Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
'VCÖRÖSTÁJ------------------------------------------------------------------------------------------- EXKLUZÍV-----------------------------------------------------»89. február 25.. sso-b». Q R omán—magyar együttélés Erdélyben Erdélyben több nemzetiség élt és él egymás mellett. Sorsuk szervesen összefonódik a román, a magyar és a német múlttal. E föld sajátos történelmi helyzete és múltja mély nyomokat hagyott az itt élő népek kultúrájában és nemzeti tudatában. Az együttélés és a kölcsönös egymásra hatás példái mellett az Erdélyben élő nemzetek kapcsolatát váltakozó erejű ellentétek is terhelték és terhelik napjainkban is. Erdély népei közül számarányukat tekintve a két legnagyobb a román és a magyar. A két nép közötti ellentét forrása Erdély történelme, illetve az a kérdés, hogy ki telepedett le cs alapított hazát először a Kárpátok által koszorúzott erdélyi fensíkon, tehát ki az őslakos és ki a betolakodó? A román történelemírók a románokat az időszámítás kezdete körüli századokban az itt élő romanizálódott dákok leszármazottjainak tartják. Ez az úgynevezett dáko-román kontinuitás folytonosságelmélet, melyet semmilyen régészeti emlék vagy írásos dokumentum nem igazol. 1965 óta Nicolae Ceausescu az RKP első titkára. Az ő vezetése alatt kidolgoztak egy új nemzeti politikát. Ennek keretén belül átértékelték a román nép eredetét és történelmét. A kontinuitás elmélete megmaradt, de teljesen más formában. A dák nép elromanizálása az illető nép felszámolását és a történelemből való kivonulását jelentené, és ezzel megszűnne a kontinuitás (folytonosság) az „ősi földön”. Ezért Nicolae Ceausescu kijelentette, hogy át kell dolgozni az egész román történelmet úgy, hogy az»igazolja több mint két évezredes jelenlétüket a Kárpát-medencében, ugyanakkor kifogásolta az előző kongresszusok egyes döntéseit, így például a következő megállapítást: „Románia soknemzetiségű állam. így az a látszat, hogy Románia idegen területek elsajátítása útján vált volna soknemzetiségűvé. Népünknek és a világnak tudnia kell az igazat: a dákok, géták és a trákok időszámításunk előtti területei a román nép bölcsője, itt éltek őseink évezredek óta, hősiesen védték hazájuk függetlenségét és területi épségét. E föld, e haza jogos örökségünk! Mindezt meg kell tenni még akkor is, ha egyes szomszédainknak más a véleménye.” Dáko. - géta - trák kontinuitás A dáko-román kontinuitásból dáko-géta-trák kontinuitás lett. Ez az új elmélet az őslakosság folytonosságát, fennmaradását igazolja. Nem a betolakodó hódító nép gyakorolt hatást az őslakosságra, nem az őslakosok lettek romanizál- va, hanem a római hódítók és telepesek, lettek dáko-tráko- sítva. Az őslakosság, részben megtartotta, megőrizte nyelvét, kultúráját, szokásait, népviseletét. Az őslakos nép közvetlen hatása alatt formálódott és alakult ki a román nép. A vlách elnevezés magyarosítva oláh, nem a pásztorkodó nép foglalkozásából származik, hanem az olasz elnevezés ikertestvére, olasz*oláh. Tehát ez is igazolja, hogy az egykori római népnek két leszármazottja van: az olasz és a román. A román nép eredetének és fejlődésének ez az új beállítása is teljes egészében elméleti alapon fekszik, semmilyen tárgyi vagy írásos bizonyítékkal nem tudják alátámasztani. Ha a román nép az időszámításunk II—III. századában alakult ki az „ősi földön”, a mai határok közé „leszűkített” haza népéről az egyetemes történelem a VIII—X. századig miért nem foglalkozik. Egy ilyen „ősrégi” múlttal rendelkező nép hogy lehet a múlt és a jelenkoi'i történelem mostoha gyermeke? A román történészek szerint a magyarok honfoglalása idején Erdélyben és Pannónia területén összefüggő román nép élt, több vajdaságra osztva, mint a Gelu, Ménmorut, Glad által vezetett vajdaság, melyek véres csatákat vívtak a magyar hódítókkal. . Ha a IX. század végén a mai Románia, Beszarábia, Bukovina és a Tisza mentén levő területeken egy egységes román nép élt, amely már több mint egy évezredes múlttal rendelkezett, miért nem ismeretes az ország megszervezésének módja, lakosainak a száma, foglalkozása, kultúrája? Miért nem tudott védekezni a megközelítőleg 250 ezer főből álló és ezen belül mintegy 40 ezer harcossal rendelkező magyarok ellen? Hogy lehet az, hogy miközben Erdélyben már a XII. század közepén összefüggő magyar néptömeg élt, s a ma meglevő falvak többsége már a XIII. századra kialakult" a későbbi románság őseinek, a vlách pásztor népnek a beszivárgása Erdély hegyvidékeire a XII. század végén kezdődött el? A feltett kérdések tisztázásának érdekében fel kell eleveníteni a történelmi tényekkel és forrásokkal alátámasztott magyar történészek állásfoglalását. Szlávokat találtunk Erdélyben A XI. század végén írott magyar őskrónika szerint a "besenyők által az Etelközből kiűzött magyar törzsek először a mai Erdélybe nyomultak be és innen kiindulva szállták meg az egész Kárpát-medencét. A honfoglaló magyar törzsek közül egy törzs vagy törzstöredék ott maradt és Erdély északi részén telepedett le. 927 tájékán a besenyőkkel szövetkezve sikerült elfoglalni Dél-Erdélyt, amely szláv fennhatóság alatt állt. A román vlách nép a Balkán-félsziget romanizált trák őslakosságnak a leszármazottja. Kialakulása szervesen összefügg ősfoglalkozásukkal (a vlách kifejezés eleinte pásztort jelentett, majd fokozatosan vette fel a nép nevének jelentését), a vándorló pásztorkodással, amire az a jellemző, hogy nyáron a hegyekben, télen pedig a tengerparton vagy a nagyobb folyók völgyében legeltették nyájaikat, úgy, hogy állandóan mozgásban voltak. Ilyen pásztorkodás csak a hegyek déli és keleti napsütötte lejtőin lehetséges. Ezek szerint a román nép bölcsője a Déli-Kárpátok déli oldala, azaz a mai Románia havasalföldi területének északi része, valamint a mai Bulgária és Szerbia határán levő hegyvidékre tehető, ahol a középkorból százával maradtak fenn román helységnevek. Az időszámításunk előtti I. századtól időszámításunk II. századáig Erdély területén létezett Dácsia, míg a trákok és a géták a Kárpát-medencétől délre éltek időszámításunk előtti VI. századtól. De Erdélyben, a Kárpát-medencében semmilyen tárgyi vagy írásos bizonyítéka nincs annak, hogy trákok vagy a géták éltek volna ott. Tehát a román nép eredetének bölcsője helyesen terelődik a Balkán-félszitjetre. Időszámításunk III. századától a honfoglalásig a Kárpát- medencében különböző népcsoportok és ezek leszármazottai éltek: gepidák, avarok, hunok, szlávok, bulgárok. A vláchok a IX. és a X. században az észak felé való vándorlásuk folyamán érték el a mai Havasalföldet, és a Bánsági-hegyeket. Erdélyben a románok első okleveles említése 1202—1206-ból maradt fenn. Nagyobb tömegben való letelepedésük a tatárjárást követően indult meg; az itt népte- lenül, üresen maradt telkekre leszállhattak a hegyekből. A Déli-Kárpátokban már á X. században ott élő vláchok (Fo- garas és Hátszeg vidéke) a székhelyekhez hasonlóan privilegizált határőrök voltak. Az 1290-es erélyi közgyűléseken már a magyarok, a szászok és a románok közösségéről beszélnek, az itt élő románok is szabad és kiváltságolt közösségnek számítottak. De míg a székelyek személy szerint katonáskodtak, addig a románoknál csak a települések szervezői, a kenézek rendelkeztek ezzel a joggal, mert a település többi román férfi tagja pásztorkodással foglalkozott. Mivel a privilegizált románok száma (kenézeké) nagyon alacsony volt, az 1437-es parasztfelkelés elleni védekezésre alakult szövetségből, unióból kimaradtak. A magyarok, a székelyek és a szászok szövetsége ettől kezdve 1848-ig alapja volt az erdélyi rendeknek. Az érett feudális társadalomnak két alapvető osztálya volt, a földet birtokló földesurak és az azt használó, megművelő jobbágyparasztok. A földbirtokos uralkodó osztály az államban és a társadalomban betöltött szerepe szerint két nagy csoportra oszlott: papi (egyházi), világi (katonai kötelességeket ellátó) rendre. S mert a feudalizmusban a hátalom alapja a földbirtok, az uralkodó osztály egyes csoportjai ennek arányában vették ki részüket a gazdasági és politikai hatalom gyakorlásából, az állami élet központi, illetőleg helyi irányításából. Mivel Erdélyben nem létezett román nemesség, a román nép nem lehetett az unió negyedik tagja. Csodálatos ennek a népnek a szaporodása-Az erdélyi három etnikum — magyar, német és román — számarányát feltüntető első számokat közlő adat Vasile Lupának, Moldva fejedelmének 1650 táján a Portához írott levele, amelyben arról számol be, hogy Erdély népességének több mint egyharmada román. Ekkor a rojnán népesség valós számarányát azonban 20-30 százalékra becsülhetjük. A következő elfogadható adat egy kormányhatósági becslés 1713-1714 tájékáról, amely 47 százalékra teszi a magyarság. 34 százalékra a románság és 19 százalékra a szászok részarányát. A legújabb magyar szakirodalom 1767-re megközelítőleg 1,3 millióra becsüli Erdély népességszámát, ezen belül a románság részaránya'60 százalék, szemben a század eleji 34 százalékkal. Ennek egyik oka a két román fejedelemségből való bevándorlás, a másik pedig a természetes szaporodás. Erről a magyar nemesség 1744-ben kelt memoranduma a következőket írja: „Csodálatos ennek a népnek a szaporodása, láthatjuk ugyanis, hogy számos falu, melyet ötven évvel ezelőtt részben oláhok, részben magyarok vagy szászok vegyesen laktak, ma pedig kihalva a régi lakosok, mind helyüket az idegen oláhok termékeny sarjadéka tartja megszállva. A románság negyedik nemzetként való elismerése a XVIII. században induló román nemzeti mozgalmaknak lesz az egyik követelése. Ennek megfogalmazása volt az 1791- ben az erdélyi országgyűléshez beadott folyamodvány, a Supllex Libellas Valachorum, amely azt hangoztatta, hogy a románok nemcsak többségben vannak Erdélyben, ami igaz is volt, hanem egyben Erdély legősibb lakosai, akik politikai jogaikat csak az idők folyamán vesztették el. Ezért itt az ideje, hogy visszakapják ezeket és elismerjék őket Erdély negyedik nemzeteként. Az unióból való kimaradást és a későbbi erdélyi -ország- gyűléshez beadott folyamodványt a román történészek más színben tüntetik fel, pedig ők is ismerik az adott évszázadokban uralkodó egységes gazdasági és politikai hatalom gyakorlati alkalmazását. Erdély történelmét a mai napig is egy pár sorral intézik el a tankönyvekben, megemlítik, hogy ősi román föld, három román országról beszélnek (Moldva, Havasalföld és Erdély) a lakosság több része román, állandó kapcsolatban volt a másik két román fejedelemséggel és a nép évezredes vágya az egységes Románia megteremtése a három részre szakadt román területen. A hajdani dákokon kívül említést tesz Ménmorutról és Glad- ról, mint román vajdákról. Ion de Hunedoara (Hunyadi János)- ról, mint Erdély román fejedelméről, valamint Mihai Viteazul 1599-es gyulafehérvári bevonulásáról. Ennél többet nem mernek megemelíteni. Sajnos, az erdélyi fejedelmek (Báthori István, Bethlen Gábor, Bocskay, Rákóczi7 Apafi stb.) neve nem valami jó román hangzású, említésük mellett tárgyalva Erdély történelmét nem szolgálná a kitűzött cél elérését. Dózsa a román ős A történelmi valóságot meghamisítva állítják, hogy a magyarok a XII. és a XIII. században szivárogtak be Erdélybe és pzt, hogy a székelyek nem is magyarok. Igyekeznek bebizonyítani, hogy Dózsa György, Lörincz, a pap kapitány, Budai Nagy Antal és a többi erdélyi történelmi személyiség román volt. Az első világháború után a Trianon által kialakított helyzet tovább növelte a .feszültséget. A román királyság é.s a Horthy-rendszerű Magyarország versenyzett a magyar, illetve a román nemzetiségű kisebbség elnyomásában. A román királyság igyekezett az erdélyi etnikumok eddig kialakult egyepsúlyát mesterségesen felborítani, 1921-ben megkezdte Erdély magyar határmentének a románosítását, románok telepítését (kolonizálást), az erdélyi magyar tulajdonok elkobzása által állami tulajdonba kerülő területekre. A magyar é.s német falvak közé új román falut létesítenek, ha elegendő földterület áll rendelkezésükre. Amennyiben két-három falu között nem lehetett új települést létesíteni; akkor mindegyik falu szélén kijelöltek 50-60 házhelyet (megfelelő udvar- és kertnek való területtel) a községi legelőből és a telepesek ide építhették fel házaikat. Minden telepes házaspár (csak románok " lehettek) ingyen kapta a házhelyet é.s 10 hold földet (megközelítőleg 6 hektár) a volt magyar tulajdonból. A ház építéséhez állami támogatást kaptak. Ez az intézkedés teljesen felborzolta a romániai kisebbség lelkiállapotát és hozzájárult az illető falvak anyagi helyzetének a romlásához. A volt magyar birtok felszámolása munkalehetőség-veszteséggel járt, emellett a községi legelők csökkentése az állattenyésztést is befolyásolta. A telepesekkel együtt megjelentek a juhnyájak is a községi legelőkön. Ahol a juh áthalad, ott a szarvasmarha vagy a ló többet nem legel. (A juh jellegzetes szaggal jár. ilyen helyen, bármilyen jó is a fű, a többi állat megérzi a szagát. és nem legel.) Ez hozzájárult a mesterségesen egymás mfellé telepített nemzetek közötti ellentétek fokozásához. Az utódok mindig románok Az évszázadokon keresztül egymás mellett élő és dolgozó különböző nemzetiségű népcsoport egymáshoz szokott, megértésben és egymást kölcsönösen segítve akar élni. A természetes módon kialakult vegyes településeken a nép között nincs nemzetiségi kérdés. Ennek bizonyítéka a sok vegyes házasság. A gyermeknevelésben is megvan a kialakult hagyomány. Rendszerint a fiú az apa vallását és nemzetiségét. a lány az anyáét folytatja, a család megünnepli mind a két nemzet vallásos ünnepeit (úgy. ahogy Romániában vallásos ünnepeket lehet tartani — titokban). Sajnos, az utóbbi években a hivatalos nemzeti politika nagv gond elé állította az ilyen családokat. Attól függetlenül, hogy a családban milyen nyelvet beszélnek, vagy milyen vallást gyakorolnak, hivatalosan mindenki román nemzetiségű. Ha az apa román, akkor azzal érvelnek, hogy a családfő leszármazottjai csakis románok lehetnek, és ha a család többsége román, egynek a véleménye nem számít, ez „tiszta román család. Ha az anya román, az természetes, hogy a leszármazottak az anya nyelvét öröklik, tehát az is „tiszta román” család. Ennek az elméletnek az alapján több tízezerre tehető azoknak a „románoknak" a száma, akik alig tudnak- románul. Ezt gyakorlatból tudom, többször is részt vettem a népszámlálásban és ezt az utasítást kaptuk. A kitöltendő íveken még cigány sem szerepelhetett, őket is hivatalból a románokhoz kellett írni. A lakossági tiltakozás ez ellen nagy. Napjaink Romániájában dicsőség románnak lenni, ez sok előnnyel jár. Ennek alapján érvényesülhet a gyermek az általános iskola utáni továbbtanulásban, a munkában való elhelyezkedésben, a szülő a munkahelyén, az élelmiszerbeszerzésnél,, sajnos, még az igazságszolgáltatásban is. A nemzeti kérdés és az ebből eredő nézeteltérés az erdélyi lakosság között azokban a helységekben érezhető, amelyekről előzőleg említést tettem (kolonizált települések). A telepesek feladata a rói nosítás és a nemzeti kisebbség elnyomása volt. Ennek megfelelően jó nagy adag sovinizmussal lettek beoltva, és minden joggal felruházva. A köztük és az őslakosok közötti ellentétek vagy bármilyen nézeteltérések esetén a törvényes elégtétel mindig nekik kedvezett és kedvez. Erdélyi Győző
