Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Hídvégi Péter: Jólét Fotográfiák (némiképp) a partvonal mellől exponálva Gyulán látható a XX. Székely Aladár országos fotókiállítás Van (vagy volna) mit fény­képezni kies kis hazánkban, habár az érdeklődés partta- lanodása nem nagyon vehe­tő észre a Gyulán bemuta­tott Székely Aladár orszá­gos fotókiállításon, mely mostan jegyzi huszadik je­lenlétét. Igen, volna mit fényké­pezni, fényképeznek is de­rék fotográfusaink (és fotó­művészeink), a 170 kiállított kép a Dürer Terem két szintjén, azért kétségtelenül ezt bizonyítja. Mármint, hogy fényképeznek. Előtört az érdeklődés a női test szépségei iránt is, nem vé­letlen, hogy a képanyag egyötöde akt (vagy aktok) és nem is éppen minden esetben a legszerényebb be­állításban. Persze, ki mon­dana ellent az egészséges és jóra ösztönző erotikának, még a Székely Aladár nevé­vel fémjelzett országos tár­laton is; és azt sem tudjuk bizonyosan, Székely úr, a névadó nem csinált-e akt- felvételeket az Ady, Babits és másféle portrék hátteré­ben? Elég baj, ha nem csi­nált, hiszen a fotóművész (tértől, időtől és politikától függetlenedve) törekedjen az élet teljességét bemutat­ni, és ehhez itt, ez az egy­ötöd is hozzátartozik. A többi? Természetfotók ar­ról, hogy ebben a zűrzava­ros világban nincs jobb nyugtató egy vadvirágos domboldalnál (a kiállítás egyik, természetesen nem díjazott fotója Kabáczy Sán- . dór Bakonyi hegyoldal című képe), vagy Feltóti Sándor (szintén nem díjazott) Hul­lám és tükör című lapja, amelyről valósággal árad a nyári vizek illata, szépsége, a természet nagy csodája. Kardos Tamás szolnoki fo­tográfus Három testőr című felvételén pedig úgy áll őrt a sikló folyó felett három öreg fűzfa, hogy az ember mi mást is érezhet: ezek múlhatatlanok, és körülöt­tük a csend faláról vissza­verődik a világ minden mai zöreje-zaja, szóversenye: visszaverődik innen a kon­junktúra törpéinek összes hordószónoklása. Nézegetve a két szint százhetven kiállított képét, egyre erőteljesebben ejural­kodik az emberben az a bi­zonyos „vegyes érzelem’’, amely abból is adódik, hogy ez a képanyag Végh Elek A kegyelet napja című soro­zatától szerényen eltekintve és a „liberalizálódás” jele­ként előtörő szép női testek darabszám is növekvő lát­ványán túl, akár három, öt, vagy tíz évvel ezelőtt is bemutatható lehetett volna. Világosabban fogalmazva : úgy tűnik, mintha fotográ­fusaink (és fotóművészeink) az élet partvonala mellett jámának-kelnének, netán többen még a rolót is le­húzzák, vagy üres, piszkos, dohosszagú házakban kere­sik a „szociofotó” lehetősé­geit, elveszítve groteszk vil­lanásaikat, pedig ezekből egyenesen túlkínálat mutat­kozhatna! Nem dolgom témaötletek­kel szolgálni, csak egy kér­déssel mindössze : hol van­nak a zaklatott jelen zakla­tott emberei? Hol vannak az arcok, teli kétkedéssel, gyűlölettel, reménnyel? Hol vannak az új hősök és az új „hősök”? Hol a szegények és a „szegények”? A mil­liomosok és az ágyrajárók? Hol ez az egész kiismerhe­tetlenül egyszerű kis ország és tízmilliója? Persze, ezek a fotók az el­múlt években készülitek, és akad közöttük több olyan is, amelyek visszaköszönnek egy előző kiállításról, ahol díjat is nyertek (Peterman Ká­roly Szél, hogy csak egyet említsek); ezek a fotográfiák jószerével ma nem örvende­nek közfigyelemnek. Igaz, nemcsak ezek, hanem a mű­vészi fotográfia is, úgy, ahogy van, egyben. A riport­fotók korát éljük (hol van­nak, ha művészi értékük vi­tathatatlan?) ; egy lépéssel a történelem mögött (vagy ép­pen előtte?!) fotósétáznii nem lenne érdektelen. Minden kifogás, töprengés ellenére a százhetvenből ide­sorolhatnék három-négy tu­catot, amelyek igencsak tet­szettek, és feltehető, sokan másoknak is, erre azonban nincsen módom és nem is feladatom. Megjegyezhetném még a díjazottaikat, de azok (nem tudom, kiben van a hiba?) évek óta a „futottak még” kategóriába tartoznak szerény véleményem szerint. Van közöttük azért egy-ket­tő, ami ezt is megcáfolja, stílusosan a ma közéletéhez, a ma közstílusához. (Már ami az állítás és értékítélet azonnali cáfolatát jelenti.) Ilyen a nagydíjas Szíjártó Ernő Esti harangszó című szomorú, bölcs pillanata, de vannak erőltetett kompozí­ciók is, mint például az I. díjas Dobosy László Apoka­lipszis (végítélet) című soro­zata, mely akár honnan néz­zük — rossz ötlet (és meg­valósítás) arra, hogy csinos meztelen hölgyeket profani- záljon, netán azért, mert meztelenek. Végül még egy díjazott, ami érdekes, Ben- kő Imre Pioker lgnáca, alá­írása akár ez is lehetne: „Pioker Ignác sztahanovista és az ő harminc kitünteté­se ...” (önironikus mosoly arról, hogy miféle szentsé­gek szőtték be életünket, pár évtizede.) Aki ráér, és arra jár Gyu­lán, ahol a Dürer Terem ta­lálható, nézze meg azt a fotográfia-kiállítást. Lehet furcsállkodni, nevetni, szo- rongani és bölcselkedni azon, hogy olyan a világ, amilyen. Meg rákérdezni is: med­dig? Sass Ervin Ancsin Mihály: Bűbájos Mónika Kende Sándor: Az egyetlen lánc Látják, ilyen ember az én öregem ... Na, nem mond­hatok rá semmi rosszat — attól még nem történik ba­ja, ha megiszik odaát egy fröccsöt. Hogy itt, a vonaton nem mérnek fröccsöt? — akkor egy kis üveggel sem fog megártani neki. Nem szokta lehajtani egyszerre, hanem bámészkodik közben maga elé sokáig. Igen, így mon­dom: bámészkodik, kezében az üveggel. Persze, inkább csak azóta, hogy nyugdíjas lett. Előtte, ugye, nemigen ért rá bámészkodni. Ami igaz, az igaz: a fa­faragásra viszont nem most kapott rá, hanem tökmag kora óta kitanulta a fara­gás millió fortélyát, ismeri is a friss fa százféle ra­vaszságát. Faragott mindig, ami éppen az eszébe jutott vagy amire megkérték. Az iskolában pennatartókat, ké­sőbb a legénybarátainak koppantógyűrűt a botjuk hegyére, vagy kapukra je­let, fejfákra évszámot, ott­hon meg mindenféle hun­cutságokat. Engem is úgy nyert meg, egy szalvéta­karikával. No és igen, az emlékkönyvem táblájával, mert az nagyon szép volt: két ölelkező szív és a nap­sütésben egy galamb ... Még mindig megvan, pedig háború is volt közben, de én annyira őrzöm, tudják, mint a jegykendőmet. Hanem így azért csak az­óta csinálja, a nyugdíja óta. Szóval, hogy mindig! És amikor iszik, akkor sem énekel, csak tartja ma­ga előtt az üveget. És bá­mészkodik: mondtam már. Nem panaszkodom én: leg­alább nem kötekedik és nem ordítozik, mint annyi más férfiember ilyenkor. Egyik nap virágcsokor születik, máskor korsó, szép eres fából, néha feszü­let is a szomszédéknak vagy gyümölcsöstál, papírvágó­kés, meg a jó isten tudja. Mert mindent meg tud csi­nálni fából, valóságos bazár nálunk, ha meglátnák!... Elajándékozni azért egyet se merek, mert még aznap fölfedezi, képzeljék, és ak­kor jaj nekem ! Mégis az a legrosszabb, az olyan nap, amikor nem jut eszébe valami okos és mutatós dolog, és nem tud belefogni semmibe, akár­mennyire gyötri magát. Ennél aztán meg csak az­óta rosszabb, hogy úgy meg­járta azzal az istenverte lánccal !... Álló hónapig bajlódott vele, a lelkemre mondom, hogy egy álló hó­napig, két héttel ezelőtt végzett, egyetlen ágból, fia­tal, görcstej,en nyárfából. Halottak napján hozta a husángot a temetőből, azóta faragta, egyfolytában ... Képzeljék csak el: minden láncszemet mozdítani lehet, mégis egyetlen összefüggő szál az egész; valóságos csoda! Nem vénember ő, annyi­nak se látszik, ugye, ameny- nyi ; arról azonban nem hal­lott eddig, miszerint valaki is megpróbálta volna előtte, hogy egybefüggő láncot ké­szítsen husángból. Ez az ő találmánya, akárhogyan vesszük ! Kétméteres darab sike­rült: értik?!, két méter nem akármi ! És az utolsó szem elpattant ! El. Mert piszok ez a vi­lág, úgy értsék. Első keserűségében majd­nem odacsapta a konyhá­ban a kőhöz az egészet; csodálom, hogy nem tette. Utána két álló hétig felé­je se nézett, be se nyitott a konyhába. Rémes, csikorgó napok voltak ezek, higgyék el. Csavargóit, hajnalig ivott a pályaudvaron, vagy a jóisten tudja, hol! Egyik este lecsúszott a villamoslépcsőről, a mentő hozta haza; akkor jutott eszébe megint egy fránya lánc. Vagyis hogy a szi­gony. Hogy szigonyt farag az elpattant utolsó szemből a láncszem végire! Rögtön nekilátott. Azon­mód, bepólyált fejjel, aho­gyan a mentő bekötözte — és másnap délre elkészült a szigonnyal! Nem vitte ő sehová, de­hogy. Hanepi akit érde­mesnek tartott rá, elhívta, betessékelte a konyhánkba, üveg bort tett ki az asztalra — és megmutatta a láncot, a szigonnyal. A kocsmárost, akinél any- nyit ivott azokon az éjsza­kákon, ugyancsak hívta; rosszul tette volna, ha nem hívja. Hanem az a vizes ke­zű, gumikötényes ember azt mondta, hogy szép, szép, de ő már látott fából készült láncot: mire az én öregem úgy elkezdett kiabálni, hogy majdnem rendőrt hívtak. Különben, hiszen látják, csöndes ember, azért hát el se hittem volna, ha nem mesélik másnap még a hen­tesnél is ... D^ ez a csapos tovább erősködött mégis, hogy a ligeti múzeumban bizony találkozik egy olyan lánc, meg lehet nézni, pró­báljuk csak meg. Rossz ember, mondom maguknak. Mert, ha van, hát van abból a csudából még egy vagy még száz, mit kell annyit vitatkoz­ni!... Csakhogy most már épp harmadszor cihelődünk föl, megnézni a múzeumot — és utazhatunk vissza ugyanúgy a semmivel. A vonaton nem beszél velem, látják, csak átmegy abba a francos büfékocsiba. Amikor meg lekászálódunk, nekiin­dul tüstént, mintha mellet­te se lennék. Gyalog kell mennünk, nem ül föl semmire, csak füstölög a dühtől; legjobb, ha békében hagyom. És elfut a fél délelőtt, mi­re odaérünk, ahhoz a szép múzeumhoz. Mondanám, hogy végre. Erre azonban ott, a lépcsőkön leül, háttal mindennek! Értik ezt?! Az ember röstellheti ma­gát; egyszer majd fölpisz­kál minket a botjával va­lami őrféle ember, hogy te­lepednénk a téren egy pád­ra, ha nyújtózni aka­runk !... Istenem, az a ren­geteg jövő-menő rendes nép! Azt se csodálnám, ha megbotlanának bennünk. Mert nevetni aztán bizto­san nevetnek rajtunk! ö azonban csak ül, órá­kig mozdulatlanul, és báto­rítja magát, hogy mégis­csak meg kéne győződni ró­la, igaz-e a kocsmáros sza­va? ... De hát kíváncsi vagy nem kíváncsi rá?!... Vagy ennyire gyáva lenne?!... Borzasztó. Nagyon szégyel­lem magam, és félek is ott a lépcsőkön, óraszám; ret­tentő lassan botladozik ám a nap annak, aki nem szok­ta meg a tétlenkedést, de, ugye, az asszony dolga, hogy az emberével tartson, akármi éri, ez már így van a világ eleje óta... Csak hát akkor miért nem megyünk már be egyszer?! Van-e ott olyan csoda, amiért jöttünk, vagy nincs? — valaki biztosan megmon­daná! Tudják, épp ma már iga­zán ott tartottam, hogy megkérdezem, odamegyek ahhoz az illetőhöz a há­tunk megett, már föl is akartam állni — de ponto­san ugyanekkor ő is meg­mozdult, az én öregem; a kezét ráemelte a térdemre. Megérezte volna, mitakar rok? Pedig tán megkönnyítet­tem volna neki. Jó. Ottmaradtam tehát mellette, mondom, és még­sem álltam föl... És már hiába is álltam volna. Csikorgóit a hátunk mögött a nagykapu, valaki behúzta a főbejárat behe- mót vasrácsát. Elkéstem. Elmulasztottam az utolsó percet. Értik ezt? Lehet, hogy többé nem utazunk föl ezért... Én mindig eldugom ott­hon azt a láncot — azért is, hogy ne heverjen folyton az ember útjában, a konyha közepén, meg azért is, hogy kár ne érje. És bizony jobb lenne, ha inkább valami új­ba kezdene. Olyan rég ké­rem, hogy egy rózsadíszt a fiunk katonaképe alá ... Mondom, én elrakom az útból azt a láncot, de vala­hogy mindig előkerül újból! És akkor leül elébe a kis zsámolyra, és nézi. Mit mondanak? Hogy mégiscsak meg kellett volna néznünk, milyen az a lánc odabent? Ha már egyszer ott van az ember, ugye... De hát minek? Mondják meg nekem, hogy minek? Mert nincs odabent olyan lánc, nem igaz, hazugság, jól tudja ő!... Abban az utolsó pillanatban én is éreztem, biztos voltam ben­ne, hogy nincs odabent sem­mi. Nincs!... Különöskép­pen nem egy olyan finom szigonnyal a végén! Az nem juthatott eszébe rajta kívül másnak ... Nem hiszik? Elég sokat gyötrődtem ezen: három na­pig ültünk a lépcsőkön ... De most már csak az a fontos, hogy végre hazajus­sunk, igen, az a legfonto­sabb. Aztán, hogy kitaláljon va­lami újat. Üjat, jaj nekem. Csak hát az nehezen megy... Balia D. Károly: Tiltott fintorok Dinnyés Józsefnek « az arcon újraéled minden tiltott fintor és elszabadul minden őrzött gesztus és hangszáladra rászáll ingerlőén a himpor és nem tüsszögsz csak felkiáltasz jesszus v és eltalálva arcul ütve gáncsba hullva taníthatsz torzult arcot hallgatásra és szűz vagyok kiáltja minden tépett és súllyal zárul rád egy aktatáska és bennrekedsz a túllélegzett fulladásban míg szónokolnak kinn a büszke latrok és akta-mélyen egyre többen vagytok és tiltott fintorokból mindig új és más van Heti mottónk: „Szólj! s ki vagy, elmondom. — Ne tovább! ismerlek egészen. Nékem üres fecscgőt fest az üres fecsegés.” KAZINCZY FERENC

Next

/
Oldalképek
Tartalom