Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
O 1989. október 21., szombat IRODALOM-MUVESZET 'kÖRÖSTÁJ Hegyesi János: Orvosok Vannak a világon többfele okosok, olyanok is kiket mellőzni szerelnénk, — de nagyon kellenek az okos orvosok, nélkülük talán még nem is élhetnénk. Születésünktől a halálos ágyunkig életünket bizony gyakran bízzuk rájuk, s tán, ha az élettel torkig vagyunk untig: A segítségüket még akkor is várjuk. Van egy kis emberke az anyja méhiben, kinek tán örömet — s talán bánatot hoz: Életadója lesz és máris akiben keserves vajúdást, nagy fájdalmat okoz. Mikor már nem tréfa, ott terem az orvos s útját egyengeti, gyengéden citálja: Semmelweis módján gondosan kezet mos, majd fülénél fogva világra cibálja. S ha utad végére értél földi vándor! Ha imádkozó vagy — ha istentagadó, akár gazdag úr vagy — akár szegény jámbor, mit sem ér az élet, ha ronggyá szakadó. Eljön a nagy kérdés — lenni, vagy nem lenni, amikor a halál csontkeze merevít, s muszáj a kanalat végképpen letenni, ismét csak orvos az, ki kínodon segít. Egy-két tűszúrással enyhíti a terhed s mire észbekapnál, hogy haláltól féltél: Csendben kisegíti belőled a lelket s azt is elfelejted, hogy valaha éltél. Katona Judit: Virrasztók ösvényre fut a gyom. Az estikék kék szoknyája még meglebben. ahogy becsukódnak a kerti kiskapuk. Már csönd tapintja szűk szobák szemét. Mint olvasón az idős kéz szemez, tárgyak közül felrebbenti az árnyat. Nem súg vissza sötétben száj a szájnak. Sehogy se jó. A kar s láb nehezebb. Szakadt nyakláncként titkon könny gurul. Forgolódnak. Az óra percet üt s mert senki sem jön kis asszonyfejük csak tartogatják. Ébren, szótlanul. Mátyás Ferenc: Árva tanyák Ahol Napunk a földre száll s a harmatból gyöngyöt csinál, ahol az isten is szegény, s föltámadásra sincs remény, hol a tájban minden megállt, akiket az idő kizárt: csöpp tanyák, merre bújtatok kínotokban, mint a juhok? Ti jelzitek múltam, tanyák, kis népek sorsát, alkonyát, velem a homokba vesztek, mert titeket sem kérdeztek. Ügy vagytok, mint mikor ínség jön, s a nép elássa kincsét, — szemlesütve mind elbújtok, kitagadottként lapultok. Mégse múltatok fáj nekem, könnyetek megszokta szemem, az fáj, hogy így maradtatok szívemen fekvő sok halott. Kiss Ottó: Rajzolhatnánk elébb menetet a megismerés csavaraira, de akkor is megjelenne az a hiábavaló fölöslegesség, ahogy két kés egymáson, egymás ellen feni magát. Mint számok a hóhideg papíron, merev tények az agyvelő áramán, oly idegen a nappalok ürege álom-éjszakáink vetületén. r Úgy hittem az elmúlás belezongorázik majd néhány disszonáns futamot leikeink fehér billentyűibe. de csupán a tér bújt el, valahová elfolyt időnk háta mögé. Heti mottónk: .Nemzetlsedjünk meg, hogy a magyar genius is a világpolgárság oltárára tehesse le zsengéjét, s a többi nemzetekkel együtt arra törekedjék, mely az emberiség sajátja, s mely nélkül a népek csak fajok, nem nem- zctek!” HUNFALVY PÁL 1839 Várkonyi János: Reneszánsz ház Idegenként önmagunk? Van Illyés Gyulának egy verse a negyvenes évekből: Árpád a címe. A honfoglalás szorongató élményeit örökíti meg. visszaálmodván magát a költő az ősök korába : űzött-hajszolt embertömeg volt.- az. amelyet a Hősök terén fölállított emlékmű büszke daliákként merevít lenyűgöző alakzatba. Menni-maradni egyformán veszélyes volt az Illyésnél megelevenített magyarság számára. Tudjuk jól, s költőnk másutt ki is fejezte, hogy Árpád döntése- nyomán a Kárpát-medence itt lakó népeivel való elvegyülés nem vált kárunkra, bár elvesztette a bőr keleti ..sárgás aranyát”, kisimult „a szép hiúzszem-szögellet”. Nyertünk itt fölgyülemlett tapasztalatokat. tudást; kölcsönzött szavakba foglalva is. Ám az igazi haladást mindig nyugat felől, reméltük (ahová hajdanán fegyveresen kalandoztunk, egész az óceánig). Felületesen és mélyen is érvényesül s megnyilvánul ez ma is. Köszönni sem igen tudunk a magunk módján. A napszakos jó kívánságot férfiaknál kiszorítja a németből fordított kezét csókolom, tegeződve szervuszt mondunk, a latin servus humilli- mus, alázatos szolgája nyomán. Meg sziát — a szervusz származékaként, olasz csaót. és — kiirthatatlanul — angol hellót. Pedig a magyar üdv! köszönés megtenné nagyon is ebben a szerepben. Bőg a Danubius rádió német nyelvű adása ott is, ahol egy árva szót nem értenek belőle, de mert divatos: hát csak hadd bőgjön. Angol nyelvű popzene, diszkómuzsika ömlik egész nap a rádióból, tévéből, szórakozóhelyeken, s ez is jobbára csukott agyakat bombáz, mert angolul sem túl sokan tudnak Magyarországon. Mindeme divatjelenségek már-már nemzeti önazonosságunkat veszélyeztetik. Kelünk s fekszünk idegen és túl hangos szórakoztató zenére, s nap közben is részünk van belőle, ha kívánjuk, ha nem. Mit lehet csinálni? Az egyik lehetőség, hogy — nyelveket tanulunk, s akkor már a majmolásból megértés lehet, s a divat is visszaszorul, kezdjük ismét nem szégyellni azt, ami magyar, ami a mi hagyományunk. Közeledik a Bécs— Budapest világkiállítás (én szurkolok érte. hogy meglegyen!), s akkor nem csak mutogatni kellene a hozzánk érkező külföldieknek. Ilyen-olyan okokból az orosz nyelv tanulásának kiszorítására szövetkeznek manapság. Jó, e nyelv kizárólagos tanuralma az iskolában fölösleges túlzás volt. (Megjegyzem: sok helyütt — sajnos — nem jól tanították; az orosztanárok színvonala általában kétségbeejtő volt Magyarországon.) De azt is látni kellene, hogy mindamellett az orosz: ENSZ-vi- lágnyelv, s a Föld jókora darabján el lehet vele boldogulni. Finnugor nyelvű nép vagyunk. Legközelebbi nyelvrokonaink — a Szovjetunió területén — messze élnek tőlünk, és már olykor csak néhány ezres lélekszámban találhatók. De ott vannak a finnek, az észtek. Az előbbiek a politikai-gazdasági fejlődés világra szóló csodáit produkálják, az utóbbiak is bámulatos kultúrát fejlesztettek ki. Mégis: ha finn gazdasági szakember, bankár, politikus érkezik hozzánk, legtöbbnyire angolul beszélnek vele, az észt meg végképp közvetítő nyelvre szorul. (Vendégeink közül is igen ritka, aki meg — magyarul tud.) Miért ne lehetne néhány középiskolában elindítani s kiszélesíteni az egyetemen a finn, az észt nyelv oktatását? Miért nem lehet — magyar fordítások révén is — elevenebbé tenni a finnugor összetartozástudatot hazánkban? Miért nem indul el egy olyan vállalkozás, hogy Magyarország — mint a legnagyobb lélekszámú finnugor haza — e kultúra központjává váljék? Társtalanságérzetünk, melyről költők oly sokat panaszkodtak (s az öngyilkossági, alkoholfogyasztási s más statisztikák is árulkodnak), csökkenhetne ily módon, nemzedékek szívós munkájával. Hát igen, így vagyunk. A jó múltkorában figyeltem megdöbbenve, hogy az USA- ból pár hónapos tanulmányúiról hazaérkező ifjú magyar filmrendező idegenszerű kiejtéssel beszélt az anyanyelvén. (Talán divatból, tréfából, meghökkentő célzattal — egyik se mentség.) Míg hosszú-hosszú évtizedek óta idegenben élő magyar művészek, tudósok úgy szólalnak meg rádióban, képernyőn, mintha tegnap mentek volna el tőlünk! Legalább ilyen szintre kellene hoznunk általánosan magyarságunk tűrőképességét! Valami baj van tehát azonosságunkkal, azonosságunk tudatával. Nem véletlenül, hiszen már arról is vita folyik: hol is élünk voltaképp; Kelet-Európábán, Közép-Európában, Közép- Kelet-Európában, vagy Ke- let-Közép-Európában ? Jó lenne mielőbb választ találni ezekre a kérdésekre, mert az épülő „Európai Házban” a magyarság csak úgy lehet fontos és érdekes, ha hiteles önmagát mutatja ott, s nem valamiféle zagyvalékot, mely erre is, árra is hasonlít, éppen csak önmagára nem. Kőháti Zsolt Szentmihályi Szabó Péter: Jövőtudat Tíz-tizenöt éve kezdtem el hajtogatni, milyen nagybaj, hogy a magyar népnek nincsen igazi jövőtudata. Közösen sem, egyénenként sem, és nem az ő hibájából. A .jövőtudat irtása a három- és ötéves tervek korszakában kezdődött, a túlságosan és kötelezően optimistára lakkozott buzdítások és ígérgetések azonban még tovább éltek a közelmúltig. Az úgynevezett konszolidáció korában, bevallom, időnként én is elhittem, hogy nemsokára utolérjük, sőt le is hagyjuk az átkozott kapitalizmus életszínvonalát. s amikor Nyugaton jártam, védtem a magyar szocializmust, mely, lám. évről évre közelebb kerül céljához. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ez a sok tekintetben látványos fejlődés a kapitalisták kölcsöneiből bontakozik ki, nem a magyar nép szorgos és jövőtudatos munkájából. A nagyobb baj az, hogy sok akkori állami és pártvezető, bankember és közgazdász sem tudta, legalábbis mostanában ezt bizonygatják. Már-már úgy fest a dolog, a kapitalisták óhajtották minden lehetséges módon fenntartani a szocializmust, nehogy egy eseménnyel (és ellenféllel) kevesebb legyen a világon. Akkoriban azt is fejtegettem, hogy egy népnek aligha lehet pozitív jövőtudata, önbizalma, ha múltját titkolják, meghamisítják, s ha diákokat, tudósokat, tanárokat folyamatos hazugságra kényszerítenek, először fizikai, aztán lelki terrorral. Azóta a közélet, a gazdaság akkori dzsolidzsókerei vették a kalapjukat, elhunytak vagy érdemeik elismerésével nyugdíjba vonultak, mi meg itt maradtunk felkopott állal. Akkortájt az emberek a jelennek éltek, legfeljebb a közeljövőnek, vadul művelték kertjüket, ha tehették, kocsit vettek, házat építettek, bútort vásároltak részletre, elkezdtek utazgatni és valahogyan elhitték: nem gyűrűzik be semmi válság, itt van a Nagy Testvér, tele nyersanyaggal és energiával. Cserében pedig az emberek’ szolidárisak voltak, akikkel éppen odafent úgy gondolták, hogy kell, kivéve a határon kívül rekedt magyarság millióit, mert az egyik legsötétebb bűnt, a nacionalizmust már az iskolában megtanulták gyűlölni. Közben egy kicsit urambátyámország, baksis- ország lettünk, a jatt. a hála- és csúszópénz és a szorgosan nyiladozód! kiskapuk létrehozták a pártbürokrácia elitje mellett a kispolgári államkapitalizmus iparosait, kereskedőit, butikosait. Ez a nép nem gondolt a jövőre. A jelen tűrhetően langyos volt, örökkévalónak tetszett. Most pedig ez a nép retteg a jövőtől, félti megszerzett javait, gyermekei esélyeit, kábultan próbál kisajtolni önmagából még egy kis erőt, félig kábultan, hiszen ezek a farkastörvények idegenek. ugye, a szocializmustól, de hát el is magyarázzák a népnek, hogy ez nem is volt eddig se szocializmus, olyan nincs is, csak Svédországban meg Finnországban. Most mondjam, hogy azért voltunk már nehezebb helyzetben is? Háborúban is, békeidőben is? Nem visz rá a lélek. Én is félek a jövőtől, én is megpróbálok még többet dolgozni, én is keresem a kiutat a mostani politikai labirintusból, s egyszerre gyanakodva és reménykedve figyelem lecsukódó ’ szemmel a Napzártában nyilatkozó újkeletű bölcseket, akik majd ... Nekik talán van jövőjük. De mi lesz velünk?
