Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-13 / 296. szám
1988. december 13., kedd o Havonta 7 ezer ügyfél Táppénz, gyermekgondozási segély, betegellátás A nekünk járó forintokat manapság alaposan megnézzük, főként akkor, ha betegen, táppénzes állományban vagyunk. Természetesen számon tartjuk a családi pótlék pontos kifizetését is. A megyei társadalombiztosítási igazgatóság betegségi, ellátási és családipótlék-osz- tályának munkája ilyen vagy olyan formában, de szinte a megye valamennyi lakóját érzékenyen érinti. A napokban számolt be az osztály munkájáról dr. Lagzi Györgyné főtanácsos, osztályvezető, a megyei társadalombiztosítási tanács előtt. A 14 tagú osztályhoz nagyszámú, üzemi kifizetőhellyel nem rendelkező kisebb ipari munkáltató, ktsz, gazdasági munkaközösség, mező- gazdasági szakcsoport, kisiparos, magánkereskedő és egyéb munkaterületen dolgozó egység tartozik. A gazdasági dolgozók, alkalmi fizikai munkát végzők, háztartási alkalmazottak, egyéni gazdálkodók betegségi, anyasági ellátási jogosultságának megállapítása és folyósítása is munkájukhoz tartozik. A kétoldalú szociálpolitikai egyezmények alapján járó betegségi és anyasági ellátásokról, a külföldi gyógykezelésre utazók táppénzének megállapításáról és folyósításáról is döntenek. Feladatuk a balesetek üzemi voltának elbírálása. Többek között foglalkoznak a csökkent munkaképességűek keresetkiegészítésével, a hadkötelesek táppénzpótló segélyével, a jogalap nélkül felvett juttatások visszatérítésével, a társadalombiztosítási ügyek fellebbezésével, a társadalombiztosítási tanács elé terjesztésével. Sok tennivalót adnak számukra a gyermekgondozási segély ügyek; főként a felsőoktatásban tanulók, a munkaviszonnyal nem rendelkezők, az áttelepültek, a méltányosságból engedélyezettek esetében. . Az osztály egyes részlege dolgozza fel a keresetpótló készpénzellátásokat (táppénz, baleseti táppénz, terhességi, gyermekágyi segély, gyermekgondozási díj). A második részleg végzi a családi pótlék, a jövedelempótlék-igények elbírálását. A harmadik részleg intézi a házipénztári kifizetéseket, az egyszeri segélyek (anyasági, temetési) kifizetését, az útiköltségek kiutalását. Nem egészen egy év során havonta több mint 7 ezer ügyet intéznek el az itt dolgozók. A panaszos ügyek száma csökkent, 1988- ban tíz esetből két jogos és nyolc nem jogos panaszt bíráltak el. Tavaly 6-8 napon belül intézték az ügyeket, az idén viszont a sokféle rendelkezésmódosítás, jogszabályváltozás bonyolultabbá tette a dolgot. Igyekeznek folyamatosan felkészíteni a számos változásra az osztály dolgozóit és az üzemi kifizetőhelyeken a társadalombiztosítással foglalkozókat. Naponta 120-130 ember fordul meg ügyes-bajos dolgával a Társadalombiztosítási Igazgatóságnak ezen az osztályán. Ügyfélfogadást Békéscsabán, a Luther utcai igazgatóságon reggel fél 8-tól 16 óráig, hétfőn pedig 18 óráig tartanak. Jövőre önállóvá válik a Társadalombiztosítási Igazgatóság, de az életbe lépő új rendelkezések elsajátítása semmiféleképpen nem köny- nyíti az ügyintézők munkáját. Igyekeznek az ismereteket minél hamarább megtanulni, egyszerűsíteni a bonyolult eljárásokat, és így állnak az ügyfelek rendelkezésére. B. Zs. Azonnal jelentkeztek, hogy életet mentsenek Magyar alkotások a Szovjetunió múzeumaiban A gyors segítségnyújtásnak, az emberi helytállásnak voltunk szem- és fültanúi a minap Békéscsabán, a megyei vérellátó alközpontban Telefonon értesítettek bennünket, hogy ha igyekszünk, még ott találhatjuk azokat a szarvasi lakosokat, akik — miután megtudták, hogy életmentésről van szó — rögtön készeknek mutatkoztak segíteni. A szegedi klinikán egy elég ritka vércsoporthoz tartozó 15 éves szarvasi kislány várt műtétre. Dr. Ollár György, a csabai •intézet vezető főorvosa és Sze- kerczés József, megyei véradószervező elmondták: a kért 10-12 véradó helyett 34- en jelentkeztek. Olyanok is eljöttek, akik nem voltak véradók. Az utazáshoz a Szarvasi Vas- és Fémipari Szövetkezet autóbuszt adott. Aznap — ugyancsak sürgősségi alapon — soron kívül egy 42 éves olajmunkás érműtétéhez kellett négy liter vér, amely a legritkábban előforduló (AB RH negatív) vércsoportba tartozik. Egyébként ezt az igényt is sikerült kielégíteni. De térjünk vissza a súlyos operáció előtt álló diáklányhoz, aki maga is a vöröskeresztes mozgalom aktív tagja volt. — Ismeri a kislányt? — kérdezem az egyik szarvasi véradótól, Répa János tanácsi osztályvezetőtől. — Igen — feleli —, ugyanis édesanyja szintén ott dolgozik nálunk, az egészségügyi osztályon ... Az esetről tegnap a vöröskereszt helyi titkára révén értesült a szakszervezet titkára, aki mindjárt megkezdte a mozgósítást. — ön már adott vért? — Még nem. A laborban vizsgálták meg először a vércsoportomat. Nagyon örültem, hogy az megegyezett a kislányéval. Akié pedig pozitív volt, az természetesen most nem segíthetett, bármennyire is szeretett volna ... Bánáti Tiborné bóltvezető- helyettes otthon volt szabadságon. Ö a kolléganőitől tudta meg, mihez szükséges a gyors segítség. — Előfordult-e életében ilyen „sürgősség”? — Nem. Én is most először adok vért. Terhességem idején tudtam meg, melyik vércsoportba tartozom. A helyzetet átlátva, azonnal jelentkeztem. — Mit szólt ehhez a családja? — Mind a férjem, mind a gyermekeim nagyon helyeselték döntésemet. Ha bármelyik embertársamon így tudok segíteni, akkor szívesen állok rendelkezésre máskor is. A, Képzőművészeti Kiadó felkérésére vállalkoztak szovjet művészettörténészek arra a nehéz feladatra, hogy összegyűjtsék a hazájuk múzeumaiban található magyar, illetve magyar vonatkozású képzőművészeti anyagot. Kutatómunkájuk meglepő eredményt hozott. 37 múzeumban több mint 500 műalkotást találtak. Ebből készült el a „Mányokitól Aba Novákig” címet viselő művészeti album. Fő értéke az, hogy a tudomány és a nagyközönség részére egyaránt hozzáférhetővé teszi az eddig ismeretlen vagy feledésbe merült 18—19. századi és a 20. század első feléből származó festményeket, szobrokat, rajzokat. Az alkotók közül legtöbben — Mányoki Ádám, Rombauer János, Kozina Sándor, Barabás Miklós, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Paál László, Mednyánszky László, Révész Imre, Iványi Grün- wald Béla, Rudnay Gyula, Uitz Béla, Mészáros László, Molnár C. Pál, Aba Kovák Vilmos — rangos helyet képviselnek a művészeti életben, de többen a „középmezőnybe” tartoznak. Munkásságuk megismerése hiánypótló, hiszen műveik alig, vagy egyáltalán nem találhatók magyar közgyűjteményekben. Több jeles, Ukrajnában, Moszkvában vagy Lenin- grádban működő 19. századi portréfestő — mint Rom- bauer János, Kozina Sándor, Medvegy Ágoston — munkásságáról csak a most 'bemutatott művekkel együtt alkothatunk teljes képet. Külön csoportot képviselnek a Kárpátalján született vagy ott letelepedett művészek. Többen az első világháború után emigránsként éltek a Szovjetunióban, és így alkotásaik java része szovjetunióbeli múzeumokba került. így Uitz Béla, Mészáros Dezső vagy Ék Sándor képei. A most megjelent kötettel egy időben a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában kiállításon láthattunk egy válogatást (kereken 50 alkotást) a Kárpát-ukrajnai Múzeum és az Ungvári Képtár anyagából. A több mint 400 oldalas album 334 reprodukciót tartalmaz. Grigorij Osztrovszkij művészettörténész bevezető tanulmányát és a katalógust a kötet oroszul is tartalmazza. G. T. B. I. A téli nagyjavítás keretében átvizsgálják a szigetelőlemez- gyártó gépsort és az azt kisegítő berendezéseket a Kemikál Építőanyag-ipari Vállalat Újkígyós! Szigetelőlemez-gyárában. Ez a mostani rendhagyó évük volt, mivel a termelésben 420 millió forint értékű árut állítottak elő. Szakboltjukban a vállalat profiljába tartozó árukból 80 milliós forgalmat bonyolítottak le. Eredményesen gazdálkodtak, melyben az Ausztriába irányuló export igen sokat segített, ösz- szesen 97 kamiont irányítottak külföldre, alaposan megrakva újkígyósi termékekkel. Az üzem január első munkanapján üres készáruraktárral indul az új évnek. Képünkön Petró László szerelő és Filó János szerelő, aki még KISZ- titkár is, egy tápszivattyút javít Fotó: D. K. Árak, bérek —1989 Lássuk be: a bérből és fizetésből élők már becsületszóra sem hiszik el, hogy az idén — a tervezett 15 százalék helyett — 17 százaléknál megállítható a fogyasztói árak növekedése. (Lehet, hogy megállítható, ám ettől függetlenül a közhangulat még nyugtalan és ez nem mellőzhető politikai jelenség.) Azt meg végképp nem hiszik el az emberek, hogy jövőre az ideinél kisebb — rossz esetben is azonos — mértékű lesz az infláció, s hogy az idei, mintegy 10 százalékos reálbércsökkenés helyett esetleg megússzuk 6 százalékkal is. S mert az ilyen előrejelzéseknek — megfogalmazóikon és hirdetőiken kívül — úgyszólván senki nem ad hitelt, jobb lenne már most felkészülni arra, hogy az elkövetkező hetekben is, de még inkább januártól, alighanem soha nem tapasztalt bérnyomás nehezíti a pénzügyi restrikció híveinek és gyakorlóinak dolgát. Ami az év végéig előttünk lévő néhány hetet illeti: előre kiszámíthatatlan, ám minden bizonnyal hirtelen megugró bérkiáramlás várható. Egyrészt az úgynevezett „bázis” javításának szándékával, s ha másként nem, akkor esetleg az eddiginél is jelentősebb létszámcsökkentési akciókkal. (Ez utóbbi nem feltétlenül jelenti a tömeges elbocsátásokat. Sokkal inkább azt, hogy az éppen esedékes nyugdíjazásokkal megüresedett állásokat nem fogják betölteni.) Másrészt — és ez máris jellemző — mindenütt, ahol az átlagbérszabályozás elvei érvényesülnek, ismét jellemzővé válnak a létszámhígítási törekvések. S arról se feledkezzünk meg, hogy éppen mostanság válik esedékessé azoknak a pénzeknek a kifizetése, amelyek a bérklubfeltételeket maradéktalanul teljesítő vállalatoknak járnak. És persze az sem feledhető, hogy éppen a közelmúltban történtek — és ugyancsak milliárdos nagyságrendű — központi bérintézkedések, megint csak a vásárlóerő mennyiségét növelve. Az esetleges félreértéseket elkerülendő, nyomatékosan kell hangsúlyozni, hogy nem a bérek emelése ellen emelek szót; mindezt csak azért említem, mert egyelőre még nagy kérdés — bár korábbi és hasonló vállalati akciók következményeit ismerve talán nem is olyan rejtélyes kérdés —, hogy minderre miként reagál majd a gazdaságirányítás és jelesül a pénzügyi kormányzat? Nem lenne meglepő, ha a vállalatok nagy hirtelen szembetalálnák magukat egy új, bázisnövelési szándékaikat határozottan blokkoló szabállyal. Végtére is: az államigazgatás ez ügyben nem mondható gyakorlatlannak ... Minden esély megvan tehát árra, hogy a jövőre esedékes inflációs iszapbirkózás már a legközelebbi napokban megkezdődik, s egyelőre még sejteni sem lehet, hogy ez hova vezet! A kormányzat persze okkal hivatkozhat — ismét, s ezúttal bérügyben — a nagyon megfontolt, a nagyon mértékletes vállalati magatartásra. Reménykedhet abban is, hogy a jövő évi szabályozásba épített — most már egyébként alig fölismerhető — fékek és korlátok elegendőek és kellőképpen erősek lesznek a vállalati bérgazdálkodás kordában tartásához. De mi történik akkor, ha mégsem? Ha a vállalatoknál mégis engedni kényszerülnek az elementáris erejű társadalmi bérnyomásnak, amit most már erősen támogatnak a szakszervezetek is. És végül is okkal, mert a jelenlegi_bér- és kereseti viszonyok most már nemcsak további fogyasztás- és életszínvonal-csökkenéshez, de rövid távon végzetes következményekkel fenyegető, zuhanásszerű teljesítménycsökkenéshez vezetnek. Mi lesz akkor, ha a kormányzat konzekvensen tartja magát ahhoz a meghirdetett álláspontjához, miszerint nem óhajt részt venni a konkrét bérmegállapodásokban? Azaz, legyen az egyezkedés a Kamara és a szakszervezetek dolga. És mi történik akkor, ha a felemásra sikeredett béregyeztetési rendszerben vég nélküli tárgyalások kezdődnek a munkaadók és a munkavállalók között, s az általános tanácstalanságot, no meg a bérből élők számára elviselhetetlen időhúzást megint csak robbanásszerűen megnyilvánuló társadalmi követelések hatására kell befejezni: vagy értelmetlen — mert a teljesítményösztönzést veszélyeztető — kompromisszummal, vagy pedig tehetetlenül bedobva a gyeplőt. Ez egyúttal a korlátlan és ellenőrizhetetlen béremeléseket is jelentené, és persze az azon nyomban fölgyorsuló, egyszersmind kezelhetetlen bérárspirált. Ez ügyben idejekorán elhangzottak az első és aggódó figyelmeztetések, mondván, hogy a gazdaság nincs abban az állapotban, hogy máris és nagy hirtelen megengedhető lenne a vállalati bérszabályozás számottevő lazítása. Ám a nem is jelentéktelen bérliberalizálás időközben eldöntetett, visszalépésre aligha lehet számítani, így aztán marad a kérdés, hogy vajon mire alapozza a kormányzat azt a meggyőződését, hogy 1989-ben az ideinél elviselhetőbb, de legföljebb az ideivel azonos mértékű infláció várható? Másképpen fogalmazva: szabad-e egyáltalán ilyesmit ígérni akkor, amikor mégiscsak fennáll a veszélye annak, hogy az ideinél is magasabb inflációs rátával kell majd bajlódnunk, ne adj isten, olyannyira meglódult inflációval, hogy emiatt viszonylag rövid idő múltán esetleg fel kell adni a bérliberalizálási törekvéseket. (Gyakorlatilag ez történt 1985-ben, az akkori bérszabályozással.) Rövid az idő, de talán annak újragondolásához még mindig elegendő, hogy vajon különösebb veszélyek nélkül működtethető-e az a bérmegegyezési mechanizmus, amely egyébként a valóságos bérmegegyezésnek mindössze csak alig felismerhető torzója, vagy jobb lenne máris belátni — és inkább most, mint később vállalni —, hogy ez a bérliberalizálás nemcsak torzszülött, de félő, hogy közveszélyes is. Mert ha ez csak későn derül ki, és megint csak kapkodó intézkedésekhez — esetleg egy drasztikus bérstophoz — vezet, akkor magyarázatként legföljebb csak az marad, ami az egyik kormánytisztviselő szájából az idén augusztusban a benzin árának váratlan emelésekor már elhangzott, hogy tudniillik: „Az ígéret nem úri becsületszó, amit tűzön-vízen át be kell tartani.” És ez egyúttal a kormány hitelének erős megtépázását jelentené az összes előre sejthető, ám végül is beláthatatlan bonyodalmakkal együtt. Vértes Csaba