Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
1989. február 25., szombat Bízom a hazai reformban Villáminterjú Piíski Sándorral Jó tartású, kellemes modorú emberrel fogok kezet. Neve Püski Sándor, a New Yorkban székelő Püski-Corvin Könyvkiadó tulajdonosa. Mozgásából Ítélve alig hinném —, ha nem mondaná, hogy már jóval túl van a hetvenedik évén. A Püski Isis Kft. Kulich Gyula lakótelepi könyvesboltjának bemutatójára érkezett Békéscsabára. Nevét jó húsz évvel ezelőtt hallottam egy idős parasztembertől, aki úgy fogalmazott, hogy Püski már sok mindent megírt a parasztságról. Mi ez, legenda, vagy van valóságmagja? — kérdeztem Püski Sándortól. — Annyiból nem legenda, hogy igen sok könyvet adtam ki, amely a parasztság életével foglalkozott. A belső címoldalon szerepelt a nevem, hogy felelős kiadó, dr. Püski Sándor. Gondolom ez okból őrizték meg fgy a nevemet. De én magam nemigen írtam, lapot sem szerkesztettem, csak könyvkiadással foglalkoztam és foglalkozom most is. — Honnan az érdeklődése és kötődése a parasztsághoz? — Először is Békésen születtem. Parasztcsaládból származom. Igaz, fiatalon, de ott voltam Békésen a harmincas évek elején a Kisgazdapárt zászlóbontásánál. Szoros kapcsolatom volt a parasztpárttal és a parasztszövetséggel, meg a népfőiskolásokkal. Gyakran részt vettem könyvbarát- akciókon, nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. — Mikor kezdett könyvkiadással foglalkozni? — 1939-ben. Budapesten a Szerb utcában volt a könyvkiadóm. Mindig vonzottak a jó könyvek. Végeredményben fiatalkori elképzelésemet valósítottam meg, amikor hozzáláttam ehhez a munkához. Volt némi tőkém, meg támogatást is kaptam, így kezdtem meg a könyvkiadói tevékenységemet. — Kiket támogatott, milyen írókat? — Zömmel népi írók müveit jelentettem meg. Többek között Sinka István, Veres Péter, Szabó Pál, Németh László alkotásait, meg Somogyi Imréét, aki a parasztság kerékpáros apostola volt, mert kerékpárral járta a vidéket. A népi irodalomban a központi gondolatot a parasztság felemelése jelentette. A paraszti származású írók mellett jelentős hányadot képviselt az értelmiség. — Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy New Yorkban magyar könyvkiadót hívjon életre? — 1950-ben államosították a budapesti könyvkiadómat, és attól az időtől fogva nem tudtam mihez kezdeni magammal idehaza. Nekem egyetlenegy szenvedélyem volt, és van, az pedig nem más, minthogy egy jó, illetve kitűnő kéziratból könyvet csináljak, s eljuttassam az alkotók gondolatait az olvasókhoz. Mikor kimentem New Yorkba, ugyanez foglalkoztatott. Üjra kezdtem a könyvkiadást. Ma nekem van a nyugati világban a legnagyobb magyar nyelvű könyvkiadóm. Eddig mintegy 30 szerző könyvét adtam ki. — Csütörtökön a déli hírekben mondta be a rádió, hogy Kaliforniában meghalt Márai Sándor, író. Volt vele valamilyen kapcsolata? — Megdöbbentett a hír, bár tudtam, hogy súlyos beteg. Hiszen rendszeresen leveleztünk. Azt terveztük, hogy egyik regényét megjelentetem. Eddig ugyanis egyetlenegy könyvét sem adtam ki. Szóval ezt tervezgettük. Az Olaszországban játszódó, San Gennavere című könyvéről beszélek. Ügy hiszem, egyik legjobb regénye. — És ez a könyv eljutott volna Magyarországra is? — Természetesen, hiszen a békéscsabai üzlettel a Püski Isis Kft. könyvesboltok száma az országban nyolcra növekedett. A hazai kiadványok mellett az Egyesült Államokban az én gondozásomban megjelent könyvek is kaphatók. Igaz, a távolság elég nagy, de véleményem szerint van idehaza érdeklődés és kereslet is. — Ügy tudom, kizárólag az ön kezdeményezésére jött létre a Püski Isis Kft. könyvesboltrendszer. Érdemes Magyarországon befektetni? — Először is hadd mondjam el, én sohasem tudtam igazán elszakadni a hazai földtől, és nem* is akartam. Másodszor pedig, aki Magyarországon fekteti be a pénzét, az bízik a hazai reformban, és én hiszem, sikerülni fog legyűrni a nehézségeket. Szóval optimista vagyok. — Most is érdekli a falu és a parasztság sorsa? — Hogyne, vannak ilyen kiadói elképzeléseim. Érdekel, ami a mezőgazdaságban történik. Itt véget ért az interjú. Sokan jöttek el az üzlet ünnepélyes bemutatójára. A többség régi ismerős, és valamennyien szerettek volna szót váltani, kezet szorítani Püski Sándorral. Az idő pedig szűkre volt szabva. Serédi János Fotó: Fazekas Ferenc Szemfenékvizsgálat („Az atyák ették meg az vadszölőt, és az fiáknak fogok vásik meg belé?’’ — Ezékiel könyve XVIII. 1.) íme a nemzedékvita több ezer éves klasz- szikus példája a Biblia lapjairól! Nem könnyű dolgok ezek, noha .természetesek, s mint minden az utóbbi időkben, ez is fölgyorsultabban morajlik az alig normális élethossz- folyamán több hullámban is. A megújulás-megújítás, az ifjúságra jutó szép feladat, amely öröktől fogva élő törvényekben gyökerezik; s természetes, mint ahogy magától értetődő az is, hogy a hagyományok megőrzésének vágya és feladata az idővel versenyezni már nem tudó. korosodó generációké. Sokat beszélünk napjainkban a legkülönbözőbb értékzavarokról. Igen. mert*mint az ösztöneiben jövőbe érző állatot nyugtalanná teszi a földrengés vagy egyéb természeti katasztrófa közeledte, úgy üli meg a mi lelkünket is valami tektonikus mozgástól való félelem, szorongás. Nagyon sokat félt már az én nemzedékem, az ötven-hatvana- soké. Beleszületett egy rendbe, amely eleve egy rosszmozdulatú történelmi összefüggés-szövevény tévedése volt, és amely sminknek (álcázásul!) egy nemzet jogos történelmi sérelmeiből teremtett szélsőséges ideológiákat: egyik oldalon a nemzetire, a másik oldalon a nemzetközire apellálva. Egy törött, de összeragasztott váza itt előttem az íróasztalomon. Nem különösebb érték, emlék inkább. Legalább hat-hét darabra tört valamikor, mégis őrzöm így, ösz- szeragasztva is. sőt talán jobban óvom, mint bármi más értékesebbet megszokott fészkemben. Mintha csak törött-foldozol t életemet őrizném benne, pedig semmire sem jó valójában, akár ez a kis széttördelt Közép-Kelet-Európa, amely össze sincs ragasztva még . . . Megőrizni és megújulni: ez a Holnap. Az egyéni sors elviselhetőségének záloga és menedéke csak úgy. mint az egész társadalomé is. Tolulnának az ellenpéldák, amelyeket nem tudok, nem akarok tovább teherként tudatomban hordozni; roncsolják idegeimet, meszesitik az erek falát, rossz közérzetet okoznak, és mégis naponta hallom a legkülönfélébb megfogalmazásban ugyanazt a tartalmat: „...az atyák ették meg az egrest...” Egyénileg nem érzem és ném érezhetem magam vétkesnek abban a nagy torkosságban, amelyet a bibliai idézet a fenti módon. „Sztálin elvtárs legjobb tanítványa" pedig az „arany tojást tojó tyúk" bölcs példázatával fogalmazott meg. hiszen megnézheti bárki: nem gyűjtöttem javakat, pedig nem voltam sem rest, sem tékozló. Nem vállalom tehát ezt d rám oktrojált billogot, végzést, ítéletet; sorolhatnám én is. hányat faltak föl a kisebb-nagyobb mi- notauruszok az én életem, fiatalságom tiszta reménység-szüzeiből... És az én, a nemzedékem március tizenötödikéi! Mifélék voltak már nemzedékem történetében! A legszívesebben azokra emlékszem persze, amelyek szépek voltak. A kihajtott inggallérokra, az előretekintő hívő szemekre, amelyeknek fényét akkor még az sem homályosította el igazán érzékelhetően, hogy jöttek a hírek a front hősi halottairól, s csak anyáink könnyei és hisztérikus zokogásai gondolkodtattak el talán bennünket, hogy valami még sincs egészen rendben. És azután jött a nagy lecke, amelynek következményeit én napjaimig is hordozom: a bombázások, a háború igazán testközelből. És aztán újabb biztatások, azok a „fényes szellők”; s 1948 márciusának idusa, amikor Kodály dirigált egy nagy-nagy fiatal, nemzeti kórust, s még hittel daloltuk; „Forr a világ bús tengere, ó, magyar!" És azután, igen. 1949; ez már a viták éve volt; valami fölborult, ami addig egyértelmű volt. Az érettségi előtt álló osztály harmóniája egészen fölbomlott, észrevettük tanáraink tétovaságát. a bizonytalankodásait is: kezdődött az a „nagy élet", amelyet szeretnénk sokan elfelejteni- tudni, de ezt sem tehetjük, hiszen fiatal éveink botlatókövei voltak: amikor legjobbnak hitt barátainkban is csalódhattunk. Vízválasztó évek voltak ezek; mindenkinek meg kellett mutatnia, mit ér és mit ért. És aztán az igazi nagy próba: 1956! Nem volt könnyű. Sok volt bennünk az indulat, és mi sem voltunk akkor kevesebbek önmagunknál! Fiatalok voltunk, hitesek és tévhitben leledzők ... És persze, öltük egymást: „homousion-homoiusion” ... Voltunk mi is fiatalok ... És azok közül számosán. akik ma megidézik rossz jelzőkkel a mi ifjúságunkat, ma már szántén „atyák”, és észre sem veszik talán: őket is követi a majdan őket számonkérő újabb nemzedék. Mintha sokat beszélnénk mostanában a toleranciáról! Talán, mert hiányzik belőlünk a rá való készség?! Félő, hogy igen Az indulatok parttalansága kísért megint. Aggasztó olykor a különböző világnézetű emberek közötti együttműködésre való jóindulatú készség hiánya; pedig így nehéz lesz, és nem csak azok lehetnek vesztesek megint, akik jobbat érdemelnének, hanem mindenki, az egész nemzet. Természetesen magam is gyűlölöm az átlátszó taktikázásokat: a „fontolvahaladás” történelmi anakronizmusai is ismerőseim; ám valahol kell lenni mégis valami belülről fakadó önfegyelmező erőnek, amely egy közös nemzetitársadalmi cél érdekében kontrollálja az elszabadulni kész indulatokat, s a lehetőt nem téveszti össze a rózsaszín illúziókkal. — De mért beszélek rébuszokban?! — kérdheti joggal bárki. Nos! Ne akarja az „alternatív fiatalság” jelképesen elfoglalni például a Magyar Televíziót! Foglalja el valóságosan a maga helyét a jövő építésében, s az „atyák” vétkeinek „leltározása” helyett tegye magáévá netán azokat az általános erkölcsi axiómákat, amelyek mindig is függetlenek voltak az éppen ügyeletes hatalmi csúcsoktól; csak így készülhet föl a majdani saját „atyaságára”, amely elől — bízom benne — nem akar kitérni, hiszen ez is egy „kihívás” !* „Retorika”! — sütheted rám fiatal barátom. Tényirodalom, tényfeltárás, a valóság. igazi arcának megismerése iránti forró szomj, ez jellemzi és jelzi korunkat. Igen. És okkal. Bizalmatlanság jobbról és balról egyaránt, és ettől már csak egyetlen lépés lehet egy „kollektív tetemrehívás”. önmérséklet és bölcsesség szükségeltetik tehát felebarátaim, mert a borotva élén táncolunk! A mottóban idézett gondolatot egy másik próféta, Jeremiás így fogalmazza-folytatja tovább: „...minden embernek, ki megeszi az egrest, tulajdon foga vásik meg belé...” így legyen! Maradjunk ebben talán...- ph-y Ilyen is van! Jogos az észrevétele Békésről Jan- tyik Jánosnak. (Jantyik Mátyás út 2.) Azt írja egy levelezőlapon, hogy: „Kedves Sass Ervin! A mai újságban felteszi a kérdést, hogy a hajdankori békési szegényember csónakázhatott-e? Igen! Én is szegény gyerek voltam, s szegényebb barátaim is! Elhiszi? A húszas években. Nehezen, de telt rá. Nem ez a baj, hanem ma lenne rá pénz, de hol a csónakázó??? Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap? Vagy már papra se futja? Ma lenne rá pénzünk, mindennap csónakázhatnánk •— de már nem él Hencz bácsi, s nem hagyott utódot maga után. Ott bizony télen meg korcsolyáztunk. Most én kérdem, hol korcsolyáznak manapság a gyerekek? Évtizedek óta sehol! Akkor volt csónakázó is, meg szegénység is. Ma??’’ Ha emlékeznek még, tisztelt olvasóim, a legutóbbi Ilyen is van!- ban egy fél évszázados békési képeslapot is közzétettünk, amelyen a valamikori, szépen faragott békési csónakház volt látható. Igaza van Jantyik Jánosnak: nem lehet csak feketére és csak fehérre festeni a világot. Nem is volt szándékomban, ezúttal egy kicsit úgy sikerült. Tényleg, ki tudja: miért nincs ma csónakház Békésen? (Békéscsabán és másutt is?) Mesélik, valamikor lampionos csónakfelvonulásokat is rendeztek: a korabeli lapok megírták. És mint ahogyan Jantyik János leveléből kitűnik: korántsem úri passzió volt csónakázni. A közélet egy játékos formája inkább. Kár, hogy csak volt... Nem lehetne? * * * , Nem tehetek róla, de ha Orosházán vagyok, mindig felrémlenek előttem a modern várospusztítás néhány közeli emlékei. Az, hogy hiába mondták a sajtót pár éve is „nagyhatalomnak”, cikkeink ellenére szétdöntötték a Külley-há- zat; azt a városképi jelentőségű, stílusosan szép múlt századi épületet, amely ma galéria lehetne, vagy múzeumi kiállítóhely, báf- mi. Ledöntötték csak azért, mert (úgymond) rátervezték az ott álló többszintes lakóházat. Hogy lehetett volna öt-tíz méterrel odébbra tervezni? Persze, hogy lehetett volna! Csak éppen a hatalmi szó nem engedélyezte. És a hozzá nem értés. Ülök az új Alföld Szállóban, bármikor ha ott ülök, és kinézek a Kossuth-szoborra, a város régi központjára, nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy az a múlt század végén épített Alföld Szálló mennyivel jobban illene ide. Hogy az a régi Alföld is hozzátartozott a város arculatához, múltjához, a gyökereihez. De hát lebontották, írásokkal igazolva (?!), hogy élet- veszélyes. Szemtanúk mondták, hogy alig tudták széthúzni öles falait. Lebontották, hogy majd felépül egy új, egy csodálatos, egy mai. Tíz évig nem épült fel. Addig az Orosházára érkezők vagy visszafordultak, vagy Gyopárosra mentek ki aludni a primitív kis Napsugár Szállóba, ami zsalugáte- res ablakaival szép volt, régi volt, hangulatos is, csak éppen korszerűtlen. Hogy az Alföld is az volt? Persze hogy az. Lebontásra ítélni azonban csak a türelmetlenség ítélhette, vagy a fellegekben járó idealista voluntarizmus. (Én úgy fordítanám, hogy ábrándozó akarnokság.) Hallom, most a Bille-ház van soron. Már arról is beszerezték az „életveszélyességet” igazoló „szakjelentést”, ahogyan azt ország-világ előtt kiteregette (jogosan!) Ráday Mihály, az ő közkedvelt tévérovatában. Pedig a bontások korszaka lezárult. A városi pártértekezleten is azt mondta a „szóbeli kiegészítő’., hogy „nemcsak várost szépítőkre, várost építőkre van szükség”. Kiegészíteném azzal, hogy „várost szépen építőkre”. És ebbe keményen beletartozik az is, hogy éppen most ne engedjék lerombolni azt a múlt század közepén épített emeletes polgárházat, azzal, hogy máshol büszkék lennének rá, hogy megmentik inkább. A képen a Diana-fürdő. Ez sem létezik már. A fedett medencéket betömték. Gyopáros pedig meszEz volt a Diana kabinsoros kis- medencéje a húszas években. A fedettben földgázzal (!) fűtötték a melegítötesteket sze van. Kisvonat sem jár már oda pár évtizede. Felszedték még a síneket is. Meg vele a romantikát, a hangulatot. Ebben az információzuhatagban, ami mostanában naponta éri az embert, nem is tudjuk már, miről hol olvastunk, ki mit mondott, ki miről nyilatkozott újfent és sokadszor, ki mikor cáfolta meg önmagát szemrebbenés nélkül. Azért akadnak jócskán bölcs mondatok is. Ilyen az itt következő, melynek sem kigondolója, sem megjelenési helye már nem jut eszembe „ebben a nagy tolongásban”. Szól pedig a mondat eképpen: „Ha valaki úgy véli, a világot akkor teremtették, amikor ő színre lépett, s a világnak előtte semmiféle előzménye nem volt, az mélységesen téved, vagy nagyon is tudatos, amit akar.” Ilyenkor ugye úgy vagyunk vele, hogy elolvassuk még egyszer, hogy tökéletesen magunkévá teltessük, aztán példákat keresünk hozzá. Találunk. Sokat. Aztán újra csak elgondolkozunk: hogy attól megy-e a világ előre, ha örökké újrakezdésre kényszerítik? Ha mindent elvetni akarunk, mert az „előzmény” az torz, az használhatatlan, azt nem mi találtuk ki. Olvasgatom Szúdy Géza új verseskönyvét, a Vakrepülést. Azt írja egyik versében: „Fényt adni égni fogyva / dobogva és lobogva . ..” Ilyennek kellene lenni. Költői ábránd?! Sass Ervin
