Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
NÉPÚJSÁG »» ...bírjuk drága anyaföldünket szebb virradásra” írta: dr. Becsei József, a megyei tanács általános elnökhelyettese E cikk első soraiban hadd forduljak Széchenyi István gondolatához, aki Magyarország képviselőinek 1833-ban azt a tanácsot és figyelmeztetést fogalmazta meg, hogy „Komoly méltósággal int az idő elfogulatlan barátságos tanácskozásra; elérkezett azon időszak, amelyben azon kevesek meghason- lása, kiknek kezeikben van helyezve egy fejledező nemzet sorsa, még sokkal veszedelmesb és így kárhozandőbb lenne mint egyébkor; — most, midőn az esetek sebessége sürget, s egy bájoló hajnal mögött, mely egykori halhatatlan nemzeti nagyságot ígér, fenéktelen sötétség tátong, melyből az egyszer oda elsüllyedt nemzetiség, szabadság, becsület tán soha, soha többé fel nem merül. Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, ez és nem kevesebb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése. Feleljünk meg — Istenért — e díszhivatásnak.” — De hogyan? Tehetjük fel a kérdést, ha Széchenyi felszólítását a megye mai feladatává kívánjuk tenni. Ha nem is hiánytalanul, de néhány olyan fontos kérdést szóba kell hoznom, amelyeket a mai „lázas állapotban” levő társadalmunk széles e hazában mindenütt feltesz; s amely kérdésekre adandó válaszok megadása elől sehol nem lehet kitérni. Különösen nem itt nálunk, a közvélemény előtt oly kritikus helyzetbe került Békés megyében. Értelmet, s energiát kell fordítanunk az örökkön élő, s csak a hiú emberből homályba burkolt, el nem ismert, s annyiszor félreértett valóért, hiszen korábban is, ha politikai megítéléseinkben és gyakorlati tevékenységünkben nem az ideák felmagasztosított árnyképeit követtük volna, megélt történelmünk, elért eredményeink szebb színben tűnhetnének fel oly sok gonddal terhelt napjainkban. A valóság fel- és el nem ismerése megyepolitikánk súlyos tehertételeként nehezedik ma is ránk, amelyről a mai politikai ítéleteken túl, majd a történelem tud objektív véleményt mondani. A történelemhez bátorság kell; úgy is, hogy megcselekedjük mindazt, ami életünk során a köz javát szolgálja, úgy is, hogy a már mögöttünk lévővel szembenézzünk, akár jó, vagy kedvezőtlen következményekkel is vetődik az ránk. A' történelemmel szembe kell néznünk, hogy identitástudatunk stabil alapokon nyugodhasson, hogy a mát alakító cselekedeteinkben ne bizonytalanodjunk el, hogy céljaink és feladataink meghatározásában a múltra vonatkozó értékelés ne az aktuális politikai polarizáció meghatározó tényezőjévé, hanem programadó cselekvéssé és összefogássá váljon. Az eszmék és elvek háborújában kinek-kinek szükségszerűen mérlegre kell tennie sajáf magát, de annak, aki a közösség érdekében feladatot vállalt, még ezen túl azt is, hogy mennyiben felelt meg ennek; mi az, mit lelki ismeretével összhangban továbbépíthetőnek, s az, melyet elvetendőnek tart. Csak így, az egyes ember lelkiismeretén átszűrt, s a közösség által jóváhagyott és megerősített tettek, cselekvések épülhetnek be a progresszió folyamába; csak így kerülhető el a kollektív bűnbánat, amely csak tagad, s cselekvőképtelenséget hoz. „Vajh minél többen élnék át őszintén korunk ka- . tartikus kényszerét anélkül, hogy a meddő bűnbánat bénító hatásához tapadnának.” Oigy tartom, hogy e bűnbánat bénító hatása körbelengi ma társadalmunk legapróbb zugait, s hínárként fog le tettrekész elméket, kollektívákat, s olyan szervezeteket, kiknek feladata az érdekegyeztetésen alapuló cselekvés megszervezése. A kérdés napról napra felvetődik, de a válasz egyre csak elodázódik. E gordiuszi csomó kettévágása hozhatja meg a felszabadultság érzetét és tudatát, mely kiteljesedhet a kikristályosodott közös célok meg fogai mázasában, mert „az egy helyben maradás következése a senyvedés”. De joggal feltehető az a kérdés is, hogy a történelmi felelősség- vállalás mennyire osztható szét, vagy abban mennyiben csak a hibákat, az eredménytelenséget lássuk; vajon jut-e benne hely az egy népet mozgósító lelkesültség- nek és azoknak az alkotásoknak, amelyek megyén belül is és nem zetközileg is a megbecsült népek családjába emelt bennünket? Fel ássuk-e lábunk alatt azt a talajt, amelyen állva elrugaszkodási pontot találhatunk még meg nem fogalmazott nemzeti céljaink eléréséhez? Talán az új utak, más rendszerű társadalmi építkezés és ideák keresése közben természetesnek tűnik a tagadás felerősödése, de egyetlen nép, egyetlen nemzedék sem törölheti ki a történelemből apáik alkotásait, hiszen a népek fennmaradásának egyik feltétele és megnyilvánulása történelme folytonossága, identitása. Mindent tagadni és elvetni, annyi, mint identitásunk folytonosságát megkérdőjelezni. Nemzeti, de regionális vonatkozásban is az tehát a feladatunk, hogy megtaláljuk azokat az összekötő szálakat, amelyek átívelnek a múltból a jelenbe, s amely fundamentuma a jövő építésének. Megyénk történelmének folytonosságát alkotó elemei bizonyára nem szűkíthetők le csupán azokra, amelyeket az elmúlt években hangsúlyoztunk, s viharsarkiság, a nemzetiségiség, a földmunkás- mozgalom stb., de ezeken túl a magyar nép ezeréves történelmében található progresszióhoz való csatlakozását is el kell ismernünk, ugyanúgy, mint ahogyan az elmúlt évtizedek sommás jellemzésére sem csak a „történelmileg elmaradt” jelző az alkalmas. Fel kell tehát tárnunk történelmünk árnyalt vonulatait, s szembe kell néznünk azzal, hogy éppen itt megyénkben mennyire módosult a nemzeti jelleg, a magyarságtudat, a történelmi múlt és jelképek vállalása. De ehhez még nagy utat kell megtennünk, s férfias bátorságra van szükség. A dolgok lényegéig kell nyúlnunk, mikor is állandó kérdésként merül fel : . szabadna szabadnak lenni .’, mert a demokrácia. „a szabadság oly kimeríthetetlen kincs, mely azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, •m gyengül, sőt nő, sőt erősödik...” Ehhez szembe kell nézni a szubjektivizmus összes megjelenési formájával, működési mechanizmusával és megfellebbezhetetlen- ségével. De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a korábban ál- vagy történelmi hagyományokból táplálkozó, de a hatalom igényeihez stilizált jelszavak helyére olyan újak kezdenek behatolni, amelyeknek csak forrása más, de eredménye ugyanaz lehel;. Nincs más út. mint ,,a közvéleménynek felemelése. erősítése, tisztítása, s a közvéleménynek szilárd, de nyugodt hirdetése, ez az, amivel célt érhetni” (Kossuth), melynek alapfeltétele a nyilvánosság, mely minden szabad alkotmány pajzsa, s számtalan jónak kútfeje. De ehhez, túl kell lépni a hatalom egyvéleménvű monoliti- kusságán, amely erősségét nem a véleménykülönbségek szintetizálásában, hanem eltüntetésében látta. Ehhez, szükség van az alulról építkező célok megfogalmazására, amely azzal az eredménnyel kecsegtet. hogy nyilvántartható, ellenőrizhető, visszaigazolható. s közös érdekeket kifejezvén tömeg- cselekvést kiváltó lehet. A társadalmi-politikai mozgások ebbe az irányba mennek, de ma még azzal a veszéllyel is járhatnak, hogy a nagyobb közösségi célok alárendelődnek az egyes, vagy kisebb közösségek érdekeinek, aminek Ivaros hatásai csak hosszabb távon jelennek meg. Ez azonban még természetes ellenreakciója annak a szisztémának, amelyben az. össztársadalmi érdek prioritása fogalmazódott meg. a közösségi és egyéni érdekkel szemben, s annak rovására. Az új megegyezés tartalmát a megyét alkotó közösségek érdekei határozzák meg. majd a döntés- hozatalban nem a hatalom diktálta csomópontok kristályosodnak ki, hanem az önkormányzatok valós, de a megyei érdekeket is reprezentáló érvei. Aki demokráciát hirdet, az a megyepolitikában, a terület- és településfejlesztésben építsen az önkormányzatok önállóságára, mint az alulról építkező társadalom egy lehetséges, s a jövőben egyre erősödő sávjára, mert a haladó, s alkotó nemzet megteremtésének lehetősége a nem kiváltságokra alapozott egyének és közösségek együtt munkálkodásában rejlik. Korunkat az új. jogos nemzeti küzdelmek korának tartom, amelyben a gondolat szabadságának rehabilitációját épp oly fontosnak vélem, mint azt, hogy az ember, mint biológiai és társadalmi lány, minden vonatkozásban elsőbbséget élvezzen. De „ki kell igenis tűzve lenni a fő célnak, s kerülni kell mindent, ami attól félrevezetne, de a cél felé minden előlépés, mely a jövendőnek útját nem zárja. valóságos haladás, és minden egyes javítás tett leg hasznosabb utat készít még több javításra", mert „semmi sem áll csendesen a világon, meg a nap syste- mák is mozognak, tehát csak Magyarország álljon, s veszteg éljen mozdulatlan?. . . nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!... A múlt elesett hatalmunkból, a .Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló visszaemlékezésekkel. ' de bírjuk inkább elszánt hazaíisá- gunk' s hív egyesülésünk által .drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyar- ország — volt; — én azt szeretem hinni: lesz!” De ezért: Hass, alkoss. gyarapíts, s a haza fényre derül! Párbeszéd Vitányi Iván az Új Márciusi Frontról, a kiegyezésről, a demokráciáról és a visszarendeződés veszélyéről „ ... népi demokráciát akarunk: valljuk, hogy csak az alulról felépített politikai nemzet tudja képviselni a széles néprétegek érdekeit. E népet érettnek és hivatottnak tartjuk arra, hogy önmagát kormányozza.” (Az 1937-es makói kiáltvány első pontja.) Vitányi Iván, az Országos Közművelődési Központ főigazgatója, az Üj Márciusi Front ügyvezető titkára. Azt mondják róla, hogy keveset tartózkodik az irodájában. Járja az országot, egy éve újra kilépett a politika színpadára. Nemrégen Békéscsabán volt. A megyei művelődési központban a Párbeszéd című sorozat utolsó előadójaként válaszolt a közönség és az újságíró kérdéseire. — Milyen a viszonya az ÜJ Márclui Frontnak a hatalomhoz? — Az ÜMF nem szervezet, nincs tagsága, ezért a hatalomhoz való viszonya is eltér a többi alternatív szervezetekétől. Népfrontos jellegéből adódóan az összetétel valóban heterogén, a nyilatkozatot aláírók közül néhányan más alternatív mozgalmaknak, szervezeteknek is tagjai. Például a Magyar Demokrata Fórumnak, a Szabad Demokraták Szövetségének. Ugyanakkor van közöttünk politikai bizottsági tag, egyetemi tanár, tudományos kutató, újságíró, szociológus, közgazdász, író. Célunk : közösen megvitatni társadalmunk fontos, aktuális kérdéseit, e viták alapján tervezeteket, javaslatokat, álláspontokat kidolgozni. — Ez azt jelenti, hogy nine» kötelezd politikai Irányvonal? —■ Itt mindenki autonóm módon politizálhat. Ami közös, az a párbeszédre való törekvés, a hatalommal, az alternatív szervezetekkel. És a tolerancia, Abból indulunk ki, hogy minden nemzetnek van sorsa, sorskérdése. Elvész az a politika, amelyik közömbös irántuk. Történelmünk során többször futottunk neki egy valóban demokratikus rend megvalósításának. Akasztófákkal kísért korszakunk volt 1848, 1918—19, 1945—53, valamint 1956. Az 1867-es nekibuzdulás mocsárba torkollott, miként az 1968-as is. A demokráciát, a nép hatalmát nem tudtuk megteremteni. A nemzetnek ma egyetlen érdeke van, hogy végre sikerüljön. — A régi é» az ÚJ MF színrelépése között 50 év telt el. Ml a közös a régi és a< ÜJ Márciusi Frontban? — Én nemcsak közös vonásokat, hanem történelmi folytonosságot is látok a két mozgalom között. Vásárhelyi Miklós és Üjhelyi Szilárd az 1937-ben alakult Márciusi! Front szerveződésénél is bábáskodott. Nyers Rezső is ott volt az első szárszói találkozón, a másodikon már nem vett részt, mert pártja, az SZDP nem engedélyezte a részvételt. Aztán jöttek a fiatalabbak, a hozzám hasonlók, akik az ellenállási mozgalomban harcoltak. Nekünk például 1945 után nem csupán jelszó volt a népi demokrácia. Hittük, hogy igenis demokratikus úton jutunk el a szocializmushoz és ez az út különbözik a Szovjetunióétól. Történelmi, tudati hátteret jelentett az a hagyomány, amit a népi írók, művészek, tudósok, gondolkodók, a demokráciát akaró erők képviseltek. Csakhogy az 1937-es makói kiáltvány első pontja ma is érvényes. A program megvalósítása ugyanúgy előttünk áll, mint ötvenegvné- hány évvel ezelőtt. A népfrontgondolat illegalitásba szorult. Ez a gondolat próbált gyökeret ereszteni az 1945—47-es Időszak koalíciós politikai pluralizmusában. Majd jött a sztálinizmus, amely a népfrontgondolatot kényszerű taktikai kitérővé degradálta. A júniusi kormányprogram alapján az 1953 és 1956 között kibontakozó demokratikus népmozgalom újból felvillantotta a megújulás reményét. A reformoktól vonakodó vezetés azonban elkerülhetetlenné tette a tragédiát. A népi elégedetlenség felkelésben robbant ki. Ma már világos, hogy a megtorlást követő konszolidáció nem a megújulást, hanem lényegében a régi gazdasági és politikai modell visszaállítását jelentette. Az úttévesztésre ismét a válság figyelmeztetett. A régiekkel és az újakkal valljuk: ennyi újrakezdés után van esélye a magyarságnak és a fél évszázaddal ezelőtt indult mozgalom ezúttal célba ér. — A köztudatban az él, hogy hogy a magyar szellemi élet egy csoportja 1987 decemberében megalakította az Üj Márciusi Frontot. Tudjuk viszont, hogy az idáig vezető út meglehetősen rögös volt. — Valóban. A gondolat a nyolcvanas évek közepén született meg. Éreztük: a válság annyira mélyül, hogy újra ott kell lennünk a „küzdőtéren”. Ezért 1987 decemberében nyilatkozatot fogalmaztunk. Ebben nem teljesen nyíltan a plurális társadalmi rendszer megvalósítása mellett foglaltunk állást. .Sürgettük 1958 újraértékelését, hitet tettünk az 1953—56 közötti évek demokratikus jellege mellett. Azt mondtuk: teremtsük meg a piacgazdaságot és dolgozzunk ki új külpolitikai irányvonalat. Kezdeményezésünket az MSZMP Politikai Bizottsága elítélte. Mígnem tavaly szeptemberben jelenhettünk meg nyíltan a politika porondján, holott a sorainkban levő közgazdászok írták a Fordulat és reform című tanulmányt. amelynek gondolatai belekerülnek a programunkba is. — Ezután felgyorsultak az események. _ Országos Nemzeti Bizottság létrehozását kezdeményezték. Miért fontos ez? — A nagy kérdés most az: hogyan jutunk el a demokráciához. Az eg.vpártrend- szer történelmilég -is tévút. Egy társadalom csak akkor fejlődőképes, ha mód van az érdekek érvényesítésére a gazdaságban, a- kultúrában egyaránt. A többpártrendszerű demokráciában szabad választások útján jön létre a népi hatalom. Igaz, ez nem old meg mindent, de szükséges feltétele az előrehaladásnak. Bár ez nem valósul meg egyik napról a másikra. Bizonyos procedúrára van szükség. Jelenleg legitimációs vákuum van a politikai életben. A koalíció kialakítása csak a választások után lehetséges, de ezt hiba lenne elsietni. Tárgyalni kell a hatalommal és egymással. Szerintünk a nemzeti bizottság létrehozása megfelelő átmenetet teremthet egy valóban legitim, az ország tényleges politikai struktúráját kifejező parlament megválasztásáig a konszenzus megteremtésére. Felszabadulás utáni történelmünkben már két alkalommal: 1947-ben és 1949- ben is voit történelmi példa a parlament feloszlatására. de ez veszélyes fegyver, s egv ilyen helyzetre a társadalom nincs felkészülve. „A demokrácia feltétele, hogy nem félünk” — mondotta Bibó István. Most még félnek az emberek. Ezért kell leülni és tárgyalni. Eljött az idő. hogy a hatalom és az abból kirekesztettek leüljenek a tárgyalóasztalhoz, — Régen azt mondták, hogy az MF a kommunista párt fo- ddszerve, most meg az a vélemény: az Új Márciusi Front a* MSZMP „leányvállalata**. Kiket képviselnek valójában? — A Márciusi Front minőségileg más valami volt. mint a benne részt vevők korábbi nézeteinek összessége. A középosztálybeli fiataloknak szakítaniuk kellett azzal a felfogással, hogy kizárólag ők a nemzeti sorskérdések hivatott képviselői. Föl kellett hagyni azzal, hogy a környező népekkel szemben mi valamiféle fen- sőbbséges helyzetben va- gvunk. A népi íróknak szakítani kellett azzal az illúzióval. hogy a hatalommal lehet szövetkezni. A kommunistáknak is önkritikát kellett gyakorolniuk, hogy egv demokratikus, népfrontos politikában gondolkozzanak. A mostani helyzet •természetesen más. Sorainkban vannak MSZMP-tagok, de olyanok is, akiket kizárjak onnan. Megtalálhatók az SZDP, MDF, SZDSZ-ta- gok is. Akkor lennénk az MSZMP képviselői, ha biztatásukra jött volna létre a Front, de erről szó sincs. Sem felszólítást, sem engedélyt nem kaptunk és kértünk az MSZMP-től. A másik: miért lenne baj, ha az MSZMP-nek lenne egy ilyen irányzata. Most csak ködös reformszárnyról beszélhetünk. Véleményem szerint nem lehet ezeket a reformereket gumibottal ' visszazavarni a sztálinizmusba. — Mit szól ahhoz, hogy aa MSZMP barátságosan elutasította a nemzeti bizottság megalakítására tett Javaslatukat, ml( az alternatív szervezetek — aa MDF kivételével — lényegében elfogadták a kezdeményezést. — Az MSZMP egyetért egy politikai egyeztető konzultációs fórum létrehozásával, amely segíthetné a válságból való kivezető út keresését. Szerintük azonban ez a fórum önálló döntési jogkört nem kaphat, hiszen erre hivatott az 1985-ben megválasztott parlament. Az alternatív szervezetek viszont, kivéve az MDF-et, támogatták az elképzelést, mondván: joguk van beleszólni a választási előkészületekbe, a választás menetébe, az alkotmányozás kidolgozásába. Ezért javasolták: az alternatív szervezetek állítsanak fel egy közös előkészítő bizottságot, amely az MSZMP képviselőivel további konkrét teendőkről tárgyal. — Az emberekben ott bujkál a félelem, hogy jön a bunkó, a visszarendeződés. — Ez bekövetkezhet. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségében, amelynek 1944 révén vagyok a tagja, leellenforradalmá- roztak. Persze, nem mindenki. Az átmenet zavarral jár együtt, és ebben mindig lehetségesek diktatórikus megoldások. A veszély reális, az út azonban éppen ezért csak előre vezethet, előre a mind teljesebb és tisztább demokrácia felé. 6eres Sándor
