Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-12 / 242. szám

1989. október 12., csütörtök e Konvertibilis rubel - hogyan, mikor, miért? Beszélgetés Vlagyimir Sasztyikov professzorral Lehetőleg azonnal váljék konvertibilis­sé a rubel. Csak a hamis hazafiasság érzését kell leküzdeni és meg kell ál­lapítani a reális árfolyamot. A központi szovjet lapokban gyakran olvashatók hasonló megállapítások, és a közvéle­mény körében ezek kétségeket keltenek. Valóban ilyen egyszerű lenne az egész? Mindössze erre van szükség és máris, akár Japánba, vagy a Bahama-szigetek- re is utazhatunk rubeljeinkkel? Ezekben a bonyolult kérdésekben próbál bennün­ket eligazítani az alábbi beszélgetésben Vlagyimir Sasztyikov professzor, a köz­gazdaságtudományok doktora, a moszk­vai székhelyű Szocialista Világrendszer Gazdasági Intézetének helyettes igaz­gatója. Vlagyimir Sasztyikov a kérdések megválaszolása előtt, egy konkrét esetet me­sélt el, amely nagyon tanul­ságos. Berlinben találkozott egy népszerű szovjet szí­nésszel. aki Nyugat-Berlin- bén forgatott, de naponta in­gázott a két városrész kö­zött. mivel szálláshelye az NDK fővárosában volt, hogy ily módon nyugati valutát takarítson meg. A valuta- ellátmánya ugyanis olyan kevés volt, hogy abból nem tudta volna kifizetni a szál­lást még egy alacsonyabb osztályú nyugat-berlini szál­lodában sem. Még kiutazása előtt, Moszkvában kérelmez­te, hogy engedélyezzék szá­mára legalább 100 rubel nyugatnémet márkára törté­nő átváltását. Sok utánjárás eredményeként ez megtör­ténhetett, és az akkori hiva­talos árfolyam szerint a 300 márkáért 100 rubelt fi­zetett. Nyugat-Berlinben viszont meglepetéssel tapasztalta, hogy a pénzbeváltóhelyeken korlátlan mennyiségben vál­tanak be szovjet rubelt, méghozzá egy márkáért há­rom rubelt kértek. Tehát, az itteni pénzbeváltóban a szovjet valutát kilencszer alacsonyabban értékelték. A színész méltatlankodott amiatt, hogy otthon miért léteznek az ésszerűtlen be­váltási korlátozások, s ki­mondottan dühítette az ár­folyamokban tapsztalható bántó különbség. Nos, e rö­vid történet részletezése után látott hozzá Vlagyimir Sasztyikov professzor, a kérdések megválaszolásához. — Próbáljunk meg tehát világos választ adni ezekre a kérdésekre. Vegyük pél­dául az Izvesztyijában rend­szeresen közölt valutaárfo­lyamokat. Vajon ezek az utóbbi években reálisabbak? — Sajnos nem. Az utóbbi időben az amerikai dollár hivatalos árfolyama 62 ko­pejkával egyenlő a nyugat­német márka esetében ez 33 kopejka. A színésszel tör­tént említett esetem óta a márka árfolyama gyakorla­tilag nem változott, a dollá­ré még csökkent is. Viszont ugyanazokban a nyugatné­met pénzbeváltókban a már­káért pár a három helyett hat rubelt kérnek! De ugyanez a kép fogadna ben­nünket Bécsben. Amszter­damban és mindenütt, ahol belefognak a rendkívül koc­kázatos vállalkozásokba, hogy illegálisan valutára váltsák a rubelt. — Vajon miért van ez így? Mi ösztönözte a „fekete ár­folyamok” kialakulását és mi akadályozza ezek felszá­molását? — Semmi rendkívüli nincs abban, ha bizonyos arány­talanság tapasztalható a nyilvános és nem nyilvános átváltási árfolyam között. A „fekete árfolyamok” minde­nütt kialakulnak, ahol kon­vertibilis valuták találkoz­nak. Tisztázzuk azonban rö­viden a terminológiát. Lé­teznek az úgynevezett erős valuták; amelyek viszonylag állandó arányban szabadon átválthatók bármely ország pénzegységére, méghozzá pénzbeváltóhelyeken, és il­legálisan, kézből kézbe egy­aránt. Ez a tulajdonságuk a konvertibilitás. S ez jel­lemző például -az USA-dol- lárra, a nyugatnémet már­kára, a japán jenre és más fejlett országok valutájára. A szocialista országok va­lutái. sajnos nem tartoznak a szabadon átválthatok kö­zé. és ezekkel lényegében a nemzeti határokon belüli pénzforgalmat bonyolítják le, ezért ezek zárt valuták, akárcsak a mi rubelünk. — Hogyan alakult ki a je­lenlegi hivatalos árfolyam? — őszintén szólva, bár­milyen kurzust megállapít­hattak volna. Olyan hely­zetben. amikor a belpiacot elszigetelték a külsőtől — mint például nálunk évtize­deken át — egyszerűen nem volt jelentősége a reális va­lutaárfolyamoknak. Ha ala­csony volt a kemény valu­ta rubelhez viszonyított kur­zusa. akkor a kivitelnél el­könyvelt veszteséget a be­hozatalnál egyenlítettük ki. Kering egy legenda, amely valószínűleg meg is történt. Eszerint 1947-ben a pénzreform előkészítésekor Sztálinnak javasolták, hogy 14 rubelben állapítsák meg a dollár árfolyamát. Sztálin azonban így morfondírozott: „Elég nekik 4 rubel is!” És egy tollvonással a javasolt­nál majdnem négyszer ala­csonyabban állapította meg az átváltási kurzust. Az 1961-es reform előké­szítésekor némileg másként jártak el. Azonban számos logikátlanság történt: pél­dául a mi legolcsóbb férfi­öltönyünket egyenértékűnek tekintettük a „normális” amerikai férfikonfekcióval, a Pobedát a Chevrolettel. Végül is kijött az, hogy a dollár megközelítőleg 1,2 „új” rubellel, egyenlő. És ezt a következőképpen oldották meg. „őket ott” infláció sújtja, az árak emelkednek, s ha 1,2 rubelt állapítunk meg, akkor holnapra ez az adat már elavult és megint újra kellene számolnunk! Határozzuk meg ezért a kur­zust úgymond, perspektívá­ban! Végül is az a döntés született, hogy ettől a pilla­nattól kezdve a dollár 93 kopejkát ér. A mi pénzünk névleges értéke tízszeresen csökkent. A hetvenes évek­ben az árfolyam irrealitása tovább mélyült. Egyrészt be­következett a nyersanyagok világpiaci árának ■> robbaná­sa, sőt, megszűnt a dollár aranyra való hivatalos át­válthatósága. Másrészt gaz­daságunkban a stagnálás és a lappangó inflációs folya­matok első jelei kezdtek mu­tatkozni. A hivatalos valutaárfolya­mokban tapasztalt kilengé­sekben csak a dollárnak a jenhez, márkához, stb. való árfolyamváltozásai tükröződ­tek, viszont egyszerűen ig- norálták a rubel vásárlóere­jének megváltozását. Az idő­közben már elhunyt Borisz Mihalevszkij közgazdászt amiatt mellőzték, hogy meg­próbálta bizonyítani a ná­lunk érvényes árindex és a tényleges helyzet közötti összhanghiányt. A Szovjet­unióban elvből kétségbe von­ták az infláció létjogosultsá­gát, mivel az csak a nagy­tőke világában létezhet. Vé­gül is, ilyen érveléssel _ el­jutottunk ahhoz az állítás­hoz, hogy egy dollár egyen­lő 64 kopejkával, illetve a nyugatnémet márka 33 ko­pejkával. — Ön osztja azt a véle­ményt, hogy a rubelnek szükségszerűen konvertibi­lissé kell válnia? — Idővel mindenképpen. Ebben lényegében minden közgazdász és politikus egyetért nálunk és Nyuga­ton is, jóllehet, a konverti­bilitásra való áttérés idő­pontjára vonatkozóan eltér­nek a nézetek. — A Moszkovszkije No- vosztyi a közelmúltban cik­ket közölt Marshall Gold­man amerikai professzortól, aki szerint a rubel átvált- hatóságának akadálya a ml nemzeti öntetszelgésünk. Ha ezt leküzdjük, és beleegye­zünk a rubel dollárhoz vi­szonyított árfolyamának csökkentésébe 1:10 arány­ban. s ezzel párhuzamosan az importált termékek árá­nak emeléséhez, a rubel konvertibilitása akár már holnaptól szóba jöhet. Va­jon így van ez? — Mindenki hadvezérnek érzi magát, ha csak távol­ról figyeli a csatát. Szerin­tem ezt a cikket áthatja a monetarista koncepció, amely szerint a pénz a gaz­dasági fejlődés mindenható szabályozója. Valójában egészséges nemzeti pénzegy­ség csak egészséges gazda­ságban létezhet. Én másként fogalmaznám meg Goldman elméletét, aki szerint a rubel konvertibili­tása az átalakítást jelenti, mert szerintem az átalakí­tás a rubel teljes konverti­bilitásával éri el tetőpont­ját. A professzor gyakorlati tanácsai nagyon egyszerűek: hat rubelben állapítsák meg a dollár átváltási árfolya­mát, és minden rendben lesz. Mondjuk meg nyíltan, hogy ez a javaslat nem sok­ban különbözik a nyugati pénzbeváltók „nem hivata­los” cserearányától, amely úgyszintén nem az égből pottyant, hanem különböző konkrét árucikkek, például farmerek, vagy kazetták ér­tékének az összehasonlítá­sával alakult ki. Vagy ve­gyünk mást, például a sze­mélyi számítógépeket. Az Atari számítógép 780 dollár­ba kerül, de nálunk a ke­reskedelemben az ára eset­leg a 40 ezer rubelt is elér­heti. Talán a nemzetközi valutaspekulánsok szájízé­nek megfelelően alakítsuk ki az árfolyamokat? Vagy előbb mégiscsak számoljuk fel az egyes termékek terü­letén mutatkozó áruhiányt, gyártsuk a konkurenciaké- pesebb termékeket, törjük le az elviselhetetlenül magas árakat, és a reális kurzu­sokról csak ezután elmél­kedjünk? — Viszont azok a vállala­tok, amelyektől ezek a ter­mékek függnek, kijelentik, hogy importtechnológiára van szükségük, tehát devi­zára. Deviza nélkül nincs termelés, termelés nélkül nincs deviza. Nincs tehát kitörés az ördögi körből? — Ilyen ördögi kör való­ban létezett, de már kez­dünk belőle kitörni azzal, hogy felhagytunk a külgaz­dasági tevékenység direktív irányításával, és új gazdál­kodási módszerekre tértünk át. Az állami vállalatra vo­natkozó törvény- és a kül­gazdasági tevékenységet ösztönző kormányrendeletek kifejezetten szorgalmazzák a világpiaccal való közvetlen kapcsolatteremtést. Nem minden vállalat jelenhet meg azonban a világpiacon, de nem is kell, hogy feltét­lenül erre törekedjen. Ezért minden jól dolgozó vállalat rubelben is szolid nyeresé­get halmozhat fel. Arra van szükség, hogy az új körül­ményeknek megfelelő me­chanizmust alakítsuk ki, amelyben ez a nyereség va­lutára váltható át. Vagyis belső valutapiacra van szük­ség. s ehhez az első lépést a valutaaukciók jelentik. — Most engedje meg, hogy más szempontból te­kintsünk erre a problémára. Idén január 15-én aláírták a bécsi találkozó záródoku­mentumát, amely kimondja minden ember arra vonat­kozó jogát, hogy bármely országot, beleértve saját ha­záját is, elhagyhatja és visz- sza is térhet oda. A találko­zó résztvevői, így a Szovjet­unió is, kötelezték magukat arra, hogy egy éven belül a belső jogi előírásokat össz­hangba hozzák ezzel a do­kumentummal. Felmerül azonban a kérdés: biztosít­ható-e szabad kiutazás a ru­bel szabad átválthatósága nélkül? Márpedig eddig be­szélgetésünkből az derült ki, hogy a rubel szabad átvált- hatóságának elérése egy év­nél mindenképpen hosszabb időt vesz igénybe... — Ez valóban gondot okoz. Az emberek és az áruk szabad cseréje, a valuták szabad átválthatósága nél­kül, feltétlenül problémákat szül. A mi viszonylag kis intézetünk tapasztalataiból tudom, hogy mennyi meghí­vást és tudományos eszme­cserére alkalmat adó lehe­tőséget mondtunk le, illet­ve szalasztottunk el valuta­hiány miatt! Csak akkor utazunk ilyen fórumokra, ha meghívóink magukra vállalják kiadásaink fede­zését. Már megszoktuk a szüntelenül kínos helyzete­ket, és ezeknek a rémétől nem tudunk szabadulni a szocialista országok között megvalósuló, úgynevezett devizamentes csere esetében sem. S még rosszabb ez, ha valaki a Nyugatról hív meg bennünket: az ember nagy országot képvisel, de a ven­déglátóktól való megalázó függőségben érzi magát. Ab­ban bízni, hogy mindez egy év leforgása alatt áthidal­ható. nem reális dolog. — Azonban nemcsak tu­dósokról, művészekről és szakemberekről van szó, ha­nem parasztokról, fejőnők­ről, lakatosokról, tehát egy­szerű, hétköznapi emberek­ről is. Ez az egész téma nem áll tőlük nagyon is távol? Hiszen dollárt talán soha­sem tartottak a kezükben, sőt, talán még szocialista országban sem jártak. — Ha az említettek nem utaznak ma, akkor útra ké­szülhetnek akár már hol­nap. Évente 2 millióan utaz­nak tőlünk külföldre. Or­szágunk lélekszámát tekint­ve ez nagyon kevés, de azt állíthatom, hogy nem csak művészek és tudósok utaz­hatnak. Másodszor, ami lényeges, már a rubel kezdeti, részle­ges átválthatósága is hoz­zájárulna gazdaságunk ak­tívabb bekapcsolódásához a nemzetközi munkamegosz­tásba és a hazai piac jobb ellátásához. Ha a szovjet ál­lampolgár a tisztességesen megkeresett rubeljeiért min­denféle csere nélkül vásá­rolhat majd lakást, divatos zakót, videót, vagy bármi­lyen márkájú autót, akkor mi szüksége lesz a dollárra? Ebben az esetben élmény- szerzés céljából utazik majd küfföldre, nem pedig bizo­nyos áruk megvásárlása mi­att. De a turistáknak miért kell sorban állniuk, ha más országban akarnak valamit vásárolni? Mihelyt működő­képes lesz a szabad átvált- hatóság rendszere, s nem­csak a KGST-n belül, mind­ez a múlté lesz. Miért kel­lene bárkinek is Prágában sorban állnia, ha a csehszlo­vák csillárt Taskentben vagy Tbilisziben is megvásárol­hatja? Ennek egyetlen elő­feltétele van — az, hogy a rubel teljes értékű pénzegy­séggé váljon, amely vonzza az árut, s nem pedig meg­fordítva. (APN) Köszöntő Csak akkor születtek nagy dolgok. Ha bátrak voltak, akik mertek Meghalt a király, éljen a király! Megváltó jövetelét egyszer jelezte csillag ragyogása, azóta minden újszülöttről csak később derül ki, hogy mi­végre él e világon. Borús, mogorva napjainkat, most se kápráztatta el égi tünemény, ezért itt a földön kell majd megerősödni az új gondolatoknak. Elegünk is van az ezerszer elcsattanó, hatásvadász ígéretekből, végre már a tettek mezejére kellene lépni. Topogó, útkereső időkben, fürkészve nézzük, merre mutat az iránytű, van-e remény jobb napokra? Ilyenkor köszöntés illet minden erőt, amely még nem játszotta el annak az esélyét, hogy a magyar progresszió értelmes, emberi komponense lehet. Remény és kétségek között történt a Magyar Szocia­lista Párt megszületése. Bizalmi válsággal küzdő, hitét és hitelét vesztett, tekintélyében megtépázott, de hatal­mon lévő elődje örökségét vállalva, annak jogutódjaként alakult. Nehéz örökség! Kurázsi keli, itt, a Kárpát-me­dencében, kötelékek szorításában, kimondani, hogy a negyven éven át uralkodó hatalom betöltötte hivatását. Állnak még a palotái, ha csikorogva is, de működik a gé­pezete. Békésen, a jobbítás szándékával reformálni rajta, szinte lehetetlen. Ügy tűnik, most egy kongresszus ered­ménnyel próbálta megkísérteni a sorsot, s végre a jó erők kerültek ki győztesen. Egyszer nekik is sikerülhet. Igaz, a feszültségektől terhes átalakításban nagy árat kell fizetni a békességért, hiszen az új párt magával hurcolja a régi ezernyi ballasztját. Ahogy az egyik küldött fogal­mazta: a kecske és a káposzta együtt maradt, legfeljebb a kecske kijelenti, hogy ezentúl vegetáriánus, reform­kecske lesz. Kérdés, mennyit ér az ilyen kinyilatkozta­tás? Avagy: mi az új ebben a pártban? Csak az élet, a mindennapok eredményei dönthetik cl. Több mint fél­millió ember, a régi párt tagsága, nyilvánvalóan tisztes­séges, ők is a magyar haladás elkötelezettjei. S a reform­erők, akik az MSZMP utolsó kongresszusán győzelmet arattak, már korábban kivívták a közvélemény elisme­rését, szimpátiáját. De ezernyi kiskirályok, akik kezében a helyi hatalom, holnaptól tényleg félreteszik koronái­kat? Embert próbáló, négy nehéz napon át tartott a kong­resszus. Képzelem, mennyi feketekávét kellett meginni, hogy a küldöttek egyáltalán nyitva tudják tartani a sze­müket, s közben még érveljenek, egymásra figyeljenek, szavazzanak. Erőfeszítéseiket látva eszembe jutott minisz­terelnökünk — nem a mostani, az előző —, aki azt nyi­latkozta, hogy naponta 14 órákat dolgozik. Annak idején elrémültem, hiszen, ha reggel 7-kor beül az irodájába és este 9-ig robotol, hátha a nap vége felé, elfáradtan kény­telen dönteni a sorsunkról. Hétfőn, éjfél előtt 6 perccel úgy ért véget a televizió kongresszusi közvetítése, hogy az egyik küldött éppen megállapította: „Kezdünk döntés­képtelenek lenni”. Egyszer talán mosolyogva gondolunk erre a kongresszusra, amikor reggel 7-ig ki kellett ürí­teni a termet... Szép kis szervezés: bélyeggyűjtők ta­lálkozója, esetleg a teknősbéka-tenyésztők eszmecseréje kezdődött kedd reggel, ezért ebrudalták ki a szocialis­tákat? Szocialisták. Hm, ezt a szót is meg kell szokni. Péntek reggel leültek, mint kommunisták, s a szombat esti Himnusz éneklésekor már szocialisták lettek? Még egy-két kongresszus, és mi lesz a következő név? Vagy ha a résztvevők megmaradtak kommunistának, s mint hírlik, megalakul a nevében is kommunista párt, ők ,még kommunistábbak” lesznek? Lehet ezt fokozni? Figyeltem és belefáradtam a kongresszusi szócsatákba. Gondolom, nem vagyok egyedül. Elfásult a nép a poli­tikától, pedig ezután jön a java: a választások. Akkor jó döntéseket kell hoznunk, hogy utána ne kelljen any- nyit odafigyelni a pártharcokra, hanem „csak” dolgozni lehessen, örömmel, hasznát is látva fáradságunknak. Andódy Tibor Egerben elkészült kisiparosok, kiskereskedők környezetbe il­lő üzletsora a céhmesterek udvarában. Az új létesítményt, amelyhez a városi tanács közművesített telket biztosított, a .Műhelyépítő és Fenntartó Szövetkezet szakemberei építet­ték. A céhmesterek udvarában 19 iparos számára van hely, közülük hatan már meg is nyitották üzletüket, ezzel is bő­vítve a megyeszékhelyen a kereskedelmet és szolgáltatást Fotó: H. Szabó Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom