Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4., szombat Hogy a nép otthonra leljen hazájában Levél a lejtőn lefelé csúszó országról és a cselekvés jogáról Hetekkel ezelőtti, dőlt betűs írásom okán keresett meg levelével egy kedves olvasónk, Korcsok János. Mivel sorai közérdeklődésre tarthatnak számot, fogalmazványát, s vá­laszomat az alábbiakban közzéteszem. „A jelzőfény című dőlt betűs írása óta érlelődik bennem ez a levél, ön üdvözölte a szakszervezet határozott állás­pontját, mely szerint a következő áremelést már nem fo­gadják el. Azóta az áremelés megtörtént, a szakszervezet pedig továbbra is vívja szélmalomharcát. Tudja, ez olyan, mint amikor a székely legény a kocsmába lépve látta, hogy verik az apját. Gyűrt egyet az ingujján, és így szólt: „Na, most merd megütni az apámat." Majd a sokadik pofon után: . Na. gyerünk apám, mert magát itt nagyon megverik”. A szakszervezeti mozgalomnak megvannak az eredményei, de a párt és kormány döntéseit alig tudja befolyásolni. Ami engem jobban felzaklatott, hogy ön szerint végre be Kellene látnunk: csak kétkezi munkával lehet a gazdasági válságból kilábalni. E?t kinek címezte? Azoknak, akik lá­tástól vakulásig dolgoznak akiknek emiatt megy tönkre az egészsége és a családi élete? Akiknek a munka miatt nincs egy vasárnapja, és nem tudnak elmenni nyaralni? Vagy azoknak címezte, akiknek feladata az értékteremtő munka feltételeinek a megteremtése? Akik miatt a gazdaságunk válságban van? Akiknek nem volt elég a napi 12-14 óra kétkezi munkával megtermelt érték, és bátran adósságba sodorták az országot? Mert ahol most tartunk, arról legke­vésbé « sertést hizlaló szakmunkás, vagy a répaföldön va- várnapozó család tehet.. Mert nekik köszönhető, hogy ebben .az elherdált, elbundázott, elpolitizált országban még van mit enni! Mert ön még egy ilyen kérges tenyerű nemzetet nem talál egész Európában, de talán a földön sem! ök példát mutatnak munkájukkal és állhatatosságukkal. Nekik nem kell szégyellniük a tejet, a húst, az exportot, amit az asz­talra tesznek, és aminek fejében sok lemondással még meg­élnek. Ebből a hozzáállásból merítsen példát: hitet, jószán­dékot, és a lemondás készségét a vezetés is, és agyondolgo­zott életünkért cserébe tisztítsák meg az országot a szocia­lizmus zászlaja alatt lavírozó kalózhajóktól. Mert egy nem­zetnek felemelkedni csak a szorgalom és a TISZTA ER­KÖLCS útján lehetséges. ön úgy érzi, tüskét kapott, amikor az ismeretlen telefo­náló számon kérte a Gally-ügyben való álláspontjukat, majd választ sem várva lecsapta a kagylót. Én, ha az ön helyében lettem volna, sértődés helyett ezt válaszoltam vol­na az újságban: Asszonyom, igaza van! Mert az első tüs­két az kapta, aki gyerekeivel évekig albérletben kínlódott, míg végre lakáshoz jutott: és az, akit (köztük az én felesé­gemet is) szinte megaláztak a tanácsnál, amiért a négy gye­reke után szociális segélyt mert kérni: miközben ki tudja hányszor 10 millió forint, és lakások tucatjai mentek el ké­tes értékű ..labdarúgók" támogatására. Hol vannak most azok a játékosok? És hol az igazságot nélkülöző családok? Ez utóbbiaknak szólt az ön kétkezi munkára való felhívá­sa? Van más választásuk is? Nyithatnak üzletet, kocsmát, átigazolhatnak még nagyobb summáért? Hogy legyen miért izgulni szerdától szombatig és szombattól szerdáig? Sokkal jobban izgulnak ők fizetéstől fizetésig! Mekkora tüskét kapott a közvélemény, hogy ilyen embe­reknek bizalmat szavaztak a tanácstagok, túl azon, hogy ne­vetségesen lejáratták önmagukat is? A Népújság az esettel kapcsolatban csak megmozgatta ezeket a tüskéinket, de nem húzta ki. Az asszony vagy azért tetté le a kagylót, mert nem kívánta az újabb semmitmondás tüskéjét, vagy tapin­tatos volt önnel szemben. Mert mit tudott volna válaszolni neki? Hogy olvassa el, mi van az újság címe alatti fekete mezőbe írva? Ha azt akarják, hogy a Népújságot ne az apróhirdetése­kért vegyük meg, esetleg ne illessük lekicsinylő jelzőkkel, akkor ne tüskézzenek, hanem operáljanak! Felsejlik most nekem valami cím. hogy „önkezével vágta sebét". Ha kell. akkor vágja a szakszervezet, az államirányitás, a párt, a sajtó, de a kétkezi munkás is! Mert nekünk nem kell új. vagy másik, csak megújuló, fekélyeitől megtisztuló élet — mielőtt meghalunk. Azt hiszem, elragadtattam magam. Eltértem a piszkozat- ban leírt szövegtől. Talán erősnek érzi a levelemet, talán megkérdezi, milyen jogon. A kérges tenyerű ember jogán, aki hét (?) magyar családnak megtermeli a tejet. 10 arab­nak a bárányt, 10 németnek a nyulat, és friss gyümölcsöt visz a' piacra. A mérnöktanár jogán, aki nappal hajszolt szülők hajszolt gyerekeit tanítja és próbálja nevelni. Az egykori élsportoló és sikeres edző jogán. Az ötgyermekes apa jogán, akinek 12 évé éppen Gally Mihály nem adott lakást, még azokból sem. amelyeket a minőségi lakáscserét kapó labdarúgók elhagytak. De a felhívás nekem is szól: a tüskéket nem mozgatni kell. hanem kihúzni! Üdvözlettel: Korcsok János” Kedves Korcsok János! Levele vége felé szinte mellemnek szegez egy mondatot: „Talán erősnek érzi a levelemet, talán megkérdezi, milyen jogon." Lehet, hogy önben vannak kételyek, bennem nincse­nek. Itt joga. mi több. kötelessége lenne mindenkinek szól­ni. akinek van mondanivalója, vagy tisztázásra váró kérdé­se. Hogy végre tényleg őszintén, tisztító vitákban érleljük ki azt a jövőt, amelyre — leveléből ezt olvasom ki — sajgó lélekkel gondol. Nem kérte tőlem, hogy megnyilatkozzam, mégis megteszem: ugyanez a félelem, ugyanez a kétségbe­esés munkál bennem is. A különbség köztünk talán csak annvi. hogy míg ön a kihúzatlan és elfekélyesedő tüskéink­től fél. én a teljes gazdasági összeomlástól, és az anarchiától rettegek. Nem mintha a tüskéktől nyugodtan aludnék, csak hát érzem, a nyilvánosság fellobbantotta tűz tisztító erejű lesz. Am azt is látom, hogy jól működő, kiegyensúlyozott gazdaság — még tovább megyek —. gazdagság - nélkül a tiszta közélet nem sokat fog érni. Legfeljebb ahhoz lesz elegendő,* hogy a szegénységet jobb közérzettel viselhessük el. Mert abban egyetértek önnel, hogy sokunk kedvét vették el ebben az országban a kis és nagy csalások, az arcpirító (elvárt) borravalózások, és csúszópénzek, meg a hivatali packázások. Ha van bűn, aminek ez a nép foglya lett, ak­kor azt hiszem, hogy az a kishitűségre éis önbizalomhiányra nevelésben nevezhető meg. Vagyis, hogy minden szociális vívmány, és valamiféle jogi védettség ellenére is ez a nép igazából nem érezte magát otthon saját hazájában. Félve, remegő kézzel nyomta le a hivatalok kilincseit, és szinte bocsánatkérően szólította meg a bolti eladót, mert tudta (megtanulhatta saját bőrén), hogy kiszolgáltatott, és nem ki­szolgált. Aki nem hiszi, nézze meg egyszer, hogy rendel a vendéglőben egy nyugati turista és hogy egy magyar. (Az idegen azokat az átvágásokat és modortalanságokat elkép­zelni sem tudja, amelyektől való félelem bennünk születé­sünktől kezdve munkál.) ■ Kedves Korcsok János! ön szememre veti, hogy kifogásolt cikkemben ezt írtam: „Csak kétkezi munkával lehet a gazdasági válságból kilá­balni.” Csakhogy én ilyet nem írtam, sőt ezt, vagy ehhez hasonlót már évek óta nem is állítok. Mert régen rájöttem arra, hogyha a munkás nem teljesít, akkor nem benne van a hiba, hanem a munkaszervezésben, az ösztönzési rendszer­ben, az anyagellátásban, az ellenőrzésben és sok minden másban. A minap került kezembe egy adat arról, hogy egy dollár­nyi új érték előállításához a világ országai mennyi energiát használnak fel. Franciaország és Svédország 8,6 kilojoule-t, Japán 9,9-et, az NSZK 11,8-at, az USA 19,5-et, Magyarország pedig —‘ leírni is fájdalom — 49,5 kilojoule-t. Ilyen körül­mények között a munkás megszakadhat, öröme mégsem lesz. Legfeljebb annyi, hogy elmondhatja — amint ön írja —, Európa vagy a világ legkérgesebb tenyerű nemzetéhez tar­tozik. A félreértésre nyilván a következő mondat adhatott okot: „Egy nemzetet csak polgárainak kétkezi munkája emelhet fel.” Elfogadom, ez a kijelentés nem sokban különbözik a nekem tulajdonított mondattól. De csak így, szövegkörnye­zetből kiragadva. Mert folytatása, érzésem szerint, új je­lentést ad az iménti gondolatnak: „Széchenyi szavaival élve: a munka, a jól elrendelt munka a nemzeti gazdaság talp­köve.” Hogy miért hivatkozom én a munkára, a jól elren­delt munkára, arra felemlegetett írásom további mondatai adnak magyarázatot: „Magyarországon forradalmi folyama­tok mennek végbe. A politikában és a gazdaságban egy­aránt. Csakhogy miközben ezek a folyamatok a politikában robbanásszerű gyorsasággal folynak, a gazdaságban alig mo­zognak. Márpedig, ha ez így folytatódik, akkor csakhamar egy felfokozott nemzeti érzelmű, demokratikus intézmény- rendszert magáénak tudó magyarság fog sírni nemzetének romjai felett.” Vagyis miközben heves, olykor már nehezen követhető politikai folyamatok mennek végbe az országban, a gazdaság — némi túlzással — nem működik. Nem a mun­kás, és nem a paraszt, vagy az értelmiségi nem „működik”, hanem az egész gazdaság együtt. Nincs teljesítmény — az egyes ember igyekezete és jó szándéka ellenére sem. Már­pedig teljesítmény, dinamikusan növekedő nemzeti jövede­lem nélkül a politikai reformok egy fabatkát sem érnek. Hiába lesz itt több párt, új alkotmány, Kossuth-címer, ellen- forradalom helyett népfelkelés, s hiába lehet majd tüntetni, egyesülni és sztrájkolni, ha az ország megállíthatatlanul csúszik lefelé a lejtőn. Boldogtalan marad ez a nép. S jó, hogy ha csak az marad, s nem robbantja fel maga alatt a puskaporos hordót, amelyen hónapok óta ül. Nos, ilyen jö­vő ellen, a szavak tapasztalható inflációja ellen a tettek, a gazdasági tettek érdekében és védelmében emeltem szót. Amíg a helyzeten nem sikerül változtatni, addig a sarokba szorítottság érzése ural bennünket. Azt pedig nyilván tudja, hogy a sarokba szorítottak csak látszatalkudozásokat folytat­hatnak egymással. Ebben látom az okát a szakszervezet szélmalomharcának is. A lecsapott telefonokat és sértegetéseket viszont mással magyarázom. Az elvadult indulatokkal, a reményvesztettség és kilátástalanság szülte idegességgel. Pedig ilyenkor, ku­tyaszorítóban kellene tapintatosnak és megértőnek lennünk egymással. Hiszen itt már régóta idegek és indulatok feszül­nek egymással szemben. Hogy mit válaszoltam volna — ha hagyta volna — annak az asszonynak? Aki nehezményezte, hogy nem kérdeztük meg a csabai tanácstagokat, miért sza­vaztak bizalmat a tanácselnöküknek? Például ezt: ha a hat­hasábos tudósításból ezt nem olvasta ki, akkor a tanácsta­goktól kapott válaszokban sem talált volna magyarázatot a kérdésére. Ám alighanem mást mondtam volna: „Asszo­nyom, kérdezze meg a tanácstagját, azt, akit ön vagy a kör­nyezetében lakó többség megválasztott.” Tudom, a sajtóra — különösen ilyen időkben — nagy fe­lelősség hárul. Hírt kell adnia mindenről. Fel kell tárnia a hibákat, a mulasztásokat és a bűnöket, rá kell mutatnia a vélhetően rossz döntésekre, s tükröznie kell a kort, amely­ben élünk, s amelyben e lapokat olvassák. De a sajtó soha nem vállalhatja át az állampolgárok és szakszervezeteik szerepét. Eszerint senki nevében nem gyakorolhat állampol­gári jogokat, senki helyett nem hozhat döntést, s így le sem válthat és ki sem nevezhet funkcionáriusokat. Vagyis — túllépve a példán, az általános tanulságokat ke­resve —, ha jogállamot akarunk, és működő társadalmat, akkor a „morgás jogát” fel kell váltsa a cselekvés joga (kö­telessége). Ami persze azt is jelenti, hogy a demokratikusan hozott döntést — még ha az rossz döntés is — mindenkinek tiszteletben kell tartania. Tudom persze, hogy ehhez demok­ratikusan választott és demokratikusan működő (belső fé­lelem nélkül szavazó) testületek kellenek. Ehhez viszont ne­künk is komolyabban kellene vennünk egymást, s legfőkép­pen az intézményeinket, adott esetben a népképviseletet. Legalább annyira, hogy a kiválasztást (jelölést és megvá­lasztást) ne másokra bízzuk. Kedves Korcsok János! Ami a szocializmus zászlaja alatt lavírozó kalózhajókról, a szorgalomról, a tiszta erkölcsről és a nemzeti felemelke­désről vallott nézeteit illeti, azokkal egyetértek. Még a tüs­kékről írottakkal is. Vagyis, hogy mozgatni kell őket és ki­húzni. Nem csak nekem (nekünk), és nem csak Önnek, ha* nem mindenkinek, aki valami kis felelősséget érez az or­szág, a szűkebb haza és egyéni sorsa iránt. Levelét és bizalmát, melyet irántam tanúsított, megkö­szönöm és tisztelettel üdvözlöm : Árpási Zoltán Délutáni séta Dobozon „A fiatalokban nehéz megtörni a közönyt” Börzsönyi Istvánné: „Nehéz munka vár rám Dobozon...” Fotó: Kovács Erzsébet A szikrázó napsütésben vakítóan fehérlenek a dobo­zi református templom falai. A langyos szellő, a friss le­vegő előcsalogatja a szűk ut­cácskák, takaros kis házak lakóit. Vége a tanításnak, gyerekzsivajtól hangos a fő­utca. ök, a kisiskolás cse­meték igazítanak útba: mer­re találjuk a falu reformá­tus lelkészét. Az ajtó nyitására szólal meg a csengő, s a hosszú fo­lyosó túloldaláról máris elő­siet Börzsönyi Istvánné tisz- teletes asszony, és a dolgo­zószobájába kísér. Egy ki­csit szokatlan még a kör­nyezet. mondja, hiszen nem­rég költözött a családjával Dobozra. Messziről, az ezer lelkes kis faluból. Szabolcs- Veresmartonból jöttek, kö­zelebb Hódmezővásárhely­hez. ahol a szülök élnek, s akikhez erős a kötődés, hi­szen az édesapa ugyancsak lelkész. A hivatás választása sem véletlen tehát: gyer­mekkortól tudatos a készü­lődés. később a debreceni évek a teológiai akadémián, s immár tíz ezstendeie a fe­kete, hosszú reverenda ... „Nehéz munka vár rám a községben, hiszen az elődö­met nagyon szerették és be­csülték” — mondja a tiszte­letes asszony, és azt sem tit­kolja: ebben a hivatásban különösen nehéz a nők dol­ga. A családban egyébként sokat segít a gépészmérnök férj. együtt nevelik, gondoz­zák a négy apróságot: a két óvodást és a kicsiket, akik hamarosan bölcsödébe ke­rülnek. Akkor talán több idő iut a tanulásra meg az ol­vasásra is. Dobozt többségében refor­mátusok lakják, ám közülük csak az idős emberek láto­gatják rendszeresen az is­tentiszteleteket. ök szorul­nak a leginkább vigasztalás­ra, lelki támaszra, segítség­re. ..A fiatalokban nehéz megtörni a közönyt, s a gye­rekekkel sem könnyű foglal­kozni — sóhajt fel Börzsö­nyi Istvánné — annak elle­nére, hogy most már lehető­ség van a hittan oktatására. A Biblia ismerete pedig a műveltség fontos része. A beszélgetést a temp­lomban folytatjuk, ott, aho­vá húsvéttól járnak rend­szeresen istentiszteletre a hívők. Az énekeskönyvek és a bibliák addig ott pihennek sorban, ahol gazdáik még ősszel hagyták. A templom­belső a hófehér falakkal, sö­tétbarna bútorzatával, ne­mes egyszerűségével és mél­tóságteljes formáival lenyű­göző látvány. A falut ért pusztításokról feliratok em­lékeznek: „Kétszer is érte aszály a Te népedet, ámde örökké ég lobogón benned -hitnek a lángja, Doboz ... (1797)” Nem panaszképpen említi a tiszteletes asszony a sok tennivalót — az orgona fel­újítását, a restaurálásokat —, amelyek egyre sürgetőb­bek lennének, de a pénzszű­ke megköti a kezeiket... Ne menjünk el Dobozról úgy. hogy ne látogassunk el a katolikus templomba — javasolja Börzsönyiné, s már mutatja is az utat a Bat­thyány utcába, ahol Rutai István tiszteletes úr napköz­ben megtalálható. Ilyen jól megférnek egymás mellett a két egyház hívei? — csodál­kozunk, de ez még csak a kezdet... Hrabovszkiék házában nagy a sürgés-forgás: leves­tésztát készítenek az asszo­nyok, ám nem hagyományo­san, nyújtófával, hanem géppel, hosszú, vékony tész­tacsíkokat készítve. Sorolják is, ki közöttük a katolikus, ki a református, ellentétek­ről pedig szó sincs ... Rutai tiszteletes urat nem találjuk, Budapestre utazott, mond­ják, a templom meg a krip­ta ügyében. Mire elsorolják, a tésztanyújtással is végez­nek, s Hrabovszki Mátyásáé — a tiszteletes úr segítője — veszi a kabátját, siet a kul­csokért, s már indulunk is a parókia udvarán keresztül az egykori liget felé. Bizony a hajdani pompás, gondo­zott, virágokkal teleültetett ligetből már csak a régi fák egy része maradt meg, s az enyészet lassan „eltünteti” az értékeket. „Ha valamire, hát ezekre a kincsekre na­gyon oda kéne figyelni, gon­dozni, rendbe hozni, amíg nem késő...” — sóhajt fel kísérőnk. Láthatóan a szí­vén viseli a Wenckheimek „hagyatékát”, a neoromán stílusban épült kis templo­mot, amelyet 1902-ben szen­teltek fel, s ami még az el- hagyatottságban is dereka­san állta a megpróbáltatáso­kat, a kriptával együtt, ami egyedülálló látványosság a maga nemében. Ritkán látni olyan aprólé­kos gondossággal megalko­tott építményt, mint a Wenckheim Dénes építtette kis templom. Építése is el­tért a hagyományoktól; a vasbeton szerkezetből ké­szült mennyezete egyedülál­ló volt még a századfordu­lón. A templombelső díszíté­séhez vörösmárványt. Ara­gonit, carrarai, egyiptomi, görög, salzburgi márványt használtak; a szószék a ró­mai Szent Péter templom­ban lévő másolata; a színes ablakokat tiroli festőművé­szek készítették: az ajtók, az ablakok, és az intarziás bú­torok bécsi asztalosmester munkái. Rutai tiszteletes úr segít­ségért utazott Budapestre, mert az épület több helyen felújításra, javításra szorul — többnyire hozzá nem értő kezek romboló munkája mi­att —. s most még eleiét ve­hetnék a nagyobb pusztulás­nak. A nap már éppen lenyug­vóban van. amikor visszafe­lé indulunk. Hrabovszkiné a búcsúzás pillanataiban is a féltés és aggódás hangján szól a védett kincsekről, mert úgy tűnik, kilátástalan a sorsuk, a jövőjük. S csak reméli, hogy jó hírrel tér vissza Budapestről Rutai tiszteletes . .. László Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom