Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

O

1989. április 2., vasárnap

NÉPÚJSÁG

Viharsarok anno 1944—45

Kiva kapitány — immár alezredesi rangban — Hattonya felszabadulásának 40. évfordulóján

„JÓ RUHÁT, LÁBBELIT... VIGYENEK MAGUKKAL!”

1944 nyarára a Vörös Hadsereg — sorozatos győzelmek után — a németek által megszállt Magyar- ország határainak közvetlen közelébe érkezett. Az I. magyar hadsereg júliusi lengyelországi súlyos veresége után a Kárpátokba vonult vissza, s a Horthv-rendszer akkori katonapolitikájának megfelelően védelemre rendezkedett be. A magyar katonai erők — mintegy félmillió — zöme a Kárpátok természetes védelmi vonalában helyezkedett el, a szovjet hadsereg feltartóztatására.

A szovjet hadsereg váratlan közelsége nagy riadalmat, pánikhangulatot és fejvesztettséget keltett Békés megye politikai és közigazgatási vezetői körében.

„Felhívom az összes vendéglőDorogi néni kukoricatörés közben pillantotta meg a felderítők szekerét

söket és korcsmárosokat, hogy üzletüket haladéktalanul zárják be. További intézkedésig mindennemű szeszes ital kiszolgálása tilos! Az összes röfös és rövidáru kereskedők további intézkedésig üzletüket tartsák zárva. Élelmiszerüzletek feltétlenül nyitva tartandók...’’ — rendelkezett Gyula polgármestere, a város közvetlen hadműveleti területté válásakor. Megkezdődött az általános mozgósítás, bár a bevonulok számára a honvédségi szervek még a legelemibb hadfelszerelést sem tudták biztosítani: „A bevonulok figyelmeztetendök, hogy jó ruhát, lábbelit, takarót, evőeszközöket, valamint kettő napi útravalón kívül még két napi útravalót vigyenek magukkal... Minden csoport vigyen magával létszámának megfelelő üstöt, vagy kondért főzés céljából.”

SZEKÉREN JÖTTEK A FELDERlTÖK

Dorogi Radojáék tanyája a magyar—román határnál, a Pécskai út mellett állott. Dorogiék éppen kukoricát törtek, amikor egy lovas szekér közeledtére lettek figyelmesek. Három idegen, messziről jött fiatalember ült a kocsin, onnan köszöntek, oroszul, aztán

megkérdezték: „German jeszty?”. Dorogi bácsi jól beszélte a három katona anyanyelvét, hamar megnyugtatta őket: a németek már elmentek a vidékről, de azért vigyázzanak, Battonya határában aknát rejtettek el az úton, kerüljék el, jó messzire. A 2. Ukrán Front 18. harckocsizó hadtestének felderítői, Kiva kapitány vezetésével megköszönték a jótanácsot, és elindultak Battonya irányába. Am mindhiába volt a figyelmeztető szó; egyikük, a 38 éves Dmit- rij Trofimovics Bojko aknazárra futott — holttestének maradványait a közeli fákról szedték le. Másikuk Orosházánál esett el, közülük csak Kiva hadnagy élte túl a világégést; a felszabadulás után többször is ellátogatott Battonyára — legutóbb 1984-ben, a település felszabadulásának 40. évfordulójára. Akkor még megtalálták azt a régi kutat a falu határában, amelyből szomjukat oltották '44- ben, Dorogiék házát viszont már elnyelte az enyészet...

KÜLÜGYMINISZTER :

A BÉKÉSCSABAI

DR. GYÖNGYÖSI JANOS

1944. december 2-án, Szegeden létrejött a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, az öt demokratikus párt és a szakszervezetek részvételével. Ezután Debrecenben összeült egy koalíciós előkészítő bizottság — tagjai sorában volt megyénkből Gyöngyösi János —, amely elfogadta, hogy december 21-én kezdje meg munkáját az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Békés megye 44 megválasztott képviselővel volt jelen a nemzetgyűlésben, közöttük Orosháza és Békéscsaba delegálta a legtöbb küldöttet, hiszen ez a két város adta a vidéken a munkás- és demokratikus mozgalmak legerősebb tömegbázisát és vezetőinek legnagyobb részét. A megyénkben megválasztott képviselők közül az Ideiglenes Nemzeti Kormányban Gábor József kommunista képviselő kapta a kereskedelmügvi tárcát, S. Szabó Ferenc földművelésügyi államtitkár, dr. Gyöngyösi János pedig külügyminiszter lett. A békéscsabai illetőségű Gyöngyösi János később jeles feladatot látott el a diplomáciai életben — aláírásával a magyar állam törvényei közé iktatták az 1945. január 20- án, Moszkvában kötött fegyverszüneti egyezményt; neve mellett a másik oldalon, a Szövetséges Szocialista Szovjetköztársaságok, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok kormányainak meghatalmazásából Voro- silov névjegye áll.

SOK igénylő, kevés föld

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-én történelmi jelentőségű rendeletet fogadott el a földreformról; szövege a végrehajtásához szükséges nyomtatványokkal, falragaszokkal együtt március 20-án érkezett Békés megyébe. Áprilisban a megye mai területén mintegy 50 ezer aprár- proletár és szegényparaszt jelentkezett a földigénylő bizottságoknál, kevés kivétellel egyértelmű jogosultként.

A kiosztás 1945 májusában többek között Békésen is lezárult. Júniusig a 2 ezer 580 jogos igénylőből csak 757 kapott földét. A kimaradt igénylők és a Központi Földigénylő Bizottság közötti éles ellentétek állandósultak. „Sok az igénylő, kevés a kiosztásra kerülő

tefület. Egymást marják, rágalmazzák minden hold földért... akár gyorsan, akár lassan végeztünk valamit, egyformán megrágalmaztak mindannyiónkat... Mindenki bírál” — olvashatjuk a bizottság keserű hangú jelentésében.

Az igénybe vehető területek zömének 1945-ös, tavaszi kimérésével, a nagybirtokrendszer szétzúzásával az újgazdákra, az őket vezető kommunistákra és szövetségeseikre várt a kezükbe adott földön a termelés, a munka folytatása, a juttatás megvédése. A korábbi uradalmi cselédek legtöbbje lebontásra, vagy lakás céljára különféle épületeket kapott. A kastélyokat, gazdatiszti lakokat, cselédházakat, istállókat lebontva, házat, tanyát építettek.

A nagy erőfeszítéseket végül is siker koronázta: biztosították a viharsarki föld, köztük a kiosztott földek túlnyomó részének megmunkálását, s ha nehezen is, de megteremtették egy teljesen új korszak alapjait Békés megyében.

A moszkvai fegyverszüneti egyezmény törvénybe iktatását külügyminiszterként a békéscsabai dr. Gyöngyösi János írta alá

(Archív felvételiek)

Ilyen is van!

Murphy törvénykönyvének magyar kiadásában a 64. oldalon található „Ross törvénye”, mely így szól : „Sose hangoztasd előre, mennyire fontos a mondanivalód!"

Például az, hogy aggasztó jelek figyelmeztetik a társadalmat (úgy az egészet): nyugdíjas állampolgártársaink kényszerükben lopnak. Egyre többen és egyre többet. A témakörben szakemberek mondják: régebben (1-2 éve) főként italt és kávét emeltek el szegény öregek, mainap- ság viszont már tejet, tejfölt, csomagolt virslit, sajtot, vajat... mert nincs vacsorájuk, vagy reggelijük. (És ebédjük?) Mert nem főzhet szegény öreganyám (miért lett pejoratív így mondani, valamikor megtisztelőén szép volt!) naponta (?) húsoscsontból vagy csirkelábból levest, netán pörköltet... Bizony, bizony, roppant lyukas az a „szociális védőháló”... Beesik rajta a hideg eső. Meg a.baj, meg a szomorúság, meg a nélkülözés. Pedig egyik sem jó tanácsadó. Egyik sem arra ösztökél, hogy „de szép az élet”. Egyik sem ír sem örömódát, sem örömcsasztuskát. Miközben ez a két és fél millió ember potenciális választó. Lesz. Ha majd ...

Kérem, ítéljék meg. hivatkoznom kel- lett-e Ross törvényére?

* * *

Orosházával úgy vagyok, hogy a szülővárosom, tehát mondhatok róla bármit, magamat is szidom, ha szidnom kell. Érte haragudva, érte perlekedve, érte morgolódva. Persze, az fáj a legjobban, hogy sokszor van okom rá, és pörsenéseimre nem találok választ. Gyógyírt még kevésbé.

Mondják, volt egy vezetési korszak, amikor a városközpontba épített benzinkút volt a címer. A város azonban túlélte a baklövéseket. Alakult az arculata, szépült. Az ember örülni kezd: az értelem, az okosság és szakszerűség mégis diadalt arat. Aztán észreveszi, hogy csak részben. Hogy gondolkozásban nagyon is kisváros még ez az Orosháza. A pártértekezleten mondták: „Olyanokra is szükség van, akik a várost szépen építik”. Hát ez az, itt a bökkenő. Mert nem építik szépen.

Kossuth utca, szemben a művelődési központtal. Hatalmas, új lakóház, egy része nem is tudom, hány emeletes. Fényes üzletsor alul és bokatörős, hepehupás, köves, rendezetlen járda, és járdán túli terület előtte. A város szívében! Mozdatla- nul évek óta! Méltatlan.

Más. Szökőkút (???!) az Árpád kertben Pásztor János Magyar sors című szobra előtt. Hősök szobrának is nevezik, és valamikor, sok évtizede a város legszebb, gyöngykavicsos tere volt itt. Ma a szobor mögött a fentebb említett vezetési korszak emlékműve, egy nyilvános vécé, előtte a szörnyű szökőkút (víz nélkül) és össze-vissza deformálódott fémkorongjaival. Ide az volt kiírva egykor, bukszusok- ból: „Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar”. Most lenne igazán érvényes! Odaírni.

* * *

Borzasztó, de még mindig Orosháza! Monori tanyák inkább, de hát az is Orosháza. Egy enyhe útkanyar két oldala, ahol még „üzemel” egy bolt, ott áll bezárva egy malom (a monoriak büszkesége volt egykoron!), meg kitört ablakokkal, ro- gyadozás előtti stádiumban egy volt iskola, emléktáblával! Az épület évek óta a senki földje (habár gazdája csak van), és (emlékszem) az orosházi festők is kérték: adná nekik a város (nem adta) közös műteremnek, majd rendbe hozzák, csinálnak vele és belőle valamit. Már csak a nevezetessége miatt is, hiszen itt tanított a harmincas években Bakó József, a költő-forradalmár, ez a népét rajongva szerető ember. Állítottak is emléktáblát a hálás tanítványok, ráírva a következőket: „A város alapításának 225. évfordulóján hálás emlékezéssel az iskola volt tanítóira. Monor, 1969. május hó. Az iskola volt tanulói."

Nem tudom, látják-e, ők, az emléktáb- la-állítók: mire vitte az egykori iskola? Ott, szem előtt, az enyhe útkanyarban?

Legalább az emléktáblát vegyük le, javaslom.

* * *

Emléktábla. Nyolc márványtáblát áldoztunk (evidéki honpolgárok) kilenc, 1849 augusztusában Gyulán raboskodó honvéd- tábornokoknak, aradi vértanúnak. Abra- hám György múzeumbarát, Élésker-igaz- gató, Kiss Ernő emléktáblájának avatója jelentette a Népújság március 30-i, csütörtöki számában: egy nappal az avatás után ellopták a Leiningen Károly tábornok emlékét megtisztelő koszorút, Kiss Ernő tábornok koszorújáról pedig letépték a nemzetiszínű szalagot.

Kihagy a szív, levegő után kapdos a tüdő. Igaz-e a Himnusz? „Megbűnhődte már e nép!...” Sass Ervin

Steimetz kapitány munkatársa volt

Történelmi emlékképek

A második világháború időben egyre távolabb kerül tőlünk, a történelem akkori viharában résztvevők száma is csökken. Vannak még élő tanúk, mint Roczkó Próka, Steimetz Miklós százados — a történelemkönyvből Steimetz kapitányként ismerjük —, a tragikus parlamenter egykori munkatársa, aki napjainkban töltötte be hetvenedik életévét, s Battonyán él.

— Két nevem is van: az egyháznál a pap Prókának keresztelt. a tanácsnál Györgyként jegyeztek az anyakönyvbe — kezdi kedélyeskedve a szerb nemzetiségű tsz-nyugdíjas. Korát meghazudtoló fürgeséggel mozog az alacsony, szikár, szemüveges férfi, pedig megjárta a poklok poklát.

— Számomra 1940. decem- ben 2-án, a bevonulással kezdődött a háború, amikor is itt. Battonyán. a 31-es határvadász zászlóaljnál magamra húztam a bakaruhát, s már a következő tavaszon részt is vettünk a Délvidék megszállásában, Zenta térségében, rendfenrtartó szerepet töltöttünk be egészen ’42 nyaráig. Ekkor visszarendeltek Battonyára. őszre viszont Karcagra vezényeltek géppuskás kiképzésre, és utána nyomban vittek is a frontra. Ukrajnában. a brjanszki erdőszélen ástuk be magunkat. 15 hónapig voltunk ott. két kemény telet húztunk ki. Vasútvonalat őriztünk a II. Magyar Hadsereghez beosztva, ezenkívül a „Dongó” elnevezésű német párcélvonaton adtunk szolgálatot. ’44 tavaszán aztán kéthónapos pihenésre hátravontak. De nem örülhettünk sokáig, mert május derekán újra, immár másodszor visszavittek a frontra.

Az első bevetésnél leléptem, egyedül. Sok veszteség után századunk visszavonult,

én meg ottmaradtam hasalva a rozstáblában, az éjszakát is ott töltöttem. Haza pedig jött a hír, hogy meghaltam. Miért maradtam ott?

Roczkó György — ma

Nem akartam én sem hős lenni, sem gyávának látszani. Egyszerűen elég volt mindenből, meguntam. Más volt a propaganda, és más a valóság. Elég volt a németekből, ők mindent megkaptak, mi meg nélkülöztünk.

— Hol tanult meg oroszul?

— A szerb hasonlít az oroszra, aztán a fronton. Szóval, amikor fogságba estem, azonnal kihallgattak. Megkérdezték tőlem : dönt- sem el, hogy fogolytáborba megyek, vagy átallok a szovjet hadseregbe, ahol adnak feladatot. Az utóbbit választottam. Beosztottak felderítőnek, az 56. hadsereg 317- es hadosztály, 571-es ezredébe Kartoskov őrnagy parancsnoksága alá. Most már a szovjet hadsereggel jöttem Magyarország felé. Hazai földre érve átvezényeltek a hadosztálytörzsbe, a .politikai különítménybe, melynek Muszatov gárdaezredes volt a parancsnoka. Itt ténykedett már Illés Béla és Vas* Zoltán. Illés Béla vezette a frontújság magyar nyelvű szerkesztőségét. A propagandaosztály éjszaka rádióval és gramofonnal ment ki a frontvonalak közé, s szólította fel a magyar és német csapatokat: tegyék le a fegyvert, álljanak át, ne harcoljanak tovább. ’44 augusztus elején érkezett hozzájuk Steimetz Miklós, akkor már a szovjet hadsereg századosaként. s ettől kezdve együtt voltak, együtt dolgoztak.

— Magyarországra ’44. október elején az uzsoki szoroson át jöttünk. A Kárpátokban a frontújságból tudtam meg: Makó és Battonya felszabadult, de akkor azt írták, hogy szétlőtték, a földdel tették egyenlővé. Beregszásznál léptünk a Tiszántúlra. Tiszalöknél keltünk át a folyón, boroshordókból összeácsolt pontonhídon, majd Jászapátiban pihentünk egy hetet. Utána Nagy- káta irányába vonultunk, miközben megtámadtak bennünket a német repülők, két gépet lelőttünk. Az egyik pilóta katapultált, s őt Steimetz hallgatta ki. November végén értünk Vecsésre, miközben a harcok megálltak. Pontosan nem tudtuk először, csak sejtettük, hogy valamire készül a szovjet parancsnokság.

A hangszórókat éjjel be kellett vinni a két front közé, ott kellett azokat telepíteniük. Aztán egy-két napra, külön-külön elvezényelték őket, a korábbiaknál másabb munkákat is kaptak. Hogy ki, hol volt. és mit csinált, arról ott nem beszéltek, mert idő sem volt rá, s aztán nem tartozott a másikra. De ekkor már szinte biztosak voltak a feladat-