetlen hazai tulajdonban lévő. Daguerre műtermében készült felvételt sem. Kölcsönzött viszont a kiállításra a Budapesti Történeti, a Hadtörténeti, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Szabó Ervin Könyvtár, a Debreceni Egyetemi Könyvtár, az egri, a miskolci, a pécsi, a soproni és a veszprémi múzeum. (Kádár) Türelmetlenül akarták egymásban a mindent, tartalmat adni újra az őszinteségnek, a keresetlen szavaknak. a másik fejében megszülető saját gondolatnak. Lázadásuk egyértelműsége nem hagyott bennük kétséget, megszűntek a gátlások, tudták, amit tesznek, az az egyedüli, amit tehetnek. Nem is lázadás volt ez, sokkal inkább egy kihagyhatatlan, megismételhetet- lenségében egyszeri alkalom, aminek kizárólag az elmúlás szab majd határt. A férfi, aki eddig önpusztító módon élte meg az élhetetlenek fojtogató tehetetlenségét. soha nem volt azí- liumot talált. Immár a nő lett a mákony, amely az ital helyett is fenntartotta benne a számára nélkülözhetetlen felfokozottság érzetét, ami nélkül képtelen lett volna létezni. Idáig a szerelem, szertelen-édes gyötrelmeivel, maga volt a káosz, nem sikerült száműzni belőle a hazugság finoman adagolt mételyét. az unalom észrevétlen árulását. Közönségesek voltak, mert még ezt is megengedhették maguknak. Nevén nevezték a dolgokat, aligha van ennél nehezebb egyszerűség. Sajátos, a kívülállók számára érthetetlen kommunikációjuk, mely egyes mondatokat, szavakat, érintéseket kizárólag kettőjük által értelmez- hető-érezhető jelentéssel töltött meg. nem csupán szórakoztatta. de el is határolta őket. Mi más persze a szerelem, mint a többiek által kódolha- tatlan, csodálatosan egyedi jelzőrendszer, amely másoktól elhatárolva köti össze őket ? A szerelem, amelynek le- írhatatlansága mindannyiszor megkísérti. A szerelem, amely pedig túl van a sz!avakon. Heti mottónk: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell; És mondanunk mi fáj, nem ami illik." SHAKESPEARE: LEAR KIRÁLY Szakáll Ágnes: Bauer János szabóműhelye Tódor János: Túl a szavakon
