Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

'kÖRÖSTÁJ­SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. október 28., szombat Százéves a mezőhegyesi Élővíz-csatorna Budapesti találkozás Koncsek Lászlóné Gebe Mártával A császárnak ló kellett A szatmári béke (1711) után Mezőhegyes kincstári birtok lett. A területet a kincstár mindig bérbe adta módos haszonbérlőknek, akik jobbágyokkal dolgoz­tattak. 1767-ben Dániel Pé­ter erdélyi kereskedő kez­dett lótenyésztéssel foglal­kozni Mezőhegyesen, később Bagdanovics Bemát folytat­ta ezt a munkát. Eredmé­nyes volt a lótenyésztés, az itt nevelt fajták nagyobb magasságot értek el. Ezért érlelődött a gondolat, hogy állami ménest létesítenek Mezőhegyesen. Az 1800-as évek elején még legnagyobb részben füves terület volt ez a vidék. Csak igen kis terü­leten művelték a földet szántóként. A kalászos és ta­karmánynövények termesz­tése során lassan tért hódí­tott az a nézet, hogy a nö­vénytermelés csak az állat- tenyésztés különböző ágai­nak, így a szarvasmarha- és sertéstenyésztés felkarolása által hozhatja meg a kellő jövedelmet. Az osztrák örökösödési és hétéves háborúk miatt a mo­narchia lóállománya lecsök­kent. Ez arra késztette Má­ria Teréziát, majd fiát, II. József (1741—1790) császárt — a kalapos királyt —, hogy fellendítse a lótenyésztést. Elfogadta Csekonics József vértes százados tervét, a monarchia lóállományának feltöltésére és 1784. decem­ber 20-án megkezdte műkö­dését Mezőhegyesen a csá­szári és királyi ménesinté­zet. A legfontosabb érv az volt a terület kiválasztásá­ban, hogy Mezőhegyes hatá­ra magasabb fekvésénél fogva (átlagos tengerszint feletti magassága 104 m) egész évben árvízmentes volt. A ménesbirtok vízzel való ellátása gondot okozott, mert az ásott kutak vize nem volt elégséges, és minősége sem felelt meg a követelményeknek. Ezért kutak fúrásával kísérletez­tek. 1884—1890 között 39 db különböző mélységű — át­lag 40 m mély — kút fúrá­sára került sor. E kutak vi­ze egyikénél sem emelke­dett a talaj felszíne fölé, ezért szivattyúkkal emelték ki a szükséges vízmennyisé­get. A kitűnő mezőhegyesi ta­lajban nagyszerű termés- eredményeket adott a hazai és francia származású cu­korrépa. Az eredmények ar­ra ösztönözték a gazdasági vezetőket, hogy a termelés központjában — Mezőhegye­sen — gyárat építsenek, és itt történjen a feldolgozás. Ez a döntés az 1888. év vé­gén született, és a követke­ző esztendő elején Stunner Károly bécsi céggel szerző­dést kötöttek egy napi 60 vagon cukorrépa feldolgozá­sára alkalmas gyár felépíté­sére, 1889. október 31-re tör­ténő átadással. A tervezett gyár vízszük­ségletét ekkor is artézi ku­tak fúrásával akarták bizto­sítani. Ennek érdekében Sal- bach Keresztély drezdai mér­nök próbafúrásokat végzett. Az eredmények azt mutat­ták, hogy a mezőhegyesi ha­tárban egyáltalán nem lehet olyan kutakat fúrni, ame­lyek a cukorgyártáshoz szükséges mennyiségű és mi­nőségű vizet szolgáltathat­nak. Salbach tervének elvetése után az Aradi Kultúrmérnö­ki Hivatalt kérték fel, hogy a szükséges vízmennyiség biztosítására sürgős megol­dást találjanak. E hivatal a cukorgyárat ellátó Élővíz­csatorna kezdő pontját Arad keleti végénél, az élő Maros­nál jelölte ki. A csatorna to­vábbi útja az Aradon átha­ladó Holt-Maros volt, mely a város egy részének, vala­mint a gyártelepekből kifo­lyó szennyes vizeket is be­fogadta. Aradon kívül is a Holt-Maros medre lett igénybe véve az Élővíz-csa­torna céljára. Annál a pont­nál, ahol a Száraz-ér és a Holt-Maros legközelebb ke­rült egymáshoz, a két víz­folyást 1,7 km hosszú csa­tornával összekötötték. A továbbiak során a Tornyán majd Battonyán áthaladó Száraz-ér lett az Élővíz-csa­torna nyomvonala. Nem a legjobb megoldás volt ez a kanyargós vonal, de a költ­ségek csökkentése céljából ez mutatkozott célszerűnek. Ha a Száraz-ér medre he­lyett új csatornát terveznek, 15 km-rel rövidebben és 3,4 m-rel magasabban jutott volna el a víz a cukorgyár­hoz. A sürgősség volt a legnagyobb probléma a mezőhegyesi Élővíz-csa­torna építésénél, mivel a Maros vizének 1889. október 31-ig a cukorgyárhoz kellett érni. A ménesbirtok nem­csak a készült tervet fogad­ta el, hanem az Élővíz-csa­torna kivitelezését is az Aradi Kultúrmérnöki Hiva­talra bízta. A ritkán kínál­kozó kedvező műszaki mun­kát az aradiak elvállalták, de aggasztotta őket az, hogy a megkötött szerződés sze­József Attila első szerelmes verseit Nem volt minden együttlét felhőtlen ... rint 40 000 Ft kártérítést tar­toztak fizetni a Stunner cég­nek, ha a víz hiánya miatt a cukorgyár 1889. november 1-jén nem tudná üzemét megkezdeni. Az Élővíz-csatorna a Ma­rostól Mezőhegyesig terjedő szakaszának építése az 1889. március 20-án történt szer­ződéskötés után azonnal megkezdődött, egyelőre csak a 18 km hosszú mezőhegye­si területen kerülhetett sor rá. A földtulajdonosok is­merték a sürgősséget, és a ménesbirtok szorult helyze­tét ki is használták és a le­hető legmagasabb árak mel­lett voltak hajlandók a szükséges területeket áten­gedni. A közigazgatási ható­ságok lassú eljárása miatt a szolgalommal való terhelést nem lehetett megvárni. A Marostól kiinduló 24 km-es csatornaszakaszt Arad város minden megkötés nélkül rendelkezésre bocsátotta. A tavasz csapadékban nagyon bővel­kedett abban az évben, így a Holt-Maros és a Száraz-ér megtelt vízzel és emiatt ké­sedelmesen haladtak a csa­tornaépítéssel. Mivel a te­rülettulajdonosokkal nem sikerült megállapodást köt­ni, a munkát nem lehetett alulról kezdve fokozatosan fölfelé haladva végezni. Így ott dolgoztak, ahol lehetett. Rendkívüli módon megnehe­zítette a munkát az, hogy Arad belsőségén átfolyó Holt-Marosban a rendes és időszakos vizeken kívül több gyár vizei folytak. Mivel az alsó csatornát építeni nem lehetett, a vizek nem foly­hattak lefelé. Az Élővíz-csatorna létesí­tése kapcsán hét helyen kel­lett zsilipet építeni, ugyan­ennyi helyen a meglévő hi­dakat alakították át. Az újonnan ásott szakaszon 43 új fahidat építettek. A csa­tornaépítéssel egy időben épült a cukorgyár is. 1889. október végére — a finomí­tó kivételével — be is feje­ződött, és üzemét november 1-jén megkezdte. A cukorgyár rendkívül rö­vid életű lett, mert első évi üzemének sikeres befejezése után — 1890. április 1-jén — leégett. A tűz a lóistálló szénapadlásán keletkezett. Az orkánszerű szél a tüzet a gyár zsindejes fedésű tete­jére vitte, és ennek követ­keztében égett le a fiatal gyár. A második cukorrépa­szezon kezdetéig, 1890. októ­ber 30-ig újjáépült a gyár, és ez új alakjában felülmúl­ta a régit. Gőg Imre neki ajánlotta József Attila Békés me­gyei kapcsolatait kutatva Tóth Ferenc, a makói József Attila Múzeum nyugalma­zott igazgatója hívta fel a figyelmemet arra, hogy a költő ismerősei, kortársai közül talán Budapesten még megtalálható Gebe Márta, a makói DMKE intemátus egykori igazgatójának, Jó­zsef Attila makói matemati­katanárának leánya. A diák­költő első szerelmes verseit neki ajánlotta. Tekintettel arra, hogy a téma érdekelt, elhatároztam, hogy megke­resem Budapesten. Gebe Mártáról a József Attila pá­lyakezdésére vonatkozó iro­dalom (Szabolcsi Miklós, Pé­ter László, Saitos Gyula) különben is említést tesz. Budán, a Külügyminiszté­rium háta mögött lévő Fő utca 90. szám alatti lakásá­ban találtam meg Koncsek Lászlóné Gebe Mártát. Tud­tam, hogy József Attila „Tavaszi ének” című, 1922. június 18-án Mezőhegyesen írott költeményét „Versek Mártának” bejegyzéssel ne­ki juttatta el. Azt azonban nem tudtam, hogy Gebe Márta még öt, neki ajánlott költemény eredeti kéziratát őrizte meg az utókor szá­mára, s a fiatal költő első verseskötetének kézzel írott dedikációval ellátott egyik példányát is. Az 1922-ben megjelent Szépség koldusa mindössze' 300 példányban jelent meg a szegedi Korok- nay-féle kiadásban, magam Szegeden a Móra Ferencnek dedikált kötetet láttam. A Koncsekné Gebe Már­tának 1922 karácsonyán át­adott eredeti kötet két do­logban különbözik a Mórá­nak dedikált verseskötettől. Részben abban, hogy a sze­gedi nyomda díszes kötést készített József Attila kéré­sére, részben pedig abban, hogy a kötet címadó költe­ményét személy szerint „Mártának karácsonyra” be­jegyzéssel látta el József At­tila. Beszélgetésünk során Kon­csekné Gebe Márta elmond­ta, hogy csak azokat a vers­kéziratokat őrizte meg a maga számára, amelyek sze­mély szerint neki dedikáltak voltak, a többieket a Petőfi Irodalmi Múzeumba, illetve a makói József Attila Múze­umba juttatta el. Így sze­mélyes emlékei irodalomtör­ténetünk részei lettek, szó­beli visszaemlékezése vi­szont több Békés megyei kapcsolatra is fényt derített. Elmondotta, hogy 1922-ben, amikor édesapja Makón a DMKE igazgatója volt, ők is az internátusbán laktak há­rom testvérével együtt. Oly­kor az internátusi fiúk fel­keresték matematikatanáru­kat, „Miska bácsit”, az ő édesapjukat, s ezeket a lá­togatásokat használta fel a 17 éves József Attila, hogy átadja azokat a költeménye­ket „Tusikának”, melyeket neki ajánlott. Gebe Mihály tudott József Attila érzelmeiről, ismerte a Mártának átadott szerelmes verseket is. 1922 korácsonyán vendégül látta József Atti­lát is a karácsonyi ünnep­napokon, talán egyszerűen azért, mert a költőnek nem volt hová hazamennie a ka­rácsonyi szünidőben. A szo­kásos karácsonyi jutalmazá­sok alkalmából ekkor nyúj­totta át József Attila frissen megjelent első verseskötetét ajándékként Gebe Mihály tanár úrnak és leányának. József Attila szerette és ér­tette a matematikát, egyik kedvenc tantárgya volt, s Gebe Mihály legkedvesebb tanítványai között tartotta számon. Az Attilával való találko­zások olykor nem felhőtle­nek voltak. A „Távol, zon­gora mellett” kezdetű költe­mény miatt Babits Rezső, József Attila battonyai is­kolatársa össze is veszett Jó­zsef Attilával. Főként azt a verssort kifogásolta, hogy a „csókos ajka itt remeg előt­tem ...” A „Névnapi dicsé­ret” című vers még na­gyobb viharokat kavart, s Gebe Márta elmondta, hogy ezt a verset elolvasás után József Attila szeme láttára kettétépte. „Néhány másod­percig faskasszemet néztünk egymással, aztán sarkon for­dultam és elszaladtam. A kis jelenetet mindketten el­felejtettük.” A költemény a NYUGAT 1923. áprilisi szá­mában jelent meg. Dr. Takács László A bölcsőtől a koporsóig „Nyisd ki rózsám ablakodat” A régi falun az ismerke­dési alkalmak korlátozottak és szertartásosak voltak. A szülők kiskortól vagyonuk­nak, rangjuknak megfelelő­en igyekeztek irányítani gyermekeiket. Már előre ki­szemelték a jövendőbelit. Ennek ellenére mégis volt a parasztfiatalság életének rö- videbb-hosszabb időszaka, amikor mód volt az ismer­kedésre, udvarlásra, de a párválasztásnál a döntő szót a szülők mondták ki. A találkozóhely nyáron az utca, a játszóhely, télen a fonó volt. Ismerkedésre adott lehetőséget a vízhor­dás. Ez a lányok feladata volt. A legényeik odasereg- lettek a kutakhoz, folyóhoz, ahonnan a vizet hordták. Az ismerkedés, udvarlás fontos színtere volt a szabadban vagy zárt helyen megrende­zett táncmulatság, melynek helyileg megszabott időpont­jai többnyire a nagy egyházi ünnepekhez kötődtek, pél­dául karácsonyhoz, húsvét- hoz, pünkösdhöz. A legfon­tosabb, a házasságkötés szempontjából legjelentősebb alkalom általában a farsan­gi bál volt. Helyi szokások­nak megfelelően a mulat­ságra a Lányok egyedül, anyai kísérettel vagy az ud- vanló legény meghívására mehettek el. Télen az udvarlás fő hely­színe a fonó volt. Csak meg­határozott napokon látogat­hattak ide a legények, akár­csak a lányos házakhoz. A többiek elől bujkáló szerel­meseket a leányok, legények közössége megvetette, bün­tette. A hagyományos illem nem engedte, hogy az ut­cán kézenfogva sétáljanak, megcsókolják egymást. Ez­zel szemben a fonóban az ölbe ültetés, a csók termé­szetes, sőt szinte kötelező volt. A fonóbeli játékokban a játékosok csókkal vált­hatták ki magukat, a fonó­ban a párokat összeéneklő dalokat énekeltek. A leesett vagy levert orsót a lánynak csókkal kellett visszaváltani, ha vonakodott, a legények bosszút álltak, lemotoliálták a fonalát, a kenderszöszt vizes vályúba dobták. A fo­nóból egyenként ki kellett kísérni a legényeket. Sokáig nem volt ildomos kint tar­tózkodni, mert a bent lévők figyelmeztették, például utá­na vitték a guzsalyát. Ismerkedésre, udvarlásra alkalmat adhattak a bú­csúk, vásárok, és különösen az ilyenkor megrendezett táncmulatságok. Egyes kegy­helyeken szabályos „leány­vásárok” alakultak ki. Kü­lönösen az elzárt, elszórt szerb és román falvak la­kói számára volt ennek nagy jelentősége. A lányok kelen­gyéjükkel érkeztek ide, és az eljegyzésre is sort kerí­tettek. Múlt századi zombo- ri leírás szerint tánc közben a házasulandó legény roko­na a kiszemelt lánynak al­mát nyújtott át, melybe pénzt szúrtak. Amennyiben elfogadta, ezzel meg is tör­tént az eljegyzés. Az udvarlás fontos fokoza­ta volt a lányos ház felke­resése. Jellegzetes palóc szo­kás volt a csoportos udvar­lás. Egy-egy lányt több le­gény is felkeresett az úgy­nevezett legényjáró estéken kedden, csütörtökön, szom­baton, vasár- és ünnepna­pon. A pénteki napot ország­szerte nem tartották alkal­mas dátumnak az udvarlás­ra. A legények elbeszélgettek a lánnyal, majd akinek leg­jobban tetszett a lány, igye­kezett utoljára maradni, hogy néhány szót egyedül is válthassanak. Azokon a vi­dékeken, ahol az udvarló le­gény egyedül járt, számos jelből következtethetett arra, hogy a közeledését jó néven veszik-e. Karcsán a legény a gubáját a látogatás után szándékosan a lányos ház­nál hagyta. Ha tetszett a szülőknek, akkor legközelebb visszaadták, a gubáját, mely­nek ujjába a leány kendőt tett. Ha nem tetszett a le­gény, akokr napszálltakor az ajtó elé akasztották a gu- gát. Ebből a szokásból ered a „kitették a szűrét” szó­lásunk. Lenézték azt a lányt, aki korán beengedte a ház­ba a legényt. Az udvarlás­nak a házasságot megelőző foka volt némely vidéken, például Komárom megyé­ben, de erdélyi leírások sze­rint is, a szimbolikus vagy a tényleges együtthálás. A szerelmi ajándékok és jelek fontos szerepet kaptak az udvarlásban, mert annak különböző fokát jelezték, nemcsak az érintetteknek, hanem az egész falu közös­ségének is. Az ajándékok a hagyományos paraszti vi­lágban nem voltak sokfélék. A lány zsebkendővel, bokré­tával, a legény munkaeszkö­zökkel (mosósulyok, orsó, guzsaly), vásári csecsebe­csékkel kedveskedett. Az ajándékok átadásának is megszabott ideje volt, álta­lában valamilyen jeles na­pon, ünnepen. Az ajándék visszautasítására, megsem­misítésére is akadnak pél­dák. A bosszúálló legény a zsebkendőt szétszaggatva a lányos ház kilincsére tette. A megbántott lány pedig megette a mézeskalács szi­vet. Az udvarlás, szerelmi ajándék formája a szerenád­adás is. Közismert jelkép a májusfa, melyet elsősorban az eladósorú lányoknak állí­tottak, sok esetben a ko­moly szándék bizonyítéka­ként, de mindenképpen az udvarlás jeleként. Az ajándékozás legfonto­sabb, legjelentősebb alkalma a kölcsönös jegyajándék, mely az eljegyzést pecsételi meg. Az ajándékok cseréjé­vel és a kézfogássá] meny­asszony és vőlegény lett az ifjú párból. A jegyajándék a legény részéről a jegykendő voilt, szép hímzett kasmír­vagy selyemkendő, melynek sarkába például a palócok-, nál pénzt is kötöttek. A leány jegyruhát adott: in­get, gatyát, zsebkendőt. A századforduló óta már a jegygyűrű vált a legfonto­sabb jegyajándékká. Az el­jegyzés fontos velejárója mindenkor a két család kö­zös lakomája. Tátrai Zsuzsanna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom