Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
'kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. október 7., szombat o Damjanich és a tábornokok utolsó útja Damjanich János az 1848—49-es magyar szabadságharc egyik leghívebb és legvitézebb honvédtábornoka volt. Egy bánsági faluban, Stásán született 1804-ben szerb katonacsaládból. A császári 61. számú gyalogezredben kezdte a katonai pályát, majd századosi rangot ért el. A magyar nemzeti törekvések és a radikális demokratikus nézetek híve lett; 1848 nyarán csatlakozott a magyar honvédsereghez. Először az erdélyi ifjakból álló szegedi zászlóalj, majd a te- mesközi hadtest parancsnokává nevezték ki. (Amikor 1849-ben a temesközi hadtest vezetése alatt a Tisza mögé vonult, egy ideig Battonyán volt a főhadiszállása.) A „tavaszi hadjárat’’ legsikeresebb hadtestparancsnoka volt. A szolnoki, hatvani, isaszegi. tápióbicskei. váci és nagysallói ütközetek dicsőséges győzelméhez katonai tudásával, személyes bátorságával is hozzájárult. Rendkívüli bátorsága, határozottsága. elszántsága a veszélyek között, kitartása és lángoló hazaszeretete, a forradalmi hadsereg legtöbb sikert és eredményt felmutató. legfényesebb győzelmeket arató vezérévé tette. Damjanich nevéhez fűződik a híressé vált 3-ik és 9-ik zászlóalj, a „veres- sipkások” csodával határos bátorsága az ütközetekben. Herkules volt termetére nézve, szíve pedig tele a leggyöngédebb érzelmekkel. Katonái rajongtak érte. A tavaszi hadjárat befejezése előtt — amikor ideiglenesen hadügyminiszterré nevezték ki — Damjanichot baleset érte. Komáromban kocsijának lovai megbokrosodtak. Ő kiugrott a kocsiból, jobb lába a küllő közé csúszott és bokában eltörött. Balesete hosszabb ideig ágyhoz kötötte, és így a csatákban többé nem vehetett részt. Ezért a lábadozó Damjanich- ra bízták 1849. július elején az aradi vár parancsnokságát. Augusztus 11-én este és 12-én hajnalban — a fegyverletételre készülve — elhagyták a magyar honvédseregek Aradot, de a vár a magyar sereg kezén maradt. Az osztrák csapatok 12-én belopakodtak a városba. Gróf Schlik altábornagy által, az aradi vár megadásának felszólítására Damjanich el- süttetett egy ágyút a várban és a következő választ küldte: „Altábornagy úr felszólítá- nost és több tábornok társát a Wenckheim- az utolsó emberig védi magát." Végül augusztus 15-én Damjanich kötelezte magát, hogy 48 órán belül 3600 fős seregével feltétel nélkül átadja a várat, a Buturlin orosz tábornok által vezetett orosz cári csapatoknak Ezután Damjanich és a vár honvéd tisztje — ugyanúgy, mint a Csigérszöllősön magát megadó magyar fősereg tisztjei — Gyulára kerültek. (Néhány történelmi mű tévesen azt írja, hogy Damjanichot Nagyváradra vitték.) Damjanich Jánost és több tábornok társát a Wenckheim kastélyban szállásolták el. (A gyulai Ladies és Sztojanovits családok rokoni kapcsolatban voltak Damjanich Jánossal.) Amikor az orosz hadsereg átadta a magyar tiszteket és tábornokokat az osztrákoknak, Damjanich és társainak szökését készítették elő a kastélyban, de sem ő. sem a többi tábornok nem vállalta a megfutamodást. A gyulai fogolyéletnek augusztus 22-én lett vége. A tisztek fegyverei is halomba kerültek. Damjanich egyik kardja — a kastélyfelügyelő segítségével — feleségéhez, a másik Csausz Lajos orvosához került. Augusztus 23-án a rab tábornokokat és tiszteket. Reischack tábornok útnak indították Gyuláról — Aradra. Damjanich továbbra is a kastély betegszobájában maradt. Az emberséges osztrák Reischack megírta Hay- nai tábornoknak, a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnokának: „Damjanich felkelőtábornok betegsége miatt itt visszamaradt. Az orvosi igazolás mellékelve.” 1929-ben. a gyulai fegyverletétel 80. évfordulóján. a kastély azon szobáját, amelyben gyulai napjait töltötte, emléktáblával jelölte meg a gróf Almássy család. Az orvosi igazolást Csausz Lajos, békésvármegyei tiszti orvos állította ki: ... „a fokozott gyulladás és bőséges gennykiválasztás miatt testi nyugalomra mindennél inkább szükség van . . .” Ahogy megérkeztek Aradra a Gyuláról odaszállított tisztek, Haynau még aznap válaszolt Reischack tábornoknak: „Damjanich felkelőfőnök, a beküldött orvosi bizonyítványa ellenére, tábornok úr személyes felelőssége mellett biztos kísérettel ide küldendő, mégpedig úgy, hogy lehetőleg még holnap, f. hó 25-én, Aradra érkezzen. Egy tiszt urat ki kell erre jelölni, aki a nevezettet biztonságban idekíséri, és ezért rangjával felel.” Ezután az aradi várban a foglyokra a kihallgatások, reménykedések és csüggedé- sek hetei következtek, fgy érkezett el október 5-e, a halálos ítélet kihirdetésének napja. Damjanich költői szépségű imával búcsúzott október 5-ről 6-ra virradóra szeretett feleségétől és az országtól : ... „Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak... Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyar- országot !” Október 6-án reggel fél hatkor a kivégzés első részének áldozatai — a golyóra ítéltek — négy szerzetes által karonfogva indultak ki a nagykiterjedésű aradi vár hátsó (VI. sz.) kapuján. A papok igyekeztek könnyíteni a vértanúk járását, melyet a jobb kéz csuklójától, a bal bokáig vezető lánc — rajta súlyos lakattal — akadályozott. A lassan vonuló halálraítéltek fegyelmezetten haladtak a rövid úton. Mögöttük és körülöttük egy század gyalogos katona lépdelt. A kivégzés helyére érve a négy tábornokot öt-hat lépésnyire a téglával falazott sánc elé állították. Minden tábornok elé, tőlük két lépésnyire három-három lövészt állítottak. Levették a halálraítéltek láncait. Ismét elhangzott a halálos ítélet. A féltérdre ereszkedő tábornokok szemét bekötötték, majd egyszerre tizenkét lövés dördült el. (Egy-egy tábornokra három-három lövést adtak, egyet a fejre, kettőt pedig a szívre.) Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Lázár Vilmos tábornokok élettelenül dőltek le. Kiss Ernő tábornok mozdulatlanul térden maradt, mert a lövések a vállait fúrták keresztül. Az újabb, most már egy lépésről leadott lövés — a fülébe ment — végzett Kiss Ernővel is. A négy tábornok kivégzésétől a várba visszaérkező Tichy őrnagy hamar elővezettette a többi tábornokot is. Damjanich is megláncolva, egy katonára támaszkodva utolsónak érkezett le az emeletről, a vár udvarára, a második gyászmenet gyülekezőhelyére. A vár kijáratánál várakozó kocsit a tábornokokhoz küldték, hogy elszállítsa Damjanichot a bitófához. A szabadságharc főseregének augusztus 13-1, csigérszöllősi fegyverletétele után, a honvédek nagy részét augusztus 28-án Aradon, a minoriták kertjében a császári zászló alatt feleskette Haynau. Néhány hét múlva a katonák fokozatosan leszereltek. Leszerelt .Kalmár Sándor fazekasvarsándi (jelenleg Olari) földmíves is, aki káplár volt korábban Damjanich seregében. Kalmár visszatért falujába és folytatta korábbi paraszti munkáját. A megtermelt mezőgazdasági terményeit a közeli Aradon értékesítette. Az árusítás során eljutott a várba is. Október 5-én is a várba vitt terményt. Itt megkérdezték, nem tudna-e valakit, aki másnap hajnalban szekerével oda menne. Kalmár késznek mutatkozott, anélkül, hogy megtudta volna, hogy mire szükséges szekere. Csak másnap, amikor a vár kapujától az udvarra kérték, a gyülekező tábornokokhoz és felültették szekerére Damjanich tábornokot, sejtette meg, hogy mire vállalkozott. A vár udvaráról sírva vitte a kivégzőhelyre a volt katonája, a nagy idők egyik legnépszerűbb hősét, Damjanich tábornokot. Az utolsó útra induláskor látható volt, hogy a hatalmas testű Damjanich, a maga erejéből nem juthat fel az odarendelt szekérre. Az egyik tiszt intett két emberének, hogy segítse fel, de Howiger várparancsnok rájuk ripakodott. Hagyják! Ez a sin- térlegények dolga! Végül Damjanich átfogta a hóhér nyakát és vállára nehezedve szállt fel a szekérre. A szekéren átvetett deszka szolgált ülésként. Damjanich maga mellé ültette a piros és arany paszománt- tal díszített ruhába öltözött hóhért. Velük szemben ült Szombati Balázs aradi görögkeleti lelkész, egyházi palástba öltözve. A katonákkal körülvett, megláncolt — egy-egy lelakatolt béklyóval ellátva — nyolc tábornok papjuk kíséretében indultak el utolsó útjukra. A menetben a Damjanichot szállító szekér — a kilencedik — zárta a sort. A gyászmenet az Aradra vezető főkapun hagyta el a várat kettős fedezet mellett, majd lassú léptekkel lekanyarodtak a zsigmondházi mező felé. az újaradi országúton. Rövid út után — a vártól háromszáz lépésre láthatóvá vált a nyílt téren a kilenc fenyőoszlop, melyeket egy lakóházépítéstől szereztek. A menet megállt: a katonaság négyszögben vette körül a kivégzés színhelyét. A tábornokok és a papok Damjanich szekere körül gyülekeztek. Schückl Johan hadbíró mégegyszer fölolvasta az ítéletet, melyet Bott Franz hóhér és két szolgája hajtott végre. Pöltenberg Ernő volt az első áldozat, majd Török Ignác, utána Láhner György következett. Negyediknek Knézich Károlyra került sor. Utána Nagy-Sándor József lépett a bitófához, majd Leiningen Károly nyakára szorítják a kötelet. A következő áldozat Aulich Lajos lett. Nyolcadiknak Damjanich Jánost szólították. Ö ledobta magáról honvédtiszti köpenyét és a lelkész segítségével kászálódott le a szekérről. A hatalmas termetű tábornok lába földig ért le a bitófáról, s valósággal a hóhéroknak meg kellett hogy fojtsák. „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” — ezek voltak utolsó szavai. Rettenetes kínhalálban halt meg. A lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet. Vécsey Károly volt az utolsó, akinek a nyolc társ végvonaglá- sát látni kellett. Góg Imre Pöltenberg volt az első ... Köteg/ánban menekült meg a bitófától Száz éve hunyt el Gábor Az 1848—1849-es szabadságharc évfordulóján Békés megyének több szempontból is van mire emlékezni. „Világosnál meghalt a mi ügyünk, Sarkadon ki volt terítve, azután Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, és itt Aradon megtörtént a temetkezés” — írja megrendültén Tiszti Lajos az Aradi vértanúk Albumában 1890-ben. A két helység a könyvekre, tanulmányokra, a feltárt forrásokra támaszkodva méltán készül is a rjagy évfordulóra. Ám még mindig akadnak feltáratlan források, amelyek talán alapjai lehetnek, hogy más helységek történelme, helytörténete is gazdagodjon. Az Országos Széchenyi Könyvtárban olvasható egy ugyancsak 1890-ben megjelent vékony kis könyv az Aradi vésznapok , címmel, melyet Margitfalvai Margitay Gábor honvédmérnökkari őrnagy emlékiratai alapján rendezett sajtó alá Nagy Izsó. Margitay Gábor életrajzi adatait Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai (1988) című könyvéből ismerhetjük meg. A hajdúhadházi református lelkész fia 1810-ben látta meg a napvilágot. Pesten megszerezve a mérnöki diplomát Aradra került, ahol az állami ’ építészeti igazgatóság mérnöke lett. E minőségében 1848 októberétől ő irányította „az aradi ostromsereg” sáncépítési munkálatait. Később katonai építész hadnagy, főhadnagy, majd százados lett. Az aradi várnál teljesített szolgálatot egészen a fegyverletételig. Margitay Gábor visszaemlékező könyvéből igen érdekfeszítő történetet olvashatunk arról, hogyan menekült meg ő Kötegyánban az aradi elhurcolástól, a vértanúhaláltól. Sarkadon, ahol összegyűjtötték Görgey lefegyverzett táborának nagy részét, nehéz volt a helyzet. Az elhelyezési és ellátási gondokat fokozta, hogy a kolerajárvány a honvédek között is szedte áldozatát. A foglyok egy részét ezért „Sarkadról Kötegyánra hurcolták”. Margitay Gábort is — aki már Sarkadra betegen érkezett — augusztus 21-én Kötegyán- ba vitték és ott Kürti Gábornál szállásolták el. A „forróságban” szenvedő őrnagynak a házigazda és a szomszéd szobában elhelyezett egri kispapból lett honvédőrmester viselte gondját. A kispap beteg társának gyógyszerért még Sarkadra is visszament Pereczi ezredeshez. A hadorvos ugyan még ott a táborban „konstatálta”, hogy Margitay esetében kolerának ugyan „híre- hamva sincs”, de valóban beteg. Most is „meleg részvétet tanúsított” és megígérte, „amennyire lehet, az őrnagy sorsán könnyíteni fog.” Küldött is valamiféle szereket — amelyeket bevéve és arcára kenve — a lajstrom szerint házról házra járó „muszka csoport” igen keserves állapotban találtá őt. A bekopogó katonák előtt a házigazda szömyülködő so- pánkodása után Margitay Gábort egy szalmazsákon henteregve, a kolera álgörcseitől „kitelhetőképp nyögve és hörögve” és arcán ré- míztő álkiütésekkel találták. Állapota azonban igen hihető volt, mivel akkor a vidéken a kolera valóban nagyban szedte az áldozatait. „Der ist tot!" (Ez már halott) — kiáltott fel a küszöbről a belépő katona, majd ijedten rácsapta az ajtót a betegre és kívülre az ajtóra „egy roppant keresztet” húzott krétával, mint az a „kolerahalottas” házat illette. „így lettem én Kötegyánban kiszentenciázott halottja a muszkának” — emlékezik vissza hálásan az őrnagy. Tovább senkinek se volt rá gondja, csak „Kürti Gábor uram lépett be hozzám pár perc múlva nagy titokban, derült arccal” — folytatja a történetet Margitay Gábor. A házigazda, aki mindehről tudott és mindenben segített, még jó fogatról is gondoskodott, amelyen mint „beteg” a valóban gyengélkedő Margitay Gábor útnak indulhatott célja felé. Ö ugyan abban reménykedett, hogy eljuthat Szalontára, ahol „rokonkeblek” fogadták volna — de később őt is beterelték az Arad felé indult „muszka tábort követő szekerek sorába”. A 30-35 ezer főnyi elkeseredett fogolysereget, a „Kossuth hundokat", (Kos- suth-kutyákat) kíméletlen gorombaságok közepette végül is Aradra hurcolták. De a közkatonák közé keveredve Margitay Gábornak mégis sikerült megmenekülnie a haláltól. S ehhez megértő és segítő kötegváni házigazdája is hozzájárult. A vésznapok elmúlta után Margitay Gábor kataszteri, majd uradalmi mérnök lett Élesden. Mint volt őrnagy, a Bihar megyei HonvédegyleT- nek is tagja lett. Hosszú élete száz éve, 1889. szeptember 21-én Marosvásárhelyen zárult le. Nem tudom, él-e még Kötegyánban a nemes lelkű Kürti család, és áll-e még az otthont adó, talán szerény kis ház — de a lelkes 'helytörténészek esetleg még rábukkanhatnak ... Pethő Németh Erika
