Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-30 / 25. szám

1989. január 30., hétfő o „Manapság nagyon nehéz népszerűnek lenni” Születésnapi .beszélgetés Hajdú Mihállyal Budapesten a Bécsi úti lakás nappalijában ülünk. Kényelmes fotelek, meghitt meleg. A lépcsőházban a munkába indulók lépteinek koppanása már elhalt a tá­volban. Álmos délelőtti csend ült a házra. A sa­rokban zongora — most né­ma az is —, billentyűit sze­líden simítják végig az ab­lakon beszűrődő fénysuga­rak ... Hajdú Mihály készült e beszélgetésre, hiszen telefo­non jeleztem jöttömet. Le­velek, fényképalbum, meg­hívók karnyújtásnyira. Mind-mind egy zeneszerző — zenepedagógus — életé- •nek emlékei. Elkezdjük hát, a történet legelején... Az emlékezésben — hol egy forró kávéval, hol egy bizta­tó mosollyal — felesége, Márta asszony segédkezik. — Eddig csendben elvol­tam itthon, de most valami megmozdult, elindult körü­löttem. .. Hol á rádiótól te­lefonálnak, hol előadásra kérnek feí, hol hangver­senyre invitálnak . .. Hiába mondom, hogy elég lesz a századik évfordulót ünnepel­ni, ez a „földcsuszamlás” már elindult, és ki tudja, hol állunk meg ... — Nyolcvan esztendeje, 1909. január 30-án született Orosházán ... — Mondom! Nem kell hangsúlyozni az idő múlá­sát! Kezdjük inkább Békés­csabánál, hiszen alig né­hány esztendős voltam, mi­kor édesapámat áthelyezték a polgári fiú- és felső me­zőgazdasági iskolába, Békés­csabára. Az iskolával szem­ben egy szükséglakást kap­tunk, ott éldegéltünk a ta­nári fizetésből a család és (nem' sokkal odaköltözésünk után) a zongora. . — Különös hangsúlyt ka­pott elbeszélésének ez az utolsó szava, a „zongora”. Hogyan került kapcsolatba vele? — Az első világháború idején történt. Hallottuk, hogy az iskolát lefoglalják, katonakórház lesz. Á zon­gorát biztos helyre kellett szállítani, s mivel mi a kö­zelben laktunk, áthozták hozzánk. Apám, hogy ki­használja az időt, amíg ná­lunk a hangszer, tanítani kezdett. Egy-két év, és már jobban játszottam, mint ő, úgyhogy 8 évesen beíratott az Államilag Epgedélyezett Magánzeneiskolába, ahol Gyöngyössy Gusztáv tanít­ványa lettem. — És hogy haladt tanul­mányaival? — Hát... Gyöngyössy úgy tanított, hogy bármit csinál­tam, tetszett neki. Egy-két esztendő után már Liszt- rapszódiát játszatott velem. „Nagyra nőjön a bajúszod” mondta mindig produkció után, de se a bajuszom nem nőtt nagyra, se a tudásom nem gyarapodott már mel­lette. — Űj tanár után kellett nézni... — Igen, de nem ment ez olyan egyszerűen ! Szeren­csémre dr. Südy Ernő fia az osztálytársam volt. Bizonyá­ra hallotta már ezt a nevet, hiszen az Aurora kör veze­tője volt, s mint ilyen, gyakran megfordultak nála a város művészei... Ott is­mertem meg Benke Antalné Pataki Annát, aki Bartók növendéke volt... Hallottuk, hogy tanítványai szépen ha­ladnak, ezért jelentkeztem hozzá. Elvállalt. Hamar ki­derült: minden, amit eddig csináltam, rossz. Ott álltam tizenöt évesen a tudattal, hogy mindent elölről- kell „Ügy vagyok velük, mint szülő a gyermekével.. Fotó: Kovács Erzsébet kezdenem. El tudja képzel­ni, mit jelentett? — Meddig tartott a meg­próbáltatás? — Két évig. Üj tanárom végtelen türelemmel taní­tott. Győzött az elszántság, kezdhettem komolyabb dol­gokat játszani. És felléphet­tem növendék-hangversenye­ken is ... Aztán jött a nagy kérdés: mit szól a tudásom-, hoz Bartók Béla? — Ö is meghallgatta? — Sajnos, már elveszett az a levél, amelyben egy va­sárnap délutánra felhívott Budapestre, Szilágyi Dezső téri lakásába ... Amíg ját­szottam, fel-le sétált a szo­bában. Most ezt, most azt játsszam — mondta, és sé­tált tovább. Aztán megnézte a kezem, s látva rövid uj­jaimat, „megnyugtatott”: ezekkel nem lesz virtuóz. Aztán beszélgettünk arról is, hogy szeretnék az Aka­démián tanulni, s hogy jó lenne, ha Domán Istvánhoz kerülnék, mert ő, Bartók, a népzenegyűjtést szervezi, így egy ideig nem tanít... — Szóval akkor már el­döntötte, hogy zenei pályát választ? —» Érettségi után sokat gondolkoztam, hogyan to­vább? Döntésemben segítejt, hogy Südyéknél sok házi hangversenyen felléptem, és ez életre szóló élményt je­lentett . .. Otthon nem na­gyon örültek, de mondták: „Csinálj, amit akarsz, ha neked nem jó a kertészeti szakiskola.” (Ez volt apám fixa idája.) Inkább az Aka­démia zongora tanszakát vá­lasztottam. — Később jelentkezett ze­neszerzésre is... — Igen, Kodályhoz. Negy­venöt jelentkezőből hetet vettek fel, köztük engem is. És tudja hányán végeztünk? Hárman. Hogy miért ma­radtunk il-yen kevesen? Ki tudja. Talán összefüggött ez Kodály morózus természeté­vel. — Mikor végzett, ismét választás előtt állt. — Igen, mint a népdal­ban, csak nem két, hanem három út állt előttem. „Me­lyiken induljak?” Mert ott volt a zongora, a zeneszer­zés és a zenepedagógia - - ■ Nem volt könnyű elhelyez­kedni, még három diplomá­val sem. Szerencsére taná­romnak, Domán Istvánnak nagy ismeretségi köre volt. Neki köszönhettem, hogy há­zitanítóként eímehettem órá­kat adni. — Emlékszik még akkori tanítványaira? — Sőt. Nézze csak ezt a fényképet! Horthy unokái, Nikolet és Zsófia. Mindket­tőt tanítottam. Ennek a má­sik kislánynak is órákat ad­tam. Ő lett Ottó trónörökös felesége... — Hány évig volt biztos állás nélkül? — Hét esztendeig vonaton éltem. Órákat adtam Szolno­kon, Kiskunfélegyházán és a magántanítványoknál... De egyik sem nyújtott biztos jö­vedelmet. 1940-ben hallot­tam, hogy keresnek valakit a Fővárosi Felsőbb-zeneis­kolába. Kodály segítségével megkaptam az elmélettanári állást. A hatvanas évekig ta­nítottam ott, aztán a Zene- művészeti Főiskolán dolgoz­tam nyugdíjazásomig. — És még tovább is ... — Igen, még "néhány évig nem szakadtam el az iskolá­tól. Aztán volt egy olyan osztályom, amilyenhez fog­ható korábban soha. Ami­kor végeztek, egy-egy szál virággal búcsúztak el tő­lem, és azóta is, minden nyáron visszatérnek leány­falui nyaralómba. — A pedagógiai vagy a zeneszerzői munkásságára a büszkébb? — Most nehezet kérdezett. Maradandóbb — talán — az utóbbi. De nekem a tanítás is mindig élvezetet jelentett. Olyan tanítványaim voltak, mint Hegedűs, Kocsis, Lux Erika ... — Ennyit a pedagógiáról. Most beszéljen kicsit a zon­goraművész! — Az bizony nem sokat tud mondani, hisz ez in­kább zsákutca volt. De azért azt sem tagadom meg, hi­szen pedagógusi pályámon jó hasznát vettem előadói képességeimnek. — Akkor a zeneszerzés... mely mint mondja, talán a legmaradandóbb. — Majd az idő eldönti, mit érnek ezek a kompozí­ciók. Ügy vagyok velük, mint szülő a gyerekeivel. Mind kedves számomra. De mégis! Van néhány kivált­ságos. A „Fonóházi dal”, mely a hatvanas években az első nagy sikert hozta egy nemzetközi kórusversenyen. Vagy a „Tavaszi motetták”, melyet a washingtoni egye­tem kórusa is énekelt. Az „Énekek Budapestről” a Fő­városi Tanács felszabadulási művészeti pályázatának el­ső díját kapta és szeretem a „Magyar pásztordalok”-at, ami már tíz kiadást megélt, Európa-szerte ismerik. Még Kínában is kiadták. — Mondhatjuk hát, hogy népszerű zeneszerző Hajdú Mihály? — Népszerűség? Kitünte­téseim azt. látszanak igazol­ni, hogy igen, az vagyok. De ... Manapság nagyon ne­héz népszerűnek lenni. Ha könnyűzenét szereznék, ak­kor igen. Az hamarabb meg­hozza a sikert. De a komoly zene más. Erőltetni nem le­het, hogy most szerzői es­tet akarok, mert arra ki jön el? Az emberek kényelme­sek. Ott a rádió, a tévé, a lemezjátszó... — Végül még egy kérdé­sem maradt. Tartja-e a kap­csolatot a szülőhelyével? — Rokonaim nem, de ba­rátaim élnek még Békés­ben. A közeljövőben két meghívásom van, egy Bé­késcsabára, egy Gyulára, örömmel vállaltam mind­kettőt, hiszen ezek is alkal­mak, hogy leutazzam. Hogy hazautazzam. Nagy Ágnes A helybeliek szerint 1986 ősze óta „gyanús” diót tá­rolnak az eleki Lenin Tsz egyik tehénistállójának pad­lásán. Különös, hogy senki nem viszi el. Időnként mun­kások mennek a padlásra és ott valamit csinálnak. Volt, aki látta, hogy a dió fóliá­val le van takarva, homok­kal befedve... Tavaly gáz­álarcban megjelent egy fér­fi és permetezett. Az ott dol­gozók azt is tudni vélték, a dió a Szovjetunióból szár­mazik. Akkor pedig az „ott- felejtés” oka egyedül az le­het, hogy a termény sugár­fertőzött. Különben miért nem értékesítik? Miért hagy­ják ott száradni, avasodni, éppen most, amikor ekkora ára van a diónak? Közérdekű bejelentés A helybeliek szóbeszéde közérdekű bejelentésként is megfogalmazódott; január 13-án Csuvarszki Béláné ta­nácstag tette szóvá a rejté­lyes diót az összevont ta­nácstagi beszámolón. A je­lenlevő tsz-tagok, elsősorban a tehenészek megerősítették a bejelentésben foglaltakat. Ezek után a tanács a me­gyei Köjálhoz fordult, kérve a dió megvizsgálását. Az Eleki Lenin Tsz-ben megkerestük Dobi Imre ter­melési főmérnököt, hogy megtudjuk, mióta és miféle diót őrizgetnek a padláson. Kérdésünkre elmondta, hogy 1986 őszén bérbe adták rak­tározási célokra az I. számú üzem tehenészeti telepén az egyik istálló feletti padlást a Békéscsabai Tszker-nek. : Tudomása szerint a Tszker - ott diót tárol. Egyéb felvi­lágosítással nem szolgálhat, mert a bérlő a padlást zárva S tartja, oda kívülről senki sem mehet fel. * Néha jön valaki A tehenészeti telepen ott- jártunkkor a délelőtti órák­ban tehenész nem volt szol- ; gálatban, de Fodor József traktorosnak, Marosán György nappali őrnek, Sza­bó János majorgazdának és Drágos Elemér kéziratraktá­rosnak azért volt mondani­valója a dióról. : — ’86 táján hozták ide, olyan nagy mennyiséget, hogy három hétig hordták. Néha jön ide egy-két ember és visznek el belőle valami keveset. Tavaly szeptember­iben volt itt egy gázálarcos férfi is, aki — nekünk azt mondták — azért permete- ! zett, hogy a molylepkéket I Zárszámadás Gyulán kiirtsa. Láttuk, a zsákokban tárolt diót lefóliázták, ho­mokozták. Beszélik, a dió Csernobilből való, ezért nem viszik el. Mi nem hisszük, mert annak idején a lepo­tyogott szemeket megettük és kutya bajunk... De azt valóban nem értjük, miért kezelgetik itt, miért nem ad­ják el? Szovjet, de 1987-ből Felhívtuk a Tszker békés­csabai területi központját, ám ők nem vallották magu­kénak a diót. Ügy vélték, csakis a Tszker Exporttar­talékokat Feltáró Központ­jáé lehet. Némi „nyomozás” után kiderült, hogy az a bi­zonyos dió a méhkeréki üze­mé. — Nincs annak semmi ba­ja — tiltakozott Berényi György üzemvezető. — Igaz, hogy szovjet dió, de nem su­gárfertőzött! A termény ’87- es, ezt számlákkal és a zsá­kokon levő címkékkel is tu­dom igazolni! Az is igaz, hogy permeteztük. Szükség volt rá, mert a molylepkék nagyon elszaporodtak a pad­láson. — Miért tartogatják ott azt a diót? — Mert feldolgozására ed­dig nem került sor. Raktá­rainkat, amelyből 18 van a megyében, aszerint bontjuk meg, ahogyan az értékesítés megkívánja. Zömmel szovjet diót dolgozunk fel és csak­nem teljes mértékben expor­táljuk. Most például francia és osztrák megrendeléseink vannak, teljesítésükhöz már kell az eleki dió ... . — Önöknél mindig ilyen hosszú a raktározási idő? — Általában nem. De ah­hoz, hogy üzemegységünkben és számtalan telephelyünkön összesen 400 dolgozónknak folyamatosan legyen munká­ja, készleteznünk kell. Egyébként nagyanyáink éveken át tartották a diót a padláson, s nem lett semmi baja. A sugárfertőzöttség gyanúját pedig már csak azért is visszautasítom, mert a Szabolcs-Szatmár megyei Állategészségügyi és Élelmi­szerellenőrző Állomás az or­szágba érkező élelmiszereken sugárvizsgálatot végez. Be se engednék, ha fertőzött lenne... Vizsgálat a padláson A Békés Megyei Köjál munkatársa, dr. Csankó Ju­dit a közérdekű bejelentés után felkérte a Csongrád Megyei Köjál Sugáregész­Rekordnyereség libából a baromfikeltetőnél A zárszámadások sorát ! Gyulán a minap a Barómfi- Î keltető Közös Vállalat foly- j tatta, a mezőgazdasági üdü- ! lőben. Az igazgatótanács I I tagjait, a partnereket és a vendégeket Prohászka Tamás elnök köszöntötte, majd a vállalat igazgatója, Metz Jó- j zsefné ismertette a gazdál- ■ kodás legfontosabb adatait. I Azt már mondani sem kell, 5 hogy a beszámoló bevezető- j jében itt'is hangsúlyozottan I szerepeltek a megszigorodott gazdálkodási feltételek. Ám ennek ellenére ez a válla­lat tavaly is folytatta az elő­ző években már megszokott, eredménycentrikus tevé­kenységét. Ezt igazolja egye­bek mellett, hogy a nyeresé­gük megközelítette az 1,7 millió forintot, ami fennál­lásuk óta a legnagyobb ösz- szeg. Mindjárt hozzá kell tenni, ezt nem a szerencsé­nek köszönhették. Az alig 35 dolgozóval mű­ködő üzemben az elmúlt év­ben mindössze 3 hetes kar­bantartási szünet volt, kará­csonykor és újévkor is há­rom műszakban dolgoztak. A 44 géppel több mint egy­millió naposlibát, -kacsát és -csibét keltettek, illetve ér­tékesítettek. A 25 millió fo­rintra tervezett árbevételü­ket 29 millióra teljesítették. Beruházásra 1 millió forint jutott, de a többletpénzből nem maradtak ki azok, akik a legjobban megérdemelték, a dolgozók sem. Az év utol­ségügyi Decentrumát, végez­zék el a szükséges vizsgála­tot. Erre január 25-én ke­rült sor. A padláson mintegy 25 va­gon, zsákokban tárolt diót láttunk, eredeti csomagolás­ban, valamennyi 87-es cím­kékkel ellátva. Ám a termés ettől még lehet 86-os... A sugárügyi decentrum mun­katársai nagy érzékenységű műszerrel járták végig a padlást, tucatnyi mérést vé­gezve a zsákokon. A mutató meg sem rezdült. A vizsgálat végeztével ar­ra kértük dr. Csiszár Béla osztályvezető főorvost, mondja el. lapunk olvasóinak is a szakvéleményét. — A radioaktivitást Be- querell-ben mérjük — tájé­koztatott —, az egység egy másodperc alatt egy bomlást jelent. Mi itt mikro-Gray- ban mértünk, s ez az előbbi egység milliomod része! Mint láthatta, még ilyen pi­ci szennyezettséget sem mu­tatott ki a műszer. Amennyi­ben a dió ’86-ban termett, még akkor sem lehetett vol­na fertőzött. A csernobili atom katasztrófa 1986. április 26-án történt, tehát ekkor a termést még a zöld burok védte, ami éréskor lehullik. Ahhoz pedig, hogy a gyöké­ren át felszívott nedvességen keresztül jusson be a radio- izotópos szennyezettség, egy év szükséges. De bármikor is termett ez a dió, a raktár­ban egy mákszemnyi aktivi­tás sincs! — Kérték már Önöket máskor is hasonló vizsgálat­ra? — Egyetlen egyszer fordult elő, mégpedig Békés megyé­ben. Szeghalmon. Az ottani Herbáriaüzemben egy teafű- levélen találtunk izotópos szennyezettséget. A záhonyi állomás jelentette nekünk, mert ők felfedezték, csak­hogy á vasút továbbhozta . . . — Megsemmisítették a szállítmányt? — Nem, a szovjet fél visz- szavette. — Valamilyen tünetet ész­leltek az ott dolgozókon? — Semmit! Nem is szeny- nyezettség, hanem nagyfokú feftőzöttség okozhat csak bármilyen kóros elváltozást. * * * Csuvarszki Béláné ijedt­sége jut eszembe: — „Rosz- szul tettem, hogy a szóbe­széd alapján kérdeztem?” Nem! A kérdésekre választ kell keresni! Az ottaniak 'megnyugodhatnak, a „rejté­lyes események” ellenére sem őriz titkot a padlás. Szőke Margit só két hónapjában az alap­béren felül még 700 ezer forintot osztottak ki közöt­tük. Az egy dolgozóra jutó bruttó kereset megközelítet­te az évi 100 ezer forintot, ami az előző évhez képest 30 százalékos emelkedésnek felel meg. Az ez évi tervekről el­hangzott, hogy a már meg­kötött szerződések egész év- fe biztosítják a munkát: A baromfifeldolgozónak a fő­szezonban 500 ezer naposli­bát keltetnek, de ezenkívül tovább foglalkoznak csibe- bérkeltetéssel és őszi libakel­tetéssel is. Sajnos a géppark nagy része elavult. Üj auto­mata keltetőgépek beszerzé­sét csak világbanki segítség­gel lehetne megvalósítani. Ez most még csak elképze­lés, de a kapacitásbővítés, a korszerűsítés elengedhetetle­nül szükséges, így előbb vagy utóbb hitelhez kell folya­modniuk. Az ellenőrző bi­zottság előterjesztését Seres Mihályhé elnök mondta el. B. O. 11 tsz-padlás rejtélye Csernobili dió Eleken?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom