Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-23 / 198. szám

O NÉPÚJSÁG 1989. augusztus 23., szerda Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum Politizálni csak hatalmi helyzetben lehet? Megdöbbenve hallom — már nem először — ugyan­azon szájból a „Hatalom nél­kül nem lehet politizálni” ki- fakadást. Különösen megráz ez a gondolat, hiszen aki mondja, az előző években nem jelentéktelen, bár újab­ban megkopott funkcióban tevékenykedik. Súlyosbítja ezt a kifakadó „hangosan gondolkodás”-t, hogy mások is felfigyeltek rá: egyben — ha nem is ennyire kategóri- kusan hangoztatva — több jelenlegi vezető bánatos gondolata ez. Legalábbis né- hányuktól hallottam már. Tanulmányt és tanulást, ve­zetéselméleti felkészültséget igényelne ez a téma elsősor­ban a bírálatnak, de a jogo­san megdöbbentő kritizálók- nak is egy nagyobb, főleg el­méleti jellegű vitában. De maradjunk csak a minden­napok gyakorlatában! Ügy, ahogy mi, kisemberek látjuk, így is ömlenek a gondolatok. Ezekből egy kevés ... Elmúlt négy évtizedünk egyik legnagyobb politikai tévedése — ami hibává, itt- ott bűnné alacsonyodott le —, hogy vezetőink többsége csak hatalmi pozícióval tu­dott politizálni. Oka: embe­ri alkalmatlanság, felkészü­letlenség, türelmetlenség, humanitás hiánya? Ki tud­ja?! De együttvéve: vezetői alkalmatlanság. Sokan —na­gyon sokan — a funkciót el­sősorban hatalmi tényezőnek tartották, a maga személyi kizárólagosságával, vezetői „küldetés” tudatával. Olyan —■ szinte örökös — kisajátít­ható feladatnak, amire — raituk kívül — más nem al­kalmas: ők viszont csak ve­zetői pozícióra alkalmasak. Akár úgy is, mint a verebek a fán : közéjük dobunk egy követ, felröppennek; majd szépen, fokozatosan vissza­szállnak; igaz, más-más ágakra. Tehát csak egy volt a feladat: valahogy hatalmi­funkcióba kerülni, valamely szinten; és utána — talán majd öröklést is biztosítva, — megvolt a hatalom — amelyből lehetett „politizál­ni” — nyugdíjig (legtöbbször korkedvezménnyel), maid nagy fizetésű nyugdíjas ál­lással (mondjuk „szaktanács- adóként”) heti pár órában. Igen. ez volt — és még ma is élőén — a kénytelen-kel­letlen tudomásul vett, de a tömegek tudatában soha el nem fogadott gyakorlat. A Panoráma adásából szereztem tudomást Tőkés László temesvári (timisoa- reai) református lelkész hő­siességéről. A jelen korszak Romániájában az az igazi hős, aki szavát meri haliam) a Ceausescu-féle diktatóri­kus rendszer elnyomó poli­tikája ellen. Minden tisztelet és elismerés megilleti hát ezt a papot, aki nem fél az embertelen megtorlás, a zsarnok pribékjeinek meg­alázásától és meggyalázásá- tól, és életét kockára téve kiáll az emberi jogokért, szól Isten népéért, a ma­gyarságért, egyházáért, hí­veiért, Erdélyért. Az igazság előbb vagy utóbb győz a go­nosz, a gaz fölött. És Tőkés László nagytiszteletű úr, mint Istenének alázatos szol­gája, egyházának odaadó, szorgos papja, most zászlót bontott. Jelt adott a többi között, megálljt kiáltott a sztálinista embertelenség, faluromboló, testet és lelket nyomorító politika eilen. Sarkad város most alakuló erdélyi szövetségének leendő tagjai örömmel vettük a te­mesvári hírt, de egyúttal ag­gódunk is a hős református lelkészért. Mint e szerény sorok írója, személyesen is ismerem őt. Isten szolgálatá­ban mindig alázattal, egyhá­zának, híveinek, magyarsá­gának képviseletében pedig mindig szorgalmasan mun­Sokunk szerint a politika művészete éppen akkor érté­kes — és elfogadható! — ha nem „a” hatalomból gyako­rolják. Akkor, ha magas szintű tudással, nagy ember­séggel, közéleti alkalmasság­gal folytatják. Ha nem ön­magáért a hatalomért, ha­nem a társadalomért, nem­csak a hatalomban, hanem a társadalomban végzik a köz­életi mestermunkát. Ott, ahol a feladatokhoz — nem az önös érdekek érvényesítésé­hez! — kell érteni: abban kell embernek maradni, nem pedig bármilyen diktátorrá válni. Ugyanis úgy vélem, a bevezetőben leírt kifakadás — és 'hasonló megnyilvánu­lási — diktátori hajlamokat jeleznek. Hadd emlékeztes­sek arra, hogy éppen egyik, ma is jelentős országos veze­tőnk fejtegette néhány éve(!) a rádióban — megis­mételt adásban! —: aki a funkcióban csak a hatalmat látja, azt a funkció köztiébe sem szabad engedni. Hadd vigyem tovább e gondolatot: aki politizálni csak a hata­lomban tud, azt közel sem szabad engedni a hatalom­hoz! Hadd ajánljam szíves fi­gyelmébe: „A politika a le­hetőségek tudománya” is­mert mondást; egyben hadd emeljem ki külön-külön is a „lehetőségek” és „tudomá­nya” fogalmat. Mert igenis tudomány (amit ugyan sokan műveltek és tudnának mű­velni jelenünkben is jó álta­lános műveltséggel és nagy gyakorlati érzékkel rendel­kezők). Nincs káderszegény­ség az országban ; de van kü­lönböző visszaszorítottság, és az ezt felismerő önvisszafo­gottság. (Az utca embere úgy mondja: félelem.) Ha ezt nem ismeri fel — és nem teszi magáévá! — a ma még (csaknem) egyed­uralmát — akár a haza ká­rára isvédő vezető réteg, a feltörekvő mozgalmak, szervezetek tanítják meg er­re. Csak az a gond, hogy ad­dig nagyon sok időt veszí­tünk, amit ez az ország már nem nagyon bír el gazdasági gondjai, társadalmi feszült­sége miatt. A következtetés tehát adott: csak hatalomból politizálnti tudókat aligha kér a tömeg. Arnóczky József (Mezőkovácsháza) kálkodott, illetve mint a fen­tiekből is kitűnik, munkál­kodik. Hitéért, nemzetiségé­ért mindig bátran szót emel, de a dolgos, békességre tö­rekvő román nép iránt is tiszteletadással van. A nagytiszteletű Tőkés László temesvári református lelkész mindenkor az elnyo­más, az erőszakos románosí- tás, a falvak lerombolása el­len küzd. Harcol a népért és a békességért, mint Krisztus alázatos, igaz követője. Saj­nos a nagyváradi református püspökség, amely érdekösz- szefonódásba került a Ceau- sescu-féle korrupt elnyomó, demagóg rendszerrel, inkább gátolta őt, mint elősegítette magasztos, nemes küzdelmé­ben. Ám ő így sincs egyedül. Az egyszerű milliók mellette vannak. Mi, Sarkadon élő erdélyiek örülünk a nagytiszteletű Tő­kés László kiállásának, de féltjük is őt, nagyon' féltjük. Féltjük a meghurcoltatástól, a román politikai rendőrség bribékjeinek vandalizmusá­tól. Ezért ki kell álljunk mel­lette, szót kell emeljünk ér­te, szolidaritást kell vállal­junk vele. Ezt Erdély kilá­tástalan, gúzsba kötött, mi több, pusztulásra ítélt ma­gyar és székely népe is el­várja tőlünk. Felhívok tehát összefogás­ra nagytiszteletű Tőkés László temesvári református lelkész érdekében. Mi Békés megyei magyar és nem ma­gyar lakosok, reformátusok és más egyéb nemes feleke- zetűek, hívők és nem hívők, nők és férfiak egy ember­ként álljunk ki érte. Ne en­gedjük meg, hogy a szemé­lyi kultusz aljas önkényének áldozatává váljon. Az alábbi szöveget tartal­mazó levelet a kanadai To­rontóban adták postára. Szerzője egy volt csabai vas­utas. aki az ’56-os esemé­nyek után nyugatra mene­kült, s immár negyedszáza­da Észak-Amerikában él. Sorait nyílt levélnek szánta, Békéscsaba lakosaihoz és a MÁV békéscsabai dolgozói­hoz. Kísérőlevelében a kö­vetkezőket írja: Tegyünk meg védelmében mindent, amit csak megtehe­tünk. Gyűjtsünk aláírásokat, ír.junk levelet, küldjünk táv­iratot a budapesti román nagykövet és a bukaresti kormány címére. Keressünk kapcsolatot különböző nem­zetközi szervezetekkel, ál­lamférfiakkal, akik védel­„Kettétörték az életemet, nem lettem vasúti tiszt. Emigráns lettem, kétkezi munkás. Sokszor mint taka­rító, segédmunkás vagy az se. De megmaradtam ma­gyarnak. S minden gondo­latom' a haza. A honvágy sokszor bánt. Facsarja szí­vemet. Vágyom a Körös­partra. a Kossuth térre, a főtérre, az állomásra. Talán most már eljön az idő, ami­kor hazamehetek és megpi­mére kelhetnek, szót szól­hatnak e bátor lelkészért. Okvetlenül hallassák szavu­kat a régi és a nem rég ala­kult pártok és szervezetek képviselői Is. Tőkés László temesvári re­formátus lelkésznek nem es­het bántódása! Márkus György henhetek a Szarvasi úti te­metőben. ahol nagyszüleim sírja is van. Most fáradtnak érzem magam, de talán ha csak egy szikráját látom a kibontakozásnak, újult, fia­tal erővel képes lennék fel­venni a harcot megint egy szebb, egy jobb jövőért. Fe­lejtsük el a múltat. Kezd­jünk új életet egy demok­ratikus, de szocialista gon- dolkozású Magyarországon. Vidéken először Kolja és társai Békéscsabán A beteg állat ott feküdt a parton, valahol a Kamcsat- ka-félsziget térségében. Kol­ja Timcsenko idomár meg­találta, meggyógyította, és a fóka úgy hozzánőtt, hogy az­óta együtt lépnek fel a vi­lág nagy cirkuszaiban. A Fővárosi Nagycirkusz másfél éves próbálkozás után tudta megszerezni a Szojuz- goszcirktól Kolja fókaszá­mát, és először idén, április 28-án adott helyt Budapes­ten, a világon egyedülálló műsorszámnak. (Nemrégiben a magyar tv is közvetítette Párizsból). A négy fóka — három nőstény, egy hím -*- augusztus végi sportcsarnok­beli fellépése valóban igazi élményt nyújthat a magas színvonalú cirkuszi látvány­ban ritkán részesülő csabai és Békés megyei közönség­nek. Az állatok a szárazföldön is jól mozognak (bármily hi­hetetlennek tűnik, képesek akár egy teherautóra felug­rani), a humorérzékük kitű­nő, körbesétálnak a manézs szélén, verik a hasukat, míg a társuk küszködik a labdá­val, s karon fogva sétálnak az idomárral. Igen falánkak, egyenként 200 kg halat esz­nek meg naponta. A legér­telmesebb fókafélékhez tar­toznak ; rettenetesen kedve­sek, bohók tudnak lenni — amikor nem dolgoznak. Ha munka közben zavarják őket, akkor azonnal támad­nak. Ennek veszélyességéről csak annyit: harapásuk felér egy tigrismarással. A gazdá­jukhoz viszont nagyon ra­gaszkodnak, Kolja szinte azt csinál velük, amit akar. Mindezeket Kristóf István­tól, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójától és Bede László­tól, a Békéscsabai Sport- csarnok főmunkatársától tudtuk meg, akik azt is el­mondták: a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat és a Bé­késcsabai Sportcsarnok kö­zötti jó együttműködésnek köszönhető, hogy városunk­ban is láthatjuk a fókapará­dét. Ugyanis sem egy város, sem egy utazó cirkusz nem tudna megvenni ilyen szín­vonalú összeállítást. Békés­csabára a budapesti előadás szerkesztett változata jön (az oroszlánokat és a tigri­seket például nem hozzák), s bár kétségtelen, hogy a fő attrakciónak a fókák szerep­lése számít, «tipikus cirkuszi előadásban lehet majd ré­szünk. A Selkovnyikov-bo- hóctrióról — amellett, hogy a szovjet bohócok a legjob­bak közé tartoznak a vilá­gon — annyit érdemes tud­ni: klasszikus, vagyis „pa- sás” bohócok, két műsor­szám között szórakoztatják a publikumot. Érdekesnek ígérkezik a rendkívül csinos NDK-beli Regina légtomász- mutatványa is. S hogy ne csak cirkuszt, hanem varázs­latot is láthassunk, arról a szintén szovjet Kukesz illu­zionista, a bűvész Piszaren- ko és a zsonglőr Borro gon­doskodik majd. , (dányi) Védelmet Tőkés Lászlénak! Kedves Testvéreim! Ennek a levélnek a megírásához az adta az ötletet, hogy mint békéscsabai születésű és az 1956-os forradalom városi forradalmi bizottsági tagja, elérkezettnek látom az időt arra, hogy újra szólhatok félelem- mentesen: Testvéreim! Emlékezzünk! Emlékezzünk 1956-ra! Arra, hogy október 24-én, este tüntetni mentünk a pártház elé és követel­tük, hogy fogadják el a pesti diákok 16 pontját. Ugyanekkor elmentünk a régi, Körös Vidék nyomdába és kézi nyomdán kinyomtattuk a 16 ppntot. Másnap reggel, mint vasúti dolgozó, szolgálatba mentem, s ott tudtam meg, hogy a vasutas laktanya előtt gyűlés lesz, amelyen valaki előadást tart. Az előadó — mint később megtudtam, a megyei párttitkár — a következőket mondta: „Elvtársak, ne higgyetek annak, ami Budapesten történik. A csőcselék akar­ja kezébe venni a hatalmat. El akarják venni tőlünk a szocializmust.” Az egye' mi diákokat és a csejreli dolgozókat tehát cső­csel éknek nevezte. Akkor én — mert ma­gyar vér csorog az ereimben, és mert az a vér magyar szivet mozgat — felálltam és azt mondtam: „Elvtársak! Ez az ember ha­zudik!” (Nem tudtam, hogy ő a megyei párttitkár, bár ha tudtam volna, akkor is azt mondtam és úgy cselekedtem volna, mint ahogy cselekedtem.) Ezt követően fel­olvastam a diákok 16 pontból álló követe­lését. Ekkor ■a vasutasok megválasztottak a forradalmi bizottság tagjának, s később be- küldtek a városi tanácsba is. Még később én képviseltem Békés megyét Miskolcon, ahol a tiszántúli megyék elismerték Nagy Imrét, az ország miniszterelnökének, és alá­vetettük magunkat az ő parancsainak. November 6-án jöttem vissza Miskolcról. Hetedikén reggel a megyei párttitkár elv­társ orosz katonáktól kísérve betört édes­anyám Eötvös utcai lakására, s elvitetett, szerencsére a vasútállomásra, ahonnan az­tán vasutas bajtársaim megszöktettek. No­vember 13-án hagytam el a hazát, és Bur- genlandba érkeztem. Onnan Angliába, majd Kanadába jöttem. Megmaradtam munkás­nak. Magyar szívű munkásnak. Angliában tagja voltam a Szabadságharcosok Világ- szövetségének, de csak kulisszák mögötti tagja. Az is addig, amíg Veres Lajos élt, illetve 1964. decemberéig, amikor is Kana­dába jöttem. Itt névtelen maradtam. Sem azelőtt, sem most semmiféle pártnak nem vagyok tagja. Csak egyetlen „pártnak’ akarok tagja lenni, az a magyarság. Ma­gyarságom soha nem tagadom meg és ma­gyarságomért akarok élni és halni. Tehát most, Nagy Imre és társai rehabilitációja alkalmából és a fentiek ismertetése után. mint a Nagy Imre-adminisztráció volt tag­ja fordulok hozzátok. Mindenek előtt sze­retnék köszönetét mondani azoknak a vas­utas bajtársaknak, akik segítettek meg­szökni az orosz fogságból, amely Isten ke­gyelméből' csak egy délelőtt tartott. Bajtársak! Innen a tengeren túlról, az emigrációból köszönöm segítségteket. Az Isten éltessen sokáig benneteket! Testvé­reim! Kérlek benneteket, hogy ne felejtsé­tek el az ’56-os 16 pontot, hiszen legtöbb része még ma is érvényes és csak annak a szellemében tudtok kibontakozni egy de­mokratikus, szabadabb jövő felé. Válasz- szatok demokratikus gondolkodású, magyar lelkű embereket a vezető szerepre. Olyano­kat, akik mernek magyarok és demokrati­kusak lenni. A jelenlegi megyei és városi tanácsnak azt tanácsolom, hogy a jövőben csak olyanokat válasszanak a tanács élére,' akik elsősorban magyarok, illetve magyar szivűek. Demokratikus gondolkozásúak és igaz emberek! A jelenlegi gazdasági vál­ságból is csak így tudtok kikerülni, ha nem felejtitek el az 1956-os forradalmat és annak 16 pontját. Meg kell hagyni a köz­tulajdonban lévő gyárakat, és üzemeket, a tsz-eket és más nagyvállalatokat. De élükre demokratikus gondolkodású, hozzáértő szakembereket kell állítani, akik tudják, hogyan kell vezetni az üzemeket. Ne az le­gyen a fontos, hogy az illető jó párttag, hanem az, hogy jó szakember. Az üzemek vezetésében nem jó párttagokra, hanem jó szakemberekre van szükség. A párt veze­tésében legyenek azok, akik értenek a po­litikához. Az országnak 18 milliárd dollár adóssága van. Azt ki kell fizetni! Azt az összeget csak a megfelelő szakemberek munkája tudja előteremteni. Serkenteni kell a ma­gánkezdeményezést az iparban, a kereske- 0elem- en, a mezőgazdaságban. A magán­iparos, a magángazda áruját értékesíteni lehet az országos vagy nemzetközi piacon. Versenyképesnek kell lenni. Decentralizál­ni kell a kül- és belkereskedelmet. Meg kell adni a lehetőséget minden gyárnak, üzemnek és tsz-nek, hogy a termékeit úgy adhassa el, ahogy a kereslet kívánja. Igye­kezni kell minőségi árut adni, úgy a bel-, mint a külföldi fogyasztónak. A minőségi árunak nagy kereslete van mindenütt. Nem agyonhajszolással, hanem minőségi munká­val lehet a piacra kerülő árut előállítani. Nem a sztahanovista lelkesedésével, hanem gondos előkészítő és termelő munkával le­het keresett árut termelni. Nem arra kell az erőt használni, hogy sztahanovista-selej- teket, hanem rendes, becsületes munkával, lélekkel gyártott és termelt árut adjunk az országnak és a külföldnek. Nem a külföldi tOKével, hanem a saját magunk erejével kell megszerezni azt, amivel az adósságain­kat kifizetjük. A külföldi segély és kölcsön csak mélyebbre visz az adósságba, s soha nem fogjuk kifizetni, amivel most adósak vagyunk. Nem kell szégyenlősnek lenni! Meg kell mondani, hogy ez a rendszer bű­ne, de ezt sem kell túlzásba vinni. Meg kell szüntetni a korrupciót! Minden­kinek egyformán kell dolgoznia a szebb, demokratikus jövőért. Tanácsolom, hogy be kell hozni a haszonrészesedési rendszert. Például: van egy üzem, ahol az évi jöve­delem ennyi meg ennyi, annak 25 százalé­kát be kell fizetni az országos adóhivatal­ba; negyven százalékot az üze+nbe kell be­fektetni, gépek felújítására használni, nyersanyag-beruházásra? ami megmarad, azt a dolgozók kapják, mindenki egyfor­mán, mint év végi bonuszt. így dolgoznak a kapitalisták is. akkor mi miért nem tu­dunk így gondolkodni? Most. hogy Nagy Imrét és társait végre rehabilitálták, kötelességemnek érzem, hogy szóljak hozzátok. Befejezésül még azt sze­retném mondani, hogy ne feledkezzetek el az erdélyi testvéreinkről sem. Ne felejtsé­tek el, hogy 1956-ban a nagyváradi, kolozs­vári vasutasok nem egyszer kérdezték tő­lem is, meg más bajtársamtól is, hogy jöj­jenek-e segíteni. Ok nem felejtkeztek el rólunk, mi se felejtsük el őket! Az erdé­lyiek a mi véreink. Erdély is magyar föld. Most búcsúzom tőletek, kedves testvéreim. Isten áldjon meg titeket, Isten áldja meg a magyar népet. Wurfer Gyula Levél Torontóból „Dolgozzon mindenki egyformán a szebb, demokratikusabb jövőért”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom