Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

1989. február 4., szombat TALLÓZÓ 'Köröstáj Útkereszteződéshez ...az árakat nem? Nem könnyű értünk...” . .. Ma senkinek nincs joga elfelejteni, hogy vezető poli­tikusaink több mint két évtizede hirdetik a struktúraváltás szükségességét. Az idevágó fogadkozásokból tekintélyes gyűjteményt lehet összeállítani. Ugyanakkor tényleges szer­kezeti lemaradásunk az élenjáró termelőerőkkel rendelkező országoktól ma nagyobb, mint volt a hatvanas évek köze­pén, sőt, mint volt öt évtizeddel ezelőtt. Ez eleve kételyeket támaszt a deklarált politikai elhatározások komolyságát il­letően. De lépjünk tovább. Senki, akinek némi jártassága van a gazdasági hatékonyság általános feltételrendszerének megítélésében, nem gondolhatja komolyan, hogy ezen a bá­zison most 1989-ben tényleges fordulat következhet be. Hi­szen húsz év nem volt elégséges az 1966-ban meghirdetett, 1968-ban megkezdett új gazdaságirányítási rendszer teljes körű bevezetéséhez. Mire alapozhatnánk hát a reményt, hogy a mai — a válság közepette mind inkonzisztensebbé váló — irányítási rendszer mellett tényleges fordulat jö­het? . . . ... Útkereszteződéshez értünk hát. Vagy megpróbáljuk megismételni, amibe a hidegháború időszakában belekény­szerültünk — elzárkózva erőszakos, despotikus kormányzá­si formák közepette vegetálunk —; vagy, „a törölközőt be­dobva", utat nyitunk a magántőkének, hogy végezze el itt is civilázicós küldetését. Vagy — s ez is lehetőség — mai körülményeink között adaptáljuk azt a Lenin felismerte esélyt, amit szerinte Oroszország számára 1917. menyitott: más úton, a dolgozó ember öntevékeny társadalmi aktivitá­sával teremtjük meg a mind fejlettebb árutermelő társadal­mat' a köztulajdon hatékony formáinak dominanciája mel­lett. Vagyis a közösségi társadalom építésének olyan útját tárjuk fel, amelyben a termelők — a mind szabadabb egyé­nek — együttműködése, versenye dinamizálja a társadal­mi-gazdasági fejlődést, nem csak a „több” termelésre, ha­nem a szüntelen megújulásra ösztökélve, mégpedig a kö­zösségi formák ellenőrzése alatt... (Kerekes György, Jelző című folyóirat) Növény — védtelenség? ... A kialakult helyzet el­lentmondásai megoldhatat­lannak tűnnek. A vegyszer gyártója nem tud olcsóbban termelni, a gazda viszont nem tud többet fizetni a vegyszerekért. A hazai vegy­ipar kivonulhat a növényvé- dőszer-gyártásból — akkor aztán vehetünk mindent dol­lárért (ha van). A termelő felhagyhat a vegyszerezéssel — úgyis divatba jött a bio­kertészet —, de ez még sze­rény becslések szerint is legalább 40 százalékos ter­mésveszteséggel járna. Talán a felvásárlási árak emelésé­vel ... jutna mindenre. (—vi­téz—, Magyar Mezőgazda­ság) Fejlődésellenes a mai adórendszer ... A mai magyarországi adópolitika rendkívül ag­resszív. Az egyensúly megte­remtésének általánosan elfo­gadott módja a bevételek növelése és a kiadások csök­kentése. Nálunk a bevételek növelése a domináns ténye­ző. A kiadások magas szint­jét nem tudjuk csökkenteni, sőt szinten tartani sem. Az elvonásokkal nagyrészt ép­pen azokat az eszközöket vonjuk ki a gazdaságból, melyek a gyarapodás, a to­vábbi pénzteremtés eszközei lehetnének. Ezzel automati­kusan újratermeljük a ki­adások további növekedésé­nek szükségességét, amit to­vábbi elvonásokkal lehet csak fedezni. Ebből az ön­gerjesztő folyamatból csakis a kiadások szerkezetének megváltoztatásával, majd ezt követően annak további mérséklésével lehet kilépni. Az adó bevételnövelő sze­repére koncentrálva, a rosz- szul felfogott normativitás szellemében lemondunk (vagy megfeledkeztünk?) az edórendszerről, mint szabá­lyozóról. Pedig ebből a sza­bályozó szerepkörből igen hatásos szelektáló, orientáló eszközök adódhatnak a szo­ciálpolitikától a fejlesztéspo­litikáig a gazdaság számos területén. Ami a normativitást ille­ti, az nemcsak hogy rosz- szul értelmezett, de nem is valódi, hanem „álnormativi- tás”. Egyrészt irányításunk állandó kézi vezérlésre kény­szerül, másrészt pedig „nor- mativitásunk” az időben ál­landóan változik. (Jó eset­ben évente, rosszabb esetben évente többször is.) Az adórendszer — oly sok jogos bírálatot kiváltó — teljesítmény-visszatartó sze­repéről e helyütt bővebben nem szólunk. Az adók jelenlegi mérté­kével és területeivel mai adórendszerünk — deklarált szándékaival ellentétben — vállalkozás- és fejlesztéselle­nes. Ezzel pedig nem más, mint fejlődésellenes . . . (Ta­tai Ilona*, Társadalmi Szem­le) • Tatai Ilona, a műszaki tudo­mányok kandidátusa, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Taurus Gumiipari Vál­lalat vezérigazgatója (a szerk,). Kisnyugdíjasok- Bizony, a legősibb mesterséggel többre mentünk volna, mint a rende* munkával...! (Brenner György rajza.. Képes 7) .. .Nem hiszem, hogy sors­szerű és elkerülhetetlen len­ne az árak ilyen arányú és kiteljesedésű emelkedése. Mert bár tudjuk, hogy ez az emelkedés beleillik a már egyszer „lenyelt”, erre az évre kényszerűen tudomásul vett áremelkedésbe, mégis : a konkrét találkozás e ti­zenhárom-tizenöt százalékos infláció elemeivel mindany- nyiszor megrázó... Közgazdaságilag az ár­szintemelkedés magyarázata mindenképpen hagy némi kívánnivalót maga után. De hagyjuk a közgazdasági ér­veket. Azt azonban feltétle­nül érzékeljük, hogy politi­kailag nehezen megfogható ez az „akció”. A nemrégen bejelentett központi áreme­lések után ugyanis e kam­pányszerű és tömeges ár­emelés a puszta gazdasági hatásoknál szükségszerűen lényegesen erőteljesebb re­akciókat vált ki. ...— Hát nem lehet gátat emelni az infláció előtt? — kérdezik a fogyasztók, hoz­zátéve: csak a béreket tud­ja a kormányzat szabályoz­ni a maga közgazdasági esz­közeivel? ... (M. G., Népszabadság) Királynő — foszladozó csizmában ... Huszonhat éve élem a vidéki színész életformáját. (FaJvay Klára Jászai-díjas debreceni színművész mond­ja — a szerk.) Csinálom és ezután is csinálni fogom, ameddig bírom. A szakma devalválódását végigéltem, ma már nem olyan fontosak a színészek, mint amikor kezdtem. Ez persze nem deb­receni gond, és nem is vé­letlen folyamat eredménye. Ha létezik a világon valami ritka kőzet, akkor annak az értéke éppen azért magas, mert kevés van belőle. El kellene gondolkodniuk az „illetékes elvtársaknak”, hogy az a pár száz színész, aki vidéken közvetíti, te­remti — szándéka szerint — a csodát, egyszerűen higié­nés okokból fontos. A szí­nész — az orvossal, tanárral, pappal együtt — a testi-lel­ki egészség istápolója. Egy egészséges társadalomban a lelki egyensúly legalább olyan fontos, mint a gazda­sági. A gazdasági egyensúly is ránk férne; ne láthasson en­gem a közértben foszladozó csizmában az a néző, akivel aznap este el kell hitetnem, hogy királynő vagyok. Ha a fizetésem, a fizetésünk a színészek értékét jelzi, úgy a társadalmi hierarchiában igencsak méltatlan hely il­leti a művészeket. (Tóth Dé­nes, Inkognito c. folyóirat) Nyaralni kötelező! Apám mesélte, hogy a nem különösebben gazdag vidéki kisváros, Érsekújvár gimnáziumában egyszer az igazgató megrótta tanár kol­légáját, mert az a vakáció idején nem ment el nyaral­ni. A direktor szerint ezzel ártott a tantestület tekinté­lyének, de vétett tanári kö­telessége ellen is. Az olyan pedagógus ugyanis, aki nyá­ron nem pihen, szakmailag nem képezi magát, tulaj­donképen tanítványait lopja meg. Mert hogy is tarthat előadást az Alpokról, aki még sohasem látta az Alpo­kat? Mert talán mondanom sem kell, hogy ennek a kö­zépfokú (igaz, nyolc osztá­lyos) tanintézetnek a taná­rai külföldre jártak nyaral­ni. A történet most egy hir­detést olvasva jutott ismét eszembe. A Szentendre és Vidéke című városi lapban jelent meg a következő szö­veggel: Pedagógusnő dél­előtti szabadidejében takarí­tást, vagy bejárónői munkát vállal. Jelige: leinformálha­tó. (Csulák András, Pest Megyei Hírlap) Katonai megoldás nincs! „ .. . o párton belül nincs-e esély . . . arra, hogy ezt a meglehetősen kusza helyzetet, egy átmeneti, gyors diktatóri­kus megoldással próbálja megregulázni? Korábban már be­széltünk erről, a sztálinista vagy új sztálinista »rendterem- tők« esetleges hatalomátvételi törekvéseivel kapcsolatban. Az életszínvonal-romlásra a nemzetgazdaság mai vergődése nem kedvezhet nekik? (Bíró Zoltán kérdése Pozsgay Imré­hez — a szerk.) — Erre nagy az esély, és nagy a kísértés némelyekben. Majdnem azt mondtam — de ez már felelőtlenség lenne tő­lem —, hogy a politikának ez a része már engem nem érde­kel. De nem mondhatom, mert én minden idegszálammal és erőmmel ez ellen küzdők. Tehát nem fogadom el mint adott­ságot, mégha megtörténne, se tudnék előkelő idegenként ki­szállni és azt mondani ezek után, hogy ez már nem az én világom, és nem politizálok tovább. Egyszerűen azért, mert ilyen megoldás nincs. Ez megszállott hatalommániákusok számára elképzelhető megoldás, de a gyakorlatban ilyen nincs. Láttuk az erre vonatkozó kísérletek eredményeit. A szomszédainkban és távolabb is. Egy modern technológiára épülő és egész embert, személyiséget kívánó társadalomban szuronyokkal az utcát ki lehet takarítani, de nem lehet közösséget teremteni, szolidaritást az emberek között, mű­ködő kooperációt a vállalkozók között és a mai tudomány, technika színvonalának megfelelő, belső indítékokból szár­mazó, azonosuláson alapuló rendet csinálni. A botos ispán a kapásokat tudja ellenőrizni és a cselédeket, egy béresgaz­da a fogatosokat el tudja irányítani, mert primitív terme­lőeszközök működtetése közben a hajcsár szerepe is beválik. Egy képzelőerőt és tehetséget, növekvő szellemi munkarészt igénylő új társadalmi termelésben az ilyen emberrel sem­mire sem lehet menni. Ha még egyszer Európában ilyen eszközökhöz kellene nyúlni egy szocialista országban, az a véleményem, hogy akkor nemcsak egy reformra kész poli­tikai garnitúrának, hanem magának a szocializmusnak is befellegzett. Akkor, ennyi nyílt katonai beavatkozással járó válság után, semmi esélye nem lenne ennek a szocializmus­nak arra, hogy elfogadtassa magát a világban, mint az em­beri problémák megoldásának lehetséges alternatíváját. Egy ’53-as Berlin, egy ’56-os Poznan és Budapest, egy ’68-as Prá­ga, egy ’70-es és ’81-es Lengyelország után ki hinne még abban, hogy a szocializmus az emberi problémák megoldá­sának a társadalma? Holott arról van szó, hogy a szocializ­mus sztálini politikai modellje és gyakorlata, nem pedig a szocializmus eszméje bukott meg. (Októberi kérdések; Pozsgay Imrével beszélget Bíró Zol­tán — Eötvös—Püski Kiadó) (Mészáros András karikatúrája, Népszabadság) Tehetségtelent ne! ... — Ha az én kis éle­temről beszélgetünk (Melis György operaénekes szavai — a szerk.), azt szeretném, hogy okuljanak belőle az emberek. Nemcsak Szarva­son, de mindenütt! Figyelje­nek arra,. hogy ebben a kis országban — nem vagyok én se nacionalista, se sovinisz­ta, hisz az ereimben tót vér folyik — nem szabad egyet­len tehetséget sem hagyni el­kallódni. És nem szabad a tehetségtelent semmilyen kö­rülmények között odatenni, amihez nem ért. Mert árt! Sokszorosan árt. Mert árt ott, ahol dolgozik; árt azzal is, hogy elfoglalja a helyét olyannak, aki odavaló. És olyan légkört teremt maga körül, ahol a nála még te­hetségtelenebbek élnek csak meg, mert azoktól nem félti a helyét... (Dr. Kutas Fe­renc, Szarvasi Krónika.) Hegedűs: „Csak magunkat hódítottuk” ... A hazai pártvezetésben 1952-ben természetesen érez­tük a dolgok rosszra fordulását, mindenekelőtt nagyon éle­sen jelentkeztek a gazdasági problémák ... A legfelsőbb vezetésben nem értettük meg a bajok igazi forrását. Ügy gondolkoztunk, hogy különböző objektív és szubjektív okok miatt nem igazolódott az 1951. évi optimiz­musunk — ami a már említett decemberi határozat kiindu­lópontjául szolgált —, de magát a politikai fő irányt a tör­ténelem majd minden további nélkül igazolni fogja. Min­den változtatásért kiáltott! Olyanok voltunk, mint a fába szorult féreg. Egyrészt szigorú követelményrendszer Moszk­vából, amit a magyar közvetítők feltehetően el is túloztak: előkészület a harmadik világháborúra, túlhajszolt iparosítás, tömeges kollektivizálás, másrészt viszont növekvő elégedet­lenség a társadalom minden fontos rétegében, még a hatal­mi apparátusokban részt vevők között is, ami robbanással fenyegetett. Ahogy Pascal mondja: „Gondtalanul rohanunk a szakadé­kok felé, és ernyőt tartunk magunk elé, hogy meg ne lássuk azt.” Az ernyő a misztikus messianizmus, miszerint mi a társadalmi fejlődés objektív törvényeinek a megvalósítói vagyunk, még akkor is, ha kudarcra leszünk ítélve. A széles körű nemzeti ellenállásnak nem értettük meg az igazi természetét, úgy gondoltuk, hogy a „hatalmat vissza­állítani akaró reakció” kihasználja a nehézségeket, és tö­meghangulatot akar szítani a rendszer ellen. Ügy gondoltuk, hogy a reakcióval állunk szemben, közben a nép egyre na­gyobb része állt ellen törekvéseinknek. Történelmi küldetést véltünk teljesíteni, egy új, minden eddiginél jobb világ elő- harcosainak véltük magunkat, és előszeretettel idéztük a nagy magyar kommunista költő, József Attila sorait: „Ej, döntsd a tőkét, ne siránkozz, / ne szisszenj minden kis szi­lánkhoz.” Mindezzel csak magunkat hódítottuk. A nemzet aktív ré­sze nem felejtette el, hogy néhány évvel előbb még a külön­böző pártok közvetítésével hallathatta hangját, a munkás védhette érdekeit a szakszervezeten keresztül, a parasztság­nak is megvoltak a maga érdekvédelmi szervezetei, az értel­miségiek a katedrán és az újságokban hangoztathatták hitük szerinti igazukat. De most minden beszűkült a monolitikus rendszer kényszerzubbonyába. Természetesen lázadtak ellene, nem önző, egyéni érdek­ből, hanem egyszerűen a civil társadalom természetes élni vágyásából, ami éppen úgy, mint minden más élő organiz­mus, tiltakozott az enyészet, a halál ellen. (Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében című könyve.) Hány forint forog? . . .Magyarországon hozzáve­tőlegesen 170 milliárd forint­nyi készpénz (papírpénz és ér­me) van forgalomban — a kö­zületi pénzforgalmat átutalá­sok, „számlapénz” formájában bonyolítják le —, s nem vi­tatható, hogy gazdaságunk egészségét szolgálná, ha a kész­pénzforgalomnak legalább egy részét lakossági számla, csekk­pénz, átutalás, értékpapírok forgalma váltaná fel. Mindehhez legelőször korsze­rű, kényelmes pénzintézeti szol- gáltatássok szükségeltetnének, nem pedig amolyan „hatósá- gosdi”, amilyet rég kialakult beidegződések alapján például a 228 milliárdos betétállomány túlnyomó részét kezelő OTP játszik ... A „pénzcsinálás” korántsem olyan egyszerű művelet, hogy a bankjegynyomdára vagy a pénzverdére háríthatnánk a feladatát. A nagyobb mennyi­ségű vagy címletű pénz kibo­csátása, kellő fedezet híján ugyanis nem tesz mást, mint szaporítja azoknak a nyomta­tott papírdarabkáknak a szá­mát, amelyek a társadalmi gya­korlatban egyfajta „utalvány­ként szerepelnek a nemzeti gazdaság által megtermelt ja­vak szétosztásához. Könnyen belátható: ha csak az „utalvá­nyok száma növekszik, a ja­vak mennyisége pedig nem, ugyanilyen szegények mara­dunk ... (Mekis János, Magyarország)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom