Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989. május (i„ szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Erkölcsből elégséges Ma már minden hétre jut bukás, elmarasztalás, felmentés, lemondás. Több éve történtekről derül ki, hogy bár törvénybe nem ütköztek, ám etikai normákat sértenek. Az ügyek egy része elszomorítóén pitiáner. Fogadtatásuk is vegyes. Hiszen a botlásokkal összemérik az érdemeket. Azt, hogy ki, milyen sokat tett a településért, a közösségért; elintézett, éjt nappallá téve fáradozott. Az érdemek valóságosak, a helyi közvélemény megbocsátó. Olykor a lelep- lezők, esetenként a sajtó ellen fordulnak. Ami törvénybe nem ütközik, ami csak az erkölcsi tartástól függ, azzal a jog semmit nem tud kezdeni^ A jog kiskapuin bárki szabadon közlekedhet. Az erkölcsi norma pedig igencsak képlékeny fogalom. Fellazul, mindenekelőtt fellazítja a szükség. Csúszópénz, protekció — bevett szokássá vált nálunk. Valljuk be őszintén: nem azt tekintjük-e élelmes, ügyes embernek, aki megszerzi a hiánycikket, aki va-* ternit, valahol el tud intézni? És már-már dicsfény övezi, ha önzetlenül, ha másokért teszi. Még az is felötlik: a kisebb-nagyobb botlásokat igazságos ellenszolgáltatásként lehetne megszavaztatni. Benne volt a játékszabályokban, hogy bizonyos funkciónak mi a fizetés melletti hozadéka. A játékszabályok szaruinak tehát korrigálásra. A mindmáig érvényesülő szabályok két alappillére: a hiány és az eredményesség igénye. Az utóbbival kezdjük. Akár társadalmi tisztséget, akár gazdasági pozíciót tölt be valaki, eredményt várunk tőle. Az eredményhez elvileg képességek és tisztességes munka szükségeltetik. Legalábbis akkor és ott, amikor és ahol a produktum létrejöttét nem gátolják külső körülmények. Csakhogy gátolják. Gondoljunk csak példának okáért a vállalatok szerződéses fegyelmén^, a szerződések megkötésére. Piaci feltételek határozzák meg? Hát persze. Hiány, esetenként mesterséges hiány jellemzi ezt a piacot — tisztelet a kivételnek —, amelyben az üzleti kapcsolat egyúttal szívességek és viszontszívességek láncolata. Az egymásra utaltak ódzkodnak bármiféle szankciótól, pereskedéstől. Jobb a békesség, a fehér asztal mellett megkötendő újabb és újabb alku. A vállalat így prosperál, a dolgozók is ettől elégedettek. Ha egy vezető mindent, az előírásokat szó szerint értelmezve tett, s kudarcot vallott, megnézhette magát. Nem hiszem, hogy felmérés készült volna róla, pedig tanulságos lehetne, miként is oszlottak meg a települések fejlesztésére szánt közpénzek. Nem a nagy összegek, a központilag elhatározott fejlesztési költségek, hanem a maradványok. Sokszor esett szó dicsérőleg a sajtóban is azokról, akik igazán leleményesen álltak elő egy- egy jó ötlettel, megoldva a pénzosztás gondját. Talpraesett, jó vezetők — állítottuk róluk és nem ok nélkül. Miért ne jutna előbb új iskolához, rendelőhöz és a többihez az, aki a legjobb időben jelentkezik? Nem is a beruházás teljes összegéért, csak kisebb-nagyobb hányadáért. Magára vessen az a település, amelyik kevésbé ötletdús vezetőt választott vagy kapott. És eközben hajlamosak voltunk megfeledkezni arról, hogy ennek az elosztásnak vajmi kevés köze van a szükségletek rangsorolásához, az esélyek egyenlőségéhez. Még akkor is, ha a szerzéshez nem kellett — csakis a körülmények megismerését, a tisztánlátást szolgáló — „terepszemle”. Vadászattal, netán önköltséges helyi termékkel, a vendéglátás csipcsup ajándékaival kiegészítve. Ne áltassuk magunkat, mindez a szemünk láttára történt. Nem tudtunk mindenről, de sok mindenről tudtunk. Mármint mi, helyi lakosok. Közpénzből fiad- zott — a mi javunkra is. Napjainkban valami megváltozott, pontosabban fogalmazva, valami változóban van. A gazdasági-társadalmi radikális átalakulás ezeket a korábban megtűrt, nemegyszer szentesített módszereket nem viseli el. Következésképpen a tegnapi erkölcs legjobb esetben is elégséges osztályzatot kap. A bukottakat mentegetném? Nem, éppen az enkölcsi_ tartásukat mindezek ellenére megőrzők tisztelete miatt sem. Csak elhelyezni próbálom a jellemző részt az egészben. M n Rohanunk a XXL századba lőször csak a legegyszerűbb kérdés hangzott el. Mi történik itt? Aztán egyre súlyosabbak következtek. Az áremelkedésre, az életszínvonal csökkenésére, az eladósodott, a csődbe jutott vállalatokra kerestünk magyarázatot. Elszórt válságjelenségek tarkítják életünket, vagy magával a válsággal állunk szemben? És jött a felkiáltás. Ide jutottunk negyven év után?! Mint hosszú álmukból felocsúdó gyerekek álmélkodva, óvatosan tapogatózva és értetlen szemekkel csodálkoztunk, vagy csodálkozunk még mindig a magyar valóságra. Mert másképp volt beprogramozva a jövőnk. Sima szárnyalásban hittünk. Boldog víziókban ringatóztunk. Aztán hirtelen megpördült velünk az idő. A májusi pártértekezlet megmozgatta a hegyeket. Szárnyára kapott az idő, és hétről hétre növekszik a sebesség. Hová rohanunk, tesszük fel a kérdést. Pótolni mindazt, amit elmulasztottunk. Pótolni egy átfogó reformmal. A kockázat nagy. A felelősség még nagyobb. Mintha egy keskeny pallón kellene átmentenünk magunkat egy szakadék felett. Közben nő az eltökéltségünk, hogy átmegyünk a pallón. Különösen a retorikában hangzatos ez az elszántság. A felelősség mintha kevesebb lenne. Sőt, olykor mintha meg is feledkeznénk róla. Holott erre kellene a hangsúlyt helyezni. Mert egy felelőtlen lépés, egy rossz mozdulat tragikus is lehet. Kezdjük tanulni ezt a felelősséget. Az MSZMP városi, megyei értekezletein éppúgy, mint a Parlamentben és a szerveződő pártokban, s hogy a demokrácia nem lehet parttalan. Ez tartja medrében a vizet, ez óv meg a rombolástól, a termőföldeket a pusztulásától, ez szab irányt a sodrásnak, ez teszi hasznosíthatóvá a folyót. A part! Másképpen szólva a felelősség a családért, a közösségért és az egész népért. Túl kell nőnünk önnön korlátáinkon, hogy így gondolkozhassunk. Népben és nemzetben. Ez a felelősségünk. Most már azt is világosan látjuk, hogy a reformnak kettős követelménye van. Politikai és gazdasági. A politikai reformon már rajta a nyereg. Ügy tűnik, kézben is lehet tartani a lovat, bár a produkció olykor meghökkentő, az irány azonban biztató. Készül az új alkotmány tervezete, lassan körvonalazódik a magyar jogállamiság, néhány hónap múlva a Parlament elé kerül a párttörvény tervezete, legalábbis biztosítéka a plurális demokráciának. Ám a politikai átalakulás csak önmagában véve nagy eredmény, de nem elegendő. Az új politikai modell felé tartó lépés közben, mintha a reálfolyamatok iránti érzékenységünk mérséklődne. Holott figyelmünk gyújtópontjában kell, hogy legyen. Mert még nem gyűrtük le az Európa gazdasági perifériájára való kerülés veszélyét. Sőt, ha a gazdaságot nem sikerül új pályára állítani, számolnunk kell káros következményeivel a politikában is. Tovább csökken az életszínvonal, nő az infláció, s vele együtt az elégedetlenség. Tehát meg kell tenni a reformlépéseket a gazdaságban is. Az iparban éppen úgy, mint a mezőgazdaságban. A kilábaláshoz segítség lehet az importliberalizálás, a mainál jobb bérezés, az egészségesebb ösztönzés. Legfontosabb azonban a piacépítés, s ennek megfelelő szerkezet- váltás. Még mindig a pénzügyi kormányzat szabályoz, noha igaz, hogy 500 szabályzó helyett, ma csak ötven sújtja a vállalatokat. Ez is előrelépés. De semmi esetre sem elegendő. Meg kell szüntetni a nagyüzemek privilegizálását, a lobbizást, s ugyanakkor egy erőteljes antiinflációs politikával, a tulajdon sokszínűségének elismerésével meg kell teremteni a vállalkozási szabadságot. Egyesek azt mondják, már késő, elszoktak a vállalkozástól az emberek, kényelmesek lettünk, legfőbb ok azonban az, hogy nincs rá pénzünk, holott a bécsi bevásárlásokra milliós megtakarítások folynak el a lakosság kezéből. Nincs más megoldás, csak az, hogy vonzóvá kell tenni a vállalkozásokat, s ki kellene alakítani azokat a tulajdonformákat, hogy a megtakarított pénzt érdemes legyen befektetni a termelésbe az egyén és az ország hasznára, gyarapítására egyaránt. Ezek a lépések elodázhatatlanul sürgetőek. H ová rohanunk? Mikor ezt a kérdést feltesszük, tudomásul kell venni azt a tényt, hogy a Nyugaton lezajlott egy ipari-technikai forradalom, melynek mi a legjobb esetben csak passzív szemlélői voltunk. Fel kell zárkóznunk Európához. Karnyújtásnyira van tőlünk a bűvös ezredforduló. Egy kozmikus kor küszöbe, ahol komputerek, mikroprocesszorok, robotgépek, s a biotechnikai megol- dások egész rendszere diktálja a fejlődés ütemét. Mindez magas szellemiséget, újfajta logikát, s fejlett kultúrát és egészen más gondolkodást követel. Hiszen a kozmikus kort ösemberi agyvelővel nem csak hogy megérteni nem lehet, de még elképzelni sem. A magyar reformot úgy kell felfogni, hogy az nem más, mint felkészülés az ezredfordulóra. Ugyanis nem mindegy, hogy a magyarság a népek, nemzetek nagy versenyében milyen felkészültséggel, milyen pozícióban lépi át a XXI. század küszöbét. Serédi János Hol rontottuk el? Békés az ország ötödik leggazdagabb megyéje lehetne! Veszprémmel, Győrrel vagy Egerrel össze sem hasonlítom Békéscsabát, hiszen a festői környezet már önmagában elég egy város szépségéhez. Péccsel, Szegeddel sem, mert ott van egyetem, híresek a történelmi, kulturális hagyományok. De nézzük a közeli Kecskemétet, ahol gimnazista koromban gyakran megfordultam! Emlékszem, az az alföldi település semmivel sem volt különb ennél. S ma? Tessék meggyőződni róla, európai város ! Ügy látszik, tizenöt-húsz év alatt történhetnek csodák. Ha vannak, akik akarják és valóra váltják őket... De mi változott itt, ezen a tájon? Nos, túl sok nem. Csodákról pedig végképp nem beszélhetünk. Jártam- ban-keltemben Békéscsaba utcáin gyakran megdöbbent a városiasság hiánya; valamiféle hangulat, arculat, jellegzetesség után kutatok, amit töbnyire a természeti környezet, az építkezés, az alkotó ember közösen hozhat létre. Máshol. Utazgatva a megyében, egyre mesz- szebb jutok a fővárostól, de még a megyeszékhelytől is: lemaradás, szegénység és alig némi esély a fejlődésre, a felemelkedésre. Legalábbis helyben nem. „Amit hatalom ront meg, az ismét feléledhét, de amit a nemzet könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet.” (Deák Ferenc) Hát örökké így volt? Mindig sereghajtóként álltunk az ország térképén? Vagy valahol. valamikor, valakik elrontottak valamit? Hol és kik? Mi múlott az itteni embereken és mi a felsőbb hatalmon? Ami van, ugye nem végleges? Mondják, hogy a lejtőn lefelé nem lehet megállni. De akad példa, hogy mégis sikerült. Sőt, arra is, hogy az út egyszercsak felfelé ívelt. Akik itt élnek, előbb- utóbb szembesülnek ezekkel a gondokal. S a gyermekeink egyszer majd megkérdezik tőlünk: miért van lényegesen kisebb esélyük a boldogulásra, a diplomaszerzésre. az érvényesülésre, - mint dunántúli kortársaiknak? Sokkal kevesebb esélyük lakásra, kórházi ágyra, telefonra, művelődésre, szórakozásra. Ezzel szemben élvonalban „tündöklünk” képesítés nélküli pedagógusainkkal, közgazdászainkkal, a legmagasabb csecsemőhalandósággal és a legalacsonyabb bérekkel. Itt a legnagyobb a nyugdíjasok aránya és legkisebb a szakképzett fiataloké; elnéptelenedő falvakról, tanyákról és az arzénes ivóvizéről hírhedt ez a vidék. A békéscsabai főiskolai napok keretében dr. Köteles Lajos megrázó előadást tartott Békés megye úttévesz- téséről, a lemaradás történelmi és emberi okairól, esetleges kilátásokról némi előrelépésre. Kiderült: a „múltbéli örökség” bélyegét rásütni a mai állapotokra talán mentség lehet a felelősség alól, de nem célravezető. Ráadásul nem is igaz... ..Kúltúráról mint egy közösség irányított magatartásáról akkor beszélhetünk, ha a természet birtoklása anyagi, erkölcsi és szellemi téren olyan állapotot teremt, mely magasabb és jobb, mint az, melyet az adott természetes viszonyok nyújthatnak ...” (Huizinga) A kiváló mezőgazdasági adottságokra alapozva a kapitalista agrárfejlődés idején a jelentős gabona-, malom- és feldolgozóipar körülbelül az ötödik legfejlettebb megyévé emelte Békést. Ma haldokló falvaiok egyikében-másikában akkor európai színvonalú gazdaság virágzott; 1920 körül az iskolázottságot tekintve negyedik helyen voltunk a mai 17-18-kal szemben. A lemaradás első jelei a két világháború között kezdtek mutatkozni, mivel a fejlődéshez elengedhetetlen összhang természet, társadalom, gazdaság és infrastruktúra között sajnos, hiányzott. A viharsarki parasztság kizsákmányolásával teremtettek ipari tőkét — az ország más vidékein. A Miskolc—Pécs ipari tengely az Alföldet elkerülte. Jóllehet, ezekről az intézkedésekről nem a helyi vezetők tehettek, mint ahogyan abba sem volt beleszólásuk. amikor Gsanád és Bihar elmaradott térségeit csatolták ide 1950-ben. A megye területe háromszorosára nőtt, de nem korszerűsödött sem az egészség- ügyi ellátás, sem az úthálózat. A határ menti területeknek egyébként sem járt segítség, s az utak továbbra is Aradra meg Nagyváradra vezettek, nem Békéscsabára... „A kultúra nagy célja az, hogy törekedjünk megismerni, mi a tökéletesség, és igyekezzünk azt érvényre juttatni" (Matthew Arnold) Igen fájdalmas leszögezni, de történelmi tények bizonyítják, hogy ezen a vidéken „hagyományokra” tekint vissza a kultúra üldözése! A polgárságot, a zsidóságot kiirtották, a szlovák és a német értelmiséget kitelepítették. Az űrt, amit maguk után hagytak, a falvakból a városba áramló tömeg (mezőgazdasági munkások, a társadalom legalsó rétegei, a nincstelenek) természetesen csak mennyiségileg tölthette be. A tragédiát fokozta, hogy a kultúrálatlan, alacsony is- kolázottságú, igénytelen, primitív népből kerültek ki a gazdasági és a politikai vezetők. „A párt megbízta”, „kiemelte” az alkalmatlan egyéneket, miközben nőtt az értelmiségellenesség, a szegénység, az emberek élettere egyre szűkült. Ezrével, tízezrével hagyták el a megyét a szegények, a jobb sorsra vágyók és mindazok, akik máshol remélték boldogulásukat. Hallgatva a végzetes hibáinkról szóló előadást, lapozgatva a döbbenetes jegyzeteimet, a múltban elkövetett bűnök következményeit látom magunk körül még a jelenben is. Középkori lakásviszonyok, elavult kórházak, siralmas utak, csatornák. Tudom, hogy nem épült fel simán a megyei könyvtár. Furcsa módon nem akarta ide mindenki a főiskolát sem. „Nem olyan fontos a színház” — mondják, akik nyilván megfeledkeznek arról, hogy éppen ezek a szellemi műhelyek, ezek a „fix pontok” teszik a várost várossá. S, ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk. a városból egy pillanat ailatt falu lesz . . . „A hatalom birtokának az a hatása, hogy az emberek siketekké és vakokká válnak. Nem látják többé azt, ami az orruk előtt van, és nem hallják, ami a fülükbe harsog.” (M. K. Gandhi) Fejbeverve és értetlenül állok elmúlt idők máig tartó tévedései, hibái, igen, bűnei előtt. A párhuzamok előtt. Azelőtt, hogy a régi döntések következményei mennyire átnyúlnak a mába. Pedig valami megmozdul, elindult az országban. Miért jut ide olyan nehezen, olyan soká? Felmérések, tudományos vizsgálatok, kutatások bizonyítják, hogy természeti adottságainkat tekintve (termőföld, termálvíz, földgáz, kőolaj) az ötödik leggazdagabb megye lehetne a miénk. S ,ha mégsem tartunk ott, ahol kellene, az nyilvánvalóan a tudáson, az oktatáson, a műveltségen, a vezetői rátermettségen múlik. Éppen azon, aminek nincsenek hagyományai ezen a vidéken. Niedzielsky Katalin
