Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

'köRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1989. augusztus 12., szombat A nyagi körülményeik szorításában és zsúfolt, hajszolt éle­tükben egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy szórakozásra költsenek; a drága könyvek, hangverseny­bérletek, színházjegyek megvásárlása mind nagyobb ál­dozatot követel. Ráadásul a munkában, másodállásban elfarat ♦♦ kimerült ember nem könnyen mozdul ki otthonából, és inkább a házhoz jövő, gyakran igénytelen kikapcsolódást választja. Pe­dig éppen az ilyen bonyolult világban, a kapkodó, zűrzavaros belpolitikai időszakokban jutna pótolhatatlan szerep a művé­szeteknek, mivel az irodalom, a zene, a színház tehetne valamit az emberi hang, tartásunk, méltóságunk megőrzéséért. A 35. évadját záró Békés Megyei Jókai Színház vajon milyen szellemi színfolt ezen a vidéken, és betölti-e felelősségteljes sze­repét a mában? Hogyan látja a város, a megye lakossága egyet­len állandó színházát, illetve miként tekint erre a művészeti műhelyre a helyi hatalom? S a színházunkról a fejekben élő kép alakításához hogyan járultak hozzá a megyei lapban meg­jelent írások? Sikerült-e a sajtónak a színház jelentőségét, vonzerejét kellőképpen hangsúlyozni, vagy éppen a sajnos egyébként is elterjedt kultúra- és színházellenes hangokat erő­sítette? Dr. Keczer András igazgatóval a szokatlanul csöndes épületben július közepén beszélgettem. Egyedül nem megy... Megújulni, kitörni a 22-es csapdájából? A színház pedig örök — Direktor úr, miért tart­ja fontosnak, hçgy a Nép­újság bizonyos cikkeire visz- szatérjünk, hogy azokkal kapcsolatban elmondhassa észrevételeit? — A Mrsán Jánossal ké­szített interjúra nem kíván­tam reagálni. Majd megje­lent a Tomanek Gáborról szóló írás, és úgy nézett ki, hogy asz az utolsó anyag, amelyben a Népújság az idei évadban a Jókai Színházzal foglalkozik. Ezt követően zajlott le az évadzáró tár­sulati ülés, ahonnan hiányol­tam a sajtó mindazon mun­katársait, akik rendszeresen foglalkoznak a Jókai Szín­házzal. Ott Józsa Mihály fel­olvasott egy levelet, amelyet előzőleg eljuttatott a főszer­kesztőnek. A levélre a tár­sulat előtt természetesen rea­gáltam, majd a legnagyobb megdöbbenéssel olvastam a záró társulati ülésről meg­jelent, eléggé kivonatos tu­dósítás után a levelet a más­napi lapban. Lapszerkeszté­si kérdés, hogy minék adnak helyet, minek nem. De mi­után rengeteg tárgyi téve­dést és valótlanságot tartal­maz az a beadvány, nem tartottam szerencsésnek a megjelentetését. Nagymértékben kifogáso­lom a lap szerkesztésbeli hozzáállását a Jókai Szín­házhoz, nem az egyes elma­rasztaló kritikáikat, a külön­böző véleményeket, hanem a hozzáállást. Ez kezdődött az­zal, hogy a főrendező az évad előkészítése során nem kapott lehetőséget arra, hogy ez évi terveiről nyilatkoz­zon, majd később jöttek az említett cikkek. Nem reagáltam az inter­júkra, mert az talán a sze­mélyes sértettség látszatát kelthette volna. A szemé­lyeskedésnek semmi értel­me, a színház érdekében vi­szont szólnom kell. Olyan világot élünk, amikor a rosszabbodó gazdasági hely­zet nyilvánvalóan semmilyen szempontból nem kedvez a színháznak. S ezek a sajtó- megnyilvánulások, amelyek­ben a kollégáim (vagy volt kollégáim) részesek, tovább rontják az egyébként is té­ves képet, a lakosság szín­házellenes hangulatát. A színháznak az a felelős­sége, hogy létjogosultságát látogatóival, közönségével bi­zonyítsa. Akik pedig a szín­házról nyilatkoznak, azoknak az, hogy a tömeghangulatot merre befolyásolják. Ügy ér­zem, az idén a Népújságban megjelent nyilatkozatok egy része kedvezőtlen tendenciát, megítélést válthatott ki azokban az emberekben, akik valóban küszködnek a maguk problémáival. Itt élünk, az itteni lakosság a mi közönségünk, ezért na­gyon fontos nekünk, hogy mit ír a helyi lap ... — Ha jól értem, minde­nekelőtt a színházról festett összképpel elégedetlen. A 35. évad mérlege viszont pozi­tív; az előadások általában jól sikerültek, és rekordné­zettséggel büszkélkedhetnek a közismerten kedvezőtlen körülmények ellenére. Az országos sajtó is végre ide­figyelt, a korábbiakhoz ké­pest sokszor számolt be a Jókai Színház produkcióiról, a társulatról. A szakma sze­mében azonban még mindig eléggé rossz híre van ennek a színháznak. Ha a „büntető tábor” jelző már nem is ak­tuális, az elismeréstől még messze vagyunk. S félek, a megye, a város közvélemé­nyében sem egyértelmű a megbecsülés .,. — A büntető tábor bélye­gét még 1956 után sütötték rá erre a színházra, amikor öt-hat hónaponként váltot­ták itt egymást az igazga­tók. De az akkori mélypont ellenére születtek kiváló elő­adások, és voltak nagysze­rű tagjai a társulatnak. A pejoratív jelzőtől nagyon ne­héz megszabadulni. Azóta számos emlékezetes előadás jött létre, de ezeknek az át- kos örökség miatt általában méltatlan volt a fogadtatá­sa. Ahogyan a magyar való­ságból nem lehet kiragadni a színházművészetet, ugyan­úgy a megye valóságából sem lehet kiragadni a Jókai Színházat. Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy itt hiányzik az egyetem, nincs értelmiség, nincsenek kultu­rális hagyományok. Ez mind igaz, de nem lehet csak ez­zel magyarázni a színház helyzetét. Pontosan tudom, hogy az a közönség, amely akkoriban, amikor én ide­kerültem, 1956 után mennyi­re szerette és magáénak érezte a színházat. Nagy fe­lelősség terheli a magyar po­litikai vezetést, a kulturális vezetést, lebontva a megyei vezetőkre, a színház vezetői­re is, hogy azokat a nyitott lelkeket hagyták közömbös­sé, színházellenessé válni. Mindenhol lehet jó szín­házat teremteni; itt, Békés­csabán is! Megfelelő vezető­ket, művészeket, épületet, dotációt kell biztosítani. A színháznak érezni kell, hogy ennek a megyének szüksége van rá, nagyon fontos ez a művészeti műhely. Am a jó szándék és bizonyos ki­nyilatkoztatások ellenére mi még sosem éreztük igjazán, hogy fontosak vagyunk en­nek a megyének. Óriási tett volt, amikor itt 1954-ben létrehozták a szín­házat. De váltójában senki sem vette a fáradtságot, hogy megnézze : egyáltalán mire van szükség egy jó színház­hoz? A lelkesedés — a nem­zeti meg a megyei — elvit­te az embereket. Nincs meg az alapító okiratunk; lehet, hogy nem is készült ilyen. Nem határozták meg, hogy ez az intézmény milyen cé­lokat szolgáljon, milyen he­lyi feladatokat lásson el. S azóta is állandóan csak tol- dozzuk-foltozzuk az épületet, a költségvetést, mert akkor nem tudták megteremteni az induláshoz elengedhetetlen feltételeket. Innen gyökere­zik a máig érvényes hátrá­nyos helyzetünk. Én még nem találkoztam itt a megyében olyan veze­tővel, akinek a véleménye színházellenes lett volna. De találkoztam rengeteg csele­kedettel és még több passzi­vitással, ami az volt. S a hallgatás — ha nem teszünk, nem szólunk semmit, abból nem lehet baj — volt a leg- színházellenesebb vezetői magatartás, amivel; valaha találkoztam. A „büntető tá­bor” jelzőt sem tudja a szín­ház egyedül lemosni önma­gáról; ehhez is szükség van a megyei vezetés segítségé­re, nyomására, erélyes fel­lépésére. — Kiugró volt ez az utol­só évad, vagy inkább a ko­rábbi esztendők folytatása? S le-, vagy felfelé haladtak-e a 'színvonal, az elismerés út­ján? — Semmiképpen sem volt kiugró, örülünk az óvad eredményeinek, s megmon­dom őszintén, féltünk tőle. Jó magyar szokás szerint rosszul lerendezett vezetői váltást hozott ez az évad, ami sok veszélyt rejtett ma­gában. De ez a tény sze­rencsére nem húzta vissza a munkát. Az ország belpoliti­kai változásaitól, a gazdasá­gi helyzet rosszabbodásától is tartottunk. A Jókai Színház nem en­gedheti meg magának, hogy kommersz színházzá váljon. Nem számítottunk kiugró évadra, a kiugráshoz szerin­tem legalább három év szük­séges. A főrendezői váltás szerencsés társulatváltással párosult, és az újaknak a régiekkel össze kellett szok- níi. A kitűzött célt elértük, ezért vagyunk elégedettek. — Elterjedt (valamikor ta­vasszal?) az a rémhír, hogy bezárhatnak színházakat. S ebben a szörnyű összefüg­gésben éppen a békéscsabai és a zalaegerszegi színház jött szóba. Miért? S egyál­talán hogyan röppenhet fel ilyesmi? — Színházi válságban élünk, ez az általános poli­tikai, társadalmi válság kö­vetkezménye. Ez a válság évek óta a legkülönfélébb szélsőségeket termeli ki. Vol­tak olyan megfontolások — s lehet, hogy a legjobb szán­dék motiválta ezeket —, hogy ha a színházaknak nem jut elég állami támogatás, zár­junk be közülük néhányat, s akkor kevesebb színház kö­zött több pénzt lehet felosz­tani. Nagyon komolyan elgon­dolkodtam és perspektívákat vázoltam fel arra a helyzet­re, ha megkérdeznek, hogyan képzelem el a Békés Megyei Jókai Színházat mint befo­gadó színházat. Egyébként nem hivatalos helyről érte­sültem a dologról, hanem különböző publicisztikákban, szakmai, szövetségi viták so­rán merült fel a gondolat. Sikerült nagyon reális ér­veket összegyűjteni, hogy a Jókai Színház nem lehet be­fogadó színház. Azért, mert, amit itt közművelődési funk­cióban, közönségnevelésben, gyermekszínházi tevékeny­ségben ellát, mindaz a szín­házhoz kötő erő szűnne meg abban a pillanatban, amikor egy ilyen drasztikus intézke­dés érvénybe lépne. Tehát az országban a leggyengéb­ben támogatott Jókai Szín­házat sem szabad bezárni, megszüntetni. Hogy miért éppen ez a kettő? Zalaegerszegről nem tudok nyilatkozni. Békéscsa­ba többek között azért me­rült fel, mert a mai napig nem tudta azt a hátrányos helyzetet a nyilvánosság előtt ledolgozni. Képtelenek vol­tunk bebizonyítani, hogy nem voit „büntető tábor”, A másik ok egyértelmű, ha az ember ránéz a térképre: a mi városunkat egyedülálló módon veszi körül Szeged, Szolnok, Kecskemét, Debre­cen. Ezek a színházak Bé­késcsaba előadásokkal való ellátottságát tulajdonképpen meg tudnák oldani. — Még mindig elképzelhe­tőnek tartja, hogy ilyen szükségállapot” lépjen ér­vénybe? — Már nem. Erre az új kulturális miniszter és a mi­nisztérium színházi osztálya élén álló ember a garancia. — Manapság pénz, gaz­dálkodás nélkül már min­denről értelmetlen szót ej­teni. Mit kell tudni a kö­zönségnek a színházi előadá­sok anyagi hátteréről? — Gyakran hivatkoznak ma arra, hogy bezzeg a fel- szabadulás előtt nem volt szubvenció. Ez tévedés, a legkisebb társulat is kapott támogatást. Ha másképp nem, akkor a falu papja, körorvosa, jegyzője és a he­lyi földbirtokos kötelességé­nek tartotta, hogy emelt áron megvegye a két tiszte­letjegyet. Bár ahol játszot­tak, abba a színbe vagy kocsmába nem volt hajlan­dó belépni. Ranghoz, társa­dalmi helyzethez mérten kö­telező volt a színtársulatot támogatni. Ma már elképzelhetetlen, hogy a direktor zsebből fi­zet, mint régen a bonviván borotválásáért, vagy amiért éppen kellett. Jelenleg Ma­gyarországon hatalmas ap­parátusnak kell a színház mögött állni — tűzrendészet, munkavédelem. A régi idők­ben minden színész magá­nak vásárolt jelmezt, a jel­mez, a kellék szerződtetési feltétel volt. Ma külön sza­bóság, kellékes, öltöztető, fodrászat szolgálja ki a mű­vészeket. Az operettek ének­számait nem fejből kell tud­ni, hanem kottát kell má­soltatna, s mindez pérrzbe kerül. 124 dolgozója és ezen belül 30 színésze van a Jó­kai Színháznak. Az első hal­lásra talán meglepő, de ha azzal kezdem, hogy 16 ruha­táros és jegyszedő néni dol­gozik itt, négyen takaríta­nak előadás után, van egy portás, akkor kiderül, hogy nem is olyan nagy ez a lét­szám. Az utánunk legalacsonyab­ban támogatott színházban hétmillió forinttal több az állami támogatás. Aki gaz­dálkodik, tudja, de otthon is tapasztaljuk, milyen drága a villany, a fűtés, a vízdíj, a csatornadíj, a szemétpénz. Tessék mindezt nagy téte­lekben, üzemméretben el­képzelni! Több mint két­ezer köbméter víz a fejünk felett (egy esetleges tűz el­oltásához), naponta több mint ezer forint a villany- számla, a jól megvilágított színpad rengetegbe kerül, és akkor még nem beszéltünk a korszerű géppark megvá­sárlásáról. Az áremelkedés rendkívü­li módon sújtja a színházat. Tizenkét évvel .ezelőtt há­rom forintba került egyet­len plakát nyomdaköltsége, közterület-foglalási díja és felragasztása. Ma 28 forint fölött fizetünk ugyanezért. Egy köbméter fa ára 3500 forint volt 12 évvel ezelőtt, •ma 28-32 ezer forint. Hajda­nán a díszletvásznakat ki­mosták a Körösben, a zsi­lipnél, utána újra felhasz­nálták. Nem tudom, mit szólna most az a tervező, akit erre kérnénk . .. Tény, hogy megvesszük a drága vásznat, festéket, fát, vasat, műanyagot. A díszletek, jel­mezek előállítását tekintve átlagosan 150 ezer forint jut egy darab bemutatására; ha az harminc előadást él meg, akkor egyetlen előadás 5000 forintba kerül. A kiadása­inkhoz viszonyítva az átlag 80-100 forint jegyár olcsó. Tudom, ha eljön egv kétta­gú család, akkor már drá­ga. — Milyen esélyt lát arra, hogy a Jókai Színház túl­lépjen azon az „átkos örök­ségen”, és kimozduljan hát­rányos helyzetéből? — Lehetőséget keveset lá­tok ebben a pillanatban. Há­rom dolog kellene a kimoz­duláshoz: pénz, pénz, pénz. Meg kell vásárolni mindent és mindenkit. Olyan dara­bokat kell íratni, amelyek a mának, a máról, illetve a holnapról szólnak a ma kö­zönségének. Olyan műveket kell behozni, amiket valu­táért lehet. Rendezőket kell megfizetni, akiknek ebben a szakmában nevük, tekinté­lyük, tehetségük van. Színé­szeket kell szerződtetni, akik ennek a rendezőnek partne­rei tudnak lenni, és akik fel­vállalják a pejoratív békés- csabaiságot. Ezt a színházat utaztatni kellene. Vagyis kevés az a szándék, hogy az igazgató menedzselni akarja a szín­házát. Fesztiválokat kellene rendezni Békéscsabán. Test­vérvárosi kapcsolat: az egyetlen a zrenjanini; az aradi nem él, a penzai poli­tikai tartalmú, a finn kap­csolatból a színházat kife­lejtették. A zrenjanini kul­turális kapcsolat még léte­zik, de amatőr együtteseket, bábosokat, képzőművészeket olcsóbb utaztatni. Ezért a színház kimaradt ebből a kapcsolatból is, pedig az ot­tani magyar nyelvű amatőr színjátszást valamikor a Jó­kai Színház segítette. A hírverések, a fesztivá­lokon szereplés mind-mind elsősorban pénz kérdése. S ez az ia bizonyos 22-es csap­dája: amíg a Jókai Szín­háznak nem lesz jó neve, addig igazán erős társulat itt nem jön létre. S amíg nincs ilyen társulat, addig korszakos előadások sem születnek, és addig nem hívnak meg bennünket... Nemcsak a pénzen múl”, persze, hogy előrébb tu- dunk-e lépni, hanem a tár­sulaton is, a vezetésen is. Többek között ezért kezde­ményeztem a főrendezői váltást. Vallom, hogy fon­tos és elkerülhetetlen a megújulás — az egyéni, a társulati, természetesen a vezetői is. Felvetődik a kér­dés — Mrsán János abban az interjúban ugyancsak feltette —, hogy vajon az igazgató jól működik, ké­pes-e a megújulásra. Erről nekem az a véleményem: sehol nem kezdeményezem a változtatást addig, amíg a megújulási készséget látom. Magamban még ezekben a rohanó napokban is érzem a változás lehetőségét, s lá­tom a következő évadra is. Vagyis addig vállalom a színház igazgatását, amíg érzem, hogy képes vagyok a megújulásra. — Miközben a színház és a közönség, a színház és a sajtó kapcsolatáról beszél­getünk, talán nem mellékes kérdés: vajon hogyan viszo­nyul a megyei tanács a Jó­kai Színházhoz? —< Nem a jószándékon vagy a munkatársakon mú­lik, hanem az egész mecha­nizmus függvénye ez a kap­csolat. S nem véletlenül szo­rul megújulásra az egész magyar közigazgatás. A me­gyei tanács művelődési osz­tálya a Jókai Színház mű­ködését soha nem akadá­lyozta. Annak ellenére, hogy csak a jövő évadtól, tehát mostantól nem vagyunk kö­telesek a műsortervet enge­délyeztetni. szabadon dol­gozhattunk, gazdálkodhat­tunk, mert hagyták. Ugyan­akkor nem verekedtek, nem kardoskodtak, nem ütköztek, nem harcoltak eleget — pe­dig ezekre borzasztóan rá­szorul a színház. — Hogyan tudja a szín­ház ebben — a sajnos még mindig eléggé — kultúra­idegen, vagy legalábbis nem kellőképpen művészetbarát világban megtartani a kö­zönségét? — Egyszerűen nem vállal­hatjuk fel a látogatók lét­számának csökkenését. Nem szabad az árainkat irreáli­san emelni, viszont tanul­janak meg az emberek le­mondani arról az urizálás- ról, hogy csak az első he­lyekre legyenek hajlandók jegyet váltani. Adunk ked­vezményeket, de sajnos, a fejekben még erősebb az a •reflex, hogy „akkor nem megyek színházba”, mint­hogy „akkor a harmadik helyről nézem meg az elő­adást”. Törjük a fejünket a leg­különbözőbb formákon; azon, miként tudunk kilép­ni az épületből és például klubokban, kisebb közössé­geknek játszani. Más me­gyék tapasztalatai sok hasz­nos ötletet kínálnak. Leál- lunk a Vigadó felújításával, mert a megyei tanácsnak jelenleg nincs több pénze, és ezt tudomásul is vesszük. De tudjuk, hogy a szolnoki színház felújítása úgy törté­nik, hogy az ottani vállala­toktól 80 millió forintot ösz- szeszedett — nem a színház — a megye vezetése. Túléltünk már mélypon­tokat, válságokat, és a szín­ház a jövőben is rengeteg problémával fog még küz­deni. Ugyanakkor emberek ezreit, millióit fogja fel­emelni, mert a színház örök. S erről nemcsak én és a munkatársaim vagyunk meggyőződve, hanem na­gyon sok ember itt, Békés­csabán is. Niedzielsky Katalin Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom