Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
1989. október 7., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■'kÖRÖSTÁJ Leltározás Hivatali költözködés miatt személyes holmijaim fölött is szemlét tartottam. Szigorú elhatározással tíz esztendő saját kéziratanyagát adtam át az enyészetnek. Persze, inkább csak képletesen, hiszen ezek az írások — tanulmányok, bírálatok irodalomról, színházról, film- művészetről — mind-mind megjelentek már valahol, elhangoztak a rádióban. Nem tartogatom többé őket, ne fogják a helyet, a port. De nincs is mit megtagadnom belőlük: vállalom minden sorukat, noha már, 1989-ben sok tekintetben másképp tudok és látok. ítéletem mégis zord és megfellebbezhetetlen, mert kötetbe menteni — ha volna netán kiadó (mint ahogy nincs) —nem akarom ezt az anyagot: rengeteg jegyzetet, utólagos magyarázatot követelne ugyanis, ami joggal hatna mentegetőzésnek. Kordokumentumként volnának használhatók, de — mondjuk — ütvén év múlva érdekelnének-e valakit? Engem bizonyosan nem, az örök vadászmezőkön. Azonban van itt néhány meggondolni való, és itt kezd magánügyem közügyre váltani, mert úgy érzékelem: nem csupán engem környékeznek a számvetés efféle gondjai-bajai. Ki lehet-e, ki kell-e dobni az elmúlt tíz (húsz, harminc, negyven) év magyar kultúráját, művészetét, s ennek tükröződését az elméletben, a kritikában? Vagy csak részlegesen, nem az egészet? Kezdem az elmélettel, a kritikával. Tagadhatatlan, hogy ez a sérülékenyebb, az avulásra készebb. Ezen a szinten működött a valóságos és vélt — a belső — cenzúra, mert ezen a szinten volt az egyre békülékenyebb és barátságosabb kultúrpolitikai irányítás is a legtöbbet követelő. Sokáig az alkotói szabadság ellentétele a kritika, a műbírálat kérlelhetet- lensége volt. 1958 után a művésztől — valamennyitől — többé nem követeltek úgynevezett szocialista eszmeiséget, szocialista realizmust, de a hivatásos művészettudoroktól és -magyarázóktól elvárták, hogy amit a bohó, zabolátlan alkotó félregondolt, azt mi helyreigazítsuk, kijavítsuk. Párban szaladtunk ily módon, kézen fagva a művésszel, aki most esetleg előlép, és angyali ártatlansággal ránk mutat, szalonképessé magyarázókra vagy feddőkre: én őszintén kimondtam, amit gondoltam, tessék csak elolvasni, megnézni, meghallgatni, ti pedig kicsavartátok, elrondítottátok. Ám nem is csak ilyen — szinte már összekacsintó — szereposztások voltak. Én magam is sokszor őszintén hittem, amit eszmei-művészi fogyatékosságként számon kértem. Betartottam — betartottuk kollégáimmal — azokat az írott és íratlan közmegegyezéseket, kompromisszumokat, amelyek alapján az egész ország élt és működött, s nem kevés ideig a viszonylag szűk körű teljhatalom és kézi vezérlés nem is funkcionált eredménytelenül, főként, ha a „mihez képest?” történelmi kérdésével pillantottunk körbe a hason szerveződésű világban. A művész — a föntebb jelzett „munkamegosztás" folytán — nem mindig volt köteles tekintettel lenni ezekre az utóbb megalkuvásig torzuló paktumokra. Megvolt persze neki is a kockázata: betilthatták, elhallgattathatták (korunk felé haladva mind ritkábban). Ez a baljós lehetőség a kritikus számára is adott volt, de ő — egyénisége, világnézete szerinti árnyalatokban és eltérésekben — folyvást egyszersmind a hatalom részesének érezhette magát, s ha jól meggondoljuk — megint csak eltérő mértékben: az is volt. S aztán — nálam is — működött egy furcsa gépezet: mint szerkesztő, mások bíráló tónusú írásaival mindig türelmesebb voltam, mint a magaméival. Furcsa módon, olykor az én írásom volt egy-egy adott vitában a keményebb, mert elvszerűbb, s nem véletlenül verték el a port az eszmecserének inkább a másik résztvevőjén a felső irányítók: egyszerűen nem lehetett belém kötni, mert az adott megegyezések körében mozogva is hitelesebb volt az általam megfogalmazott társadalombírálat. (A nagy selejtezés során egy ilyen vita anyagát megőriztem, a hozzá tartozó néhány levéllel, s az igazoló jelentéssel a felsőbbség számára — mert ezt azért én sem úsztam meg, és november hetedikén a jutalom összezsugorodott —; tanulságképpen egyszer tán közre is adom.) Miért beszélek minderről? Mert mostanában — teljes joggal — átírják a történelmet, a napvilágra hozott, kiszabadított, fölszabadított tények lényében. Alább szállnak azok a művek, amelyek a közelmúlt elfogadtató magyarázásán túl más egyébre nemigen voltak alkalmasak. De vegyük észre azt is. hogy a ma már esetleg egyoldalúan ható politikai, eszmei meggyőződés kifejezése mögött olykor a művész személyes érzelmei, gyötrődései, válságai is kifejeződtek. Tartson ki-ki egyszemélyes ítélőszéket. Dobja ki vagy gyűjtse össze a munkáit. De ne játsszunk számonkérös- dit. Ne pattanjon senki a bírói pulpitusra, s ne kezdje pusztán az elsőség, a konjunkturális fölismerés jogán másokról leszedni a keresztvizet. Mert ő vajon hol volt az elmúlt évtizedekben? Miből élt, ha a kultúra, művészet ügyeiben tekinti magát illetékesnek? A szamizdat sem volt hibátlan és feddhetetlen, és — tudomásom szerint, vagy tévedek? — egzisztenciát sem lehetett alapozni rá. Ma született csecsemők ítéletére meg végképp senki sem kíváncsi. Ne iktassuk ki tehát tíz (húsz, harminc, negyven) esztendő magyar kultúráját egészében. Értékelni: azt szabad, sőt kell is. Ha ez egyszersmind önértékelés. Türelemre intem önmagunkat. A politika nélkül politizálok iránt (mert azok is — igenis — politizálnak), meg azok iránt, akik vállalják a közéleti megnyilvánulás felelősségét műalkotásban vagy azon kívül. Le kell szögezni azonban — idáig végre eljutottunk, ki örül ennek, ki bánkódik —, hogy a művészi érték mostantól egyesegyedül tehetség, nem pedig politikai meggyőződés dolga. Hiszek ebben, s a legközelebbi leltárnál szeretnék elnézőbb lenni önmagámmal szemben is. Kőháti Zsolt Heti mottónk: „A nyelv ragadozó: ha egyszer elszabadult, nehéz újra láncra verni. Ütőere a leieknek, s a hozzáértők belőle következtetnek az érzületre, mert a figyelmes kiérzi belőle a szív dobogását. A baj az, hogy éppen az fékezi magát a legkevésbé, akinek leginkább kellene.” BALTASAR GRÁCIÁN (1601—1658) Bán Zsuzsa: Nyársirató Váratlanul eredt el az eső, miután már napok óta bo- rongós, szürke volt az ég, az emberek egész nap mérgelődtek amiatt, hogy csak akadéknak van velük a magukkal reggel elhozott esernyő. — Csak ijesztget ez az idő — mondogatták —, nem lesz ebből eső egy csepp sem. Ezen a kora délelőttön aztán hirtelen megeredt, nagy cseppekben, mint a régóta visszatartott panaszos szóáradat. Kopogott a fák megritkult lombján. a házak cseréptetején, fényes feketére festve a járdákat és úttesteket. Bánta már, aki nem öltözött fel reggel melegebben. S mert olyan becsapós-enyhe volt az idő napok óta, sokan túl vékony, könnyű cipőben indultak el. Mert olyan nehéz beletörődni, hogy véglegesen elmúlt a nyár, hogy nemsokára hidegre fordul az idő, elő kell venni a tavaly félretett melegebb öltözéket. — Hát mire számítottál? — kérdezték a könnyelműbbektől, akik az eső láttán panaszkodtak —, itt van mindenszentek, ilyenkor már hidegre fordul az idő. A város széli családi házak kertjeiben bánat-fehéren virágoznak a krizantémbokrok, hidegebb estéken letakarják őket. el ne fagyjanak, mert kiviszik majd őket a temetőbe. Mindenkinek van halottja, és ilvsn tájban többet gondol rá, mint az év más napjain. Aki évközben nem is, vagy ritkábban, ilyenkor, mindenszentek napján az is elmegy a temetőbe. Az üzletekben kis mécseseket árulnak, amelyek a szemerkélő esőben is őrzik didergő kis lángjukat a sírokon a koszorúk, virágok mellett még akkor is, amikor minden élő hazament már. és csak az őszi szél bolyong a temetői utakon. Soha olyan csend nincs a parkokban, az erdei sétányokon, mint ez idő tájt, amikor kékes pára szállong a levegőben ,és kihunyt az ősz utolsó, csalóka ragyogása is. A korábban telt, duzzadó, színes bogyók megráncosodtak, mint a hajdan volt szépasszony arca, elszíntelened- tek a pompázatos színekben tündöklő levelek is. Alomba merülés csendje, búcsú szavak nélkül, az elmúlás egyik formája az ősz ilyenkor. Megint elmúlt a nyár. s vele néha álmok, meg szerelmek is. Esténként, meg reggel a hűvös szobákban be kell fűteni, és a kertben, kötélre kiteregetett ruha nem akar megszáradni. Sündisznó matat esténként a gyümölcsfák alatt az avarban, ottfelejtett, lehullott gyümölcsöt keres. A nyárról ittmaradt idegesítő szúnyogok most szédülten táncolnak a levegőben, mintha berúgtak volna az ősz fanyar illatától, minhta elfelejtették volna régi harci kedvüket, és nem tudnák, mit is akartak itt. Csend ereszkedik a szőlőhegyekre is, a nedves tőkék kifosztottan. árván sorakoznak. mint ittfelejtett, idegen katonák. Egy-egy szélrohamra szilva potyog odébb az egyik fáról, de mellette, a lombja vesztett almafa még ringat néhány gyümölcsöt az ágain, ezeket talán a tél fagya is ott éri majd. Jó lesz a madaraknak, akik szintén elhalkultak ilyenkorra, mintha félnének kicsit. Pedig az enyhe idő hatására kivirágzott a fű között a gyermekláncfű megint, de most, hogy megeredt az eső, összezárják jókedvű, sárga szirmaikat, sértődötten álldogálnak a fű között becsapva, mert nem bújik elő kedvükért sem a nap, olyan, mintha beteg volna, vagy öreg. Csak pislákol valahol, túl a ködön, az esőcseppeken. Az emberek a boltokat járják, a gyerekek kinőttek mindent, ami tavaly még jó volt -nekik. Aztán komoran válogatnak az „enyhén vízálló" lábbelik között, mert másfajta nincsen. Eszükbe jut a tavalyi tél, a beázott csizmák, nedves zoknik, kiadós megfázások ideje. Mérgelődnek, egymásnak panaszkodnak. aztán beletörődnek, mint minden évben, mert mi mást tehetnének? Újra, mint mindig, abban reménykednek, hogy talán enyhébb lesz majd az elkövetkező tél. mint a tavalyi volt, talán nem válik le az úján vásárolt csizmák talpa idő előtt, talán ... A rossz idő beköszöntével megszaporodnak a buszokon is az utasok. Sokan, akik nyáron gyalog vagy kerékpárral jártak, most megveszik megint a bérleteket, és csúcsforgalom idején egymás lábát tapossák. A hirdetőtáblákon ázott plakátokat lenget a szél, egy-egy nyáron lezajlott programot hirdetve, koncerteket, kiállításokat, egy-egy pillanatra visszahozva az elmúlt hónapok hangulatát. De most behúzott nyakkal sietnek az utcán az emberek, nem tudják, hogyan fogják a buszokon, boltokban csöpögő ernyőiket, egymás cipőjébe csurgatják a vizet és mérgelődnek. Esténként aztán mégis megenyhülnek sült gesztenye ropogtatása mellett, mert a gyerekek elkezdik számolni, hány nap van még karácsonyig. — Messze van még — mondják, de magukban már latolgatják ők is, mit kellene venni, hogyan legyen? Mert sok év tapasztalata szerint ilyenkor olyan hamar elrepül az idő, hogy hipp-hopp, itt van a karácsony egyszerre. Majd csak azután megy el nehezen az a pár keserves hónap, tavaszig. Ilyenkor szaladnak a napok, egyik a másik után. A tél még csak fenyeget, ez az ősz birodalma. A lehulló leveleké, csöpögő esernyőké, s néha közben azért kisüt még a nap is. Ökörnyál csillog a levegőben, édes must szaga terjeng a pincék körül. Ilyenkor még előszedegetik a nyaraláskor készített fényképeket, a lányok dobozba rakosgatják a nyáron kapott szerelmes leveleket. Esik az eső, nagy cseppekben. A kertbe ültetett krizantémok megfürödnek benne, melőtt kiviszik őket a temetőbe. Az erdők és parkok fái titokzatosan hallgatnak, álmos köd hintázik az ágak között. S a felhúzott esernyők árnyékában az arcok is elgondolkodóbbak. Bényei József: A pompeji katona Elkerülte az örömlányok csábító lantjátékait, nem ült le kockázni a katonatanyák elé szabad szombaton. a szőlő erjesztett levét se szerette szopogatni, sétált inkább a tengerparton s nézte, hogy pergi be saruja nyomát a görgő és sárga homok, vagy a domboldal felsebzett virágait figyelte, bölcsőit őszre már zörgőtestű manduláknak. Kis hülyének hívták a káromkodó társak s kardja élét is márványba verték bosz- szantásul, pedig nem volt buzi, s bolond, csak nem a- kart katona lenni, hanem színész vagy történetíró, de az apjának ezt tanácsolták a nagyokos pályaválasztási szenátorok, hát szótlanul felvette az angyalbőrt, a hátizsákot és megtanult ütemre menetelni, s mikor már sarkosan álltak az ágyán a lepedők meg a kifakult lópokrócok, őrségbe küldték a főkapu mellé. Ott is maradt, mert éppen egy alkaioszi strófát faragott a fal színes mozaikkövein észre se véve a vulkánt, lávát és kőgörgeteget, énekelni szeretett volna, költeni szépívü verset s míg nyelve alatt ért ez a verssor, körülvette a történelemmé merevülő végtelen közuhatag. Mára már hős lett a verset kalapáló kiskatona, de az a sor soha nem született meg, az a ritmus, az a strófa. Hősöket csak szül a kor, költők nehezebben alakulnak, mert a kényszerű kiskatonákban megmerevedik a szó, s történelemkönyvek illusztrációjává kövesül. Szúdy Géza: Gravitáció Ezek az egyre gyorsabban forgó évszakok, ezek a dervistáncot járók! Mi pörgeti föl az időt, a ciklonforgású sorsot a vérünk kiserkenéséig? Egy spirálison lefelé keringek, zúgás a fülemben, erősödve, mint a búgócsigáé. S már nem tudok figyelni másra, csupán e pörgésre, ahogy elvillanó tavaszaimmal, nyaraimmal és őszeimmel s mindenejnmel, ami még elkísér, fúrom magamat lefelé. Egyre mélyebbre pörget a lét alatti lét félelmes gravitációja. Szereday Ilona: Út melletti tanya
