Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-03 / 102. szám
NÉPÚJSÁG 1989, május 3., szerda a szakmákról is a megbecsülésről A szarvasi könyvtárosok és a negyven „Nem tudják az emberek, minek a negyven százaléka.” — Balról jobbra Tímár Ildikó, Petrásné Gyurik Erzsébet, Hadadiné Faragó Erika, Tus jak Lászlóné, Szatur Gézáné és Doma Mária „Nincs rossz dolguk a könyvtárosoknak, tiszta, meleg helyen ülnek egész nap, csak jól kell férjhez menniük” — hallottam néhány évvel ezelőtt. A megállapításban van igazság — könyvtáraink szépek — ám az is kitűnik belőle, a szakma megítélése bizonytalan. — El sem akartuk hinni! — kezdte rögtön Szatur Gé- Izáné, a szarvasi városi könyvtár vezetője, amikor felkerestük az intézmény munkatársait, hogy a köz- művelődési dolgozók negyven százalékos béremelésének itteni visszhangjáról érdeklődjünk. — De a papír megjött, és a saját szemünkkel láthattuk: tényleg igaz! A nagyarányú béremelés alighanem egyedülálló az elmúlt évtizedek munkabér- törfénetében. Mielőtt azonban bárkinek is eszébe jutna sajnálni a közművelődésiektől — népművelők, levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok kapták — hallgassunk meg néhány érintettet. Ismét Szatur Gézáné: —* Pályánknál maradva : megyénk könyvtárosainak keresete az országos, a mienk hosszú évek óta a megyei átlag alatt volt. A soros béremelésen túl rendkívülire sohasem maradt egy fillér sem. Nem egyszer hiányozott több ezer forint ahhoz, hogy szakembereink megkapják a besorolásuknak megfelelő legalacsonyabb fizetést. Az elmúlt évben is az összbér a minimum alatt volt — ez azért érdekes, mert ennek az évnek az átlagkeresetére kaptuk a negyven százalékot... Intézményünkben az emelés után is, 5-15 év gyakorlattal csak 5850—10 350 forintig terjed munkatársaim bruttó bére. Persze a könyvtárosok rendkívül boldogok, mert adósáv és infláció ide vagy oda, valahol a pálya megbecsülését érzik ki az intézkedésből. Megvettem az olvasóknak... ... a Kapu című folyóiratot — mondja el a többiek biztatására szokatlan döntését Doma Mária tájékoztató könyvtáros. — Nagyon keresik az új lapokat; a Reformot a beszerzési keretből sikerült kigazdálkodnunk, a Kaput csak a keresetemből. Mindig kérték, és már nem bírtam tovább ... — Sajnos, 1980 óta semmit nem változott a beszerzési keretünk — szól a könyvtárvezető a gyarapítás hátteréről. — Évente százhúszezer forintot fordíthatunk könyvekre, ötvenháromezer forintot napilapokra és folyóiratokra, ötezer forintot hanglemezkre, az árak azonban alaposan megváltoztak. — Előfordul, hogy az Üj Könyvek című gyarapodási jegyzék áttanulmányozásánál kicsit össze is kapunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Tusjak Lászlóné zenei könyvtáros. — Gondosan kell mérlegelnünk, mert a pénz kevés, a jegyzék pedig egyre gazdagabb; újabban még a magánkiadók könyvei is szerepelnek rajta. Mit tehetünk? Válogatunk, egy példányban vásárolunk (kivéve a gyermekkönyveket), a verseknél (hacsak nem új kötetről van szó) megvárjuk a gyűjteményes kiadást. Persze, ezzel a „politikával” nő a sorbanál- lás, az előjegyzési lista. Az utóbbi időben jelentősen gyarapodott a könyvtár- közi kölcsönzések száma, ami a könyvek iránti fokozott igényt mutatja — mondja még Doma Mária. — Szerencsére a könyvtárak kölcsönös segítségnyújtása lépést tart a változással. — Bizonyára keresettebbek a történelmi témájú könyvek, a helytörténeti dokumentumok .... — Lévén Szarvas iskolaváros, eddig is nagy gondot fordítottunk a társadalomtudományi művek, különösen a filozófiai és szociológiai könyvek gyűjtésére — válaszol a könyvtár vezetője. De való igaz, újabban a történelem vezet. Az elmúlt évben a könyvtár átalakítása során létrehoztunk egy önálló helyiséget a helytörténeti kutatás számára. Minden szabadpolcon van, azonnal hozzájut az érdeklődő. Sajnos, a gyűjteménynek vannak hiányosságai is ... Ezért nagyon örülünk annak, hogy a régi épületekben talált könyveket, újságokat felajánlják nekünk. így jutott el hozzánk többek között Haán Lajos Békés vármegye története című műve. Ügy tudom, ez az egyetlen példány egész Szarvason. Az első szegfű Elismert pálya a könyvtárosoké? Beszélgetőpartnereim szerint a könyvtárlátogatók körében igen. Jó érzés, hogy a „fél város” köszön nekik. Megható, mikor a fóliatulajdonos az első szegfűt nekik hozza. Kedves meglepetés, ha egy-egy volt szarvasi, régi olvasójuk bekukkant hozzájuk. Biztató, hogy egyre többen jönnek információért különböző anyagok megszerzésében kérik a segítségüket. Igaz, a gyakorlat keserűbb, mint amilyen képet az iskola rajzolt. Ám mégis jobb a valóság: könyvet — tudást, műveltséget — adni a másik ember kezébe, nem akármilyen feladat. Hogy bezárt pálya ez? Valóban, aki innen el szeretne menni, nemigen lenne hová. Keresetkiegészítés? Mikor? Alkönyvtár este hatig tart nyitva, okosan beosztva váltaniuk kell egymást, mert a nőket az otthon, a család is várja. — A szükségesség elismerése mellett a pályát csendesség övezi. Nem próbálnak ezen változtatni? — A mi' munkánk nem volt és nem is lehet „hangos” — gondolkodik el Petrásné Gyurik Erzsébet gyermekkönyvtáros. — Teljesítményemet azzal mérhetem le, hogy bizalommal fordulnak-e hozzám, vagy sem. Lehet, valahol mégis rossz az önpropagandánk, mert észrevettük, pályánkról léteznek tévhitek. Bizonyítani látványosan azonban nehéz, mert a könyvtárosságnak, a könyvtárnak nincs közvetlen anyagi haszna. Habár ez így nem egészen igaz ... — Mi történne Szarvason, ha valami folytán megszűnne a közkönyvtár? — Igazából nem tudjuk, hogyan reagálnának az emberek ... De hol és mit olvashatnának akkor a kisnyugdíjasok, a tanulók? Hol kapnának szakirodalmat a továbbtanulók, az önmagukat képzők, a hobbikertészek? Amikor a könyvtár átalakítása miatt bezártunk két hónapra (a parkettát is felszedték), akkor is jöttek. Bebújtunk a polcok közé, és adtuk a könyvet. álmokra nem futja — őszintén: tényleg jól mentek férjhez? — Egyikünknek sincs „gazdag férje” — nevetnek a kérdésen. — De komolyra fordítva a szót: munkánkat, a kollektívát annyira megszerettük, hogy máshová nem kívánkoztunk. Most •kicsit könnyebb lesz törleszteni a részleteket, több mindent megvehetünk, de álmokra továbbra sem futja. A nehéz időkben sokat segített a megyei könyvtár. Szakmailag nem hagytak bennünket magunkra. — Kár is lenne tagadni, igazán jó érzés, hogy munkámból ezentúl megélhetek — mondja végül Tímár Ildikó, a gyermekek könyvtáros nénije. És nincs rossz kedve. Most nincs. Szőke Margit Egy titkos kényszermunkatábor története „Bizom a jövö generációjában” ... mondja Puskás Lajos földműves, volt rab. Majd sorban, illetve egymás végszavaira összevágva emlékezik Sztárai Zoltán író. Nyeste Zoltán mérnök, Kiss Dániel üzletember... és a többi. Minden megszólalás sérült és lelkileg összetört emberek sorsává, külön-kü- lön tragédiákká terebélyesedik ebben a nyomasztó történelmi szöveggyűjteményben. A sértettekkel váltakozva ezúttal a sértők is emlékeznek (vagy nem!). Közülük most többen a Gulyás testvérek emlékezetes, Törvénysértés nélkül című filmjében... Recsk 1950—1953 — egy titkos kényszermunkatábor története. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmje nem véletlenül lett az idei filmszemle főszereplője. Az egyik legmélyebb műtét volt ez, amit mai elevenbe vágó jelenkori történelmünkön filmesek végrehajtottak ... A műtét részben sikeres. Kiboncolt sok fájdalmas gócot, de maradt bent is ... De félre a metaforával! Hiába nőtte be az odaültetett erdő a Csákánykő lejtőjét, mégiscsak napvilágra került, amire a rögök és a rettegést, iszonyt viselő emberek még emlékeznek ... Illetve emlékeznek, vagy nem emlékeznek... vagy nem úgy emlékeznek... Verés, kínzás, totális megalázás. Kocsmai randalírozás, asszonyok megerőszakolása, sírfosztogatás, éhhalál... Volt — nem volt... Ügy volt — nem úgy volt... Nem nehéz eldönteni, kinek higyjünk. Azoknak, akik a dolgozó nép „legádázottabb ellenségeire” vigyáztak, vagy a majd 40 év után is éles emlékezetnek — mert a megkínzott ember nem felejt olyan könnyen, mint a kínzató... ! És a férfiember könnyei ritkán hamisak! A nép „ellenségei” közt bányász is van meg újságíró is, meg üzletember is, meg közgazdász, egyetemi tanár... még olyanról is hallottunk, aki egy svájci vegyi konszern vezetője lett azóta. A „nép barátai” pedig jól megvédték tőlük ezt az országot... Az a bizonyos „ököl”, aminek a neve: védelmi hatóság volt — vagyis hatalom —, a hatalmat védte meg megbízhatóan : a nép ellen... A közkatonák, láthatjuk, szerencsétlen, védtelen és talajta- lan kisemberek voltak, akik a kapaszkodás reményében maguk alá gyűrhettek akárkit... És — láthatjuk — nincs a világon annyi értelem, ami meggyőzhetné őket még ma is, hogy nem az abszolút igazság védelmezői voltak ott Recsken, a Horto- bágynál és másutt. Amíg létezik olyan társadalmi berendezkedés, ami az embereket kiszolgáltatottá teszi, ezek az elemek mindig is készen állnak majd hasonló szolgálatokra... Megértem, bár nehéz magamévá tennem a pappá lett huszártiszt — egykori rab — szeretetgyakorlatát a „megsemmisítő táborokkal” és csatlósaikkal kapcsolatban ... Bámulom azt, aki óriási élménynek, gazdagodásnak látja immár, indulatok nélkül — régi szenvedéseit ... Átérzem a soha meg nem bocsátás indulatát is ... Hánykódnak érzéseim. Nem az én szégyenem, hogy még főiskolás koromban is csak a rézbányászatot jelentette számomra a térképen Recsk. Ez a film viszont hozzásegített egy nagyon vékonyka szelet közelebbi történelem- ismerethez. Szeretném remélni, hogy a nálam fiatalabbak is részesítik magukat ebben a „történelmi leckében”! Annál is inkább, mert mindez inkább dokumentum, mint film. Sajnos, pszichikai adottságainkból eredően ilyen tartalmú folyamatos feldolgozásra kevés ember képes. Egyszerű lett volna két részben és összefogót- ■ tabban adni elő Recsk fájdalmas történetét. Még sajnálatosabb a rendezők riporteri munkájának technikailag is amatőr színvonala. A kérdező igen sokszor az érthetőség küszöbén is alul marad. Ide pedig határozott riporter jelenléte szükségeltetett volna ... Ezzel együtt is kitörölhetetlen marad ez a gyűjtés közös emlékezetünk archívumában. Ha csak az a futó felirat készült volna el belőle, ami a film végén felsorolta azok nevét, akik megnyilatkoztak, már akkor is örök értékű kordokumentum és tett maradt volna ez a válalkozás. Ezeket a neveket most nem soroljuk fel... Mire mennénk vele... ? ! Őrzi őket az immár szélesebb körű emlékezet ... ! — plan — 1985-ben alakult meg megyénkben a Hazafias Népfront kezdeményezésére a cigányügyekkel foglalkozó munkabizottság. A településeken ténykedő aktívák a cigánydolgozókkal, a helyi tanácsokkal karöltve ebben a szervezeti formában igyekeznek segítséget nyújtani a cigány származású rászorult embereknek. A munkabizottság elnöke, Bánfi János oroszlánrészt vállal a tennivalókból. Tótkomlóson sokan ismerik őt, az idegent egykettőre útbaigazítják a helybéliek: — Menjenek csak a Bocskai utcába, ott lakik a Bánfi Jani egy szép, fehérre pucolt új házban. Könnyen megtalálják! A sarkon, a legnagyobb lakóház előtt leparkolunk. Az erkélyen szőke fiatalasszony tereget, Bánfiné. — Jöjjenek beljebb, a férjem itthon van — mondja mosolyogva. A kapuban hűséges eb heves csaholással álljt parancsol a váratlan látogatóknak. Bánfi János siet segítségünkre. A ház ura hellyel kínál a nappaliban, majd nekünk szegezi a kérdést: — Mit is mondhatnék én maguknak? A választ azonban meg sem várja, mesélni kezd: — Tótkomlóson, a Vegyesipari Szövetkezetben kezdtem dolgozni, mint férfiszabó. Jelenleg textilruházati üzemvezető vagyok ugyanitt. Munkatársaim soha nem éreztették velem azt, hogy én cigány vagyok. Mindig tisztességesen, egyetértésben dolgoztunk, és dolgozunk ma is. Nem sokkal azután, hogy a szövetkezethez kerültem, megkérdezték tőlem, felvállalnám-e a cigányok képviseletét. Igent mondtam. — Mivel járt ez a megbízatás? — Nemcsak akkor, de most is azt kell szorgalmazni. hogy a cigányoknak biztosított legyen a megélhetésük. Ezért munkát kell szerezni nekik. Ahhoz viszont, hogy elhelyezkedhessenek, el kell végezniük az általános iskolát, hisz manapság az iskolázatlan ember kerül leghamarabb az utcára. A munkába álló nők gyerekeit pedig el kell helyezni óvodában, bölcsődében. Igen ám, de ezt megértetni minden cigány lakossal nagyon nehéz. — Mégis, hogyan sikerül? — Ráhatással. Ebben a munkában a személyes kapcsolattartás nélkülözhetetlen. Nem kell azt sem bizonygatnom. hogy segélyből képtelenség megélni. — Tótkomlóson 1988-ra megszűnt a cigánytelep ... — Így van. A tanács és az OTP támogatásával lakáshoz jutottak a telepiek. Ismerve a megyei állapotokat, ki merem jelenteni, hogy a komlósi cigánylakosságnak jó képessége van az asszimi- lálódáshoz. A munkában megállják helyüket, nincs közöttük lumpenelem. — A szlovákok befogadják a cigányokat? — Vannak előíétletek. Főleg azokkal szemben, akik rendszertelenül dolgoznak. Ilyen viszont mindenütt akad. — Az év elején megalakult az MDCSZ (Magyarországi Demokratikus Cigányok Szövetsége). Önök, mint megyei fórum — gondolok itt a munkabizottságra —, hogyan kapcsolódnak ehhez a szövetséghez? — Megkértük az irányelveket, a működési szabályzatot és szeretnénk itt, Békés megyében megalakítani a cigányok érdekképviseletével foglalkozó helyi szervetet is. Jelenleg ezen munkálkodunk. — Ehhez a munkájukhoz sok sikert kívánunk! (esete)
