Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-10 / 108. szám

1989. május 10., szerda Levélváltás a babérkoszorú hiábavaléságárél II múlt iránti szemérmesség eltakarja előlünk a hazát Levelet kaptunk Medgyesegyházáról. Kedves olva­sónk, Pintér Attila gondolatai — úgy érezzük — Idő­szerűek és közérdek] ód és re tarthatnak számot. Ezért vé­leményünkkel együtt az alábbiakban közzétesszük so­rait. Tisztelt Szerkesztőség! Higgyék el, nem csupán a közlési vágy ragadtatott tol­lat a kezembe. Írásom mintegy biztonsági szelepként szol­gál. Felgyülemlett keserűségem, dühöm,^szomorúságom nyi­totta e képzeletbeli szelepet. Zsenge ifjúkoromtól kezdve valahogy elzárkóztam az országos problémáktól, bajoktól. Higgyék el, nem a bölcselkedő okoskodás mondatja velem, de azt hiszem eleddig jól tettem. Ahhoz a bizonyos kor­osztályhoz tartozom, amely talán a legtöbb terhet viszi a hátán. Az idén töltöm 40. évemet. Tépelődöm: vajon, hogyan süllyedt ilyen mélyre az évtizedekkel ezelőtt nagyra hiva­tott szocialista országunk — ismerve tagjainkat, rendsze­rünket. Ügy hiszem, az eddig elért eredményeinket — mert azért voltak szép számmal — nagyon beárnyékolja az utób­bi két esztendő, már-már a kétségbeesésbe hajszoló vezető pártunk a megélhetést mindjobban nehezítő politikája. Azért akadnak — legalábbis számomra — felemelő érzést jelentő lépések is. Csökken honvédelmünk kiadása, kivonul sok szovjet katona. Ne értsenek félre. Elsősorban az üresen hagyott épületekre gondolok. Sok fiatal pár fészke lehetne belőlük, tágas tornatermekké, tantermekké alakíthatnánk át, uram bocsá’, kis többletköltséggel uszodává. Felnövekvő nemzedékünk egészséges fejlődését segíthetnénk elő. Netán anyagi nehézségekbe ütközne? Kérem, hivatkozom nem egy vezető tisztségviselő nyilatkozatára, miszerint: csökkenteni kell a pártapparátusi létszámot. Igen, kellene, de én etekin- tetben mindig ,is pesszimista voltam, vagyok és, hogy le­szek-e, azt a jövő dönti el. Magánszámításaim szerint az országban mintegy 1247 tsz-ben, mint párttitkári fizetés (havi 14 000 forintos átlaggal számolva) több mint 17 mil­lió havi kiadás, egy évre vetítve 200 millió. Szerény véle­ményem szerint mindezt talán nélkülözni lehetne. ^ Nem beszélve a több tízezer főt számláló politikai munkatársról, főmunkatársról. Kérem, válaszolják meg nekem, mit takar­nak ezek a státuszok? Önök egymás közt lehet, hogy mon­dogatják: ez egy megátalkodott revansista. soviniszta stb.... Szó sincs erről. Törvénytisztelő, egyszerű, munkáját végző magyar állampolgár vagyok, kinek eddig nem volt módja szűkre szabott anyagiak miatt szabadidő-programok kö­zött válogatni. Annál inkább válogathattam munkáim közt. a fontossági sorrend szerint. Azt is tudom, egyre inkább távolabb esik (tőlem annak a lehetősége, hgoy egyszer a két gyermekemmel, feleségemmel, mondjuk, egy hétre a Bükk- be nyaralni menjek. A külföldi út? .. . Egyszerűen utópia. Végzem a rámbízott munkát tisztességgel. Az ’56-os eseményekről is egy-két gondolatot. Hétéves fejjel nem volt hozzá sok közöm. Ezzel kapcsolatban azt sem tudom felfogni, mi lehet vezetőink kaméleonpolitiká­jának háttere. Mintha egyik hónapról a másikra színt vál­tanának ebben a témában. Pontosabban fogalmazva: a párt főtitkára amerikai útja során határozottan kijelentette, hogy Nagy Imre hazaáruló volt, tettéért bűnhődött. Gondolko­dom, volt-e kijelentésének alapja. A január 31-i, keddi újságban közölt, népének szánt nyilatkozatából valami egé­szen más dereng. ÎValahol középutat keresve az Amerikában általa kijelentettek és az ugyancsak ebben a számban kö­zölt másik politikai vezető nyilatkozata között. Van itt szá­momra lesújtó főtitkári mondat is. Idézem: „Nem is be­szélve arról, hogy mi sem tudjuk pontosan, milyen is lesz az új rendszer.” Nesze (neked güriző néptömeg, szép pers­pektíva, már ami a jövőt illeti. Felvetődik bennem a kérdés: a mostani vezetők tudják jobban mit, s hogyan, vagy azok a vezetők, kiket ’56-ban kivégeztettek? Nem tudok vála­szolni önmagámnak. Egyrészt a mai vezetők bizonytalan, kételyekkel teli, határozatlan politikája miatt, másrészt én még akkor gyerek voltam. Most, hogy 'megoszthattam gondolataimat, szomorúságo­mat önökkel, számomra megnyugvást okozott. Lehet, eset­leg az önök számára épp az ellenkezőjét váltotta ki? Ké­rem bocsánatukat! Levelemet ne vádiratként kezeljék, pusztán elmélkedtem, nem bántó szándékkal, a nyíltság je­gyében, is hogy e nyíltság megvéd, netán bajba sodor? To­vább tépelődöm. Lapjuk hűséges olvasója, kit most aztán igazán érdekli országa sorsa. Pintér Attila Med gyes egyháza * * * Nincs irigylésre méltó helyzetben Pintér Attila és nem­zedéke. Az ország négy évtizedes történelmének viharos eseményeit jobbára csak történelemkönyvekből és elbeszé­lésekből ismerik. Kétségtelen, történelmileg, pontosabban történettudományilag itt minden el volt rendezve. A mun­kásmozgalmi történetírás szabályai szerint feldolgozva. S aztán mára kiderült — ahogy a párt kezdte lebontani ön­maga monolitikus struktúrárját, teret engedve más, a ko­rábbitól eltérő nézeteknek a párton kívül és belül —. hogy a marxista történelemszemlélet nem is volt igazából marxis­ta. Mivelhogy az én felfogásom szerint a marxista történet- írásnak is objektívnak és tényszerűnek kell lennie. Most itt állunk, negyvenesek és fiatalabbak 1989-ben. a győzelem 41. évében, és rájövünk, rádöbbenünk arra, hogy a győzelem nem is volt igazából győzelem, s a babérkoszo­rú ápolgatása helyett a vereség elkerülésének stratégiáján kell gondolkodnunk. Egy elkényelmesedett, gazdagnak lát­szott. valójában pazaraló világnak öröksége között botla­dozva most azon kell tépelődnünk. hogy mit kell meg­őriznünk. és mit kell elvetnünk. Negyvenéves múltunkat minden részleteiben megtagadni kész világunkban, legyen becsületére mondva Pintér Attilának, hogy talál megőr­zendő és ápolandó örökséget. A téeszpárttitkárok függet- lenítése nyilvánvalóan nem ezek közé tartozik — ezt jog­gal teszi szóvá. Az úgynevezett feketén függetlenített stá­tuszokkal állunk szemben, amelyek fölött az ítéletet a ké­szülő párttörvény fogja kimondani. Csak a tisztesség ked­véért jegyzem meg, hogy pár hónappal ezelőtt egy tsz- párttitkár is felvetette nekem egy beszélgetésben, hogy ké­nyelmetlenül érzi magát feketén függetlenítettként. Korsze­rűtlen és idejét múlt — mondta, és hozzátette, szívesebben lenne titkár társadalmi munkában. Azt hiszem, a jövőben itt csak két rendező elv lehet: annyi függetlenített párt­munkás legyen, amennyi elengedhetetlenül szükséges, és amennyit a pártkölteégvetés élbír. Innentől kezdve a párt- apparátus létszáma már nem lesz társadalmi ügy, a párt­tagokra fog tartozni, azokra, akiknek tagdíjából az ott dol­gozókat fizetik. Ama 1956-os 13 nap eseményedről sokkal nehezebb szólni. Hiszen máig feltáratlan tények, hazai és nemzetközi össze­függések nélküli vagyunk kénytelenek bolyongani a 33 évvel ezelőtti napok eseményeiben. És ítélkezni, véleményt mon­dani * vitákban és baráti beszélgetésekben. Mint ismeretes, az MSZMP KB bizottságot küldött ki közelmúltunk s ben­ne ’56 elemzésére. Az eredmény ismert, így a nagy vihart kiváltó Pozspay-bejelentés is: akkor, október 23-án Ma­gyarországon népfelkelés robbánt ki. A történtek újragon­dolása értelemszerűen felvetette az eseményekben megha­tározó szerepet játszó Nagy Imre személyének átértékelé­sét is. Ami egy kegyeleti aktussal, exhumálásával és jel­zett sírba temetésével kezdődött, peranyagának felülvizs­gálatával folytatódik s meglehet, jogi rehabilitálásával vég­ződik. Az már most látható — akárhogyan is minősíthető az '56-os eseményekben játszott szerepe —, súlyos hiba volt nevének, politikai pályájának és életművének agyonhallga- tása. Nagy Imre kommunista volt és az is maradt halá­láig, s a létező szocializmus megreformálásának nemzetkö­zileg is talán első, meghatározó egyénisége. Okkal mond­hatta — ha hinni lehet a visszaemlékezőknek — az utolsó szó jogán: „Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus szó becsületét a Duna-völgyében: 1953-ban és 1956-ban. Eb­ben először Rákosi, másodszor a Szovjetunió egész hadsere­ge akadályozott meg.” Végleges ítéletet mondani persze csak a fehér foltok teljes feltárása után lehet. Addig ma­rad a tétovaság. az egymásnak ellentmondó nyilatkozat — még a párt főtitkáránál is —. és hát mit tagadjuk, az in­dulatoktól sem mentes visszaemlékezések és kinyilatkozta­tások tömege. Ami egyelőre még háttérbe szorítja a leg­nagyobb kérdést: létre tud-e jönni egy tisztázó és megbo­csátó közmegegyezés 1956 ügyében. Pintér Attila némi félelemmel — bár névvel is vállalva — vetette papírra gondolatait. Olyan emberként, akit — miként írja — „most aztán igazán érdekli országa". Mint kortársa, örömmel olvastam ezt a mondatot, hiszen látom, csak akkor lesz miénk ténylegesen is az ország, akkor vehetjük birtokba igazából a hazát, ha érdekel bennünket a múltja, jelene és jövője. Érdeklődésünket pedig sem sze­mérmesség. sem múlt-tisztelet, sem tapintat el nem takar­hatja. mert akkor a hazát és benne sorsunkat takarjuk el magunk előL Arpási Zoltán Pillanatkép a jubileumi hangversenyről létszám növelésének. Ugyan­akkor a tanári karnak arra is marad ereje, hogy Kon­doroson és Békésszentandrá- son kihelyezett tagozatokon tanítson és növendékeivel zenekari muzsikálással szí­nesítsék Szarvas zenei éle­tét. — Az itteni munka elkö­telezett életek kezdetét segí­tette, miközben zenével szol­gálták az embereket — mon­dotta többek között ünnepi megemlékezésében Vámos László, a megyei tanács mű­velődési osztályának vezető­je. Beszédét követően Kosz- ti Pál, a városi tanács osz­tályvezetője Kiváló Munká­ért kitüntetést adott át az iskola igazgatónőjének és helyettesének, Regős Imre alapító tagnak, aki ma is tanít. Az ünnepi koncert el­ső részében volt növendé­kek, mai zeneművészeti szakiskolai és főiskolai hall­gatók muzsikáltak. A kö­zönség tapssal jelezte, büsz­ke fiaira, lányaira. A szü­netben az alapítás korsza­káról kérdeztük Regős Im­rét — Akkoriban nagyon sok magánnövendékünk volt, hozzám az ötvenes évek ele­jén talán ötvenen is jártak. Arra gondoltunk, jó lenne hivatalos formát adni az it­teni oktatásnak. Gulyás Já­nos, a kultúrház akkori igaz­gatója biztosított helyet. Mozart, Vivaldi, Haydn és más szerzők műveinek rész­leteit hallottuk ezután a ze­neiskola tanáraitól és a vá­rosi kamarazenekartól. Pe- chan Zoltán vezényelt, aki Orosházáról jár át dirigálni a zenekart. Az ünnepi kon­certre eljött és zongorán közreműködött Lang Gusz­táv, az iskola egykori igaz­gatója is. Szép percek vol­tak ... A koncert izgalmai után arról faggattuk az intéz­mény vezetőjét — Debrecze­niné Bakos Erzsébet is köz­reműködött gordonkán —, mit kívánna további munká­jukhoz? — Üj hangszerekre lenne szükségünk és zongorát ok­tató pedagógusra. Sajnos, a kultúrára ma nálunk is, má­sutt is kevesebb jut. Peda­gógus talán jön. Tudom, Szarvas nem igazán vonzó, távol esik a nagyobb telepü­lésektől ... Ünnepi rendez­vénysorozatunkat április 27- én, illetve május 4-én nö­vendék-hangversenyekkel folytatjuk: fellépnek azok, akik a megyei versenyeken helyezéseket értek el, illetve volt tanulóink. Távolabbi terv, hogy iskolánk felvenné Szarvas szülöttének, Chován Kálmánnak nevét; ő nem­zetközi hírű zenepedagógus volt, Erkel Ferenc utódja a Zeneakadémián. Remélem, erre október elsején, a zenei világnapon sor kerül. Sz. M. Kiállítás, hangversenyek Huszonöt éves a szarvasi zeneiskola Szarvas központjában, az egykori tanácsháza épületé­ben működik 1973 óta a ze­neiskola. Az intézmény tör­ténete azonban messzebbre nyúlik. A két világháború közötti időktől az ötvenes évekig magánzeneoktatás folyt a városban. 1953-ban a kultúrházban a magántaná­rok munkaközösséget alakí­tottak, Gazsó György hege­dűt, Regős Imre zongorát és Temmelné Berecz Gabriella ugyancsak zongorát oktató pedagógusok részvételével. Hamarosan Kozák Lajos fú­vóstanár is csatlakozott a munkaközösséghez. 1959-től a békéscsabai Bartók Béla Ze­neiskola szervezetében, an­nak fiókiskolájaként folyik tovább az itteni zenei neve­lés. Minderről az iskola fo­lyosóján látható kiállítás tu­dósít. Fényképek, meghívók sokasága jelzi az intézmény életének egy-egy állomását. A kiállítás megrendezésére és a közelmúltban megtar­tott ünnepségre, majd jubi­leumi koncertre a zeneiskola fennállásának 25. évforduló­ja alkalmából került sor: 1964 óta ugyanis önálló a városban az állami zeneok­tatás. A hangversenyterem zsú­folásig megtelt. Szarvas ze­neszerető közönsége eljött ünnepelni azokkal, akik na­ponta munkálkodnak a zene közWnccsé tételén. — 25 év nem nagy idő egy iskola életében, különö­sen olyan városban, mint Szarvas, ahol nagy múltú oktatási intézmények van­nak — mondta szerényen az ünnepséget megnyitva dr. Debreczeniné Bakos Erzsé­bet, a zeneiskola igazgatója. Az eltelt negyedszázad időben valóban nem sok, ám a zenei nevelés e műhe­lye mégis szép eredménye­ket mondhat magáénak. A 25 év alatt több ezer növen­dék tanult hangszeren ját­szani, köztük olyanok is, akik később hivatásul vá­lasztották a zene művelését. Az iskola jelenlegi tíz főál­lású pedagógusa közül négy egykor itt ismerkedett az alaptokkal. Visszajöttek — nem kis dolog ez, hisz nap­jainkban a tanárhiány a legfőbb akadálya a tanuló­ismerős arcok, nevek a kiállításon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom