Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

1989. Július 29., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Arcok közelről Fekete János Amatőr festőművész. Most már nyugodt lélekkel írha­tom így, évek vajúdása kel­lett ahhoz, hogy a nem alap­tag (tehát nem hivatásos) festőművészek után (?) kö­vetkező kategóriát, a főisko­lát nem végzett, alaptagsá­got kiharcolni képtelen, ám tehetséges festőket minek is nevezzük? Látható volt, hogy éppen ők azok, akiket leg­kevésbé izgatta ez a hely­zet, festettek, örömüket lel­ték az alkotásban, kiállításo­kon szerepeltek, díjakat kap­tak és a rosszabb májú (ne­tán irigy) másik kategória szépen lenézte őket. Hiába volt a legkézenfekvőbb érv: a kép, nem az döntött. Fekete János a negyedszá­zada alakult (és többszörö­sen kitüntetett), akkor még Fiatal Orosházi Festők Cso­portjában kezdte a pályát, Kerti Károly grafikus és Rajki József szobrászművész kezei alatt. — Szép volt, talán igaz sem volt — mondja a festő —, de hát valóban így tör­tént. Sokan összejöttünk ott, abban az első kis műterem­ben. Rajki Laci. aki szobrász lett, Feldmann Tibi, Dénes Sanyi, meg mások. „Festeni kell!” — éreztem én is, és borzasztó akarat munkált bennem. Tovább tanulni azonban nem volt lehetősé­gem, géplakatos lettem. Így voltak a többiek is, majd­nem mindannyian. Ezek a kezdő évek felejthetetlenek. Dolgoztunk, festettünk, tel­jesnek éreztük az életünket. — Negyedszázad után nincs olyan gondolat, hogy többre is futotta volna? — Van. Ha igazi, mai ér­telemben vett menedzserünk lett volna már a kezdetek­kor, másképpen alakul min­den. Ha valaki, egy ilyen ember azt mondja, most eb­ből vagy abból az orosházi festőből alaptagot csinálunk, mert megérdemli, de kétbal­kezes az ilyen ügyekben. Ha a művésztelepek egy ideig tartó anyagi fedezetén kívül figyelem is társul hozzá. Ha nemcsak egyfajta dekoráció lettünk volna a város arcán különböző alkalmakkor, ha­nem egészen komolyan vet­tek volna bennünket. Ez csak az utóbbi években van így, erre ma itt csak a mű­velődési központ igazgatója képes. Ha ő nincs, nem uta­zunk hétfőn Szlovákiába, Gyetvára, az ottani festők­höz, például. — Nem mondod ki a ne­vét, de hát miért nem? Az érdemet elismerni, nem ér­demtelen. Gonda Gézáról van szó, aki a festők legnagyobb barátja itt. Más. Mit szólsz, ha azt mondom: politika? — Érdekel, csak nehezen emésztem meg ezt a hirte­len változást. Aztán aggaszt is sok minden ebben a hir­telenségben. Most mit mond­jak még? Ha bejövök, ide, a Zombai utcai közös műte­rembe, igyekszem kikapcsol­ni. Ha festek, csak ez a vi­lág van. Meg amit ki akarok fejezni, visszaadni ebből a világból. És ezt már én vá­lasztom meg, ebbe nem szól­hat bele senki. — Kiállítások? — Tavaly decemberben Japánban voltak képeim, idén ősszel pedig itthon, Orosházán, a művelődési központ emeleti galériáján állítom ki a legújabbakat. s. e. Sáróndi József: Valaki úgy fütyül Feleségemnek Miért, hogy a jóságról, oly nehéz írni? Kinevetni könnyű, vagy illetődve sírni. Pedig a jóság: kegyelem, az isteni rész bennünk. Valaki mégis úgy fütyül — a poklot kell szeretnünk. Verasztó Antal: Levélféle Hegyesi János költőhöz Lelkeddel volt tele a tornác, az udvar. Kedves János iBátyám! Szeretet-hátizsákkal léptem át vendégszerető házad küszöbét s elszomorított, hogy ágyat vetett Neked a véletlen baleset s toll helyett, botot nyomott kezedbe. Aggódva kérlek hát, vigyázz magadra! a nehezen összekuporgatott évekre, hogy a kilencvennek hiánytalanul kilegyen minden napja s utána még jó néhány évvel legyen megtetézve életed szekerének saroglyája hadd nyöszörögjön az o szekér! Te úgy sem ülsz rája, jó Pegazusod röpít utána. Füzesgyarmattól—Orosházáig, 1989. július 13. Sass Ervin: Hajónapló l-ső bejegyzés lakatlan a sziget kétségtelen és ia hajó­napló oldalai üresek ebbe még nem írt senki ez volt a tartalék hogy hosszú ki- tazásokon nehogy hiánycikk legyen az ti­res papír >a napi események (győzelmek és veszteségek) feljegyzésére az utókornak vagy az utókörnek melyet tiszteletkörnek is nevezhetnénk a mélybe zuhanás lelőtt amikor (a vízben) lassan lebegve süllyed a jajszó az ének az ima az elmélet és a káromkodás pedig lime itt ez a lakatlan sziget használhatóbb mint száz ember 1 négyzetkilométeren es nincs- szükség élel­miszerboltra sem szolgáltatóházra mert ha csak te és a hajónapló akkor arra kell vigyáznod mindössze hogy el ne kopjon a ceruza és legyen mivel beírni a jelentős eseményeket miközben a hajó a tengerfe­néken lassan oldalra dől miként a fáradt ember vagy a kétségbeesett hogy holnapra már a holnap lesz hiánycikk ezen a szép lakatlan szigeten ahol Fekete János: Lépcsők „...az írott betűből egy tenyérnyi egy fél századra elég...”? Üjból és újból fellobbanó viták tárgya, hogy mennyi politikum férhet az iroda­lomba, mert azt tudjuk, hogy (feladatából következő­en) társadalmi jellegű és történelmi produktum. Hogy más művészeti ágakhoz ha­sonlóan van feltáró, megis­merő és a fennálló megha­ladására irányuló, cselekvő oldala. S azt is érzékeljük, hogy szerepeinek eltolódása mindig összefügg a társada­lom állapotával. Adott kor­szakokban kénytelen hát azt is vállalni, ami normális munkamegosztásnál a tudo­mányra, vagy éppen a poli­tikára tartozik. (1848-ban Petőfit költő-forradalmár­ként emlegették, de később is gyakran előtérbe került a magyar irodalom közéleti tudatossága, a történelmet nemcsak kísérő, de alakítani is kívánó természete.) De az élet értelmezése kényes por­téka. Apró különbség más és más végeredményt hoz­hat. A toliforgatók esetében a hitelesség vagy a morali­tás rovására. Ahogyan Illyés megközelítette: „Helyettesí­teni a gondolatot a stílus­sal? Legfeljebb a magatar­tást! A világszemléletet... Se hit, se remény? Csak stí­lus?” Megvan tehát a sza­vakat a politika szolgálatá­ba állítok és azokkal az életre tanítók közötti kü­lönbség, de a fontos, hogy nem ellentét. Miként — újó­lag Illyés Gyulát idézve ■— „ ... az író és a politikus vi­szonya a haladásban az, ami a menésben a két lábé. Egyik sem mozdulhat a má­sik nélkül. De az egyik min­dig előbb van, mint a má­sik.” Talán sikerült alátámasz­tanom, hogy az író közéle­ti, politikai felelősségtudata a formakészséggel, a szak­mai ismeretekkel ötvözve hoz létre maradandó értékű alkotást. S az is belátható, hogy az irodalom csak ak­kor tudja kifejteni társadal­mi szerepét, ha a maga sa­játosságai szerint bontako­zik ki. Az irodalom a tu­dománnyal, a politikával el­vileg egyenrangú csak mint művészet lehet. Cselekedete a kimondás maga, de vál­toztatni csak a politikai ha­talommal, az emberek ré­vén képes. Tanulságos áttekinteni, ho­gyan gondolkodtak erről a békési tájhoz is kötődő írók, költők. Az 1943-as szárszói találkozón Darvas József egyik felszólalásában azt mondta: „író vagyok, s az igazi író legnagyobb igénye, sőt íróságának mértéke az, hogy mindig az igazságot kutassa és se egyének, se pártok, mozgalmak érzé­kenységére ne legyen tekin­tettel, ha hibát, eltévelye­dést, vagy éppen igazságta­lanságot lát. De — és ez az, amiben már nem tudunk együtt menni Németh Lász­lóval — mégsem vonulunk ki, az író „örök ellenzékisé­gét” mutatva fel útlevél­ként, külön szigetre.” Persze az irodalom műve­lője maga is egy-egy társa­dalomban, s bizonyos mér­tékig ezáltal meghatározot­tan él. így, ha ismeri is az ideális írói magatartást, ne­héz azt elérnie. Az viszont tagadhatatlan, hogy a küz­delem eme (szóval és betű­vel történő) módja segítheti a társadalmi fejlődést. Már Táncsics Mihály is megfo­galmazta „A forradalomról” című munkájában: „A for­radalomhoz szükséges esz­közök: pénz, fegyver, sajtó!” Tudjuk, a költő, az író nem foghat tollat a formula nevében. Azért kell írnia, mert teremteni akar. A ma­ga saját eszközeivel. A tör­ténelmi események, össze­függések ábrázolásával is tá­mogatva vagy éppen elle­nezve a politikai tendenciá­kat. (Ám nem az aktualitá­sok, hanem az általános ér­vényű igazságok függvényé­ben. Egy-egy témát ismétel­ten — akár más megvilá­gításban is — legfeljebb a festők dolgozhatnak fel.) Lapozva régi irodalmunk­ban, furcsa érzésünk lehet: hogyan írhattak bajaikról 150-200 évvel ezelőtt? Vagy a betűk és a valódi fegyve­rek küzdelmei ellenére még mindig ugyanazokkal a hi­bákkal küszködünk? Hisz az egyik, 17. századi pasquillust (gúnyverset) is akárcsak napjainkról fogalmazták vol­na: Bár Darvas 1931-ben írta Móricz Zsigmondhoz a kö­vetkezőket, mégis, mintha ezt is mai törekvéseink ih­lették volna: „Kellene vala­ki, aki összefogná erőink eredőjét, aki indulást adna felgyűlt, de passzív energiá­inknak. Igen: kellenének az új igék, az új érzések egy egységes, rugalmas, életerős magyar program, túl min­den és még szemben is min­den álmagyar pózzal, politi­kai szélhámoskodással.” Ugyanilyen fájó félelmet ébresztget, amit Szabó Pál az egyik, Bíró Jánoshoz címzett levelében leírt: „Po­litikában rendszerint úgy szokott történni, hogy ap­ránként nyirbálják körül az első szép gondolatot, míg azután odavész az egész." Azokban, akik nap mint nap foglalkoznak az iroda­lommal, felvetődik a kérdés, vajon a ma emberei nyúl­nak-e és mikor a könyvek után? Érzik-e az írás mű­vészetének fontosságát, vagy úgy vannak, ahogyan Sinka István csodálatos egyszerű­séggel a Pásztorénekben ki­fejezte: „Kinn a tanyán, / kemény, öreg parasztok ta­nítottak az emberségre: / délben tűznél, / este hold­fényen, / hajnalban harmat­ba lépve: I aztán, hogy az / írott betűből egy tenyér­nyi / egy fél századra elég.” Az irodalom sajátos pro­paganda, de értéke nem függhet kinyilatkoztatott programjától. Általánosabb érvényt ad neki, ha „ ... nem a szenvedélyek zsilipjeinek felnyitásából áll, hanem azok elzárásából.” (Eliot.) S ha sikerül ezt úgy tennie, hogy az olvasó is „belefér­jen” a műbe, hogy saját két­ségemé is választ kap belő­le, hogy érzelmileg felráz­za, akkor teljesítette hivatá­sát. A múltban ugyanúgy, miként napjainkban, ami sok azonosságot mutat az 1840-es évek második felé­vel, amiről Táncsics úgy gondolkodott: ,,E’ kort, mellyben élünk, átalakulás korának nevezgetik, mintha bizony az ember valami se­lyembogárként kukaczból egyszerre bontakoznék ki. Az első ember óta máig örö­kös átalakulás volt, és tart addig, mikor az utolsó em­ber e’ földi pályáról lelép. Azonban néha az átalakulás egy kissé nagyobb zajjal jár.” Tudjuk, hogy időnként már az is nagy eredmény, ha valami képes saját sze­repét betölteni. Ehhez azon­ban az irodalomnak egy­részt nagyfokú önismeretre (lehetőségeinek és korlátái­nak biztos tudatára), más­részt a körülötte lévő való­ság reális szemléletére van szüksége. Mivel minden mű­vészet, úgy az irodalom is az életből származik, ezért létezni is csak olyan arány­ban tud, amilyenben visz- szahat rá. És ez napjaink irodalmára is vonatkozik! Bárdos Zsuzsa „Vigyázz magyar Haza, hátra és előre Tekints, hogy a Nyakad ne akadgyon tőrbe. Vigyázz lépésedre, hogy az igaz utat El ne téveszd, mert ez most sok felé mutat..." Heti mottónk: „Ha itt-amott az elaljasodást, romlottságot s rothadást keserű szavakkal festem: honom imádásábul teszem; mert ily nyavalyák ellen csak a korrozív szert tartom használhatónak. Ha végre hazánkban mindent tökéle­tes!} létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocs- mánnyal rokon, gyűlöletéből származik, s kivált azon középszerű gyűlöletéből, mely hazánk fényét homályo­sba-” SZÉCHENYI ISTVÁN, 1830 Fekete János: Szlovák táj

Next

/
Oldalképek
Tartalom