Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-22 / 94. szám

1989. április 22., szombat ■IgHílUkftM flz állóvíz nem szereti a kavicsot Csak akkor, ha külföldön rábólintanak? Szemfenékvizsgálat „Mint röptűkben meglőtt madarak hullanak a számról a szavak.. ." Égtünk s elégtünk rettenetek között. Mindezt persze ma látom így. ilyen kérlel­hetetlen és. engesztelhetetlen emlékezéssel, megtapasztalással. Bár megbocsátó bölcses­séggel, sztoikusán szemlélhetném közel hat évtizedemet, de nincs irgalom, csak valami hideg közöny. Nem félek már- a fenyegetésektől sem, kővé dermedt ben­nem a lélek. Ilyen volt, ennyi volt, és las­san elég lesz belőle végérvényesen. Már nemigen rejtezik „áhítat a szavak mélyén, ha szólni kezd a lélek, e rejtelem”. „Nem csalódok senkiben, mert nem hiszek sen­kinek” — cseng vissza a keserű megálla­pítás egykori kenyerespajtásom szájából, akivel egyazon úton indultunk el megke­resni a iegkisebb fiáknak kijáró király­lányt és fele-királyságot: nincs többé ha­tározott cél, csak a ködlő út végtelenje: a hamuban sült pogácsa elfogyott, és nem leltük meg azt az álomországot, ame*lyet a kíméletlen szigorú Úristen papjai he­lyett más istenség csalárd prófétái ígértek mániákusan. Nemrég találkoztam vele is­mét ... Egy úton indultunk, aztán egy ke- resztútnál elváltak ösvényeink, évtizedeken keresztül alig találkoztunk, s ha igen is. úgy méregettük egymásban az emberséget; ő bőrkabátot viselt sokáig, aztán fene tud­ja milyen mundérokat még, én a Szó szol­gálatába szegődtem, s kölcsönösen gyanú­sakká váltunk egymás számára. Az örege­dés hozott össze (?!) újra bennünket, vagy talán a kínos felismerés, hogy dőre ko­runk omlatag Bábel tornyának kiégetett tégláivá váltunk?! Ma is felrémlik még a képe, pedig nem ő volt személyesen, de én őt láttam akkor is, amikor — még fiatal és hites voltam! — első fiam első karácso­nyán ott toporgott a kis sötét utcán ab­lakom alatt, s én elszántsággal vegyes ko- miszsággal és kegyetlenséggel nyitottam ki egv gyors mozdulattal szobánk ablakát, nyújtottam felé tálcán a forró teát. Hideg éjszaka volt... Mégsem fogadta el a for­ró italt... „Elfeledve és megtörötten ballagnak napjaim mögöttem .. Éltünk s elégtünk hihetetlen gyorsan. S ha valamit keserűen felrovok sorsomnak: az oktalanságom. Nem azt szégyellem, hogy szegény maradtam: azt hogy a hamis pró­féták meggazdagodtak az én naivitásomon. És, hogy most újra találkozva az egykori kenyerespajtással, meg kell tudnom, ő nem csalódott, mert sohasem hitt senki­nek. Tudom pedig, hogy mindez öncsala- tás: ő is pontosan tudja, hogy áldozata az ethitetésnek csakhogy egy több évtizedes tévhit szolgálójaként második természeté­vé vált kitörölhetetlenül a résen-levés. és érthetetlenné, idegenné számára az, aki megpróbált emberként talpon maradni. Igv lettünk idegenek, akik egykor egy fészek­aljból vétettünk; valójában soha nem ta­lálkozhatunk többé igazán, valami elrom­lott közöttünk végérvényesen. Ugyanaz a szó mást jelent fülünkben, pedig „a forrás sérthetetlen, érdemes hozzá visszatérni. A folyó sáros lehet, de a forrás tiszta ma­rad ...” — olvasom egv új ifjúsági folyó­iratban. a szegedi Mérték-ben. Nem tu­dom. vitázzam-e a forrás sérthetetlen vol­tával. inkább elhiszem, mert így szeretném én is hinni, hiszen csak így van remény­ség arra, hogy újra lehet kezdeni azt, amit rosszul csináltunk, hogy meg lehet men­teni a szavak, fogalmak, eszmék becsüle­tét. De ehhez vissza kell térni a forrás­hoz! Nem a tévedéseket kell visszaerőltet­ni hamis piedesztálukra, amint ezt sokan szándékolják. Meg lehet kísérelni, de a tör­ténelem tanúsága szerint a restaurációk sem hosszú életűek, sem tisztességesek nem voltak soha. A tiszta forráshoz való visz- szatérés új embereket vár. Tiszta embere­ket. akik tisztelik a tiszta eszméket, akiket még „Gyötörtek égő s ködlö lázak ...”, ám megszállottságuk nem megaiománián alapszik, hanem az emberség győzelmének hitén. Semmilyen szómágia nem segít persze, de amennyi veszélyt hord önmagában az érzelmi túlfűtöttség, ugyanannyit a letar­gia is. Egyetlen archimedesi pontja lehet jelenünknek a pozitív elmozduláshoz: az eredethez, a tiszta forrásokhoz való vissza­térés. Ez pedig az egyetemes emberi kul­túra kincseinek, eredményeinek az újra magunkévá tétele, vagy egyáltalán: ma­gunkévá tétele. Vissza kell térnünk, vagy végre el kell jutnunk Európába, mert ez az egyetlen közeg, amelyben jövőnket meg­találhatjuk. S európaivá tevésünknek min­den záloga megvan történelmi múltunk­ban. s az elmúlt évtizedek történelméből is meg kell tartanunk azt, ami progresszív volt. Bölcsesség szükségeltetik ennek felmé­réséhez és önmérséklet mindenkitől. Ne várja tőlem Wenckheim vagy Weiss Mannfréd, hogy bármikor is azonosulha­tok velük, de ne várja az az egykori „ke- nyerespajtás” sem,* akit a történelem mesz- sze sodort az én erkölcseimtől, cselekede­teimtől. élet- és viselkedésformámtól. Én sem várom el egvikőjüktől sem. mert kü­lönbözünk egymástól, és (amint már ír­tam e minirovatkában máskor is) erre min­denkinek joga van. Azonossá gyúrni az embereket mindig a totalitárius rendsze­reknek állt csak érdekében, s aki nem tudja elviselni a különbözőségeket, nem lehet csak szavakban reformer vagy de­mokrata. És még egyetlen óriási tévedésről hadd szóljak egy-két szót. Közhely, hogy a kor nem érdem, nem bűn. csak állapot. Mint ahogy a demokrácia gyakorlására való készség sem kor kérdése, hanem az em­ber belső tartalmaié! Demokrata csak az lehet, aki belül szabad (újra ismétlem ma­gam!), s szabad ember csak az lehet, aki mások szabadságát is tiszteletben tudja tartani. Jó lemlékszem egv fiatalemberre, aki versben „hódolt” egykori főnökének, aki ezt akkor is némi undorral fogadta, és soha nem hozta nyilvánosságra, pedig mód­jában lett volna. Miért tette?! Ki kérte arra. hogy udvaroljon?! A KOR parancsa volt? Ez nem menti az udvaroncot! Nem írt mindenki üdvözlő verseket, nem kul­logott mindenki a főnöke után, akár a pu­li .. . A megalázkodás gyűlöletes minden for­mában. korban és életkorban. A szolgálat és a szolgaság ellentétes fogalmak: ide megalázni nem engedi magát, csak, aki nem alkalmas a szabadságra, aki gyenge. S in­nen már csak egy lépés, hogy az „erősek" jogot formáljanak újra a gyámkodásra, s ha erre gondolok, ,.ezeréves düh szorítja torkom ... nem! én szabad leszek!"- ph-y ­Mégiscsak adódik úgy, hogy csevegünk. Habár rit­kaság, mert vagy időnk nincs, vagy energiánk erre. Rázga József (húsz napja Erkel-díjas, átvette), a bé­késcsabai zeneművészeti szakközépiskola és a zeneis­kola igazgatója, karnagy, olaszországi élményeit mesé­li. Az Európa-nagydíjasok arezzói hangversenyét egy kora áprilisi napon, mely es­te kilenctől éjfélig tartott a Petrarca Színházban, ahol a csabai lányokon kívül még három kórus énekel: egy koppenhágai, egy vilniusi és egy trieszti, mindhárom úgy­nevezett „akadémiai” (zene- akadémiai növendékekből alakított) együttes. Koppen­hága vitte el a nagydíjat, meséli, „de igazi, nagy tap­sot, amikor átvettük a rész­vétel emlékplakettjét, a vil­niusi kórus és mi kaptunk”. — Mondd csak, hogy van ez: az utóbbi években sorra nyeritek a nagy, jegyzett nemzetközi kórusversenye­ket (az angliai Llangollen- ben négy első hely, tavaly szintén). Arezzóban a nagy­díj (nem akármi!), itthon pe­dig csak csurran-cseppen az elismerés. Jókor mondom persze, hiszen az Erkel-díj nagy díj, de (emlékszem) külföldön már ismert kórus volt a csabai, itthon, a szü- kebb hazában még fanyalog­tak . . . — Magyar módi. mondhat­nám. Ha valaki sikeres, egy­ből sok az ellendrukkere. Ezt lépten-nyomon tapasz­taltam, most már nem ér­dekel. Én tudok örülni a mások sikerének, azt hittem, ezzel mindenki így van. — Az Erkel-díjnak bizo­nyára mégis sokan örülnek, és gratulálnak neked. — így van, halomnyi táv­iratot, levelet, telefont kap­tam. Csak egy helyről nem, amit vártam pedig. — Emlékszel? Irtunk egy­szer egy interjút, és abban (négy-öt éve) szóba került, hogy amikor ide jöttél, Bu­dapestről Békéscsabára, vol­tak, akik azt mondták (per­sze, nem a szemedbe): „Mit akar itt ez a pesti?" — Így volt. Hogy miért? Hogy mi ez? Vannak, akik mások sikereit egyszerűen nem tudják elviselni. Ha­mar megkaptam én is az el­ső kudarcot. Kórust alakí­tottam zeneiskolás gyere­kekből. Letiltották. Hogy az általános iskolás énekkarok tagjaiból ne szervezzek ze­neiskolai kórust. Tehát nem a zene, a zenei műveltség terjesztése, hanem a presz­tízs. — Most azt akartam mon­dani, hogy ez a múlt. Le­het, de nem biztos. De utaz­zunk vissza Olaszországba. Arezzo, és?... — Volt egy szíves meghí­vásunk Bresciába. Ott az egyik egyházi iskolában és a székesegyházban hangver­senyeztünk. Ha nem vagyok ott, nem hiszem: a temp­lomban felállva ünnepeltek bennünket! Szívszorító él­mény volt. Aztán a kirándu­lások a Garda tóhoz, sze- retetből, vendéglátói figyel­mességből ... Éjfélkor in­dultunk vissza Bresciából, autóbusszal, Magyarország­ra. Előtte még bejártuk a várost, búcsúztunk tőle. A főtéren, egy árkádsor alatt, ki tudja, hogyan, énekelni kezdtünk. Már nyolc óra múlt, a sétálók körbeálltak bennünket, és áhítattal hall­gatták a csabai lányokat. Vé­gigénekeltük az egész arez­zói programot. Aztán a szé­kesegyház lépcsőjén folytat­tuk, a tömeg jött velünk. Ott, a rögtönzött hangver­seny után kaptunk meghí­vást egy karácsony előtti, adventi hangversenyre, és a helyi televízió egyik veze­tője is közölte: felvételt ké­szít velünk decemberben. — Ügy tudom, erre az arezzói hangversenyre is „magánúton" kaptatok meg­hívást. Meg a többire is. Llangollenben például „hi­vatalosannem ti képvisel­tétek Magyarországot, hanem egy esztergomi kórus, amely — a ti 4 első helyetekkel szemben — mindössze egy dijat szerzett. Ez hogy van? — Felemás az öröm, az Erkel-díj is. Egyáltalán, hogy megkaptam, és, hogy a kórus munkáját elisme­rik, ehhez az kellett, hogy külföldön versenyeket nyer­jünk. Addig, amíg nem így van, az itthoni munka alap­„Tavaly, Arezzóban, hétszer mondták, hogy békéscsabai Bartók leánykar ...” ján az életben nem küldtek volna ki bennünket. Nem is küldtek, csak hozzájárultak. Az értékeket csak akkor is­merik el, ha külföldön több­ször is rábólintanak. — Tény, ugye, hogy ez a csabai leánykórus elért egy bizonyos magas szintet. Ez azonban nem elég, ehhez még kell a szerencse, egy kapcsolat, egy véletlen, hogy ezt külföldön tudjátok bizo­nyítani. — Debrecenben 1984-ben, a nemzetközi kórustalálko­zón első díjat nyertünk, semmi. Még az 1986-os Llangolleni verseny után is csak csend következett. — Ezzel azt is mondod, hogy lehet még Magyaror­szágon öt-tiz-tizenöt vagy még több kiváló kórus, de nincs szerencséjük, sem kül­földi (magán) kapcsolatuk, és nem is tudnak róluk sem­mit? — Igen. Ez így van. — Szomorú. Hihetetlen. — Pedig így van, újra mondom. Ha nincs (magán-) kapcsolat, ha nem futunk fel külföldön a képzeletbeli ranglistán: semmi. A Kóru­sok Országos Tanácsa (pél­dául) a tavalyi, szintén arez­zói versenyre megint csak nem minket küldött ki, ha­nem a kaposvári zenei ál­talános iskola gyermekkarát. Ok egy díjat hoztak, mi pe­dig hatot és a nagydíjat. Hangsúlyozom: mi meghí­vásra mentünk, őket küld­ték. Nem az a baj, hogy „küldték”, az a baj, hogy ezeket a csabai lányokat „nem küldték”. — Csevegünk, mondtuk az előbb is, habár a témánk nem nagyon „csevegési". Ke­mény dolgok ezek, kemény tapasztalatok. Tanulságok is. Jól mondom? — Azok. És nem is felejt­hetők, csak az ember odébb teszi önmagában. Mert az, hogy „nem esünk hasra a Pestről jöttek előtt”, az nem felejthető. Különösen, hogy én nem úgy jöttem, hogy ezt feltételezhették volna rólam. Persze, az állóvíz nem sze­reti, ha kavicsot dobnak be­le. Fárasztják a körök. Ilyen kör volt a zeneiskolai nö­vendékek kórusa, amit, mondom újra: betiltottak akkor. El is akartam menni innen. De már látszott, hogy lesz valami a zeneművészeti szakközépiskolából, ez ma- rasztott. Jól tettem. — Azért jó visszanézni ennyi szép sikerre, hiszen (ha vannak is, akik leérté­kelik) sorra nyerni a nem­zetközi kórusversenyeket, nagyon nagy siker. Ezeken úgy mondják ám, hogy bé­késcsabai Bartók leánykar, ugye? Tehát, hogy békéscsa­bai ... — Igen, békéscsabai. Ta­valy Arezzóban hétszer mondták az eredményhirde­téskor. Angliában négyszer. — Mit szeretnél most, mi­előbb? — Sok szép zenét csinál­ni ezzel a kórussal, meg a Bartók vegyeskarral is. Az álmom? Hát ahhoz az em­berek jóléte, boldogság, biz­tonságérzet kellene: hogy itthon is olyan fogadtatás­ban legyen részünk egy-egy hangversenyen, mint külföl­dön. Csak fele részben, az is jó lenne. Mert itt a kö­zönség nem olyan lelkes, mint odakint. Meg nem is ér rá ... — Mi kell ehhez vajon? — Hogy munka után a csabai ember is a családjá­nak élhessen. Hogy ne a másod-, meg a harmadállás után fusson négy vagy öt óra után. Pedig sokan sze­retik (szeretnék) a zenét. De hát az egész napi mun-# ka, rohanás után nagyon meggondolja az ember, el- megy-e valahová? Arezzó­ban, Bresciában családostól, gyerekestől jöttek a hang­versenyekre. Közelről láttuk az életüket. Családoknál laktunk. Hazajöttek ötkor, este programok, szórakozás, művelődés... és nyugalom. Ilyen nyugalmas élet kelle­ne ahhoz, hogy ... nem tu­dom. mikor valósul meg ná­lunk. — Köszönöm, ennyi. A fényképet, Brescia fő­teréről, ahol az árkádok alatt este 8 után rögtönzött hangversenyt tart a Rázga- kórus, még elteszem. Már az íróasztalom mellett ülök, amikor nagyítóval nézege­tem az arcokat: olyan, mint­ha ott lennék én is. A lá­nyok tekintetében a zene. Az egyik kezében piros rek­lámszatyor, tornacipősek, farmernadrágosak, hosszú, elegáns szoknya egy barna- hajún. Ez itt Brescia. Előttük a karnagy, felemelt kézzel, ahogy beinti a szólamot. Rázga József, Erkel-díjas. Aki Pestről jött és békés­csabai lett, azt hiszem. Sass Ervin Tegnap, jelen sorozatom második részének elolvasása után többen gratuláltak, mondván, hogy nem is a n y- nyira botladozóak a tíz év után Békésbe visszatért új­ságíró benyomásai szűkebb hazájáról, habár... Habár talán mégsem ilyen szomorú, lehangoló stb. a kép, hiszen vitathatatlanok az eredmények is, ugyan miért nem mutattam be si­kereket, jó kezdeményezése­ket, s igazán erőteljesebben koncentrálhattam volna a szép példákra. Itt van pél­dául a társadalmi munka. Idézzek inkább a békéscsa­bai városi népfront-küldött­értekezleten elhangzott be­számoló e szakaszából. Ké­rem, megteszem: „A jól végzett munka büsz­keségével szólunk a városla­kók településfejlesztő társa­dalmi munkájáról, amelynek szervezésében, mozgatásá­ban, értékelésében a nép­frontaktíváknak oroszlánré­sze volt. és van. Az értékelt időszakban lakossági össze­fogással növekedett a város egyébként megyeszékhelyhez nem méltó közműellátottsá- • ga, és az idén már negyed­szer értékelhettük úgy ezt a munkát, hogy több százmil­liót hozott a költségvetés mellé. Mindannyiunk számá­ra öröm az eddigi három Hazafias Népfront Országos Tanácsa Nemzeti Zászló, és nem közömbösek a mellé­jük kapott pénzjutalmak sem.” Ennyi! Azonban nekem valószínűleg van egy sajátos szemüvegem, amivel sok mindent — úgymond — sö­téten látok. Mert a társadal­mi munkáról megint eszem­be jut valami : miként lehet az. hogy az ország más tá­jain, városaiban — ahol ki­sebb a lakossági összefogás, ahol kevesebb az adománya- zott Nemzeti Zászló, ahol netárl nincs is ilyen egy sem, s ahol így pénzjutalom sem cseppent-csurrant — mégis jobban élnek az em­berek ? ! Mi vagyunk a legeladósodottabbak Ott is vannak fő- és mel­lékfoglalkozások, itt is; ná­lunk se dolgoznak keveseb­bet. rosszabbul vagy kedve­zőtlenebb adottságok között az emberek, mint máshol. S mégis alacsonyabb az élet- színvonal a Körösök vidé­kén, az országnak a főváros­tól a Balkán felé eső legtá­volabbi szép táján, a Vihar­sarokban, ahol egy Nemzeti Zászlóval többszörösen ki­tüntetett város lakóinak 1 személyre jutó átlagos taka­rékbetéte a megyék közötti rangsorban csupán a 11. hely elérésére elegendő, viszont a hitelek tekintetében, az el­adósodási listán a „legelő­kelőbb” helyezettek, azaz a legelsők vagyunk... S Bé­kés megye relatív elszegé­nyedése hosszú esztendők óta nagyobb és nagyobb! Nem panaszkodhatunk vi­szont városaink számát ille­tően, hiszen ma már két ke­zünkön sem lehet összeszá­molni, hogy hány is van. Ugyanis — ha valaki nem tudná — a tavalyi hathoz az idén további ötöt kell már hozzáadnunk. Vagy hatal­mas. mondhatni szédületes fejlődés történt ez utóbbi te­lepüléseken, vagy a várossá válás feltételei degradálód­tak, enyhültek meg nem cse­kély mértékben. Ki-ki el­döntheti magában, hogy mi­nek az eredménye-következ­Brescia főterén az árkádok alatt, Palestrinát énekelnek a csabai lányok Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom