Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

1989. február 18., szombat TALLÓZÓ ■'PCÖRÖSTÁJ Mark Palmer: „Igen pozitív a kép Magyarországról” ... Szeretném ebből az al­kalomból ismét hangoztatni, hogy mind Bush elnökre, mind Baker külügyminisz­terre igen nagy hatást tett, ami az elmúlt hat hónap óta itt Magyarországon a refor­mok jegyében történt és tör­ténik (Mark Palmer, az USA budapesti nagykövete mond­ja egy interjúban — a szerk.). Máig nagy hatást gyakorolt ránk az, amit Grósz Károly az USA-ban az önök törekvéseiről, a gaz­daság, a politika megújítá­sáról elmondott. Igen pozi­tív a kép Magyarországról, noha tudjuk és tapasztaljuk, hogy a reformok keresztül­vitele fájdalmas a magyar állampolgár számára — gon­dolok az áremelésre, a ke­mény adópolitikára. Ám úgy hisszük — s ez vonatkozik például az IMF, a Világbank megítélésére is —, ezek szükséges, nem elkerülhető lépések. Amennyiben ezek az intézkedések egy gondosan megtervezett csomagterv ré­szei, s ezeket további okos intézkedések követik — Ma­gyarország, néhány éven be­lül mindenképpen megerő­södik, fejlődése meggyorsul. Személyes véleményem is az, hogy az önök országának szüksége van a világpiachoz igazodó árrendszerre, olyan adózási politikára, ami ha­sonlít, illetőleg megegyezik a nyugati piacgazdaságok adó­rendszereivel. Azokéval, amelyekkel Magyarország jobb együttműködésre törek­szik. Ez egyébként fontos föltétele annak a helyesen kitűzött célnak, hogy Ma­gyarország közeledjen és in­tegrálódjon Európához. To­vábbi célszerű elmozdulás­nak tekinthető az, hogy a reformok keretében folyta­tódik a nyitás a magánkez­deményezés és a külföldi tő­kebevonás irányába. Itt én nagyon fontosnak érzem azt a felismerést, amit a ma­gyarországi gazdaságpolitika tükröz: nem hiteleket kíván az országba hozni, hanem működötökét. Az utóbbi sok­kal kedvezőbben hathat az iparra, a fejlesztésre. — Van ehhez határozott kapcsolódási szándéka az USA gazdasági köreinek? — Igen, van. Az önöknél folyó reform helyeslésére utal az, hogy az USA-tőke érdeklődése látványosan erő­södik. Ma több mint 30 vál­lalatunk tart képviseletet Budapesten, két éve mind­össze 5 volt. Most arról szá­molhatok be, hogy fontos amerikai beruházók öt cso­portja — budapesti helyszí­ni vizsgálódás után — prog­ramok kidolgozásához kez­dett Magyarország számára. Mindebből az a legfontosabb üzenet, amit átadni szeret­nék, hogy Magyarországnak a megkezdett utat érdemes folytatnia és nem szabad megállni. Mert legalábbis van bennünk ■ aggodalom, hogy ez a folyamat — mint a korábbi években — eset­leg megakadhat, bekövetkez­hetnek visszalépések. (Mat- kó István, Magyar Hírlap) Tudunk-e ünnepelni? (és mit?) ... — Tudunk-e ünnepel­ni? — Nem. Mégpedig több ok miatt nem. (Aki az újságíró kérdésére válaszol: Csepeli György szociálpszichológus, az ELTE Szociológiai Inté­zetének docense.) A legutób­bi negyven év felemás mo­dernizációja következtében a régvolt közösségek: a helyi és vallási csoportok, a kul- túregyletek, a dalárdák da­rabokra hulltak, és sok ér­zelmileg kiéhezett, egymás­sal versengő individuum ma­radt hátra. A kollektív kap­csok fellazultak, és így az ünnepeknek óhatatlanul nem teljesül a funkciója: hiány­zik belőlük a kollektivitás, a közösségiség. Másrészt a magánünnepek ■ a kényszer mozzanatait tartalmazzák. Gondoljon csak a névnapok­ra! A megmaradt közösségi ünnepek is kiürültek, mert sok vallási ünnep már nem munkaszüneti nap. Sokan nem tudják, hogy mi az a pünkösd vagy a Gyümölcs­oltó Boldogasszony. Pedig nemcsak liturgikus szerepet töltöttek be hajdanán, mér­földkövek is voltak. A min­denki által ismert vallási ünnepek — a húsvét és a karácsony — gyakran csak annyiban különböznek a hétköznapoktól, hogy ilyen­kor nem kell dolgozni, job­bakat eszünk és ajándékokat osztogatunk egymásnak, pót­landó az ünnep igazi lénye­gét. Erre vallásszociológiával foglalkozó szakértők mutat­tak rá, és arra a következ­tetésre jutottak, hogy van­nak ünnepnapi katolikusok, ünnepnapi zsidók és így to­vább. Ök már csak halvá­nyan ismerik az ünnepek mondandóját és azokat nem kollektíván ülik meg ... — Kérem, beszéljünk az úgynevezett össztársadalmi, ha úgy tetszik: nemzeti ün­nepeinkről! — Ezek az ünnepek sem jelentenek egyöntetűen biz­tos összetartó erőt az embe­rek számára. Nincs meg a családi hátterük, mint a val­lási ünnepeknek. Egyetlen nemzeti ünnepünk sem ve­télkedhet a két „állócsillag­gal”: a húsvéttal és a kará­csonnyal, hisz kétezer év áll mögöttük. — Melyik nemzeti ünne­pet tartja valaki a legfonto­sabbnak? — Március 15-e utcahosz- szal vezet. De ha felsoroljuk március 15-ét, március 21- ét, április 4-ét és augusztus 20-át, kontrollként pedig május 1-jét és november 7- ét, akkor már más a kép. Érdekes módon a vidéken élő alacsony iskolai végzett­ségűek inkább április 4-ét, a városi, magasan képzett, főleg fiatal emberek viszont március 15-ét jelölik meg első helyen. Szerintem, akik április 4-ét nevezik meg, mint a legnagyobb nemzeti ünnepünket, alkalmazkodás­ból, a legutóbbi évtizedek reflexei miatt úgy vélik, il­lik ezt a napot megjelölni. Az igazsághoz tartozik, hogy a rangsor végén szerepel november 7-e. Egy felmérés szerint az emberek 15-20 százaléka tekinti valóban ünnepnek ezt a napot. A párttagok körében végzett vizsgálatkor sem érte el ez az arány az 50 százalékot. A kutatások szerint augusztus 20-a — talán a történelmi folytonosság okán is — szin­te mindenki számára ünnep: az alkotmány, az új kenyér, az államalapító Szent István napja... (Pogonyi Lajos, Népszabadság) Ne maior poena quam culpa sit. Ne legyen súlyosabb a büntetés a véteknél. (Ciceró) „Félméteres figurák sipítoznak” ... Mindent elöntött a szenny, a szürkeség, a mo­rális vagy effektiv pornog­ráfia. Nincsenek mércék, ér­tékrendek, példaképek. (Bes­senyei Ferenc színművész szavai — a szerk.) Mik tör­ténnek manapság előadás címén a színpadokon! Szent­ség ! ! ! Obszcenitás, alpári- ság, ízléstelenség. Miket vágnak előadás címén a né­zők arcába. Lesül a bőr a képemről, hogy valamikor ehhez a céhhez tartoztam! De hát persze miért is ne, ha ezt az ott lent ülők el­tűrik, ha nem akad senki, aki felkiabálna, hogy elég, ebből nem kérünk, ezt ki­kérjük magunknak —, ha nem verik szét a színházat, mert mocskot kapnak a pén­zükért. Akkor biztosan van erre igény, ide süllyedtünk, ezt kell csinálni — csak ép­pen semmi értelme az egész­nek. Mindenki mismásol, mindenki fél, kivár, alibi­zik. Milyen legyen akkor a színház? Deszkákról, ahon­nan valamikor óriások mennydörögtek igazságokat, most félméteres figurák si­pítoznak mindenféle zagyva- ságot. Mivé lettünk? A szín­ház az emberi szellem leg­magasabb rendű igényei kö­zé tartozik, a színház az em­beri szellem tisztességének, az emberi szellem méltósá­gának szolgálatában áll !... . . . Hatalmuk volt és fele­lősségük. Ez a lényeg! Ami most, ezekben az időkben veszett ki a szakmából. A tudat, hogy igenis hatal­munk van és felelősségünk! Valakik állnak a színpadon, mozognak, beszélnek, gesz­tikulálnak — mégsem szü­letik ebből színház, nem szü­letik meg a dráma, nincs feszültség, gazdagító él­mény, mert nincs valódi tét­je az egésznek. Nincs hite­le a játéknak, mert semmit az égvilágon nem képvisel­nek létükkel, színpadi jelen­létükkel. Még magukat sem! Szörnyű! És ebben nem ők a hibásak, nem rajtuk kell számon kérni! Nem! Minden kornak olyan színháza van, amilyent megérdemel. És ez egy arc, hit, szellemiség nélküli törpe kor. Hogyan bújtak el a vezetők a kol­lektív bölcsességeknek mon­dott személytelenség mögé? „Elhatároztuk, eldöntöttük, meghatároztuk...” És az­tán? „Nem úgy alakult, ahogy terveztük, nem szá­mítottuk bele, hogy...” Kik? Hol? Mikor? Miért nincs senki, aki bármit is ebből elvállalna, hogy eb­ből, ami most itt lett, eny- nyi az én részem, ennyi az én hibám, az én bűnöm, az én tévedésem? Én mondtam, én tettem, én felelek érte? Létezik ma ilyen? ... (Szegő András beszélgetése Besse­nyei Ferenccel; Képes 7) Berija diktálta le az ’53-as Nagy Imre-programot? ... Először is, mindenki előtt ismeretes volt Berija és Ma­lenkov szövetsége Sztálin halála után. Politikai barátságuk az 1940-es évekre nyúlik vissza. Sztálin halála azután szo­rosabban összeköti őket. Malenkov neve egyre inkább az új gazdasági prioritásokkal kapcsolódik egybe, aki hirdette, hogy növelni kell a könnyűipari termelést. Ez, ha megvaló­sul, nagy fogyasztói igényeket elégíthetett volna ki a Szov­jetunióban, méghozzá rövid időn belül. Nincs okunk kétel­kedni benne, hogy Berija osztotta szövetségese nézeteit. Sztálin temetésén elmondott beszéde Malenkovéhoz igen ha­sonlatos frazeológiákat tartalmazott. Nemrég egy, a kommu­nista blokkból származó magyar vezető, Hegedűs András idézte Berija lelkes javaslatát az „új irányvonal” szüksé­gességéről a Szovjetunióban és Magyarországon egyaránt, melyet a szovjet párt elnökségének több tagja és a magyar párt 1953. június 13-ra Moszkvába rendelt több tagjának találkozóján fejtett ki. A benzin ára Az adója 17 forint 31 fillér ... — Igaz-e, amit az egyik újság a napokban tett közzé, hogy egy liter benzin árából a költségvetési elvo­nás 17 forint? (Az újságíró kérdésére dr. Dankné Szent- györgyi Veronika, az Orszá­gos Kőolaj- és Gázipari Tröszt közgazdasági főosz­tályvezetője válaszol — a szerk.) — A hazai termelésű ter­mékeink árát a belföldi kü- tefa (különleges helyzetből származó befizetés, azaz a bányajáradék) terheli. Ez most 44,8 százalék. Az im­portok után is adót fizetünk, ez az importár és a belföldi ár közti különbözet, amiről már beszéltünk. Ezután a fo­gyasztási adó következik. Ez nem keverendő össze az áfá-val. A fogyasztási adó megállapítása állami mono­pólium. Az adó maga teljes mértékben állami bevétel, az állam egyes ágazatokat támogathat, míg mások be­vételét lefölözheti a fogyasz­tói adón keresztül. A nyo­mott árú kerozin, vagy föld­gáz alkalmas például a vegy­ipar, vagy a MALÉV átté­teles támogatására, míg a benzinár emelése egyértel­mű, hogy a gépkocsi-tulaj­donosok terhére a költség- vetési bevételt növeli. Itt térnék vissza a 17 forintra. A hír igaz, egy liter motor­benzin árából 17 forint 31 fillér, a gázolaj tonnája után pedig több mint 7000 forint fogyasztási adót fize­tünk. S végül, a nagy adó­tételeink közé tartozik a nyereségadó is, ami mint is­meretes, 50, a pótadóval együtt 50 + 4 százalék, ösz- szesen, 1989-ben 100 milli­árd forint körül lesznek a költségvetési befizetéseink. Ez a 170 milliárdos terme­lési érték és a 300 milliár­dos árbevétel mellett nem kevés... A mi ágazatun­kat még nem érte el a pia­cosodás szelleme. Ma még a termelői és a fogyasztói árak eltorzítottak, mester­ségesek. Az egészséges ará­nyok helyreállításához azon­ban nem a dotáció megszün­tetésére lenne szükség — mint más ágazatokban —, hanem ennek éppen az el­lenkezőjére. Arra, hogy ránk is csak a többi gazdálkodó­ra vonatkozó szabályozók le­gyenek érvényesek, ne kell­jen a költségvetésbe náluk többet befizetnünk. (Márvá­nyt Ágnes, Magyar Hírlap) Kilábalás vagy kilátástalanság? ... Hová vezetett hát a hosszú éveken át szorgalmazott kereslet-visszafogás, fogyasztáscsökkentés? A szándékolt cél ellenkezőjéhez: az amúgy is szegényes fogyasztás le­hetséges tovább erőltetéséhez, a forszírozott hitelfelvéte­lekhez, a takarékossági hajlandóság feladásához, a még mindig tehetősebbek értelmetlenül pazarló fogyasztásához. Végső soron — és mind emiatt — rég vagy tán soha nem tapasztalható társadalmi nyugtalansághoz, a kilátástalan­ság érzetéhez. Még ez is kiheverhető lenne, Iha a restriktiv fogyasztás­politika meghozta volna az olyannyira áhított eredményt: amihez nem engedjük itthon hozzájutni az embereket, az majd vastag devizabevételeket :hoz a külpiacokról. Nem hoz. Mi nem azt gyártjuk és nem úgy gyártjuk, amiért a külpiacokon verekednének az ottani kereskedők. Lassan már azt sem ,gyártjuk, ami itthon lenne kelendő. Ha nem történik beláthatóan rövid időn belül radikális termékszerkezet-váltás, még radikálisabb minőségjavulás, s ha nem hagynak fel a restriktiv fogyasztáspolitikával, a lehetséges vállalkozó tőke mozgásának, működésének és hasznosulásának lehetetlenítésével, akkor ez a konzervati­vizmusában dermedt ipar és mezőgazdaság előbb vagy utóbb — de inkább előbb — termelési válságba kerülhet... (Vértes Csabai, Magyarország) Ezen a találkozón javasolta Nagy Imre a- szovjet vezetés­nek, hogy őt nevezzék ki a magyar kormány élére. Június 27-én Nagy beszédet mondott a magyar párt központi bi­zottsági ülésén, ahol is ádáz kirohanást intézett a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett magyar politikai és gazdasági rendszer ellen. Június 26-án Beriját letartóztatják Moszk­vában. Nagy Imre legközelebbi beszéde július 4-én hang­zott el a magyar Országgyűlésen, ahol a hangnem már visz- szafogottabb, és a könnyűipar fejlesztéséért való kiállása tartózkodóbb. Valószínűnek látszik, hogy Berija bukása gyengítette Malenkov mindenható szerepét a Szovjetunió­ban, s ennek hatásai még Budapesten is érződtek. (Részlet a Leszállt-e Hruscsov Kijevben? című kötetből, szerkesztette Krausz Tamás.) Sajtószabadság és felelősség ... — Nem akarom a ti- szakécskei tanácselnök ön- gyilkosságát a magyar sajtó nyakába varrni, hiszen poli­tikailag helyesnek tartom a sajtószabadságot, a nyilvá­nosságot, azt, hogy tárják fel a valóságot (Komáromi Attila, az MSZMP Bács-Kis- kun Megyei Bizottságának titkára mondta — a szerk.). De az számomra érthetetlen, hogy ugyanaz a sajtó, ame­lyik éveken, évtizedeken át csak jót írt Miskó Istvánról, elismerte a közösségért tett munkáját, még néhány hét­tel az ominózus eset előtt is, utána hogyan feketítette be szinte naponta, hónapokon át. A sajtó szabadságával, úgy gondolom, együtt jár az írástudók felelőssége is... l(temesi), Magyar Ifjúság] „Pornószakácskönyv” nőknek? ... Nézzük a nőknek tu­lajdonított pornóra vonatko­zó, állítólagosán sajátos igé­nyeket. Először szinte kivé­tel nélkül elvetik az erősza­kot, szívük szerint undorod­nak a szadista és mazochis­ta megnyilvánulásoktól, még ha erre szereplőkként oly­kor kényszerítve is vannak. Renate Schmidt, az SPD parlamenti képviselőnője vi­szont bevallása szerint maga is szívesen kerül egy „von­zó férfihátsó” látványának hatása alá, örömmel olvas erotikus történeteket. Az a baj, vélik az „új kultúra” női szószólói, hogy az NSZK 5500 videotékájában forgal­mazott mintegy 2,4 millió pornófilm zöme primitív sztereotípiákra, sémaszituá­ciókra épül. A szereplők arckifejezése kiszámítható­an rutinos, így könnyen megunható, nemegyszer ápo­latlanok, körmük hosszú, előfordul, hogy gyászszegé­lyes. Nem beszélve tetoválá­saikról ... A kerettörténetek is inkább nevetésgesek, a párbeszédek trágárak. A „ki­be” akrobatika helyett sze­retnék a nők — a téma hamburgi szakértője, Marcus Wawerzonnek szerint —, ha szép, kidolgozott testeket, udvarias férfiakat, és a nők méltóságát érintetlenül ha­gyó keretszituációkat láthat­nának. Mit még? Hosszú, ér­zéki csókokat, és idilli hely­színeket: strandot, a zöld természetet, terített asztalo­kát. Mindazt, amiben valós otthoni életük, megélt pár- kapcsolataik során ritkáb­ban van részük. A minden­nek megfelelő, jól sikerült pornóalkotás így a nők éle­tében a hasznos szakács- könyv, vagy akár színházi előadás funkcióját is betölt­heti. Végül is segédeszköz lehet abban a törekvésük­ben — és itt a pornósza­badságot hirdető nők egy ponton találkoznak a femi­nistákkal —, hogy megfelel­jenek a feleség iránti, ősi, férfielvárásoknak: kitűnő szakácsokká váljanak a konyhában, nagyvilági dá­mává a szalonokban, kéjnő­vé a hitvesi ágyban. Meg­fordulna a világ a tökéletes asszony mellett — állítják a pornópártiak —, elvesztené uralkodó pozícióját a férfi. (Voksán György, Mai Maga­zin)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom