Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
1989. március 18., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET köROSTÁJ Lajosházi Éva: Tört sorokban Ülsz a képekre meredve, s hirtelen — a szótól-e, mitől, — a Legrégibb Kép tárul eléd, s olyan élesen, hogy érzed a hajnal hűvösségét. bőröndön a lecsapódó harmatot, sarkad alatt billeg újra a kockakő, anyád fiatalon motoz útra készülődve, négyéves tenmagad nézi a felkelő napot, s mit sem ért belőle, NEM ÉRTI, hogy egyszer majd úgy érzed: meghalsz, ha nem állhatsz azon a billegő kocka kövön, csak még egyszer, utoljára. Heti mottónk: „Nem az a kérdés közöttünk: haladjunk-e vagy megálljunk? miként Józsué napjáról írva van; e kérdést eldönté a Mindenható, midőn a világot megteremtette; és bizony nincs erő, amely a világkerék küllőibe vághasson — nem ez hát a kérdés közöttünk, hanem az: hogy mit és miként? És itt egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javítás, ami egyes érdekeknek hízeleg, és tartós csak az, amely igazságon épült, valódi szükségen segített, s a nemzet életéből önként fejlett kl ' KOSSUTH LAJOS (1841) Szereday Ilona : Holtág Egy rendkívüli ember rendkívüli könyve Újabb kötet a Fekete könyvek sorozatban Újabb kötetével korszakos állomásához érkezett a Békéscsabán megjelenő kultúrtörténeti sorozat : a Eekete könyvek 13. opusaként közreadott „önéletrajzi fotóalbum' Európára, sőt a nagyvilágra nyit ablakot. Rácz István, a Helsinkiben élő fotóművész, író és műfordító képeinek retrospektív gyűjteményét foglalja egységbe az Egy fotográfus vallomásai. Mintegy másfél száz színes és feketefehér felvétel tanúskodik egy hosszú és gazdag életút megannyi élményéről, látványáról, egy nagyszerű művész egyetemes értéket teremtő munkásságáról. A szerző vallomásos életrajzi bevezetőjéből megismerkedhetünk Rácz István 8 évtizedének fontosabb eseményeivel: a sárospataki gimnazistával, az Eötvös Kollégium diákjával, a kényszerűségből Csehszlovákiába emigráló újságíróval, a Finnországban élő fotóriporterrel, a" háború után hazatérő. Sárospatakon majd Bé- kés-tarhoson tanító tanárral, s az utóbbi három évtizedben életét Svájc és Finnország között megosztó művésszel. Ezeket a változatos, megpróbáltatásoktól sem mentes évtizedeket követhetjük nyomon a sok-sok ezer felvételből válogatott néhány tucatnyi képen. Valamennyi kompozíción azt érezzük, hogy alkotója szeretettel, átéléssel és alázattal közelit a témához, hogy számára egyformán fontos minden egyes kép, mivel általuk saját művészi-emberi értékeit másokkal is megoszthatja. Az alkotások tematikai csomópontjai is meghatározóak, mintegy vallanak Rácz István érdeklődésének, szemléletének alakulásáról. A pályakezdés determináns élménye a finn táj, a finn ember. Népszokások, kultikus és használati tárgyak, régi épületek, a köznapi élet epizódjai kerülnek lencsevégre. Mindegy, hogy befagyott tengeröböl vagy rénszarvasfogat, vízimalom, vagy famozsár, varsakészí- tés, vagy lappföldi táj látható egy képen — minden alkotásból a finn szellemiség sugárzik. Naturalisztikusan reálisak az 1939 40-es téli háborút bemutató kompozíciók, amelyek egyúttal az 1945-ig tartó időszak lezárását is jelentik. Az ekkor bekövetkezett több mint egy évtizedes fotózási szünet után az újrakezdés jelentős' váltással járt: a tematikus sorozatokat illusztráló képek kerültek előtérbe. Válogatottan szép felvételeket láthatunk a most megjelent kötetben is: egy szériát középkori templomokról, egy másik egységet számos ország egyházi jellegű tárgyaiból: oltárokról, ikonokról, szobrokról. Rácz István életművének betetőzését, csúcspontját — véleményünk szerint — „Az ismeretlen Isten” címmel egységes kompozícióvá formált sorozata jelenti. Nem véletlen. hogy a művész „vallomásos” kötetébe is nagy számban válogatott e G. Nagy llián: Szeretnéd érteni az időt? Sétál a tested az utcán, de szellemed illegalitásban van. Ha valahonnan eléd toppanna menyasszony-ruhában az Igazság, tudnád-e szeretni? Mennyit beszéltél, hallgattál róla. és most itt van — karjaiban a te időd. — ő az Igazság? — kérded. — Igen. — De hát Igazság nincs is! — kiáltod, és mar sírni se tudsz. téma reprezentáns alkotásaiból. Megszállottság és alazat sugárzik e képekből; megszállottság. ahogyan sorra járta Europa jelentősebb múzeumait Baseltól Londonig, Párizstól Oslóig, ahogyan felkutatta és közkincs- csé tette magángyűjtemények féltett darabjait; s tette mindezt a mű és alkotója iránti feltétlen alázattal. Szinte valószínűtlen gazdagsággal és sokszínűséggel sorjáznak e képeken a különböző ábrázolások: perui kukoricaisten, kínai Buddha, tibeti démon, néger törzsi ősanya, hindu, egyiptomi, ciprusi, kameruni istenek. Hálásak vagyunk Rácz Istvánnak, a művésznek és az embernek, hogy önéletrajzi fotóalbuma révén megosztja velünk egy csodálatosan gazdag élet minden szépségét es hitét — írja a kötet ajánlásában Nyirkos István, a Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója, s hálásak lehetünk kiadónak (fíékés Megyei Tanács Tudományos- Koordinációs Szakbizottsága), sorozatszerkesztőknek (Gecsei Lajos. Köteles Lajos), tipográfusnak (Zahorán Mária) és mindenkinek, aki e bibliofil értékű, kétnyelvű kötet megjelentetésében közreműködött. Tudományos és esztétikai értékei, a iegkénvesebb igényeket is kielégítő kivitelezése okán e kötettel a legszebb Békés megyei kiadványok egyike került az olvasók kezébe. Papp János Függetlenségi nyilatkozat Az életről nem tudok írni, mert nem élek. Óriási erő kell a feltámadáshoz, amivel jelenleg nem rendelkezem. Amikor még éltem, azt mondogattam: nagy élménv meghalni, ki kell próbálni. Az, hogy nem élek," nem jelenti azt, hogy nem létezem. Ha már egyszer voltam, zárványként hordoz halálom után is a Lét. Ott van az arcom a zárványban. Nem üzenni akarok az élettelenségből, nektek, kevesek, akik tudtok élni, hanem meg akarom értetni veletek, hogy most nem élni jó. Csak lenni. A halottnak nincs otthona. A halott nem szeret hazajárni a többi halott közé. Még! ha élnek is a halottak körülötte, nem szeret velük lenni. 30 éves vagyok, mint halott, lassan meszesedik a gerincem. Ülök a Massage Bár DobogóKő-termében és iszom. Ion- toforézis helyett cigarettázom, csontvázam ettől lesz gyönyörű tengerkék színű. Messze kazamaták zúgnak, hallani, ahogy zubog a fenolos víz át a szilikáthomokon (kavicságy), és tisztul az esővíz, mint a rézlemez. A Pur- gatórium-Bárból átszüremlik a diszkó, aktgirl jár vitus- táncot egy kopott Luther-kabáttal. A lila, göcsörtös üvegfalon áttúnnek a vetkőzök. Asztalomon kis jegyzettömb, grafitdarabokkal. Gyermekeimre gondolok. Zsoltira. aki óvodába megy lassan, Biankára, aki bölcsődébe. Igen, keveset lát a család. Egy halottnak kicsi a helye a Létben. Egy éttermi különteremben üldögélek és hallgatom a Delírium-gregoriánt. Nincs halott! aki hozzászokott volna az életéhez. Mindenki nyűgösködik, mintha lehetne jobb. Miért langyos a sör. Miért májkrém van töltve a bordába libamáj helyett. Miért mocskos a terítő, miért billeg az asztal, miért tüsszent rám a sánta felszolgáló. Mióta meghaltam, nem ismerem a kérdőjeleket. A rádió szól: ,,A répalevéltetű a cukorrépát, a lóbabot. a napraforgót és a mákot veszélyezteti. Ezekre a betelepedés jelenleg is tart, ugyanakkor megindult már a kolóniaképződés is.” Hajnalban érek haza. Koponyám felett idézőjelek, nem glóriák. Mert van. akinek több glóriája van. Egymásba fűzi őket és nevet. Megyek- fölfelé a lépcsőkön a negyedik emeletre; lukak, terpeszek, névtáblák és! a LÁBTÖRLŐK. A lakáskulcsot lóbálom. Bedugom és dobog a szívem. Egy igazi halottnak a torkában dobog a szíve, ha ha- zaÉR. Ha nincs is otthona, élete van. A halálban. A halott örökké él. Kántor Zsolt Kegyetlen hideg decemberi hajnalra ébredt Torma Péter nyugalmazott gimnáziumi tanár. Ha tudta volna, hogy ilyen, kutyát is vétek kizavarni idő lesz mára. nem ígérte volna meg a Iányáék- nak a látogatást. Nem mesz- sze lakott az állomástól, mégis mire kiért, deret vert a hajtóka a nagykabátján. A Pestre induló személy már bent állt. most kapcsolták még csak rá a melegítést. A leghátsó kocsiban, melyre szokása szerint felszállt. még nem volt senki. Feltette bőröndjét a csomagtartóra. de nem ült le, hanem egy darabig ide-oda to- porgott a fülkében, hogy némi melegséget érezzen elgémberedett lábában, s csak azután foglalt helyet. Órájára nézett. Pár perc van az indulásig, de még nem érezni a gőz hatását. „Majd megjön” — legyintett, miután megtapogatta vaskos tenyerével a fűtőtestet. Nem volt ideges természetű, így türelmesen várt. Pedagógus pályáján is csak egyszer jött ki a béketűrésből komolyabban, amikor a tanonciskolában, mert ott is tanított. valamelyik inas durranópatront ragasztott a tanári szék lába alá. A dörrenés pillanatában mázsás súlya ellenére úgy pattant fel a székből, hogy felborította az asztalt, reflexmozdulattal uántakapott. és ráesett. Az inasok nagvot röhögtek. de a turpisság kinyomozása közben senki nem tudott semmit. A hetes Tóth Lajos: Vonaton is ártatlan képpel tagadott. ■Hirtelen ő lett a bűnbak, s a galamblelkű Torma tanár úr akkora pofont (kent le a konokul tagadó szíjgyártó ta- noncnak, hogy az nekivágódott padtársának, Kunstár Jóskának, akinek homlokán felrepedt a bőr. Orvosnak kellett összeölteni. De rég volt ez! Nem is tudja, miért, de a didergésben Jósika jutott eszébe. A vonat már több megál- lóhelven áthaladt, de ide, a leghátsó kocsiba még nem szállt fel senki. Jött a kalauz. Osztályfőnöke volt a gimnáziumban. — Tiszteletem, tanár úr! Pestre? — Oda. Unokám született.. — Gratulálok — adta visz- sza a jegyet. — Valami baj lehet a hővezetővel — jegyezte meg Torma Péter. A kalauz megtapogatta a fűtőtestet. — Feljebb melegek a kocsik. Hely is van bőven — fogta meg a tanár úr bőröndjét. s vitte előre a szerelvényen. A fülke, ahová a kalauz vezette, üres volt. Az ablakhoz ült, s nézte, mint kavarog a hó a szürkületben. Hamar átmelegedett. Elálmosodott. .Néhány percet szundított is. amikor éktelen dübörgésre riadt fel. A folyáson egy kucsmás, beke- cses férfi vadul ráncigálta á fülkeajtót. Már oda akart lépni, hogy kinyissa, amikor az ajtó engedelmeskedett. A kucsmás épp hogy be nem esett. Leheletéből pálinkabűz áradt. — Pardon ... Azt hittem ... — motyogta, s leült Torma Péterrel szemközt. A tanár úr nem szólít, semmit. Úgy vélte, részeg az illető, nem érdemes vele szóba elegyedni. A bekecses nekidőlt a fülke falának, s alighogy lehunyta szemét, horkolni kezdett. Kucsmája úgy előrecsúszott, hogy csak a szája és az álla látszott ki az arcából. Nemsokára jött a kalauz. Nem az, aki a tanár urat ide kísérte. Torma Péter nyomban a jegyét nyújtotta. A kezelés után a kalauz rángatni kezdte a horkoló férfi vállát. — Hé, ébresztő! A menetjegyét! Az ember felriadt, majd kotorászni kezdett a bekecszsebben. Végre előkerült a jegy. — 'Zavarja csak az utast ...mintha én is lógós lennék ... — mondta a bekecses. miután a kalauz továbbment, nem annyira méltatlankodva, inkább azért. hogy beszélgetést kezdjen. A tanár úr továbbra is hallgatásba burkolózott. A pálinkabűzös lehelet egyre jobban zavarta, s hogy ne kelljen belőle közvetlen slukkolni, hátrahajtotta fejét az üléstámlára. A bekecses most már nem akart elszundítani, s mielőtt tovább forszírozta volna a beszélgetést, hosszasan fürkészte útitársa arcát. Hirtelen felcsillant a szeme. — Maga az, tanár úr? . . Megismer? ... — hajolt közelebb. — Én vagyok a Jóska! Torma Péter még mindig viszolygott a beszélgetéstől. Az is v’égigcikázott a fejében. hogy átmegy egv másik fülkébe. A bekecses szonban szinte már tolakodóan folytatta. — Csakugyan nem ismer meg?... Én vagyok, akit megpofozott, a Kunstár Jóska! Tonna Péter a névre emlékezett, de az arcra nem. — Maga Torma Péter'tanár úr, nem? — Az. De máshol is lehet ilyen nevű tanár — felelt elutasító ridegséggel. — Nyilván azt hiszi, hogy részeg vagyok... Hát... ittam, na!... Csakugyan nem ismer meg? Tagadó fejcsóválás volt a válasz. — Tudom én. hogy megismert, csak szégyellj. hogy megszólítottam. iNe szégyelljél... Különben is, nincs itt senki... Ide nézzen! — húzta fel homlokán a kucsmát, s sebhelyre mutatott. — Most már emlékszik? Torma Péter előtt felvillant a negyven év előtti kép. Hát persze! Ez valóban a Kunstár Jóska. Mi lesz, ha most pityókásan vissza akar fizetni? Jóska azonban bambán elmosolyodott. — Na! Vallja be, hogy akkor nem volt biztos a dolgában! Torma tanár úr most már szánakozva nézte a régi csíntalanságon heherészö Jóskát. Mi lett belőle? Ma is büszke arra, hogy régi tanítványait megismeri. De Jóskát! Ha nem emlékeztette volna a pofonra, nem ismert volna rá. Ez az elhanyagolt külső! A korai rán- cosodás. Egyáltalán. Rí róla az ápolatlanság. — Nagyon megváltoztál — jegyezte meg halkan. — Erre gondol? — vette elő a bekecszsebből a lapos üveget. — Nefti ittam én, míg el nem hagyott az asz- szony. Az lett! Nem akarom kimondani, de az lett. Mielőtt ivott volna. Torma tanár úr felé nyújtotta a bütyköst. — Köszönöm! szabadkozott a tanár úr. — Neked se kellene már! — Hát, kibírom én e nélkül is, ha akarom! — tette el durcásan a bütyköst Jóska. Kínos csend. — Hová utazol? — Vásárba. Van egy pár lószerszámom, el akarom adni. — Nem látom, hogy itt lenne. — Postára adtam. Majd kiváltom, ha megérkezek ... — legyintett. — Nem üzlet már ez sem. A múlt héten túladhattam volna rajta, de olyan bolond voltam, hogy kitartottam az árát. De innen nem viszem haza. Adom. ahogy veszik. — És a haszon? — Ah! Haldokló szakma ez, tanár úr. Nem érdemes piacra dolgozni. Be kellene adni az ipart. — És aztán? — Jelentkeztem otthon a tsz-be. Azt mondták, ha majd nem iszok, esetleg. — Hirtelen hangulatot váltott. — Tanár úr, pofozzon meg engem! Torma Péter megrökönyödött. A kényszerű beszélgetés közben abban bízott, hogy Jósika feje kicsit kitisztul. S lám! — Miért pofoználak? — Mert azt a patront én tettem a széke alá, hehe- he ... Fogadásból egy doboz cigarettáért — vette elő ismét a bütyköst. A tanár úr is elmosolyodott. — Ezért — mutatott az üvegre — megérdemelnéd. A vonat fékezett. Jóska kinézett az ablakon. — Hú! — ugrott fel. — Isten vele. tan^r úr! — s kisietett a fűlikéból. Mikor a szerelvény elindult. a tanár úr még látta, hogy Jóska odavágja a bütyköst a téglakerítéshez, s kilép a mellékkijáraton. Vajon üres volt-e az üveg, vagy a pálinka is vele pusztult? — találgatta Torma Péter tanár úr .. .
