Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október .28., szombat köRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Van valami hézag? A lekozmált gulyáskommunizmus hiányos léckerítéshez hasonló jogrendszerének résein bujkáló ügyeskedők újabb földeladási akciója késztet gondolataim közlésére. Az anyagi gondokkal küzdő téeszek személyi tulajdonban levő területet bo- csájtanak áruba, noha a kérdéses területen csak használási joggal rendelkeznek. Teszik mindezt zilált pénzügyeik rendezése céljából, hogy az év végi eredményt befolyásolják és annak alapján biztosítsák a vezetők premizálását. Pillanatnyi anyagi előnyök megszerzése egyedüli céljuk, mit sem törődnek a későbbi következményekkel, a törvényes tulajdonos jogos kártalanítási igényével, melyet a későbbiekben a téesznek kell megtéríteni, a tulajdonossá váló tagság rovására. A tulajdonformák egyenlőségének kinyilvánítása esetében ez a földeladás csak annyira törvényes, mintha az állami tulajdonú lakás bérlője adná el a bérleményét, vagy mivel a föld termelőeszköz, a Volán-gépkocsivezető, kinek a forgalmi engedély a zsebében van, a parkolóban árulná a rábízott gépkocsit. Ezen i— szerintem gazdasági bűncselekmény kategóriába tartozó — cselekmények megakadályozása hatósági feladat, mi több, kötelesség! Elgondolkodtató számomra, hogy fog a tanács elszámolni a társulati tulajdont képező legelők felhasználásával. Az egyiken Békéscsabán megépült a cserépgyár, a másikon repülőteret gondolnak létesíteni. Mindkettőnek tulajdonjoga enyhén szólva tisztázatlan. A törvényes adásvételi szerződés hiánya miatt e területeket is mint téeszhasználatban levőket, a telekkönyv személyi tulajdonként tartja nyilván. Van hézag, be kell dugni! Mert befúj rajta a szél. És aki szelet vet, vihart arat. Korcsok Mátyás Legyen más népszerűtlen ? A SZOT-ban egyetlen titkári szék sem maradt üresen Illúziók és pénz nélkül Bársonyszék után vállalkozóként Beszélgetés Derzsi András miniszterrel Valószínűleg mindannyiunk számára szorongást, bizonytalanságot vetít előre a reformok küszöbén álló honi gazdaság. No, nem a nemzetgazdaság vagy egy-egy ágazat jövőjét illetően, hanem elsősorban saját sorsunk, munkalehetőségünk miatt. Hiszen várhatóan a régi erkölcsi normák semmivé fosztanak... Megszűnik egy-egy pozíció, ha úgy tetszik „bársonyszék” örökérvényűsége, s bizonyos, hogy „felfelé bukni” sem lehet majd. Hiszen a sziklaszilárdnak vélt ívelt ideológiai lépcső időközben összeroggyant. S hogy a valóság már itt kopogtat a magyar hétköznapok ajtaján, ahhoz kétség aligha férhet. A változás, a váltás vihara várhatóan a kormányban hoz először teljes személyi cserét. Ámbátor meg kell jegyezni, az alig egyéves múltú szakértői gárdának még a bizonyításra Pár mondatot kiragadni akár egy rövidke beszédből is, nem szerencsés, de mit tehet az ember, ha több nem áll rendelkezésre. Tamás Gáspár Miklós üdvözlő szavaira gondolok a Fidesz- kongresszuson, vagy inkább arra, amit a tévébejátszásban hallottunk. Nevezetesen: hogy ebből az unalmas, kellemetlen stb. országból kellemes, jó hangulatú országot akarnak létrehozni, olyan törvényekkel, amik főleg magát az államot korlátozzák, és nem az állampolgárokat. A mondat első felével van bajom, annak is a kellemes, jó hangulatú részével, nem mintha magam is nem azt kívánnám, csupán azért, mert arról nem esett szó: mikorra várható? Ha a realitásokat nézzük, még években mérhetően sem egyhamar, még a jó törvények és a szabad választások dacára sem, mert a jó közérzethez az anyagi biztonság is hozzátartozik. No de a szabad demokraták illusztris képviselője épp úgy, ha nem jobban tudja, mint a többi pártvezér, hogy a közeljövőben — vagyis két, három éven belül — erről szó sem lehet. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a politikai változások csak segítik a gazdaságét, ám önmagukban meg nem oldják. Még a mindnyájunk által sokat emlegetett spanyol átalakulás esetén sem volt egyedüli gyógyír, noha a két ország induló alapállása között óriási a különbség. Ott, a mienktől eltérően, nem kellett a gazdaság jellegét merőben mássá tenni, „csak” szerkezetét modernizálni, kihúzni a stagnáló — de a magyarnál jóval kedvezőbb — állapotából. S ez a „csak” is éppen 10 évig tartott, 1977-től 1987-ig. Rettenetes feszültségek közepette. A gazdaságpolitika ugyanis nem kis választás előtt állott: lényegében az infláció vágtatása vagy a munkanélküliség volt a kérdések kérdése. Az akkor 25 százalékos infláció megfékezését választották, s merték vállalni a szükséges, de népszerűtlen intézkedéseket, amelyek a gazdaság szerkezetének elengedhetetlen átalakításához kellettek. Még azon az áron is, hogy a 7 milliós munkanélküliség a folyamat közben a duplájára nőtt. Ezt a politikát vette át és vitte tovább az 1982- ben hatalomra került szocialista kormány is. és folytatta a veszteséges üzemek bezárását, s a beruházások átcsoportosítását. S mind e közben a béremeléseket maximálták 6,5-7,5 százalékban. Bár az évek során az inflációs ráta csökkent, de a reálbér is, viszont nőtt a munkanélküliek száma. Óriási ellenszéllel küzdött a kormány, de vállalta a teljes összeütközést még a saját — szocialista — pártjához kötődő szakszervezettel is, a gazdaság megújítása érdekében. S elérték, hogy 1987-ben már a fellendülés biztató jelei mutatkoztak: a gazdasági növekedés ekkorra 5 százalékos lett, ami jóval magasabb volt a közös piaci 3,25 százalékos átlagnál, s az inflációt 1988-ra leszorították *4,8 százalékra. S most már ..Spanyolország gazdasága gyorsan növekszik — mint írja a londoni Economist —, de még mindig nem számít nyugat-európai viszonylatban gazdag országnak. De azért Spanyolországban mégis aranylázhangulat uralkodik a gazdaságban.” Ezt nagyjából a mi közvéleményünk is tudja, ám, hogy mi volt ennek az' ára, azt jóval kevésbé, mert arról alig ejtenek szót a pártok és a különféle mozgalmak vezetői, holott ők jól ismerik a kivezető út gyötrelmét. A SZOT is. Épp ezért nem tudom hova tenni időnként a magatartását. Az olyan röpcédulákat például, amelyeken azonnali követelésként ilyesmi szerepel: biztos munkát és nem segélyt! Piaci árakhoz piaci béreket! Mikor tudhatják — és tudják is —, hogy ez lehetetlen. S azt is, hogy a sztrájk a bezárásra ítélt bányák-cégek fennmaradásáért csak az indulatokat korbácsolja fel, de nem megoldás. Sőt, ha sikerrel járna, az lenne az igazi sikertelenség, hiszen tovább gátolná a valódi átalakulás kezdetét, s ezáltal még hosszabbá tenné a szerkezet átalakításának idejét, s vágtatóvá az inflációt. Vagyis, nemcsak konzerválná a jelenlegi gazdasági helyzetet, hanem a belátha- tatlanság katasztrófájába taszítaná az országot. A világ legjobb gazdasági szakértői figyelmeztetnek is erre. S hogy most még elkerülhetjük a lengyel vagy jugoszláv gazdasági helyzetet, de nem sokáig. Múlhatatlanul lépni kell, bármennyire népszerűtlen intézkedések árán is, s bármely „ellenálló” ellenére. Érthető, hogy az a szak- szervezet, amelyik 40 éven keresztül — ritka kivételtől eltekintve — a kisujját is alig mozdította a munkás- és alkalmazotti érdekvédelemért, most mindent pótolni szeretne. Érthető az is valamelyest, hogy a 4 évtized alatt a politika kényszerítette a most megalázónak tűnő helyzetbe, de az még érthetőbb kell, hogy legyen: a látványos szólamok és követelések érdekvédelmi pótcselekvések. Amikor a puszta létről van szó, többségükben inkább károsak, mint hasznosak, mert lényegében elodázni akarják a legszükségesebb intézkedéseket, melyek megtételétől amúgy is irtózik minden illetékes. Fél a felháborodás hullámától, amit sokan meglovagolnának. Pedig olyan párt, vagy kormány, amelyik kikerülhetné, vagy más megoldást találhatna: nincs. S minél tovább húzódik a döntés, annál fájdalmasabb lesz a következménye, s annál tovább tart az orvoslása. A választási harc valójában már elkezdődött, s nemcsak a pártok, de a szak- szervezet és a népfront is akar jelölteket állítani. A programok kialakultak, vagy most formálódnak, s folyik mindenütt a hiteles személyiségek keresése, olyanoké, akik bizalmat tudnak kelteni, hiszen a szavak hitele már odavan. Nem is lehet visszaállítani, csak a legteljesebb őszinteséggel. Az pedig megkívánja az igazmondást, azt, hogy lehet bármily ragyogó, okos programja bárkinek, azt hozzá kell tenni : hosszú, véres-verejté- kes évek kellenek a végrehajtásához. Azonnali sikereket ne várjon senki, gondoljon inkább a spanyol példára. És arra, hogy más út kifelé a bajból: nincs. S a SZOT-nak sem lehet más feladata, mint ezt az átmeneti fájdalmat okos politikával tompítani. Tudomásul venni, hogy a mai és az előttünk álló helyzet nem egy gazdaság normál állapota, hanem más, mint ami volt, és más, mint ami lesz. Ebben a klasszikus szak- szervezeti eszközök csak kevéssé alkalmazhatóak, másokra, újakra van szükség. Ezeket a tagsággal együtt kell megkeresni, kialakítani, de nem úgy, hogy miközben tetemesen csökkent a tagok száma, a SZOT-ban még egyetlen titkári szék sem marad üresen. S beszélhetnénk az ágazati központokról is, ^melyek mesterséges felduzzasztása folyt évtizedeken keresztül. De nem a beszéd a fontos, hanem a cselekvés. Ebben a kérdésben is. Vass Márta Mindenesetre a 33 éves gazdasági pangás, a különböző ágazatok nagyvonalú kezelése után, egyetlen miniszter helyzete sem egyszerű. Főleg akkor nem, ha ilyen súlyos örökséggel a háta mögött mindenki látványos eredményeket vár. Arról, hogy a Minisztertanács egy tagja miként él és gondolkozik, hétköznapi emberként is, s vajon a jövőt illetően milyenek a tervei, Derzsi András építési, közlekedési és hírközlési miniszterrel beszélgettünk. Kegyetlen tempó — mínusz egy tízes — Az utóbbi hónapokban szinte naponta ülésezik a Minisztertanács, ugyanakkor a tárca feladatai sem csökkennek ... Hogyan lehet bírni fizikailag és szellemileg ezt a keményen diktáló tempót? — Valóban nem könnyű a helyzet. A hétvégi szabad két napból csak egy marad a pihenésre. Ilyenkor jut idő olvasásra, zenehallgatásra, sportra, s foglalkozhatom gondtalanul ötéves kislányommal, aki viszont egyre több időt követel magának. A pillanatnyi helyzetemet mindenképpen speciálisnak kell felfognom, hiszen csupán a választásokig tart. De érdemes a rövid idő ellenére intenzíven dolgozni, mert a cél, a feladat történelmileg egyedülálló és értelmes. — Mikor volt utoljára szabadságon? — Tulajdonképpen egy alkalommal, a nyáron, öt napra, vagyis egy hetet töltöttem a lányommal. — A közel egyéves túlfeszített munka vajon menynyit vett el az életéből? — Mondjuk egy tízest. Bár lehet, hogy ennél kevesebbet. Én egyébként decemberben tudatosan vállaltam a megbízatásomat, mert úgy láttam, a kormány és a tárca célkitűzéseiért érdemes erőfeszítéseket hozni. — Vajon a miniszteri bársonyszékben helyet foglaló utódja hogyan bírja majd a munkát? Hiszen a 30 éves semmittevés után diktált tempó a jelenleginél is gyorsabb és embertelenebb lehet. — Nekem meggyőződésem, hogy a következő koalíciós kormány nem éri meg az egy évet sem abban az ösz- szetételben, amelyben elindult. Persze, ha hosszabb életű lesz, annak csak örülni kell. De egy ilyen feszített gazdasági helyzetben, amikor kormányon belül egy rendkívül kemény egység és egyéni teherviselő, valamint felelősségvállaló képesség szükséges, eltérő politikai nézetű kormánytagok esetén a hosszú életre kevés az esély. Hiszen még pártverekedések is lehetnek ... Nem tudom elképzelni, hogy a koalíciós Parlament és a kormány kéz a kézben együtt több évet megérjen. — Tehát gyakori kormányváltást jósol az elkövetkezendő évekre? sem marad ideje ... — Több mint valószínű, hogy ez következik be. Mert legalább négy-öt év kell ahhoz, hogy a pártok igazi ereje és tömegbázisa kialakuljon, valamint konszolidálódjon a gazdaság. A miniszter újra kezdi — kölcsönnel — Mennyiben változik meg az élete, ha lejár miniszteri megbízatása? Hiszen nyilvánvaló, hogy egy koalíciós kormányban már aligha számíthat a bársonyszékre. — Realitásként számolok a ténnyel. Éppen ezért a tárca alapvetően fontos programjait — autópálya-program, telefonellátás — mindenképpen úgy szeretnénk sínre tenni, hogy az kedvezőtlen irányban megfordíthatatlan legyen. Eddigi eredményeink ugyanis biztatóak. Az életem pedig, remélem, hogy kedvező irányt vesz, ha lejár a miniszteri mandátum. Szeretnék vállalkozóként dolgozni tovább. Lehet, hogy az állami szférában, esetleg egy vegyes vállalatnál, de az is elképzelhető, hogy magánvállalkozóként. — Szellemi tőkét visz a vállalkozásba, avagy van némi megtakarított pénze is? — Húsz év alatt a köz- szolgálat területén aligha volt mód arra, hogy az ember anyagilag megelőzze magát. Ezért elsősorban a szaktudásomra támaszkodom. Remélem azt is, hogy a mindenkori kormányfő elfogadja felmondásomat, s igénybe vehetem a 300 ezer forintos újrakezdési kölcsönt. — Milyen konkrét vállalkozásra gondol? — Mivel eredeti szakmám építőmérnök, s emellett alkalmam volt a hírközléssel is közélebbről megismerkedni, a kettő közül bármelyiket szívesen felvállalom. — Egy-egy magyar családnak, a mindennapok emberének a jövőben lesz-e több szabadideje, avagy még jobban kell hajtania magát? — Én úgy látom, hogy ma Magyarországon az emberek háromszor annyi időt fordítanak egy-egy munkára, mint amennyit kellene. Tehát ahhoz, hogy szabadidőt nyerhessünk. mindenekelőtt ösz- sze kellene rázni ezt az országot, megszervezni úgy a dolgokat, hogy működőképesek legyenek. Én a munkaidőm egyharmad részét saját munkám feltételeinek megteremtésére fordítom, és ez szörnyű. Egy tranzitrepülőtér kell — (talán itt?) — Konkrétabban kifejtené, mit jelent egy miniszternek a saját munkafeltételeit megteremteni? — Például olyan káderügyeket intézek, amelyek egy természetes kiválasztódás esetén nem lennének. Próbálok a húzóembereknek, a kvalifiká 1 tabb munkatársak- nak pénzt összehozni azért, hogy el ne hagyják a pályát. Vállalkozókat keresek egyes dolgok kivitelezéséhez, holott normális esetben a vállalkozóknak sorba kellene állni az ajtó előtt. Nekem meggyőződésem, hogy amennyiben Magyarországon beindul a koalíciós kormányzás — természetesen normális politikai kultúrával — csak akkor várható gazdasági elmozdulás. Hiszen a külföldi tőkének a feltétele a koalíció. Talán két-három év alatt sikerül stabilizálni a gazdaságot is, s lehet reményünk arra, hogy normális emberi életet éljünk. Sajnos, ma a lakosság 60 százaléka rendkívül kis hatékonysággal dolgozik, sok esetben értelmetlenül, vagy éppen veszteséget termel. S körülbelül 30-40 százalékra tehető az a réteg, amely megfeszül, s próbál ebben a környezetben megélni. Persze önmagában a vállalkozás jó dolog, csakhogy pillanatnyilag a személyes jólét megteremtésén kívül a vállalkozókat más nem hajtja. Így profitot sem hoznak az országnak. — S vajon a várható gazdasági mozgások, egy élén- kebb nemzetközi pénz- és tőkeáramlás, ismét csak a fejlettebb körzeteknek ad lehetőséget a fejlődésre, avagy az elmaradottabb térségek esélye is megnő a felzárkózásra? — Én úgy gondolom, hogy ennek mindenképpen bekell következnie. Éppen az Alkotmánybíróság esztergomi kihelyezésének deklarálása példa arra, hogy a vidékiek igenis kiharcolhatják maguknak, parlamenti keretek között, a perspektivikusabb jövőt. Bizonyos, hogy amikor majd a parlmentben az ipar és a mezőgazdaság szerkezet-átalakításának fontosabb kérdései eldőlnek, a térségek képviselői bizonyos fejlesztéseket megszerezhetnek maguknak. Például a hagyományokkal nem rendelkező korszerű elektronikai ipar egyes területeit ki lehet helyezni. Csak néhány példát a tárca részéről erre vonatkozóan. Kelet-Magyar- országot illetően lehetőségünk van egy nemzetközi tranzitrepülőtér kiépítésére. Ez részben teherszállítást, részben utasszállítást jelentene. A nyugat-európai légtér ugyanis rendkívül zsúfolt, s bizonyos légi vonalakat ki kell vezetni ebből a légtérből. Komoly tárgyalásokat folytatunk arról, hogy itt Magyarországon, a délkeleti országrészben külföldi tőke segítségével megépüljön egy tranzitrepülőtér. Rendkívüli előnyt jelentene, hiszen város méretű szolgáltatásokkal párosulna, a munkaerő felvevő kapacitása sem elhanyagolható, nem beszélve a várható gazdasági és kereskedelmi előnyökről. De megemlíthetném Záhony ügyét is. Itt olyan fejlesztést próbálunk megvalósítani, mely feldolgozóipar-telepítéssel járna és szabad vámterülettel. Záhony—Hegyeshalom vasútvonalon Kelet- és Nyugat-Európa összeköttetése jöhetne létre. Mindkét példa egyébként óriási injekciót jelenthetne a térségek fejlődéséhez. Rákóczi Gabriella Fotó: Gál Edit
