Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
1989, július 15., szombat o köröstAj BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Hamisság, számítás és bundázás nélkül Gondolatok a pazarlásról A gazdasági csőd beláthatatlan politikai következménnyel járna Nyilatkozott Bejczy Sándor, a kisgazdapárt országos igazgatója Én továbbra is a nyilvánosságot hiányolom, a titkolózást kárhoztatom a közéletünkben. Ha énnekem több mint 2 ezer dollár adósságom van — márpedig ennyi esik rám —, amit én soha föl nem vettem, akikor most, legalább utólag engedtessék meg, hogy a véleményem elmondhassam egynémely dologról. A gátőr illetékességével. Minap láttam az egyik csabai áruházban (nem Pesten, ott ennél sokkal különb dolgok léteznek) egy inget, több mint 800 forint állott az árcédulán. Tehát egy nyugdíjas járjon ódivatú rongyokban, ő már nem érdemel új inget, gatyát. De 70 éven felül ingyen utazhat! Nem úgy van az. Adjon a hatalom rendes nyugdíjat, és fizessen mindenki, a nyugdíjas is az utazásért. (Mert ugye, csak úgy hemzsegnek a 70 éven túliak a vonatokon, hajókon, repülőkön, s nem az SZTK-ban ülnek.) Megdolgoztam a tisztességes nyugdíjért, bár sohasem kaptam meg 1948 óta azt a munkabért, amely járt volna. Nézem a várost délelőtt, délután. Ilyen flancot sohasem és sehol sem láttam, mint amilyen most van. Erre pénz kell. Az meg van. Csak nem ott, ahol kéne. 30- 35 százalékkal megemelt áron hozunk forgalomba (hivatalosan) világszínvonalú gyermekruhákat, mert a szépszámú szülők, nagyszülők hajlandók és képesek fizetni ennyit ezekért a cuccokért. (Nők Lapja.) Pazarolunk! Mindennel. Krónikus munkaerőhiány van több helyen évek óta, de a vízfejűvé dagasztott vállalatoknál, intézményeknél lógnak az emberek, unalmukban doktorálnak az apparátusokban, s ők kapják a nagy pénzeket. A lakótelepek népsége elfoglaltság híján iszik, tétlenkedik, mert nincs hol maszekolja a lestrapált biciklijét. Nincs egy árva sufni, fészer, kamra, műhely, ahol az úgynevezett második nyolc óra alatt valami hasznosat csinálhatna, maga és a családja számára. Különben soha és sehol nem volt igaz a háromszor nyolc! A fiatalság züllik, lóg, bűnöz. Nincs foglalkoztatva. Pazarolunk! A meggy, málna, barack a fán rohad; nincs rekesz, nincs szedő, csak „szedd magad” mozgalom van. Mert mi mozgalom nélkül nem vagyunk mozgalmi nemzet. Kicsit több termett ebből-abból, mint máskor, most jól jönne egy kis jégverés, akkor legalább az ÁB fizetne. A sok maszek szedő — ha végre akad — rászabadulván a termő fákra, málnásokra, úgy tönkreteszi, úgy letarolja, hogy néhány éven át nem kell majd „szedd magad!”, meg rekesz, meg ÁB, mert már most biztosítva van a természetes egyensúly. Pazarolunk! Nézze meg csak, kollégám, megyénk egyik vállalatának egyik ügyét. Egy kisszerű, de zsarnoki, korrupt jellem törpe képesség túljárt a vezetés egész csoportjának az eszén. S menynyibe került ez nekünk! Több százezer forintot fizettek ki neki, ő meg ezért a rombolás magját vetette bele az évek óta erózióban sínylődő talajba. Az a mag ott kikelt, még termést is hozott. A jó mag, ha netán kibújt nagynehezen, rövidesen elpusztult. Pazarolunk! Olvasom a hatalom napvilágra került viselt dolgait. Nincs nap, hogy itt-ott ne kerülne sajtóba, rádióba efféle. Magyar Hírlap: Pálfy- dosszié; Rádió: Martfű; Népszava: Csoóri-ügy folytatásban; Szeged: Kiképzett ejtőernyős; Gemenc: Vadász-, halásztársaságok ügyei ; Békéscsaba: Itt nem történt semmi?! — csak az elmúlt héten. Pazarolunk! A Parlament (Leégünk ország-világ előtt) nem tud szavazni, lógnak a képviselők, meg bevásárolnak, vagy tán unják a banánt? (Az idő: pénz! — az angoloknál, mi meg várjuk a kölcsönt, hogy a Bush-ba ne!) Hogy mi van a vállalatoknál, téeszeknél, szövetkezeteknél? Kitűnő gazdálkodás a jelentésekben, de menjen csak ki kollégám, a helyszínekre. Pazarlás ! Anyaggal, emberrel, idővel, pénzzel. Kinek ér meg ugyan egy igazgató, vezér, elnök 60-90 ezer forintot havonta, plusz prémium milliókban? Valakiknek igen, de a millióknak nem! A nyugdíjas gatyája lyukas, vagy nincs is már! A középszerű, tehetségtelen, de jó kapcsolatokkal bíró vezetői had irodája merő fényűzés, a futball csak az ő kedvükért van, minden bundájával együtt. Pazarolunk! Nem múlik el hét, hogy ne hallanánk, ne olvasnánk mr. X-ről, Y-ról, akik valaha csak magyarok voltak — ma magyar származású amerikai képviselők, kutatók, ausztrál üzletemberek, angol vállalkozók, nagyiparosok, svéd tudósok, német, olasz rádiósok, írók, filozófusok. Őket itthonról elűzte a középszerűek maffiája. Máshol meg, a világ gazdagabb tájain: értékes emberek lettek. Fejek. Pazarolunk tehát és tékozlunk. Van miből. Meddig bírjuk még ezt az őrültséget? Ó, azok a külföldi utak. A kiválasztottak számára néhány havi fizetéssel felér a konvertibilitásuk; az állam számára „előnyös üzlet”, „jó dollárkitermelés”. Az útijelentésekben. Pazarolunk! A gyártó cég saját meója a se- lejtről bizonyítja, hogy az első osztályú termék, de 'menjen csak be a Gazdaboltba, mennyi primitív, használhatatlan „szerszámot” lát ott, koltégám. Nem folytatom a sort, unalmas vagyok máris a sorokkal. A vállalat ilyen ügyekről beszélgetve, egyszer a vezéremmel, azt mondja ő nekem: nem állíthat minden ember mellé egy-egy rendőrt. Nem ám! — mondom néki, te azért felelsz, hogy olyan viszonyokat hoztál létre, amely viszonyok között mindez megtörténhet. Hát ez az! Ilyenek a viszonyok az országban. De ezeket a viszonyokat létrehozták! Még egy: visszajelzések mindig és mindenütt voltak, lesznek, de ilyen kompakt tömegben még sohasem követtek el nálunk ilyesmit. Szent László előtt sem, meg a török alatt sem. Pedig ezen időkben ugyancsak krucifix világ járta nálunk! Emlékszem arra, gyerek voltam, hogy mikor anyám nagybátyját a csallóközi falujában bíróvá választották, azonnal a köz dolgai kerültek nála előtérbe, s háttérbe a sajátjai. Kapott is ezért többször a feleségétől (ilyesmit magamról is mondhatok, bár eszem ágában sincs dicsekedni vele). Itt meg az új világ, az emberarcú szocializmus formálása okán, minden régi, évszázados, évezredes etikát kiirtottak. Ami bűn volt azelőtt, most az lett a hőstett, csak azért is : üssünk a kiéri - kális reakción. Ma az osztályfőnöknő adja az óvszert osztálya fiúinak, lányainak meg a korongot, hogy mindnyájan gondtalanul tölthessék a jól megérdemelt szünidőt, s nehogy valami baj legyen. (Nem hinném el, ha nem magam hallom a rádió Családi tükör rovatában.) Mert a szülők bárgyúnk, nem tudnak nevelni. Nem is tudom, mégis hogyan érhetett idáig az emberiség tudása osztályfőnöknők nélkül? Ma a csalás, a lopás, a felelőtlenség mindennapos. Szemrebbenés nélkül sikkaszt jó része azoknak, kinek jó gazda módjára kellene gazdálkodniuk. Valaha (ahol vannak még ilyenek, most is és mindig is) az egyik hívő az Isten iránti tiszteletből tartózkodott a bűnelkövetéstől, a másik pedig azért, mert félt a túr- világi büntetéstől. Az eredmény ugyanaz (bár az utóbbi kevésbé tökéletes magatartás) : kevesebb volt a bűn. Most nincs se Isten, se félelem, hát itt -tartunk, kedves kollégám. (Lásd hozzá : Magyar Hírlap: Gyertyán Ervin és Hegyi Béla beszélgetése.) Jó kis élcsapatot állított össze a szövetségi kapitány: persze nem az a legfőbb bajunk (sőt, nem is baj az), hogy a gének hordozta tulajdonságok között jó is, rossz is volt; tehetség is volt, meg — hogy igen finoman fogalmazzunk —szerényebb képesség is; a béketűrő tulajdonság mellett az arrogancia, a szelídség mellett a brutalitás is ott állt, mint fény mellett az árnyék; még csak az sem, hogy a szellem szabadságának érvényesülését a szolga- lelkűség kísérte, a kompromisszum demokratizmusát az akarnokság végzetes diktatúrája. Hanem az a -tragédiánk, hogy vezetőink olyan viszonyokat kényszerítettek az országra, olyan klímát határoztak itt meg, melyben kitűnően fejlődhetett a gyom, a haszonnövényt elnyomhatta a kemencébe való giz-gaz. Mert nem volt talaj munka, permetezés (pedig a növényvédő állomás jelezte ám a fertőzés veszélyeit!), mert az élősdiek szaporodását korlátozta volna, vagy legalábbis egyforma esélyt biztosított volna az acat és a búza fejlődéséhez. Ennek felismerésekor kezdődik a vezetés. Én továbbra is a nyilvánosság jótékony kontrollját vallom, és a közjó szolgálatában látom a jó terápiát. Hamisság, számítás és bundázás nélkül. Petőcz Károly A közelmúltban a kisgazdapárt mezőkovácsházi szervezete népgyűlést tartott, amelyre eljött és felszólalt Bejczy Sándor, a kisgazdák országos pártigazgatója. Tőle kértünk néhány kérdésre választ. Magáról a következőket mondta: — A kisgazdapártnak 1943 óta vagyok a tagja. A fölszabadulás után lettem a párt országos főpénztárosa. Akkoriban a koalíciós kormány minisztere, dr. Antal József töltötte be az országos pártigazgatói posztot. Az országos nagyválasztmány most engem bízott meg ezzel a feladattal. Mint párt- igazgató, részt veszek az ellenzéki kerékasztal-tárgyalásokon. — Ügy tűnik, hogy a kisgazdapárt egyre magabiztosabbá kezd válni. Békés megyében például elkészült a párt programja a megyei kerékasztal-tárgyalásra. Nem tartanak a visszarendeződéstől? • — A visszarendeződést ke- resztülvihetetlennek tartjuk. Az MSZMP jelenlegi irányzata, a reformszárny megerősödése bizonyos fokig biztosítékot ad arra, hogy ne következzen be a visszarendeződés. Ügy vélem, a közvélemény se tűrné el, hogy a reformok útján haladó nemzet egyik napról a másikra, netán hátra arcot Csináljon. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a visszarendeződés az MSZMP halálát jelentené. Abban viszont biztos vagyok, hogy a visz- szarendeződést kívánók nem akarják tudomásul venni, hogy egy ilyen lépés mg már anakronisztikus lenne. Bízom az MSZMP olyan vezetőiben, akik .tényleg felismerték, hogy a haladásnak egyetlen útja van, a reformok következetes végrehajtása-. Mindez, őszintén mondom, a kisgazdapártot jó érzéssel tölíti el. — Az átmenetet hogyan képzeli el a kisgazdapárt? Milyennek ítéli a gazdasági helyzetet? — A kisgazdapárt átmenetileg nem tudna más megoldást találni, mint a sarkalatos törvényeknek olyan mérvű végrehajtását, amelyek egy konszenzus alapján fognak létrejönni, az MSZMP, vagyis a hatalmon lévő párt és az ellenzéki kerékasztal résztvevői között. À kibontakozás egyetlenegy útja a békés átmenet, és ehhez a kerekasztal minden tagja, így a kisgazdapárt is —■ hagyományait is figyelembe véve — mindenképpen ragaszkodik. Reméljük, hogy az átmenetet politikailag sikerül rendezni. A legnagyobb problémát gazdasági bajaink okozzák. Az MSZMP-nek olyan radikális elképzelést kell belevinni a gazdasági életbe, hogy ez az átmeneti időszak gazdasági vonalán ne okozzon törést. A kormány csomagterve nem biztos, hogy elégséges lesz. Őszintén fel kell tárni a jelenlegi gazdásági helyzetet. Továbbá a külföldnek olyan hozzáállása szükséges szerintem, amely nemcsak a kölcsönök folyósításában, hanem elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a nyugati tőke hatékonyan részt vegyen a magyar gazdaságban. El kell érnünk a piacgazdaságban, hogy termékeink nyugaton vevőre találjanak, s a beígért vám- kedvezmények életbe lépjenek, továbbá a hátrányos megkülönböztetések végérvényesen megszűnjenek. A legnagyobb biztosítékot azonban a magyar nép akarata, munkaszeretete, alkotó tehetsége és -kedve jelenti — beleértve a munkásságot, a parasztságot, az értelmiséget —, hogy túljussunk a nehézségeken, de ehhez természetesen a politikai feltételeket minden téren biztosítani kell. — El tudjuk-e kerülni a nagy inflációt? Van-e erre elgondolása a pártnak? — A nagy infláció elkerülését talán remélni lehet, ha a beígért segítség konkrétan megjelenik a magyar gazdaságban, és ha olyan modern technikát tudunk kapni, hogy termékeink versenyképessé válnak a nyugati piacokon. A nagy infláció végeredményben gazdasági csődöt okoz, s összeomlást jelent, melynek kiszámíthatatlan politikai következményei lehetnek. Minden józan embernek azon kell munkálkodni, hogy ezt elkerüljük. Sokkal takarékosabban, észszerűbben kell gazdálkodnunk, mint most. — Mit remélnek a választásoktól a kisgazdák? — A választások, ameny- nyiben az általunk javasolt időben, tehát kora tavasszal történnek, jó 30 százalékos arányra számítunk és ebben az esetben az ország újjáépítésében hajlandó részt venni a párt egy olyan koalícióban, amely fenntartás nélkül az ország jobbulásán munkálkodik. Hogy ez a koalíció kivel jön létre, pillanatnyilag nem lehet megmondani. Serédi János Rémálom Robinsonról Valami nagyon eltörött az emberekben mai napra. A szövegszökőár hullámai már régen elborítanak mindenféle halandót, és még az is, aki úszni tud ebben, fulladozik olykor. Nem kap levegőt. Jó illatú, friss, .tisat.a levegőt. A szökőár pedig egyre magasabb, már-már a reményszínű fák csúcsa sem létezik ki belőle, mintha nem lenne semmi erő megállítani azt. Felfogni, megszelídíteni, emberivé kultúrálni. Zúg, tombol a szöveg, és letarol minden útjába kerülőt. Rémálom persze, rémálom. Az ember várja, hogy felébred belőle, hogy ez így nem lehet igaz. Aki viszont túl későn ébred, túl ikésőn fedezi fel a szökőár agresszív irányait, az köny- nyen besodródik a nagy magyar szóóceánba, ahol igen sok ám a Bermu- da-háromszög. A pontok és területek, ahol megmagyarázhatatlan erőik pusztítanak, ahol földöntúlivá sötétül minden magyarázat. Ahol a bizonytalanság a bizonyos, ahol a hajós, az utazó, a mostan élő honpolgár nem érti, merre, nem érti, hová? Rémálom, persze, rémálom. Miközben az is igaz, hogy nincsen időnk rémálmokra, hogy le kell küzdeni 1989 emberének a félelmes elfogódottságot, a rémálmokat. Hogy nem engedhet sem a félelemnek, sem a bosz- szúnak, sem az érzékenyen gyermekded ön jelöltségnek, melyben több a romantika, az újmódi kontraszelekció, mint a szövegszökőáron úrrá tehető tiszta erő, igaz akarat, cáfolhatatlan értelem. Olvasom valahol (vagy hallgatom a rádióban), hogy kulturális sivárság települt ránk jó ideje, hogy a sivatag egyre jobban maga alá gyűri a zöldellő pázsitot, a ligeteket, az erdők perzsaszőnyegeit, hogy a „ tiszteld szüléidét!", netán „feljebbvalóidat", és „légy becsületes” mára már sótlan vacsorák az agresszivitás és a tiszteletlenség, a lezüllött közerkölcs asztalán, amelyről még a linóleumvásznat is letépte a balkáni mentalitás, ahol az „állampolgári szintű becsület” a zagyva lakoma legjobb vicce. Robinson jut eszembe, amint szigetén égett emberi csontokat talál, az a Robinson, aki félelmes rémülettel kémleli a látóhatárt, merről érkezhetnek újra lakatlan szigetére az emberevők csapatai, hogy rituális lakomáikat megrendezzék. Arra gondolok, hogy kis országunk (nagy országunk?!) történelmében hányszor és miként érkeztek (önmagunkból is) ilyen rituális emberlakomákra éhes csapatok, hogy hirtelen támadt étvágyukban egymást pusztítva tegyék lakatlanná a földet, ahol pedig ezer éve. Hogy százötven török év kipusztította á fél országot, hogy a nagy, rituális pusztítás közepette még a mi, saját véreink is oda- álltak egymást pusztítani, magyar a magyart. Látszatra csak azért, mert Zápolya-párti vagy Ferdinánd-párti volt a lakoma tárgya, miközben tízezerszám hajtották keleti rabszolgapiacokra az akkor itt élők színe-javát. Jaj ezekért nem hangzott el, meggátolandó ezt ki sem vállalta különösebben, de rabolni a másik vagyonát, göldjét, marháját, becsületét — azt igen! Rémálom persze, rémálom. Az emlékezet őrzi, hogy rémálommá csak idők múlásával enyhülhetett, de talán sohasem tanulsággá, szentenciává: így soha többé! Azzal kezdtem, hogy szövegszökőár hullámzik, süvölt, őrjöng felettünk, és alig vannak kapaszkodóink. De ami van, azt el ne engedjük! De ami lehet, azt keressük és védjük meg igazán. Keressük önmagunkban, az ész útjain, a ráció elengedhetetlen szükségeként. És hittel is végre, hittel abban, hogy mindenféle értékvesztő katasztrófaidő után újra csak beáll az értékek rendje és tisztelete, az íratlan erkölcsi törvények társadalmat szabályozó feltündöklése, melyet úgy is leírhatunk, hogy közösségtisztelet, hogy kulturált ember, hogy elemi életszabályok. ■ Volt idő bizony, hogy nem ezek voltak a fontosak. Jobb későn, mint soha. Sass Ervin
