Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-24 / 120. szám
1989. május 24., szerda Tisztség és egzisztencia A sztálini egypártrendszerű hatalmi modellnek szerves része az, hogy a tisztségek „tagsági választásai”, illetve „testületi kinevezései” legtöbbször csak formális események. A valóságban a lényeges személyi kérdésekben, majdnem mindig az adott közigazgatási terület első számú pártpolitikai tisztségviselőjének akarata érvényesül. E gyakorlat pedig szükségszerűen tartalmazza a „tévedések” lehetőségeit. A szubjektivista kiválasztás törvényszerűen magában hordja azt is, hogy a felülről lefelé épülő vezetés fokozataiba nem kevés középszerű káder kerül. A közepes képességű vezető pedig tömegesen szüli a nálánál is alacsonyabb tehetséggel bíró, de annál hatékonyabb tisztségviselőt. . A társadalom haladását szerteágazóan fékező középszerű kádét, ha semmihez se, de egy dologhoz, a saját és hasonszőrű társai védelméhez kiválóan ért. Hatalmával, karrierista érzékével, összeköttetéseivel teszi lehetetlenné — amíg csak teheti — mindazokat, akik igazi képességekkel rendelkeznek. Nem véletlen, hogy forradalmi jellegű erő szükséges a közép- és kisszerű irányítók eltávolítására. E jelenségnek is kifejeződése az MSZMP 1988. május 20—22-i országos értekezlete, amelynek szellemében fogalmazza a Történelmi utunk című tanulmány: „Napjaink kiéleződő politikai, erkölcsi és gazdasági válsága... élesen megvilágította a középszerűség eluralkodásának tényét, és ennek a politikai szerkezettel való összefüggését is.” Az MSZMP 1988. májusi országos értekezletének határozata a Történelmi utunk dokumentum és az azóta történtek segítségével bizonyára sok sikeres lépés valósul meg. A társadalmi és állami szervezetekben az alulról felfelé történő demokratikus választással végre megkezdődik a közép- és kisszerű vezetők menesztése. De e tekintetben is még sok a nyílt, bátor tennivaló. Hiszen a tehetségtelen tegnapi talpnyaló, a területi, intézményi vezető elvtelen dicsőítője igen sokszor ahhoz is kiválóan ért, hogy megjátssza a hozzáértő korszerűt, a pluralizmus bajnokát, a reformista változásokkal való egyetértőt. Ám a pluralista, antisztálinista politikai rendszernek éppen az a'k egyik előrevivő lényege, hogy olyan szinten formálja a társadalmi közéleti érdeklődést, amelynek rostáján előbb-utóbb a közép- és kisszerű élősdiek fennakadnak. Lónyai Sándor Miéri üdvözöltük a cserkészeket? Mint ahogy arról olvashattunk, a kétsopronyi és a békéscsabai cserkészcsapat megalakulásán — meghívottként — jelen voltak az úttörők képviselői is. Az üdvözlő szavak és a jókívánságok után pedig már — a megyei úttörőelnökség kezdeményezésére — sor került a megyében most megszervezett első cserkészcsapat vezetőjének és a megyei úttörőelnöknek a személyes találkozására is. Miért? — tették fel többen a kérdést. Azért, mert a jó szándékkal létrejövő közösséget — civilizált körülmények között — illik üdvözölni, s ha a már meglevő szervezet szándéka is hasonló, akkor együttműködési készségünket is felajánlhatjuk egymásnak — válaszolhatnám. Az úttörőmozgalomban meghatározó értéknek tekintjük — s ez egyre inkább gyakorlattá válik — a mozgalmunkhoz csatlakozás önkéntességét, a működés demokratizmusát, ezen belül a közösségek szabad szerveződését és megválasztását. Értékként tiszteljük az egyén és a közösség autonómiáját, az útkereső gondolkodást és a hasznos cselekvést is. De azt is el tudjuk képzelni, hogy esetleg az előbb említettektől eltérő gyakorlat, családi vagy egyéb motiváció miatt valamelyik gyermek nem ami mozgalmunkhoz kíván csatlakozni. És amiért a kérdésre a sajtó nyilvánosságát kérve válaszolok? Úttörők és cserkészek kinyilvánítottuk, hogy nem tekintjük egymást ellenségnek. Ellenkezőleg. Meghallgatjuk egymás véleményét, ha tudunk, segítünk egymáson, és bizonyos területeken — mint például a sport, turisztika, táborozás, karitatív tevékenység — szívesen együttműködünk. Szervezeteinket olyan eszköznek tartjuk, mely keretében gyermekeinket felkészíthetjük egy em- berközpontúbb, demokratikusabb, színesebb közéleti tevékenységre. Olyan jövőre, ahol a szervezetek teret adnak a másképp gondolkodók cselekvésének, és nem törekszenek tagjaikat egymás ellenségévé nevelni, vagy egymással szembeállítani. Varga Sándor megyei úttörőelnök DélKelet Üj, Békés megyei, közéleti, kuítúrális lap Hétvégétől az utcai árusoknál! Szí nészközérzet 1989. május Végszavak, állomások és elismerések Aki nem jár rendszeresen színházba, annak fel sem tűnik, hogy Tomanek Gábor, már negyedik éve nem a Jókai Színház tagja. A megyének ugyanis változatlanul gyakori vendége; művelődési házak, iskolák hívják fellépni, s láthatóan örömmel tesz eleget ezeknek a kéréseknek. .Hogy miért, az kiderül beszélgetésünkből, mely főleg a színművészt kedvelő közönségnek lehet érdekes. De talán hasznos mindazoknak, akik szívesen időznek el kicsit a művészet és társadalom, pontosabban a mai színészközérzet témánál. — Békéscsabáról Győrbe szerződtünk hárman: Szabó Zsuzsi, Hodu József és én, 1986 őszén már ott kezdtük az évadot. Akkor huszonöt színészből tizennyolc akart innen elmenni, és tizenkettőnek sikerült. Azt hiszem, ez a tény önmagáért beszél, vagyis minden kritikánál többet mond el egy színházról a hangulat és az elszer- ződés; az, ha a társulat háromnegyed része elégedetlen. Éppen az a csapat bomlott fel. amely számos előadással felhívta magára a figyelmet, amelynek sikerült a szekeret kimozdítani a kátyúból, és bebizonyítani, hogy vidéken is létezik jó színház. Az a társulat minőségében, tehetségében túlnőtte azt a vezetést. S azért mentünk el, mert elegünk lett abból, hogy elismerés meg emberséges bánásmód helyett lép- ten-nyomon megaláztak. Elfogyott a türelmünk, az energiánk, felőrlődtek az idegeink... — Győrben más volt a helyzet? Jobb? — Nem. Ugyanezt tapasztaltam. Általános ma Magyarországon, hogy a színházi vezetők monopolhelyzetben vannak, a fehérre akár azt mondhatják, fekete.» Hiába szem- és fültanú a közönség, hiába a színész lelkiismerete, az igazgató és a főrendező mondja meg, hogy ki a tehetséges. Ennek az igazságtalanságnak kelle„Engem az éltet, hogy még mindig hívnak, várnak ide...” Fotó : Fazekas Ferenc ne véget vetni, hogy ne vegyék semmibe a közönséget meg a társulatot. Győrben ráadásul nem ismerik a barátság fogalmát, amit mi innen magunkkal vittünk. Szerettünk együtt dolgozni, összejárni. Viszont nem vettünk részt az ivá- szatban. Az lett a vége, hogy hamar közösítettek bennünket. Vártam, hogy vége legyen az évadnak, s abba akartam hagyni a pályát. Beláttam, fantomok ellen nem lehet küzdeni; s megfogadtam, hogy állami színházhoz többé nem szerződöm ... A színész nem tud védekezni, vádolni pedig végképp nem. Ha valamit szóvá tesz, egyből rásütik a bélyeget: lázadó vagy siránkozó. „Nehéz ember.” Az élet más területein hasonlóak a problémák, csak. nálunk talán fokozottabban érzékelhetők. Mint a bokszmeccsen; s nem elég, hogy az egyik fél kezét lekötik, és úgy kell bokszolnia, hanem még övön alul is ütnek... Elképesztő az is, amit mostanában többfelé tapasztalok: az igazgatóságok tehetségtelen emberekkel bástyázzák magukat körbe. Nyilván azért, hogy saját alkalmatlanságukat leplezzék. Az érem másik oldala az anyagi : egy színházban csak akkor kaphatnak néhányan kirívóan magas pénzeket, ha a többség sokkal kevesebbet keres. A színház olyan, mint a foci: csapatjáték. Ha a gyúró nem jól készíti fel a focistákat, ha az edző nem tud hatásos taktikát kidolgozni, akkor Hiába vannak jó játékosok. Ha nincs összhang, ha nem egymásért és nem az eszméért dolgoznak, akkor elkerülhetetlen a vereség. — Tíz-tizenkét év a pályán. Az állomások Budapest, Pécs, Békéscsaba, Győr, majd újra a főváros, a Jurta Színház. Ott mi volt a baj? — Jó végszó. Apám megkérdezte tőlem, miután Pécsről, majd Békéscsabáról is mennem kellett, hogy nem bennem van-e a baj. Mentségemre csak azt tudtam felhozni, hogy a társulat döntő hányada szerződött el mindkét helyről. Ezen kívül senki sem ellensége önmagának, saját életének, pénzének. Ha valahol jól érzi magát, megbecsülik szakmailag, elégedett anyagilag, onnan nem vágyódik el, akármilyen helyzet van az országban. Ott tartottam, hogy feladom, s akkor hívtak a Jurtához. Maszek színház, gondoltam, nem lehet más célja, mint hogy bejöjjön a közönség, elismerje a szakma, tudniillik ettől függ a léte. Aki figyelte a Jurta sorsát, az előtt világos, csalódtam. — S aki ismeri valameny- nyire a Jurta Színház működését, azt is sejtheti, hogy itt sem Tomanek Gáboron múlott... Zalaegerszeg a következő állomás 1989 januárjától, de szerepek nélkül. Remélhetőleg a jövő évad már szerepekkel. De hová lett a győri fogadalom? — Anyagi okokból kényszerültem rá, hogy megszegjem. Jelen pillanatban nem leányálom a magyar színész élete. Ha nem tudja magára megkeresni a pénzt, más bizony nem tartja el. S talán a remény befolyásolt, mert Zalaegerszegről országos viszonylatban jókat lehet hallani. — Most én kaptam jó végszót. Olyan hírek terjedtek el, hogy két vidéki színház bezárását fontolgatják: állítólag éppen a békéscsabai és a zalaegerszegi színház jött szóba. Elképzelhető egyáltalán, hogy valahol bezárjanak egy színházat? — Elképzelhető, amennyire a vidéki társulatokat ismerem. Ahol a színház nem teljesíti azt a feladatot, amire hivatott, tényleg be kellene zárni... Ahol jó színházat akarnak, ott a közönségnek játszanak, olyan darabokat, amelyekre bejönnek a különböző rétegek, korosztályok. Arra gondolok, hogy nem elrugaszkodott, vad rendezői ötletekre szabják a műsortervet, hanem a közönség érdeklődésére. Azt kell játszani, ami a közönségnek kell, és addig, amíg kell. A legnagyobb tragédia természetesen az lenne, ha egy várostól, megyétől elvennék a színházát, az egyetlen színházát! Ekkora bűnt a közönséggel szemben nem szabad elkövetni. Vagyis a bezárás nem lehet megoldás; a jó színház feltételeit kell megteremteni. — Nem minden színésznek olyan fontos a közönség, nem elsődleges szempont a nézők igénye, érdeklődése, hálája. — őszintén mondom, engem ez éltet. Hogy még mindig hívnak, várnak ide művelődési házakba, iskolákba. Hogy az emberek, a gyerekek örömmel fogadnak. Ez az, amit nem tudnak elvenni a színésztől soha — sem az igazgatók, sem a főrendezők, sem a minisztériumi főfejesek, senki. Ha egy színészben valami megmarad, akkor az a közönség szere- tete. Ami bizonyítja, hogy ez milyen szép pálya (lehetne). Niedzielsky Katalin Zrenjanini randevú I. „Városunk egy magyar fotóriporter szemével.” Mi- lovan Nedeljkov, a hetente kétszer megjelenő „Zrenjanin” című lap főszerkesztője már látogatásunk első napján arra kért minket, készítsünk egy képösszieállítást lapjukba, a náluk szerzett élményekről. Nos, technikai okok miatt, ebből a képösz- szeállításból nem lett semmi. Fotóriporterünk azonban mégsem tétlenkedett a Zren- janinban töltött három nap alatt. Sétáink tapasztalatait itthon, saját lapunkban tesz- szük közkinccsé. Milyen hát Zrenjanin — régi nevén Nagybecskerek ” —. magyar szemmel? Naplemente a Bega partján A Zrenjanini Lapkiadó és Rádiószervezet meghívására érkeztünk, s mint kiderült, két tolmács is segítségünkre van a bemutatkozásban, az ismerkedésben, hiszen a rádió zrenjanini munkatársai, Rézmán Piroska és Belovai Mihály könnyedén fordítják szavainkat és viszont. Belovai Mihály egyébként megérkezésünk pillanatától a búcsúzásig megható gondoskodással vesz körül minket ... Most is, ezen az első beszélgetésen, készséggel fordítja a zrenjanini lap, és a rádió főszerkesztője, Bosko Damjanovic tájékoztatóját munkájukról, életükről, mindennapjaikról. Még alkalmunk nyílik beszélgetésre az ebédnél is — biztatnak —. addig is foglaljuk el szobáinkat a város szívében magasodó reprezentatív szállodában, a Hotel Vojvodinában. És a bőséges ebéd után — a szerb konyháról még szólunk —, rövid városnézésre indulunk. Kőrútunkat a múzeumban kezdjük. A gazdag régészeti, néprajzi, történelmi és művészettörténeti gyűjteményből e sorok íróját — nem véletlenül — a néprajzi anyag ragadta meg leginkább, hiszen az e vidéken élő nemzetiségek •— a magyaroké is — pompás népviseletét, jellegzetes berendezési tárgyait őrzik itt, s tárják a látogatók elé. És tetszett az az időszaki fotó- kiállítás is. amely a mai Zrenjanin életét mutatja be. A múzeum csendes hűvöséből ismét a nyüzsgő utcára lépünk. Lassan sétálunk a Szabadság téren levő úgynevezett Kis Képtár felé, közben elgyönyörködünk a régi városközpont és a környező utcák barokk, klasszicista, neoreneszánsz, és szecessziós házaiban. Sokat áldoznak itt az épületek eredeti szépségükben való visszaállítására, állapítjuk meg, mire a Kis Képtár bejáratához érünk. A Tosa Jovanovic Népszínház földszintjén kapott otthont a helyi képzőművészek e kiállítóterme, ahol nem csak gyönyörködni, de vásárolni is tudunk — ha akarunk — képzőművészeti alkotásokból.
