Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-27 / 175. szám
1989. július 27., csütörtök Étképzés hét szakmára Mi leszek, ha nem vettek fel? Levelet hozott a posta. Hulecz Lacinak címezték Medg.vesegyházára, a feladó pedig a mezőtúri mezőgazdasági főiskola. A fiú izgatottan bontotta fel a borítékot, aztán elszomorodott. Az értesítésben ugyanis azt olvashatta, hogy a felvételi vizsgán nem érte el a szükséges pontszámot, így szeptembertől nem ülhet ismét az iskolapadba. Egy pillanatra elkeseredett, de aztán töprengeni kezdett. Mit fog csinálni, ha eltelik a nyár? Mégsem ülhet otthon a szülei nyakán, várva a következő felvételit, hisz’ nem tett le továbbtanulási szándékáról. Dolgozni kellene; a család is ezt szeretné, meg az a kis pénz sem jönne rosszul. Dolgozni, de mit? Laci egy battonyai szak- középiskolában érettségizett, s tett egyúttal mechanikai műszerész szakvizsgát. — Ebben a szakmában reménytelen az elhelyezkedés, hisz’ telített a „piac” — alkotja meg tapasztalatokon alapuló véleményét, amint hasonlóképpen járt barátjával Békéscsabán, a megyei tanács v. b. munkaügyiszolgálati irodájában üldögél. Ugyanis ide vezetett az útjuk, úgy, mint a megye jó pár idén érettségizett, de elhelyezkedni nem tudó fiataljának. Annus Szilvia Gyuláról jött, s bár ő többszörösen bebiztosította magát — számítva arra, hogy sikertelen lesz felvételije a szegedi tanárképző főiskolára — most mégis bizonytalan. Elfogadja-e a felajánlott, szerződéses . sportegyesületi állást vagy jelentkezzen egy átképző tanfolyamra? Végül az utóbbi mellett dönt, s szorgalmasan töltögeti az adatlapot. Az iroda folyosóján nemcsak fiatalok várakoznak. Jó pár szülő is eljött, hogy felmérje1: milyen lehetőségei vannak az érettségivel útjá- rg engedett csemetéjének? Márpedig ez a bizonyítvány önmagában — ezt mindenki tudja — nagyon keveset ér. Ezért kapnak sokan az alkalmon, és gyorsan beneveznek az iroda által indítandó átképző tanfolyamok egyikére. * Tavaly három, az idén már hét szakmára képezhetik át magukat a középiskolát végzettek, s az igény folyamatosan nő — véli Bagi Lajos átképzési csoportvezető. — Ügy érzem, nekünk korrigálni kell azokat a hibákat, amelyeket a középfokú oktatás elkövet. Tényleges szükségleteket kell felmérnünk, s a .munkaerőpiacon mutatkozó hiányokat igyekszünk pótolni. A megyei vállalatokkal, intézményekkel felvettük a kapcsolatot. Ök jelzik, milyen területen van szükségük munVálságban a közösség A pszichológia: szolgáló tudomány Júniusban pszichológuskamara alakult Budapesten. Or. Bagdy Emőke tanszék- vezető egyetemi tanár, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet vezető pszichológusa a klinikumot, azaz klinikai pszichológiát képviseli, a kamara vezetésében is. Ez az ág az elmúlt húsz évben elsősorban az egészségügy területén épült be a betegellátásba, s itt is a pszichiátrián belül alkalmazták. A torz, Budapest- eentrikus megosztás azt a látszatot keltheti, mintha az elmegyógyászat nyújtaná legfőbb feladatait, noha az elmúlt tíz évben bebizonyosodott. hogy a neurózisellátáson és a pszichoszomatikus betegek gyógyításán kívül, a legnagyobb szükség a pszichológiai szolgálatra a betegségmegelőzésben, az egészségvédelemben és az egészségnevelésben mutatkozik. A feszültséget „ki kell szellőztetni” Dr. Bagdy Emőke így értelmezi és magyarázza a kedvezőtlen változásokat, a társadalmi beilleszkedési zavarok szaporodását. — Sokféle okát sorolhatjuk annak, miért romlott így le az általános egészség, ráadásul kiderült, hogy a városi és falusi lakosság állapota közt lényeges különbség nincs. Számomra mindennapos tapasztalat, hogy a testi-lelki egészséget károsító feszültség elsősorban tehetetlenségben aktivizálódik. Ha az ember úgy érzi. hogy bárhogy igyekszik életcéljait, terveit megvalósítani, folyton akadályokkal találkozik, állandó frusztrációnak van kitéve és csak többletenergiák mozgatása árán képes normális létfeltételeket kiharcolni, akkor ebben a küszködéssel teli életvitelben a szervezete és a lelki épsége „fizeti meg az árát". — Miben látja a megoldást? — A tehetetlenség és hiábavaló küzdelem önmagában akkor nem károsító, ha az embernek módja van személyes lelki nyomása felszabadítására, elégedetlenségeinek nyílt megfogalmazására, feszültségeinek a „kiszellőztetésére”. Olyan szelepre van szüksége, amelyfet megnyithat, és őszintén mondhatja el véleményét, álláspontját, kritikáját, ítéleteit, ebben pedig partnerre, rezonáló, megértő közösségre talál. Mivel hazánkban sokáig kollektív társadalmi elfojtások nyomásában szenvedtünk mindannyian, ami abban is kifejezésre jutott, hogy a személyes vélemény, vagy társadalmi kritika megfogalmazása és kimondása nemkívánt következményekkel járhatott, leszoktunk az őszinte és szabad véleménynyilvánításról. így az egészséges demokratizmus cselekvőképtelen lett. elsorvadt. Hallgatott az egyén, károsodott a közösségi élet. Az érték, eszmények, hitek és meggyőződések elhallgattatásában pedig károsodott egy olyan fontos életfenntartó erő is, mint a jövő reményteli tervezése. Mit tehet a frusztrált ember? — Ha a tehetetlenség és reménytelenség társul az önkifejezés szabadságának korlátozásával — folytatja Bagdy doktornő —, vagy ha az embernek alapvető értékeit. hiteit sértik, korlátoz- » zák. akkor ez biztosan fneg- betegíti. Hogy ez azután konkrétan miben jut kifejezésre. például az élet feladásának szándékában, alkoholba menekülésben. az ügyeskedések és kerülőutas megoldások antiszociális, vagy becstelen keresésében, illetve a fokozott morállal és önkontrollal rendelkező embereknél a tehetetlen harag önpusztító, szervkárosító, az idegrendszert kimerítő következményeiben, ezt az egyéni sajátosságok határozzák meg. — Az alkotó korban levő férfiak keringési betegség okozta halálozása például riasztóan magas (ez a vezető halálok). Helyes volna a rideg statisztikai adatok mögé gondolnunk, hogy negyvenes férfiaink húszéves egzisztenciaépítő - küzdelem után messze nem tartanak ott. ahol szeretnének. Amikor a rizikótényezők kikapcsolásáról szónokolunk, érdemes meggondolni, miért szív el 2 doboz cigarettát valaki naponta, miért fullasztja italba feszültségét esténként, miért „vigasztalja” magát folytonos evéssel? — A leszoktató kampányoknak mégsincs foganatjuk. — Mi mindig el akarunk venni valamit az emberektől. rászólunk: ne egyél, ne igyál, ne dohányozz, de mit adunk, mit kínálunk cserébe? Általános tapasztalat, hogy a rizikófaktorok éppen a társadalmi szempontból legértékesebb, legaktívabb embereknél sűrűsödnek, akik szüntelen cselekvésvággyal és felelősségtudattal élnek, tehát a legnagyobb frusztrációkat szenvedik el. — Mit tehet egy frusztrált ember? — Elmenekülhet, támadhat. vagy passzív tehetetlenségbe szorulva szoronghat. Akinek a gyökerei mélyek, az nem menekül, inkább elszenvedi a károsodást. Az elmúlt évtizedekben mégis sokan megfutamodtak. A támadás következményekkel jár, ezért ezzel kevesen élnek. Marad a nagy többséget érintő pasz- szív. tehetetlen helyzet, amiből az önpusztítás valamilyen formája alakulhat ki: alkoholizálás, öngyilkosság, narkománia. sőt bűnözés. Van-e kiút? — Tényleg nem marad kiút? — Ha kiabálni tudna az ember a passzív tehetetlenségben, akkor megvolna a szabadulás lehetősége. Tudniillik, hogy valaki odafigyel segélykiáltásaira, segít Lehet, hogy újabb, nagy temetésnek nézünk elébe? Holttestén át mégsem zúgó paripák száguldtanak? Mesz- szi, idegen földekből szedik össze porladó csontjait? Régi, bevált legendák után frisseket terem a képzelet? Ki tudja? Petőfi Sándor — nyugtalan nép legizgágább magyarja —, nem nyugszik, és nem is hagy nyugodni bennünket. Dehogy lehet öt holmi kozák lándzsájára felszúrni, mint egy rovargyűjteménybe szánt poszméhet. Izzó csillag, ereiben láva hömpölyög, s ha valahová a vére fröccsen, felperzseli maga körül a földet. Tudós antropológusok, ha kutatják nyomait, vegyék figyelembe, hogy költőnk lába nyomában is lidérces fények lebegnek. Most ugyancsak szükség lesz a tudományra, hiszen felröppent a hír: megtalálták Petőfi földi maradványait. A jelentés szerint Szibériában rejtőztek csontjai, fejfáján Alexander Petrovics felirat volt, s egy magyar—szovjet— amerikai tudóscsoport máris azonosította őt. Jellegzetesen mai történet. Mint ahogy az is jellemző korunkra, 'hogy egy magyar vállalkozó pénzelte a kutatást, s a magyar hatóságok nyomban kételkednek az eredményben. Európai szokás, hogy földbe temetjük halottainkat, s visszajárunk fejfájukhoz. Számomra minden síri üzenetnél sokkal többet mondanak az élők tettei. Régi várak falait nézve elképzelem, hogy amikor követ kőre raktak elődeink, miként gyönyörködtek munká jukban, milyen örömök édesítették napjaikat, mely gondok gyötörték őket. Elmúltak valahányan, de kezük nyomán él emlékükből valami. Pici márcánykockát őrzök zsebemben, egy Róma közelében levő mozaiklap meglazult darabkáját. Elképzelem. hogy rabszolgák faragták míves pontossággal, két évezreden át egy palota parányi része volt, és most az én magángyűjteményemben csak engem figyelmeztet, hány hét a világ. Aki pedig a szellemét hagyta az utókorra, mindig vele lehetünk, gondolataink fogaskerekek módjára egymásba kapcsolódhatnak. Ugyan mit változtat az életművön, ha valakinek a hajából is megőriztek néhány tincset, vagy koponyacsontját kézbe veheti a fürkésző tudomány? Mégis vonzódunk nagyjaink sírjához, erőt gyűjteni. Petőfi Sándor mindig is fájón hiányzott, hiába irta meg költői látomásában a végzetét, amikor a hősökkel közös sírba temetik. A szent világszabadságért óhajtott halni, és lehet, hogy olyan hatalom rabságában sínylődött, amely éppen nem a szabadsággal örvendeztette meg a világot? Petőfi Szibériában? Nem új idea, hiszen mint a népmesék hőseit, a mi Sándorunkat is eljuttatta a képzelet az Óperenciás tengeren is túlra. Mostani felbukkanásának híre valójában azért ébreszt reményeket, mert a magas hivatal azon nyomban konokul tiltakozni kezdett a hír valódisága ellen. És amit nálunk a hivatal gátolni próbál, előbb-utóbb valósággá válik. Mintha az „apparátus” alkalmazottainak minden kezdeményezésre csak egyetlen szavuk lenne: .,nyet”/ Megtanulták, vérükben van, még akkor is, ha a tanítómesterek már hajlamosak volnának az igenlésre is. Ó, dehogy képesek ezek a derék káderek a lelkesedésre, inkább csípőből tüzelnek. Szerintük a helyszínen nem lehet megállapítani, hogy milyen csontokat ástak elő, hazahozni pedig azért tilos, mert nem bizonyos, hogy Petőfi maradványaira< bukkantak. Egyébként is meg kell szerezni a rokonság hozzájárulását... A teremtésit! Csatározás folyik egy gazdag vállalkozó és egy szegény fantáziájú hatalom között. Mivel az efféle harcokban manapság a megszállottak szoktak győzni, bizony elképzelhető, hogy újabb nagy temetésnek nézünk elébe. Talán az is megeshet — Petőfinél semmi sem lehetetlen —, hogy költőnk unja már az egész komédiát, fölpattan halottaiból és elharsogja: Talpra magyar! Másnap pedig a magas hivatal szerényen tudatja, hogy ők kezdeményezték, daloljon már ismét, ha valóban dalAndódy Tibor kaerőre, s ilyen szakmákban indítunk átképzést. Már tavaly nagy sikere volt a középfokú adó- és pénzügyi ügyintéző-tanfolyamnak, melyet az idén is megszervezünk. Sokan érdeklődnek a bankügyintézői képzés iránt,, de legnépszerűbb a külkereskedelmi áruforgalmi ügyintézői tanfolyamunk. Az utóbbinál túlkínálat is jelentkezik. A kórházi gyakorlattal egybekötött szakápolói átképzőre sajnos kevés a jelentkező, pedig igen nagy szüksége lenne rájuk az egészségügynek. Tudunk még vámügyi és élelmiszertartósító szakmákat ajánlani a hozzánk fordulóknak. — Mik a jelentkezés feltételei? — Természetesen éfettségi bizonyítvány. Tesztlapot kell kitölteni a jelentkezőnek, s pszichológus vizsgálja meg alkalmasságukat. Arra mégis csak vigyáznunk kell, hogy egy emberekkel foglalkozó szakmába ne kerüljön például kancsal, hibás beszédű fiú vagy lány ... — Mennyibe kerül az átképzés? — Változóak az árak, hisz van hathetes és tizennyolc hónapos tanfolyamunk is. Nem olcsó, mivel megfelelő előadókat, tankönyveket kell beszerezni, s a hallgatók minimálbért kapnak a tanulás ideje alatt. Az adóügyi tanfolyam költsége például tavaly mintegy másfél millió forint volt. Nem kis pénzről van tehát szó, s ezért is fontos, hogy mindenki a megfelelő munkahelyre kerüljön. Ebben töltenek be fontos és egyre fontosabb, nem csak közvetítő, de kezdeményező szerepet a munkaerő-szolgálati irodák. G. K. és meghallgatja. Csakhogy az önvédelem rengeteg erőt köt le, s emiatt nehezen tudunk a másikra odafigyelni. Ezt meg is tapasztalhattuk az emberi kapcsolatok elsi- városodásában, az érdektelenségben, a közösségi és társadalmi aktivitás elapadásában. De voltaképpen nem okolhatunk senkit ezért, nem követelhetjük a másiktól. hogy figyeljen ránk. segítsen rajtunk, álljon mellénk, amikor látjuk, hogy szinte minden embert személyes életgondjai nyomasztanak. Talán csak azért nem figyelünk a másikra oda, és azért nem segítünk, mert kénytelenek vagyunk a saját bajunkkal foglalkozni. Persze akadnak kivételek, csakhogy ahhoz, hogy valaki személyes gondjain felülemelkedve a másik felé tudjon fordulni, olyan lelki értékrend és szemlélet kell. amelytől áthatva az ember másnak nyújtja azt először, amit maga is szeretne megkapni. Birtoklás — pótcselekvés — Az ember alapvetően teleologikus lény — mondja dr. Bagdy Emőke — tehát csak kitűzött célok felé tud haladni az életben, meghatározott értékek eligazító iránytűivel. Ha a magasabb célok és értékek követésében akadályozott, akkor helyettesítő célokat tűz ki. Ilyen például az anyagi javak gyűjtése, a birtoklási tudatban való kielégülés keresése. Minél akadályozot- tabb a birtoklási tudat kiélése. annál nagyobb erők fordítódnak arra, hogy az ember mégis szerezzen magának valamit, amit a világból a magáénak mondhat. — És az értelmiség sorsa hogyan alakul ön szerint? — Ha valaki szellemi értéket állít a középpontba, feltétlenül szükséges, hogy az alkotó munkának meglegyen a társadalmi, anyagi és erkölcsi elismerése. Különben az alkotó szárnyakat lenyessük. és beszorítjuk az egyént az életgondok mókuskerekébe. így az alkotó kedvű ember egyéni sorsaként csak a depresszió kilátása marad, véleményem szerint. H. J. Aláírás Átmentem az út túlsó oldalára Bartha bácsihoz, mert láttam, hogy rokkantkocsijával igen bajmolódik egy téglatörmelékkel beszórt kapubejárat előtt. — Jó napot! Mit segíthetek? — Á, semmit tanár úr, csak leragadtam ebbe a murvába. Kikecmergek én magam is. — Na, azért — ha már itt vagyok, hadd toljam meg ezt a luxuskocsit! Jót nevetett, aztán ahogy fölegyenesedelt, megkérdezte, hogy „hogy tetszik lenni”, mert ő csak így öregesen és még mindig rokkantán. De hát ezen már az isten se segit. — Hanem nagy panaszom van — folytatta gyorsan, mintha félt volna, hogy elfelejti elmondani, ha én szólalnék meg közben. — Mondja, Bartha bácsi! Féltem előre, hogy valami nagy-nagy társadalmipolitikai, gazdasági gond nyomja a szívét és a vállát, és felkészültem a tőle megszokott szenvedélyes tiltakozásra minden ellen, ami csak van a világon. Ezúttal azonban csalódnom kellett. Nem a szenvedélyességében, hanem a gondja természetében. — Hát én nem tudom megérteni. Gondolja csak el ! — kezdte dohogását. — Mióta maga eljött onnan a könyvtárból, kedves tanár úr (!), nem írhatom alá a nevemet. Teljesen ki van szolgáltatva az ember. Mióta csak az eszemet tudom, mindig aláírhattam, ha valamit átvettem. Most meg csak beütik a dátumot, azt’ mehetek... — Kedves Bartha bácsi! Nem olyan sértő dolog tán ez. Csak egyszerűsíteni akarják a papírmunkát... — Ne akarja nekem megmagyarázni ezt — legyint közbe. — öreg róka vagyok én már. Tudom én, hogyan teszik-veszik az embert, ha már hasznát nem veszik. Pedig az eszivel még használhatna, ha dolgozni már nem képes is ... És legalább azt hagynák, hogy a nevit aláírja ... Na, isten vele, nem traktálom !... Beck Zoltán
