Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-17 / 246. szám
1989. október 17., kedd Kell-e vagy nem kell ez a zenekar? Egy olaszországi turnéról és más egyebekről... A zenekar élén — most — olasz karmester áll: Marco So- fianopulo „ „ Fotó: Gál Edit Aj Békéscsabai szimfonikus zenekar szerdai próbáján hiába kerestük a zenekar élén Nagy Zsoltot. Egy olasz karmester, Marco So- fianopulo irányította a munkát. Olasz, kortárs zeneszerzők műveit játszották. Mondhatni szerencsénkre alakult így ez a délelőtt, hiszen amíg a „Balassi” nagytermében folyt a próba, az egyik földszinti irodában szót válthattunk Nagy Zsolttal, a zenekar állandó karmesterével, az előttük álló olaszországi turnéról. — Egy már meglevő kapcsolat alapján kaptuk ezt a meghívást. A zenekar télen járt először Triesztben, s bizonyára elégedettek voltak vele, ezért látnak minket ismét vendégül. Az olasz karmester — aki a nagyteremben próbál a zenekarral — rendezi hazájában ezeket a koncerteket. Saját zeneművén kívül két másik kortárs zeneszerzőtől adunk elő két- két tételt, melyek egymás után egy miserendet adnak. A koncerten az ottani kórus is közreműködik. — Mindezt közös próba nélkül? — Arra is lesz lehetőségünk az október 13-tól 18-ig tartó turnén. Marco Sofia- nopulo egyébként tegnap érkezett, ma és holnap próbál velünk, úgyhogy ennyi gyakorlás után talán joggal bízhatunk a sikeres fellépésben. Egy nyilvános főpróbán és egy előadáson mutatkozunk be. — Február elseje óta vezeti a békéscsabai zenekart. Milyen érzésekkel vállalta ezt a munkát? — Hazajöttem, hiszen ha jelenleg Budapesten élek is, máig gyulainak érzem magam. Volt tanáraim is játszanak a zenekarban. — A békéscsabai zenekar karnagyai épp hogy megmelegedtek eddig ezen a helyen, máris búcsút vettek zenészeinktől, ön szerint mi ennek az oka? — Talán az, hogy a megyei vezetés részéről nincs eldöntve, kell-e, mennyire kell és mire kell ez a zenekar. Ha sikerülne a zenészek félfüggetlenítése, ha a közönség is igényelné ezt a zenekart, vagy inkább, ha olyan programot sikerülne összeállítani, -mely vonzó a közönségnek ... Nem sorolom tovább, hiszen e gondolatmenetet összefoglalhatnám azzal is: mindez gazdasági kérdés. És hogy mindennek mi köze a karmesterhez? Magyarországon sok állás nélküli karmestert ismerek, ugyanakkor egy vidéki zenekarral szerződést kötni egyenlő egyéni terveink feladásával. Az alapvető gond tudniillik az, hogy heti két próba kevés ahhoz, hogy ideköltözzünk, itt éljünk. — Mégis vállalkozott a békéscsabai zenekar vezetésére ... —í December 31-ig írtam alá a szerződést, hogy aztán mi lesz, majd meglátjuk. Elképzeléseim mindenesetre vannak. Célom elsősorban a színvonal javítása lenne. Az persze más kérdés, hogy mindez olyan körülmények között, hogy bizonyos szerepekbe vagyok belekénysze- rítve. A zenészek főállásukból nem tudnak megélni, ezért haknik vállalására kényszerülnek. Nem csoda hát, ha fáradtak, közömbösek, vagy inkább úgy fogalmaznék: nem zenélnek olyan örömmel, mint korábban. Az én szerepem, úgy javítani a színvonalat, hogy zenészeink nincsenek rákényszerítve a • napi taposómalomra, a napi gyakorlásra ... így érdekeink látszólag, de csak látszólag nem találkoznak. Nehéz így magasabb szintet elérni, de lelkünk mélyén erre vágyunk, ők is, én is. Elképzelésem, ellentétben az országos szokással, hogy elsősorban a művészeti vezető szerepét vállaljam. Ez azt jelenti, hogy két-három műsort csinálunk a zenekarral, s aztán helyet adnék vendég karmestereknek is. Mert rossz gyakorlat az, hogy ha nem ér el egy karmester egy bizonyos szintet, onnan megy nyugdíjba, ahol elkezdte. — Az imént olyan műsorpolitikáról beszélt, mely vonzza a közönséget. Ez manapság nem könnyű, tegyük hát közzé elképzelését! — Először is jó színvonalat kell elérni. Az előadás mindig legyen meggyőző. Manapság, mikor ott a televízió, a rádió, a hanglemezek, sztárokat hallgathat a közönség, ám az élőzenehallgatást, úgy hiszem, mégsem pótolhatja semmi. Gond, hogy kialakult Magyarországon egy olyan repertoár, melyet a közönség megszokott, de már meg sem hallgatja. Beül a hang- versenyterembe, s néhány perc múlva rég máshol járnak a gondolatai. Külföldön, és nem feltétlen csak nyugatra gondolok, más a gyakorlat. Ott kortárs zenét is játszanak, háromezres közönség előtt... Annak idején a ’60-as években nem adtak ki dzsesszt hanglemezen, mondván, arra nincs szükség. Aztán később kiderült, mégis szükség van rá. Nos, így vagyunk a kortárs zenével is, melyről a közönség fanyalogva nyilatkozik. Ha vegyes műsorokat állítanánk össze, s egy műsoron belül többfajta zenéből adnánk ízelítőt, úgy hiszem, legyőznénk ezt az idegenkedést. Meggyőződésem : abban, hogy a hangversenyek hallgatósága csökken, nem a közönség a hibás! — Akkor hát most Olaszország és aztán? — Novemberben két felnőtt koncertet adunk a megyében, és év végéig több ifjúsági bérleti hangversenyen lépünk fel. (A zenekar pénteken este útra kelt és szombat óta Tri- . észtben tartózkodik.) Nagy Ágnes Szicíliai haiffjflöt a Sas-gyógyszertártól! Új pedagógiai folyóirat: Hirdetések a XIX. századból Fotó: Fazekas Ferenc Kincsek „Hasznosan akar szórakozni? Érdekes délutánt akar szerezni szeretteinek? Szereti a kellemes időtöltést? Akkor látogasson el a Békési Galériába!” Akár e hirdetést is kiírhatták volna a nemrég megnyílt kiállítás plakátjára. Stílszerűen, hiszen a „Régi kirakatok kincsei" című kiállításon többek között megtudhatjuk, miként csalogatták az üzemek, üzletek. gyógyszertárak a nagyérdeműt. A korabeli divatlapokban, újságokban jelentős szerep jutott a hírverésnek. E lapokból olyan fontos információkat tudhatott meg az olvasó, hogy szicíliai haj- ifjítót Vértes Lajos Sasgyógyszertárából vegyen, hogy a cs. és kir. szabad vas- és rézbútorok és sodrony ágybetétek gyárában készítik a legjobb termékeket. Sőt! Most tessék figyelni! „Minden vevő egy pár elegáns nikkel cipősámfát kap ingyen, Aguár Ignácztól.” S ha netán az új cipő — sámfa ide, vagy oda — beázott (ez bizonyára Aguár Ignácz- nál nemigen fordult elő), akkor: „köhögés-rekedtség és elnyálkásodás ellen gyors és biztos hatásúak Egger mell- pasztillái.” De félre a hirdetésekkel, hiszen nemcsak a reklámot, de a megfelelő csomagolást is fontosnak tartották a kereskedők a XIX. században. Az édesség, a legyezők, a gallérok, az ékszerek, a kesztyűk, s a mandzsetták, az illatszerek, de még a játékkártyák is pazar kiállítású dobozokban adattak a vevő kezébe. Igen, akkor számított csak igazán az áru „tálalása”. A szemet kápráztató díszdobozok szecessziós bája s pazar kivitele a mai közönséget is ámulatba ejtik, legyenek bádogból, fából, vagy szalmából, díszítse őket csont-, vagy fémberakás, gyöngyhímzés vagy gobelin ... „Mondja kérem! — olvasható az egyik hirdetésben — miért nem vásárolja ön cipőit nálam, holott el vagyok ismerve, mint cipő divatkirály.” És yalóban, miért nem? Talán mert e szíves, díszes, igényes árukínálás már a múlté? De mondják, kérem! Miért a múlté? N. Á. Embernevelés Eredetileg görög-latin szakos tanár volt. Aztán elnöke lett a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének, majd 1945-től ennek elmé- ' leti folyóiratát, az Embernevelést szerkesztette. Halála után (1948) iskolákat neveztek el róla. Neve és munkássága a tavaly októberi kecskeméti iskolakonferencián merült fel újra. .Most azonban nem puszta névadóként. A 13 (többnyire Békés megyei) iskolából alakult Kemény Gábor Iskolaszövetség ugyanis a volt pedagógus és író szellemi örökségét is magáéinak vallja, s eszmei rokonságot vállal azzal. Első számuk szeptemberben jelent meg, ám — mint a szerkesztői jelezték — novemberben már a következőt is kezükbe vehetik az olvasók. Egyelőre a közoktatási intézményekhez és művelődési osztályokhoz elküldött megrendelőlapokkal terjesztik, de az oktatási kérdések iránt érdeklődők szerkesztőségükben (Sarkad, Vasút utca 2.) is kérhetik a tervek szerint negyedévente megjelenő lap postázását. (Az évi előfizetési díj 120 forint.) ízelítőül néhány izgalmas téma a novemberi lapszámukból; Mennyire járató- dott le a marxista pedagógia? — Mit mond a szentlő- rinczi kísérlet szerint működő kaposvári általános iskola lemondott igazgatója? — Mit tudhatunk az iskolai reáltevékenység-rendszer- ről? S mindemellett a szövetségi hírek rovatukból megtudhatjuk, milyen szócsaták zajlottak le az iskolaszövetség legutóbbi közgyűlésén. A cigarettás, szivaros dobozok szépségét csak azért nem méltatjuk ebben az írásban, mert mint köztudomású, a dohányzás árt az egészségnek Emlékmű 148 gádorosi katonának Ahogy autóval beérkezünk Gádorosra, csak a mindennapi csendes vidéki élet jeleit tapasztaljuk. A központ felé haladva azonban mégis akad valami, amire érdemes odafigyelni. Emlékmű talapzatának lépcsőjén dolgoznak a templom előtti parkban. A II. világháborúban elesetteké lesz az emlékhely. Október 28-áig, az avatásig a szobor is a helyére kerül, úgy tervezik a gádorosiak. A község lakói szívügyüknek tekintik, mert ez az egyetlen, ami a háború száznegyvennyolc gádorosi áldozatának, a község fiainak emléket állít. Kicsi és nagy, fiatal és idős hozzájárult ahhoz, hogy elkészülhessen. Abban, hogy milyen is lesz a végleges emlékmű és a szobor a domb tetején, Fábri István tanácselnök volt segítségünkre. — Egyelőre a talapzat van készen a lépcsőkkel. Mi kerül még erre? — Egy négy méter széles, egy méter magas terméskő lábazat. Ezen helyezzük el a négy emléktáblát, a 148 elesett nevével. Fölötte lesz egy kiszakított terméskő. Ez elé kerül a magyar katona alakja, lehajtott fejjel, amelyet Borbás Tibor Munká- csy-díjas szobrászművész formál meg. — Hogyan merült fel az emlékmű gondolata? — Már évekkel ezelőtt, egy Hazafias Népfront-ülésen javasolta valaki; akkor azonban gátak álltak a megvalósítás útjában, mert közterületen nevekkel ellátott emlékművet nem lehetett felállítani. Mindez nagyon furcsa volt számunkra, mert a szovjet hősi emlékműveken szerepelnek a nevek is. A jogszabály pedig csak az idén változott. — Nem volt kis munka, amíg megtalálják az elesettek hozzátartozóit. Ki segített ebben? — Nadrang Józsi bácsi, nyugdíjas főkönyvelő kutatta fel a névsort, sokan pedig maguktól jelentkeztek, főleg az idősebb generációhoz tartozók. Átsétálok az említett Józsi bácsihoz, mert ő most is itt van. Féltő szemekkel figyeli a munkát, fontosnak és sajátjának érzi az emlékművet. — Józsi bácsi volt az, aki a neveket elkezdte gyűjteni. Miért? — Nekem -a szívem mélyén már régóta ott volt egy ilyen emlékhely. Jómagam is részese voltam a háborúnak. Láttam, mit jelent az, amikor ■ emberek százezrei estek el értelmetlenül és külön fájt az, hogy szintén rengetegen a hadifogságban pusztultak el, és nem térhettek haza szeretteikhez. Ök tették, amit tenniük kellett a hazáért. Az itteniek nagy többségét pedig ismertem is. Jó, dolgos paraszt- emberek voltak. Arattak, csépeltek, hordták a zsákot. Tele volt az életük küzdelemmel. Ezekről az emberekről pedig meg kell emlékeznünk. — Jó ideig nem lehetett ilyen emlékművet felállítani. Hogyan indult el a szervezése? — Olvastam, hogy más helységekben is elkezdték. Beszéltem az egyik tanácselnökkel. Biztatott, hogy csináljam, ne hagyjam abba, mert ez nemes dolog, s ezenkívül számos tanáccsal is ellátott. Az év elején kiküld- tünk az itteni tanáccsal közösen minden lakoshoz egy levelet — rajta a nevekkel — és leírtuk, mi a szándékunk. Gyerekek hordták szét a leveleket. Később gyűjtők mentek ki, megtudni azt, hogy kik szánnának az emlékműre pénzt, illetve ki miben tudna segíteni. Végül összegyűlt 298 ezer 500 forint 1248 ember adakozásából. Még a nyugdíjasok is adtak, amennyire ezt a kis pénzükből tehették. Ehhez az összeghez hozzájött még a gádorosi takarékszövetkezet 20 ezer, az orosházi áfész 20 ezer, a Szentesi Termál Téesz 10 ezer és a Pan- kotai Állami Gazdaság 5 ezer forintja. Ezzel a pénzzel indultunk. Most, hogy a lakosok látják a munkát, egyre nagyobb érdeklődéssel figyelik és érzik a sajátjuknak az emlékművet. Társadalmi munkában készült el például a domb, ami megint csak ezt bizonyítja. Az alakuló pártok és az egyházak is nagy segítséget nyújtottak anyagilag, valamint a szervezésben. Valóban megbolydult Gádoros. Az emberek tudják, mi épül, és azt is, ha készen lesz, akkor az az övéké lesz. Amikor Lengyel Ferencné nyugdíjassal beszélgettem, eimondta, hogy az egyik rokona is a fronton esett el. Ő is úgy érezte, hogy megérdemlik a hazájukért elhunyt katonák a kegyelet és a tisztelet e helyét. Efelől aligha lehet kétségünk. Herpai Attila Fotó: Kovács Erzsébet-----------------------o------------------G yomaendrőd Város Költségvetési Üzeme JÔ KERESETI LEHETŐSÉGGEL FELVESZ gyomai telephelyére — anyagbeszerző gépkocsivezetőt, minimum C + E kát., — lakatos, vízvezeték-szerelő szakmunkást, — villanyszerelőt, akinek második szakmája lakatos vagy vízvezeték-szerelő. Dévaványa—Gyomaendrőd—Négylapos között naponta h^lyi buszjáratot biztosítunk. Érdeklődni: Gyomaendrőd, Ipartelep.út 2. Telefon: (67) 31-269 Seprenyi Lajos igazgatónál.----------------------------------------------------------------
