Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-22 / 69. szám
1989. március 22., szerda Gyulai szobrok, emlékművek, emléktáblák A helytörténeti kiadványok új műhelye lesz? II „Scherer hasonmás” kiadására készülnek Gyulán Hiánypótló kiadványt jelentetett meg nemrégiben a gyulai Mogyoróssy Könyvtár. A kollektíva arra vállalkozott, hogy a városban található köztéri szobrokról, domborművekről, mozaikokról, emlékművekről, emlékkövekről, jelekről (keresztekről) és az emléktáblákról összefoglaló ismertetőt készítsen. Mint munkájuk útmutatójában írták, gyűjtésük nem terjedt ki a játszótéri faszobrokra, a temetői sírjelekre, a középületek gipsz-szobraira, és az olyan épületekhez tartozó tárgyakra, melyek az objektumokkal együtt megsemmisülnek. A könyvben 92 tétel szerepe! — impozáns kép a városról. A kiadványt — melyet Cser Sándorné, a városi könyvtár munkatársa szerkesztett és' Gortka István építész tervezett — irodalomjegyzék, nyomtatott és kéziratos szemelvények, Vá- rady Zoltán fotói, mutatók, valamint térkép egészít ki. Az összefoglaló helytörténeti ismertető elkészülte mögött bizonyára nem kis munka rejlik. Mégis, miért vállalkoztak e feladatra a könyvtárosok. Erről beszélgetünk Havasi 1 stvánnéval, a Mogyoróssy Könyvtár igazgatójával. — Helytörténeti gyűjteményünkben mintegy ötezer különféle dokumentum található, a könyvektől az apró nyomtatványokig sokféle forrást nyújtva a helytörténet iránt érdeklődőknek. Am mégsem állíthatom — mondta az igazgatónő —. hogy a városunkba látogatók kezébe településünk nevezetességeit átfogóan bemutató kiadványt adhatnánk. Az idegenforgalomban használható összefoglaló városi ismertető utoljára Imp- lom Józseftől jelent íneg, 1968-ban. Könyvtárunkban egyre többen keresik a hasonló kiadványokat. Ez a növekvő turisztikai, de a helybeli igény is késztetett bennünket szobraink, hely- történeti értékű jeleink számbavételére. Már korábban is voltak Gyulán hasonló kísérletek: őrizzük Szerdahelyi István és dr. Bencsik János egykori múzeumigazgató listáit, a ’80-as évek elejéről dr. Némedi Endrének, könyvtárunk nyugalmazott igazgatójának munkáját, aki a HNF megyei bizottságának felhívására fogott a feltérképezéshez. Egyik összeállításból sem lett azonban kiadvány. Az idők során pedig új alkotások kerültek tereinkre, táblák házainkra ... — Ez a könyv mennyire teljes? — Az anyaggyűjtést 1987 végén zártuk le. Több éves munkával az elődök listáira, a múzeum, a levéltár és az egyházak segítségére támaszkodva térképünkből úgy hiszem, semmi sem hiányzik. Talán két kőkereszt - a város határain kívül, melyeket nem találtunk meg . . . Képes bibliográfiáink címeinek tartalmi és formai leírásához sok segítséget kaptunk Lisztes László bibliográfustól. Elsősorban a helybéli diák kutatókra gondolva közöltük a művekhez, jelekhez kapcsolódva irodalmat — legalábbis a legfontosabbakat. Gyűjteményünkben természetesen a leírtaknál jóval több található. Igen nagy munka volt a szemelvények válogatása. Közlésükhöz még magánszemélyek is szolgáltattak kéziratot. — Készülnek-e újabb ösz- szefoglaló kiadására? —.Folyamatosan jegyezzük a városban szaporodó emléktáblákat, egy majdani bővített kiadványhoz. Még csak elképzelés, ám szeretnék megvalósítani egy, a gyulai kő- és műemléképületekről szóló ismertetőt. Ebben az évben ünnepeljük Scherer Ferenc születésének századik, és Implom Józsefének 90. évfordulóját. Tiszteletükre könyvtárunkban szeptember 27-én tudományos emlékülés lesz. Ekkorra szeretnénk megjelentetni Scherer Ferenc Gyula város története című, kétkötetes, 1938-ban kiadott, de máig alapvető művének hasonmás kiadiását. — A szép tervekhez pénz is lesz? — Remélem, igen. Hely- történeti munkánk megjelenését a megyei és a városi tanács a gyulai városszépi- tő egyesület támogatta. A Schener-könyvhöz is több szervezet ígérte segítségét. Ha a tervezett ezer példány egy részét az érdeklődők előjegyeztetnék, biztosabb lenne az új kiadás. — A könyvtáron kívül sehol sem láttam a gyulai szobrokról, emlékjelekről szóló kétezer példányban megjelent munkájukat... — A terjesztésre is mi vállalkoztunk, mert szükségünk van erre a pénzre. De nem kétezer, végül 1200 példányban jelent meg. (szőke) Fotó: Gál Edit-ban, -ba KÓRBH(N) Maga a KÓR, a betegség csak lassan, fokozatokban kerített hatalmába(N). Amennyire emlékszem, az első tüneteket azt követően észleltem magamon, amikor kisiskolás tanulmányaim nyomán nyilvánvalóvá lett számomra, miszerint a magyarban a hol (?) kérdésre -ban, -ben helyragokkal ellátandó szavakkal kell válaszolnunk, míg a hová (?) kérdésre adandó válaszok során csak -ba, -be szótoldalékokkal lehet betartani az elemi szabályt. Igaz, mindez már régen volt. Sokáig csak nagyritkán zavartak igazán ezek a szabályszegések. így például akkor, ha a beszélőtől tudvalevőleg elvárható lett volna, hogy ismerje — és respektálja is! — az általános iskolában tanultakat Aztán, igen aztán, jött a magyar glasznoszty, vele a nyilvánosság, és nesze neked helyes kifejezési alapszabály! Félreértés ne essék: nem a glasznoszty ellen van kifogásom. Sőt! Csakhogy ezzel egy időben egyre-másra megszaporodtak — elsősorban a tévében és a rádióban — az élő adások. Ezek vendégéiként munkások, középvezetők, vezérigazgatók, magas rangú párt- és álla/ I mi tisztségviselők léptek a mikrofon elé, akik felváltva toldották meg szavaikat -ban, -ben, -ba, -be járulékokkal, de nem ám a normákat betartva, hanem ösz- sze-vissza, össze-vissza. Hogy őszinte legyek, az a tény, miszerint egy kevéssé iskolázott interjúalany, nyilatkozó, vitatkozó nem tesz, nem tud különbséget tenni a két ragpárral ellátandó szavak között, még nem, vagy csak alig zavar. Annál inkább idegesít, amikor ezt a hibát már kvalifikált emberek szájából is kénytelen vagyok hallani: kórházi főorvos, akadémiai tag, miniszter, KB-titkár és így tovább! Ez a felső szint már sok nekem. Ettől lettem, s vagyok mánikus, tehát beteg, s minden élőbeszédjükben keresem a „bonba” bamba eltévelygéseket. És mert rendre meg is szegik a szabályt, kilátásom sincs, hogy mániámtól megszabadulhassak, hogy a betegségemből kilábaljak. Ez tehát a KÓR, amely- be(N) szenvedek. Szenvedek, bár tudom, a hiba nem az én „készülékemben” van, nem tehetek kialakulásáért, nem tehet róla az általános iskolai tananyag sem. Minden mindhiába. Mindhiába? —hocopán— A Mór és Környéke ÁFÉSZ Fehérvárcsurgói Fagylaltporüzeme 65-féle fagylaltpor ízválasztékából, kóstolóval egybekötött FAGYLALTBEMUTATÓT RENDEZ a Csongrád Megyei Városellátó Közös Vállalattal (Szeged, Brüsszel krt. 6/B) 1989. március 23-án és 24-én 10—13 óráig a szegedi Tisza Szálló presszójában, melyre szeretettel várjuk minden érdeklődő szakember, magánkereskedő megtisztelő látogatását. II színház nem magánügy Rendhagyó Interjú Mrsán János rendezővel — Ezt a beszélgetést Ma- Mrsán János kezdeményezte. Miért? — Azért, mert úgy gondolom, hogy a színház nem magánügy. A színház nem lehet két, három, négy művész vagy egy társulat belső ügye. A közönségnek joga van tudni, mi folyik ott benn. — A közönségnek jó színház kell, s nem érdekes, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. Nem is tartozik rá. — De igen, rátartozik. S éppen ezzel kapcsolatban van néhány közlendőm, amit szeretnék megosztani a világgal, amelyben élek. — Azokkal, akik még mindig szeretik a színházat? — Azokkal is, akik nem szeretik. — A mai magyarországi színház válságban van; a szakemberek szerint nagyjából a nyolcvanas évektől jelentkeztek a csőd tünetei. Csak ezt sokáig nem lehetett kijelenteni. Persze a színházi válság nem egyedülálló, az egész hazai belpolitikai helyzet válságos, zűrzavaros. S ha valakinek ilyen időszakban mondandója van és vállalja azt a nyilvánosság előtt, szerintem megérdemli, hogy meghallgassák. Tehát? — Én monológhelyzetben élő ember vagyok, aki a munkája során képtelen megvalósítani azt, amit akar, mert le van kötve a keze. Igen, le van kötve a kezem! Félig művelt emberek azt a feladatot adták nekem és a generációmnak, hogy illesszem a tehetségemet és a diplomáimat hozzájuk. Ezért még állást is adtak nekem. Ma már nem tudok kibékülni ezzel a helyzettel. À békéscsabai színház társulata terrorizálva van; egyszemélyes, igazgatói terror alatt áll, és a szétesés állapota fenyegeti. Lefelé építkezni, tönkretenni egy társulatot, színészeket, a közönséget — nem lehet... Azon gondolkodtam, hogy ha én készíteném az interjút magammal, akkor ezt a címet adnám: Megrendeztük már a másokét. Az én generációm megrendezte már a múlt generáció darabjait. Elegem van ezekből a leosztott helyzetektől. Abszolút elegem van. Ha bármit kihúz majd ebből a beszélgetésből, arra kérem, a következő mondatot hagyja meg! Tisztában vagyok azzal, milyen következménnyel járhat, ha egy ilyen nyilatkozat megjelenik, és vállalom az ódiumát. — Éppen az utóbbi időkben a kulturális irányításban és a szemléletben is egy s más azért változott az országban... — Az egész reformfolyamatot az értelmiség találta ki, viszont furcsa módon nem engedte be a kultúrába... Irdatlan erőfeszítésembe kerül az, hogy bemenjek ebbe a színházba, ahol alulművelt politikai közkatonák adnak nekem feladatot. Harminchat éves vagyok, és meguntam mások munkáját megcsinálni... Olvasta a Kritika februári számában a Jókai Színházról megjelent cikket? — Olvastam. — Egyáltalán nem olvad a jég. Mi mindannyian azt hisszük, hogy jó korcsolyások vagyunk, pedig nem tudunk korcsolyázni. Nincsen korcsolyánk, el vagyunk hagyva, az egész generációm el van hagyva ... Próbák alatt mindig konfliktus van színész és rendező között. De a próbák után, a premier után rend van. Akkor, ha a rendező nyitott. A rendező viszont nem lehet nyitott, mert nem nyitott a főnöke. A főnök bezárt, diktál és dönt. — Az előző évadban rendezett itt, majd ideszerződött. Vajon mire? — Egy vonaton utaztunk a főrendezővel, aki nekem szabad kezet ígért... — ... amit nem kapott meg? — Nem. De nem a főrendező az oka. Nem is a direktor, hanem a struktúra. A mai színházi struktúrában a direktor közkatona, egyszerű megvalósító... S nagy baj az, ha egy színházi vezető bedönti a derekát, felépíti az egzisztenciáját, miközben tönkretesz, leöre- gít egy társulatot. — Nem is volt rossz ez az évad. — Egyetértek. Nem rosz- szabbak itt a színészek, mint máshol. Sőt, ebben az esztendőben mintha az a-ról a b-re lépett volna a társulat. Ez annak köszönhető, hogy másfajta szellemiség jött be — ami nem biztos, hogy jó, de más. Minden ember meg tud újulni, ez benne a fantasztikus. Meg tud újulni egy szerelemben, egy munkakapcsolatban. Akkor is, ha nem tudja, hogy az az út, amelyen mennie kell, az pozitív vagy negatív. De az a belső fény, amelyet egy megújulás adhat, az mindenképpen pozitívum. — A fő gond, úgy tűnik, nem egyszerű generációs probléma ... — Nem csináltam érvényes munkát! Nem tettem le, nem tehettem le a névjegyemet. Tudja, micsoda érzés ez?... Minden levitéz- lett vezetőnek egyébként azt kívánom: éljen és szorítsa még erősebben a székét, mert jönni fognak azok az emberek, akik még kevesebb türelemmel rendelkeznek majd, mint én! Nekem már nincs több időm. Lehet, hogy elveszítem ezt a meccset... Ate ember valamire felteszi az életét. Én erre tettem fel: elszerződtem a szegénységgel, a boldogtalansággal, a problémákkal. És ráadásul nem is vagyok szabad ... — Nem világos, hogy mit akar tenni. Feladja? — A saját munkámat akarom csinálni. Véget vetni annak, hogy fogják a kezemet. Ha az az ára, hogy ki kell szállnom, akkor kiszállok ... A társulatnak óriási szüksége lenne egy markáns vezetésre. Mi a markáns vezetés? Erős művész. IJgy színház élén nem állhat hivatalnok; egy színház élén csak színházi ember állhat. Egy színházi vezetőnek nem lehet életprogramja az, hogy kiírtja a művészetet és megöli a fiatalságot. Hány színészt, rendezőt és főrendezőt küldtek már el ebből a színházból?! De azt senki sem kérdezte meg: na és laz igazgató jól működik? — Nem csak fontos volt ez a beszélgetés, hanem sürgős is. Miért? — Én egy ilyen rezsimet nem vagyok hajlandó tovább szolgálni. S minden erőmmel aeon leszek, hogy generációm tagjait megmentsem ettől... Kezdődnek a szerződtetési tárgyalások, s ha ez a beszélgetés megjelenik, talán bátoríthatja kicsit a színészeket... Niedzielsky Katalin Táncszfnházi siker a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Bulgakov és a többiek Ne próbáljunk megfejteni minden titkot. Fürkésző fantáziánkkal miért is kellene széttörni a varázslatot, örüljünk inkább, hogy vannak még csodák. Amul- junk, mert íme az ember, aki képes önmagát átadni a jó ügy szolgálatának, felizzítani maga körül a világot, tudja társait a tökéletesség közelébe vonzani. Markó Iván névre hallgat e férfiú, a táncművészet prófétája, s a Győri Balett az a társulat, amely örökké önmagát adva, mégis felfrissülve megcselekszi a csodát. Ha a Budapesti Tavaszi Fesztivál európai rangú kulturális esemény, ebben jelentős része, van annak, hogy a Győri Balett rendre felmutatja magát e márciusi seregszemlén. Idén Bulgakov és a többiek című produkcióval léptek a közönség elé. Történelmi sorsfordulókon a legfontosabb kérdések közé tartozik, hogy tisztán lássuk a múltat, hiszen e nélkül a jövő képe is zavaros lehet csupán. Ilyen megközelítésben a győri táncszínház előadása időszerű; az általuk feltett kérdés valósággal benne vibrál a levegőben. Oroszország igaz történetét elevenítik meg, s a hangsúly az igazságon van. Nagy történelmi tablók és finoman kidolgozott portrék egymásutánjából építkezik az előadás, bemutatva az orosz lélek áradását, hatalmi harcot, kínt, szenvedést, piszkot és megaláztatást. A látvány dialektikus hullámzása közben Madách Imre remekművére, Az ember tragédiájára gondoltam, ám itt az orosz nép tragédiájáról szólt a történet. Az állati sorban csúszó-mászó muzsikok szenvedésétől, cárok, bojárok, pópák hatalmán át, börtönben sínylődő lázadók és Sztálin-formájú arcátlan bürokraták bemutatásáig ívelt az előadás, amelynek láttán mindenki feltehette önmagának a madáchi kérdést: ember, bízva bízzál? Mert küzdelemből jut bőségesen, erre nincs kétség. Sajnos, e hely nem alkalmas a „részletek” elemzésére, holott a pontosan kimunkált egyéni teljesítmények összessége adja az est sikerét. A táncosok produkciójától a balettmester egyéniségén át a díszlet- és jelmeztervező ihletett munkájáig. minden résztvevő együttgondolkodása, mesterségbeli tudása, közös lélegzete. hite és embersége sugárzik az előadáson. Képesek estéről estére felizzítani a Budapest Sportcsarnok hatalmas nézőterét, bizonyságul. hogy az igényes produkcióra nálunk is vágyik a közönség. Andódy Tibor Fotó: Schuch József
