Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-09 / 239. szám

NÉPÚJSÁG 1989. október 9„ hétfő Mária, Ilona, Aranka és Károly új hazát keresett Levelet kaptam is sírtam — Bz osztálytársaim lassan befogadnak — Van, aki sűrűn hazajár Szülőkkel, tanárokkal, is­kolaigazgatókkal beszélget­tem, mielőtt riportalanyai­mat felkerestem. Íme egy csokorravaló vélemény; „Olvastam az újságukban, hogy sok Erdélyből mene­kült, vagy áttelepült gyer­mek él a megyénkben is. Kíváncsi lennék, hogyan si­került beilleszkedniük az új környezetbe, kiket hagytak otthon? Miért nem írnak erről?” Más: „Igen, nálunk is vannak ilyen tanulók, de nem hiszem, hogy hasznos lenne feszegetni az idekeiü- lésük történetét. Inkább árt­hat ez, mint használhat. Persze, ez csak magánvéle­mény ...” Más; „Az egyik gyerek például szülők nélkül jött. Tizenhárom éves. Egy barát­jával vágtak neki a határ­nak. Persze papírok nélkül. A barátját elfogták, ő át­jött. A Gyermekvédő Inté­zet írt a szüleinek, de ők azt válaszolták, hogy nem tar­tanak igényt a gyerekükre. Furcsa család. A fiú még magyarul sem tud. Szóval, nem tudom, hogy érde­mes-e ...?” Más; „Elítélem azokat, akik nem tudnak megélni ott, ahol születtek. Nem megoldás elhagyni a süllye­dő hajót. De mint pedagó­gus, köteles vagyok elfogad­ni, sőt befogadni az ideke- rülőket. Végül is általában a szülő dönt így, a gyerek nem tehet erről. . .” Más: „Idejönnek, aztán el­foglalják a munkahelyeket, lakást kapnak. Sokan még magyarul sem tudnak. Nem tudom hogy lehet ezt ilyen gazdasági helyzetben meg­engedni?” Más: „Szerintem Chrudi­nák tévéműsorai, de az írott sajtó is felfújja és egyolda­lúan hangsúlyozza a dolgo­kat. Persze, hogy a románok rákontráznak, mi meg visz- sza. Így sosem lesz vége a két nép között.” Szerencsére a Romániából érkezett ifjú beszélgetőpart­nereimben nincs sem harag, sem gyűlölet, szeretettel szól­nak szülőföldjükről, és nagy igyekezettel próbálnak beil­leszkedni az új környezetbe. ♦ * * A. Mária töri a magyart — mondták, ezért beszélge­tésünkhöz tolmácsot is kér­tünk. Azonban, mint utóbb kiderült, felesleges volt. A tízéves kislány a mindenna­pi társalgás szintjén reme­kül beszéli a nyelvünket. Otthon román iskolába járt ugyan, de a szülei magya­rul tanították. A család ez év augusztusában érkezett hazánkba. Útlevél híján egy kukoricáson át sikerült át­lépniük a határt. — ... Aztán Dombegyhá­zán egy ember behívott minket a házába — emléke­zett vissza Mária. — Segí­tett nekünk jelentkezni a rendőrségen, és megkeresni a nagybátyámat. Mezőko- vácsházán, aki két hónappal előttünk jött át. . . Kistestvérével és a szü­lőkkel ideiglenesen Békés­csabán sikerült lakhelyet kapniuk. Igaz, az iskola, ahova mindkét gyerek jár, nem ebben a városban van, így egyelőre csak hétvégen­ként találkozhat a család. — Jó itt — mondta még Mária, de a messzeségbe ré- vedő barna szemei másról is árulkodtak. Igen, otthon maradt a nagymama, a ke­resztanya, el kellett válniuk a sok-sok unokatestvértől, baráttól. A tizennégy éves B. Ilona láthatóan könnyebb helyzet­ben van. Szülei és ő legá­lisan érkeztek Magyaror­szágra, csaknem egy évvel ezelőtt. Folyékonyan beszél magyarul, ami nem is cso­da, hiszen ez az anyanyelve, románul csak az iskolában tanult. Nagyapa Magyaror­szágon él, a szülők dolgoz­nak, valamennyi bútoruk, in­góságuk velük van, s bár­mikor visszalátogathatnak Romániába. Igaz, pillanat­nyilag egy szoba-konyhás albérletben élnek, ami nem könnyű helyzet az elhagyott kétszobás lakás után, de azért nincsenek elkesered­ve. * * * — Féltem Magyarország­tól, vagyis attól, hogy mi lesz itt velem — vallotta be az érettségi előtt álló C. Aranka, amikor vele beszél­gettünk. — Az első nap fél­reállítottak az iskolában, mindenki ismeretlen volt... De most már elmúlt belő­lem ez a rossz érzés. Az osz­tálytársaim kezdenek befo­gadni, és én is igyekszem. Persze tudom, kell egy ev, mire megint lesznek bará­taim, ismerőseim, akikre szá­míthatok. Aranka szülei elváltak. Az anya Magyarországon, az apa Romániában él. Papír­jai azonban rendben van­nak, így sűrűn vissza tud majd járni. És ez nem mindegy. S minthogy Zila- hon magyar osztályba járt, itt sincs gondja a nyelv­vel. — A román újságokban és televízióban csak elvétve szerepel Magyarország — mondta. — Szerencsére anyuék sokat meséltek az it­teni életről, így semmi sem ért váratlanul. Vagyis talán egy: hogy itt nem kell hor­danom az iskolában a sötét­kék egyenruhát és a fehér hajszalagot... * * * A tizenhét éves D. Ká­roly egy Bihar megyei köz­ségből érkezett Magyaror­szágra kisiparos szüleivel együtt. Négy évig vártak az áttelepülési engedélyre, az­tán átjöttek. — ... Szeptember elsején egy TIR kamionnal — me­sélte az ifjú áttelepült. — Ez csak azért érdekes, mert szeptember 4-én egy új tör­vény lépett életbe Romániá­ban. E szerint az áttelepülők ezentúl maximum 70 kilo­grammos csomaggal léphetik át a magyar határt, mert Magyarországot kapitalista államnak tekintik. Később az eltelt egy hó­napról beszélgettünk Ká­rollyal. — A legfontosabb, hogy le­tegyem a különbözeti vizs­gákat — mondta. — Romá­niában nyolcadikig magyar osztályba jártam, ahol tanul­tunk Jókairól, Petőfiről, Aranyról, Adyról — úgy gondolom, ez egyszerűbb lesz. Magyarország történel­mét azonban egyáltalán nem ismerem. Azaz, hogy csak annyira, amennyit édesapám régi könyveiből megtudtam. Matematikából és általában a reál tárgyakból pedig még előrébb is jártunk, mint az itteniek. Úgyhogy, azokból kicsit lazíthatok .. . Aztán szó esett arról is, ami hiányzik: — Levelet kaptam az ott­honi barátomtól. Az első le­velet. Sírtam. Eszembe ju­tott ahogy suli után szedtük a csipkebogyót, a kökényt, meg a selyemhernyóknak az eperfalevelet. Mindez isko­lai kötelességünk volt, so­kaknak nehezére esett, de én most nem erre emlékezem. Inkább arra, hogy együtt voltunk román gyerekek, magyar gyerekek, minden­ki. Szerintem nem is az egyszerű emberek között van a baj . .. Tovább nem folytatta. Ennyit mondott D. Károly, aki Biharból jött új hazát keresni. Magyar Mária Felhívás Viharos közgyűlés, a választások nem kis próbatétele után összeállt a MUOSZ vezetősége. Hátra van még a két közgyűlés közötti legfőbb fórum, mintegy hatezer tag képviseletében a delegátusok tanácsának megválasz­tása. Úgy érezzük azonban, hogy a viták és éles konflik­tusok ellenére, túl vagyunk a mélyponton és a tagság képviseletében a közgyűlés a MUOSZ egysége mellett szavazott. Ügy hisszük, hogy a mai magyar valóság a társadalom állásfoglalásainak kialakításában a tömegkommunikáció­nak elsőrendű érdemei voltak, a sajtó most már való­ban meghatározó tényezőjévé vált a nemzet életének. S ezt akkor is igaznak kell tartani, ha a nagyobb sza­badság nem mindig jár azzal a felelősséggel, amit sors­döntő időkben a nemzet joggal elvárt a tollforgató, rá­diómikrofont, televíziókamerát használó újságíróktól. A nemzet pedig valóban sorsdöntő időket él, olyan át­alakulás korszakában vagyunk, amely nem megy pszi­chikai és társadalmi megrázkódtatások nélkül, s amit nehezen tud elviselni egyén és közösség. Minden újság­írónak észre kell vennie, hogy a nemzeti katasztrófa szé­léhez sodortattunk, minden békétlenségre, gyűlöletre, bosszúra inspiráló sor közelebb vihet a tragédiához. Eb­ben a kritikus, helyenként hisztérikus helyzetben kell a sajtónak helytállnia. Abban bizonyára egyek vagyunk, hogy valamennyien hasznát, előnyét akarjuk népünk­nek. Ez ösztönözhet bennünket a nemzeti egység mun- kálására. E gondolatok jegyében fordulunk tagságunkhoz: hig­gadt, tisztességes, felelős, a nemzeti egység és a demok­rácia iránt elkötelezett munkára híva fel. Szeretnénk, ha az elmúlt hónapokénál tevékenyebben támogatnák a MUOSZ-t, azoknak a közgyűlésen is elfogadott céloknak az érdekében, amelyek széles körű szellemi és anyagi érdekvédelmet kívánnak biztosítani a tagságnak. Létre akarják hozni és védeni a nyilvánosság esélyegyenlősé­gét és szabadságát, s az információk egyre bővülő piaci versenyében meg kívánják őrizni a magyar tömegtájé­koztatásban a szélsőségektől mentes és etikus magatar­tást. Felhívunk minden régi és új pártot, társadalmi szer­vezetet és mozgalmat, hogy a kiéleződő érdekkonfliktu­sok és politikai harcok közepette se akarják a sajtó ne­hezen kivívott szabadságát és növekvő lehetőségeit sa­ját, szűkén vett érdekeik miatt korlátozni, a lapkészítés szakmai függetlenségét politikai vagy egyéb részérdekek­től veszélyeztetni. Kérjük a jelenlegi kormányzatot, hogy az újságíró­társadalom meghallgatása nélkül ne döntsön a sajtó és a nyilvánosság — különösen a lapstruktúra és az elekt­ronikus média áruba bocsátása —, olyan kérdésekben, amelyek jóvátehetetlen károkat okoznának a nemzet tá­jékoztatásában és visszafordíthatatlan helyzet elé állíta­nák a hivatalba lépő új parlamentet és kormányt. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnöksége Telefontéma Ön mitől fél? — Bár mondhatnám az egyszeri, rosszcsont gyerekkel szól­va: senkitől és semmitől — felel Gy. K.-né (41 éves) admi­nisztrátor —, de ez olyan lenne, mintha a sötét erdőben fü­työ résznék. — A politikai helyzet nyomasztja? — Nem, ugyanis meggyőződésem, hogy az normálisan megoldódik. Talán furcsa, amit mondok, mert a pillanatnyi „illemkódex” szerint nekem is a visszarendeződést kellene említenem, de én a szeretet nélküli neveléstől félek már régóta. — Megmagyarázná bővebben? — Az utcán figyeltem föl rá. Egyszer, régebben, amikor Békéscsabán, az Árpád soron mentem, pont így ősszel. Egy aranyos kicsi lány ugrált az anyja mellett, szedte a gesz­tenyét és beszélt, csacsogott. Ha hiszi, ha nem; a fiatalasz- szony végig az úton, egy árva szót nem szólt hozzá. A múlt hetekben meg az OTP előtt pofozott meg egy rúásik anya egy óvodáskorú kisfiút, minden látható ok nélkül. És kia­bálta te hülye, hülye! — Rettenetes! — Persze, hiszen verés nélkül is. ha sokat mondják va­lakinek hogy hülye, azzá is válik a legokosabb is. És meny­nyi, mennyi hasonló eset van, amiről tudunk és nem tu­dunk, csak a „végterméket” látjuk. A gátlásos, szomorú vagy közömbös gyereket. És velük együtt magunkat féltem. Milyen felnőtt, milyen társadalom lesz belőlük? — Remélem, nem haragszik meg — mondja L. T. (48 éves) mérnök —, hisz nem a maguk lapjára vonatkozik, de én az elszabadult sajtótól félek. És nem csak a Kacsára gondolok, ami már a teteje mindennek. Másoknál is előfor­dul, hogy olyan, kellően nem ellenőrzött dolgokat közölnek, amiknek jó része szóbeszéd, pletyka. Később vissza is von­ják, de addigra már besároztak egy embert, s valami aztán is rajta marad belőle. Tiszta már nem lesz. — Nincs valami jó véleménye az újságírókról... — Nincs. Egyesekről. Torkig vagyok már azzal is, hogy odaállnak agresszíven faggatni egy-egy politikust, hogy mit gondol, mi lesz a választáson stb. És még azt is mondja meg, melyik párt, milyen arányban végez. Becsületesen ilyesmire, pláne kapásból csak azt lehetne válaszolni; nem tudom. De ki meri ezt kiejteni a száján, hisz akkor gyanús lenne az őszintesége. — Így meg? — Tiszta manipuláció az egész interjú, mert ha már kény­tele nyilatkozni az illető, csak azt mondja, ami neki, a pártjának jobb. Azt meg teljesen értelmetlennek tartom, amikor egy, a múlt bűneiért felelős személyt kérdeznek arról, hogy is volt hát az ő idejében, mit csinált az ÁVH- nál, a belügyben stb. Ugyan ki bolond az igazat megmon­dani?! Olyat még nem látott a világ. Nem is fog. — Sokan az említetteket ügyességnek, bátorságnak tartják... — Ugyan kérem, könnyű ma bátornak lenni, annál nehe­zebb a mértéktartás és a jó ízlés. Egyébként az a — lehet, hogy sommás — véleményem, hogy a mi forgalmas damasz­kuszi utunk riporterekkel van kikövezve. A nyuszikból lett oroszlánokkal. Félre ne értsen, a többség nem ilyen, de sajnos, épp elegen. — Hogy a fenébe ne félnék — szól T. M. (52 éves) szak­munkás —, amikor mindig ijesztgetnek. Egyszer, hogy „ki a kommunistákkal”, máskor meg azzal, „hogy reális veszély- Iyé vált a kapitalizmus visszaállítása”. S már látszanak is a hatásai: a néptömegek elnyomorodása, a létbizonytalan­ság stb. És mi a gyógyszer rá? „A múltban igazolódott kommunista és baloldali szocialista elvek és értékek, a marxizmus—leninizmus vállalása.” Mert, és most figyeljen jól: „Hazánk jelenlegi gazdasági szintje és a tőkés világ negatív hatásai miatt a mai politika gazdasági csődbe és társadalmi tragédia felé viszi az országot.” — Eláll a szavam! — Azt elhiszem, mikor ezt azok mondják, akik az elmúlt évtizedek „fáradságos” munkájával idejuttatták az országot, ahol vagyunk. If át én az ilyen magatartástól félek! A dol­gok ilyen átkeresztelésétől, attól, hogy minden bajunk oko­zója az a kapitalizmus, ami nem volt, és most sincs. Egye­nesen elképesztő, mennyire kilátszik a lóláb. Nem tudom, ki hiszi ezt el, én a melós biztos nem, de az úgynevezett szocializmus haszonélvezői feltétlenül, mert érdekük fűző­dik hozzá. S ezzel abba is hagyom a beszélgetést, épp elég volt egy szuszra. — Én mindig a szegénységtől és a magánytól féltem — mondja B. J.-né (66 éves) nyugdíjas —, s itt van mindkettő a nyakamon. Egyedül vagyok már régen, igaz, magam is hibás voltam benen, de akkor is borzasztó. Amikor haza­megyek az üres lakásba, olyan rossz érzés fog el, hogy sem­mihez sincs kedvem. — Komoly baj van az idegeivel? — Mindig hajlamos voltam a depresszióra. Már gyerek­koromban is féltem, szorongtam. Pedig akkor szerető csa­lád vett körül, vagyis semmi okom nem volt rá. Aztán bezzeg lett ok bőven. Főleg a rossz házasság, amit túl sokáig tűrtem. Bele is betegedtem. S ehhez most még itt a renge­teg anyagi gond. — Kicsi a nyugdíja? — Megmondani is szégyellem. Nem éri el az ötezer fo­rintot. Mégis megjárná ez, ha ketten lennénk, mert akkor megoszlanának a magas rezsiköltségek, a két nyugdíj job­ban bírná. De így? A lakbér, a fűtés, a világítás, a gyógy­szerek, a rádió-tévé, az egy-két újság, mind, mind az egy, kicsire esik. És hol van akkor még az, ha elromlik valami és javítani kell, ne adj’ Isten, kicserélni! És az élelmisze­rekről még nem is beszéltem, sem a ruháról, cipőről. — Gondolom, nagyon takarékosan él? — Most már annyira, hogy tavaly színházban sem vol­tam. S az idén még egy könyvet sem vettem. Van, aki erre azt mondja: na és? Ez is probléma? Ott a tévé és a könyv­tár! De én valaha följártam Pestre az Operába, s nem egy­szer azt a könyvet vettem meg, amelyet már a könyvtárból elolvastam. Nálam egy életforma omlott össze. S ki tudja, még mi vár rám ...? Vass Márta II Néppárt programhirdetű találkozóján Lejárt az izmusok korszaka A Magyar Néppárt Békés­csabán, a Kiosz-székházban, október 6-án este 6 órai kez­dettel programhirdető talál­kozót tartott. A megyei szer­vezet vendége volt dr. Már­ton jános akadémikus, az MNP Országos Választmá­nyának elnöke. A találkozón Ballal Pál, a megyei elnök köszöntője után Márton János tartott beszámolót a nemrégiben az Egyesült Államokból haza­tért parlamenti küldöttség útjáról, mint a delegáció tagja. A képviselők látoga­tásáról a következőket mondta el: — Ez az egyesült államok­beli út viszonzása volt an­nak a látogatásnak, amelyet 71 amerikai kongresszusi képviselő tett hazánkban. Az akkor idelátogatott képvise­lők között köztársasági és demokratapártiak voltak. Másrészt, a meghívás azt is jelentette, amikor Bush el­nök itt járt és találkozott az ellenzéki pártok képviselői­vel, akkor arról született megállapodás, hogy a ma­gyar képviselők delegáció­jában helyet kapjon az el­lenzék is a kormánypárti és a semleges képviselők mel­lett. Látogatásunknak három célja volt: találkozni az Egyesült Államokban műkö­dő valamennyi szervezettel, hogy kapcsolatot teremthes­selek a magyar parlament­tel, másodikként Bush elnök gazdasági ígéreteit konkre­tizálni és feltárni az ehhez szükséges teendőket. Har­madik feladatunk volt, hogy a magyar belpolitikai hely­zetről pontos tájékoztatást adjunk az amerikai félnek. A néppártról szólva Már­ton János kiemelte, hogy a tagság az ország semleges státusa mellett teszi le a voksát, és ezt — nem úgy, mint az MSZMP —4-5 éven belül el is szeretnék érni. Említette azt, hogy az MNP nem akar tömegpárt lenni, inkább minőségi párt. Mert — mint mondta — „tö­megpártot csinálni nem le­het tisztességes eszközökkel, és aki ezt nem tudja, annak a politikai óvodába sürgő­sen be kell iratkoznia, ugyanis lejárt az izmusok korszaka.” Hangsúlyt kapott a Bibó István és Veress Péter-fé- le harmadik utas megoldás. Az is elhangzott, hogy na­gyon fontosnak tartják a környezet és a család vé­delmét, az emberi és közös­ségi értékek megvédését, tisz­teletét. Az MNP szeretné megszüntetni a vidék és Bu­dapest közti jelenlegi kü­lönbségeket, vissza akarják állítani a falvak és ezzel együtt a mezőgazdaság presztízsét. Ez nem jelenti azt — mondják —, hogy ezt új földosztással kellene el­érni, csupán átszervezett szövetkezeti, a tulajdonosi érzetre helyezett rendszer-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom