Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
NÉPÚJSÁG------------------------------Kik részesültek kegyelemben? Az Elnöki Tanács pénteki ülésén — egyebek között — kegyelmi ügyekben döntött, s többeket mentesített az 1956-os evseményekkel kapcsolatos cselekményükért kiszabott büntetés hátrányai alól. Kik részesülhettek most kegyelemben? — kérdezte dr. Gáspár Katalintól, az Igazságügyi Minisztérium kegyelmi osztályának vezetőjétől az MTI munkatársa. — A közkegyelemről szóló, 1988. évi 20. számú törvény- erejű rendeletben kapott felhatalmazás szerint az Igazságügyi Minisztérium — hivatalból — érdemben felülvizsgálta azoknak az ügyét, akik e jogszabály alapján nem részesültek közkegyelemben. Az e körbe tartozó 174 elítélt közül 120 bizonyult olyannak, akinek 1956- os cselekménye miatt — tekintettel az azóta eltelt hoszFurcsa talán, hogy egy igencsak régi, kerekfedelű, ötlábú asztal fényképét látja itt az olvasó. Bizonyára sok hasonló készült másfél évszázaddal ezelőtt, amikortájt ez az asztal (jelenleg Budapesten, a Petőfi Irodalmi Műszó időre is — szükségtelen tovább is viselnie a büntetett előlélethez fűződő hátrányokat. — Az igazságügyminiszter nem javasolta az Elnöki Tanácsnak azok kegyelmi mentesítését, akik az emberölést nem harc közben követték el, hanem — különösen kegyetlen módon, áldozatukat emberi mivoltukban is megalázva — sebesültek életét oltották ki. Ilyenek például a Köztársaság téri, a miskolci és a mosonmagyaróvári vérengzések résztvevői. Nem javasolta továbbá azok mentesítését, akik — a közbiztonság fellazulását kihasználva — saját hasznukra fosztogattak, például házkutatások ürügyén fegyveresen különböző értéktárgyakat tulajdonítottak el, vagy üzleteket raboltak ki. Ugyancsak nem terjesztette az igazaság- ügyminiszter az Elnöki Tazeumban őrzik) az ugrai parókián lelkész Soltész Jánost szolgálta. Nevezetessége is Ugróhoz kötődik, hiszen 139 évvel ezelőtt. 1849. július 18- án kora este és éjszaka Petőfi Sándor és családja Soltész János vendége volt, innács elé azoknak az ügyét, akiknek cselekményét — elsősorban a sértett politikai meggyőződése, vagy funkciója miatt — a bosszú motiválta, és céljuk emberi élet kioltása volt, vagy ahhoz vezetett. — Százhúszan voltak tehát, akiket mentesített most az Elnöki Tanács az 1956-os cselekményük miatti joghátrányok alól. Akiket más bűn- cselekmény miatt később is elítélt a bíróság, e büntetés hátrányait továbbra is viselik. — Azok a személyek, akik most nem kaptak kegyelmet, kérelmet nyújthatnak be az Igazságügyi Minisztériumhoz, ahol ismét megvizsgálják ügyüket, s döntésre az Elnöki Tánács elé terjesztik. — Az 1956-os események miatt elítéltek közül többen külföldön élnek, s tartózkodási helyük ismeretlen. Az ő ügyükkel érdemben most nem foglalkoztak, mert ők perújítási, vagy kegyelmi kérelmet terjeszthetnek elő. nen indultak tovább másnap. Bem táborához, Erdélybe. Bizonyos, hogy a vendégek (Petőfiékkel együtt Eg- ressy Gábor és Kiss Sándor ezredes is) körülülték ezt az asztalt, ettek, beszélgettek az eljövendő napról, napokról, a szabadságharc kilátásairól. Ott volt Júlia is, a kis Zoltán és dajkája. A biharugrai parókián emléktábla hirdeti a nevezetes látogatást; Bölöny József, a kolozsvári nemzeti színház intendánsa és ugrai nagy- birtokos állíttatta 1899-ben. A táblán ez olvasható: „E helyen pihente ki fáradalmait a nemzet nagy lantosa, PETŐFI SÁNDOR, az 1849- ik év július 18-ának éjjelén. — Lerombolhatja majd e házat a nyers erőszak, durva akarat, de emléke, hogy egykor itt pihentél, szívünkbe vésve mindig megmarad." Nem támadt még ilyen nyers erőszak, durva akarat: a parókia áll, rajta az emléktábla ma is hirdeti egy távoli nyár júliusának eseményét; a költő hírét, aki holnap, 1989. január 1-jén 166 éve, hogy megszületett Kiskőrösön, távol Ugrától és távol Segesvártól is ... (s. e.) Petőfi asztala Ugrált Százltarminckilenc évvel ezelőtt történt Gyula és Feketegyarmat Itt mindenki otthonra lel Gyulán a Hazafias Népfront nemrég költözött új székházába. Mostanában a korai estéken sokáig világítanak a székház ablakai. — Nem sajnáljuk az áramdijat. Már évekkel ezelőtt azt tartottuk, ha egyszer készen lesz a házunk, azon iparkodunk, hogy mindenki otthonra leljen benne — mondja Ferenczl István, a HNF városi titkára, majd így folytatja: — Ügy látjuk, szépen haladunk ennek megvalósulása felé. Sőt, nem egyszer máris komoly fejfájást okoz, hogyan osszuk el Időben az igénylők között a nagytermet. Tartott már itt összejövetelt, értekezletet, tanácskozást a Vöröskereszt, a városszépítő egyesület, a NEB, az MDF, a FŐT, a szakszervezet. Idáig díjmentesen adtuk oda mindenkinek, de a sajnálatosan romló gazdasági helyzet minket is arra kényszerít, minimális összeget kérjünk a jövő évtől, hogy valamennyivel csökkentsük kiadásainkat. Nemrégiben széles körű városi kerékasztal-tanácskozást rendeztünk a párt, a tanács, az MTESZ, az MDF, a Vöröskereszt, a rendőrség, a városszépítő egyesület, a szakszervezet, a TIT, a Népfront vezetőinek képviselőivel. Itt kötetlen formában nyílt, őszinte véleményt cseréltünk közös dolgainkról, feladatainkról, tennivalóinkról. A megújulás jegyében rendezett tanácskozást olyan hasznosnak ítéltük meg, hogy elhatároztuk, legalább negyedévenként újra találkozunk, de ha kell, még sűrűbben. Szeretnénk a közeljövőben felmérést készíteni a jelenleg még eléggé ki nem használt középületekről, már csak azért is, mert az egyre nagyobb számban alakuló új szervezeteknek is biztosítani keli működésükhöz önálló helyiségeket. Újdonság még, hogy mozgalmunk keretében létrehoztuk az áttelepültek gyulai szakosztályát, és úgy döntöttünk, hogy testvérvárosunkká fogadjuk a „rendezési tervben” szereplő romániai Feketegyarmatot. B. O. Üj gépeket állítottak üzembe Szegeden, a Hungarhemp Kenderipari Tröszt újszegedi szövőgyárában. A három gépből álló szintetikus előkészitő egység — a cérnázó, a keresztcsévélő és a felvető — húszmillió forintba került. Ezekkel a gépekkel első osztályú, a világszínvonal követelményeinek megfelelő bányaheveder alapszövetet gyárthatnak Fotó: Stekovics János 1988. december 31., szombat Hass, alkoss, gyarapíts! irta: dr. Becsei József, a megyei tanács elnökhelyettese S zámomra úgy tűnik, hogy a művelődés, a ennek eredményeit, vagy eredménytelenségét visszajelző műveltség változó, s forrongó napjainkban mintha a politika, illetve a politizálás perifériájára kerülne. Egyrészt úgy, hogy ha szóbahoz- zák, akkor mint gazdasági függőkérdést kezelik, másrészt mint olyan szektorát az emberi életnek, amely olykor hangosabban, máskor halkabban tiltakozik társadalmi alá- becsültsége ellen. Még szűkebb értelemben fogalmazva a létminimum alatti léte, levése ellen, amely „a szorító gazdasági helyzet” ellenére is önmaga fenntartásáért hadakozik egy pénzügyi kannibalizmussal, jószerével eredménytelenül, s mert pozíciói nap- ról-napra hátrább szorulnak, s egyre inkább olybá tűnik, mintha csak a maga számára lenne fontos. Ebben a helyzetben mi sem tűnik természetesebbnek, minthogy — a vita s az ellenvélemények kiválasztásának szándékával is — szóba hozzunk néhány olyan kérdést, amely a gondolkodás, az előrehaladás, egy a meglevő alapokra építkező, azokat a reformálódó politikai rendszer igényeinek megfelelő kritikának alávetetten segítsen elvetni olyan korábbi ideológiákat, kővé merevedett ideákat, amelyek vagy nem a praxisból táplálkoztak,, vagy a mindennapok gyakorlata azt nem igazolta vissza. De ezt a követelményt támasztja velünk szemben is, hogy egy általános reformfolyamatnak ki kell terjednie'a kulturális szférára is. Ez pedig az egyik oldalon azt jelenti, hogy önmagán belül is meg kell ennek felelnie, másrészt az egyéb szférákban végbemenő reformfolyamatokba be kell csatlakoznia, mégpedig aktív módon, hiszen a folyamatokat emberek hajtják végre és vezérlik, tehát nem közömbös azok általános kulturáltsága (ami egyébként a folyamatok kulturáltságát is meghatározza), de — har- maszor — kívánatos lenne az is,-hogy a különböző szférák reformfolyamatai kölcsönösen áthassák egymást. Mindehhez csak aktív, kezdeményező és cselekvést indukáló magatartás segíthet hozzá. Az aktív, széles társadalmi és szervezeti bázison nyugvó kulturális kibontakozás csak akkor képzelhető el, ha a nyíltság és nyitottság, a minél alaposabb szakmai kompetencia társul a közvélemény ítéletének és akaratának összeépítésével. Egy társadalom sem működhet zavarmentesen az egyes ember szabadságérzete nélkül, márpedig ma a gazdasági körülmények kényszerhelyzetbe szorítják, korlátozzák az egyes egyéneket, s így az önmagára ébredést — talán — leginkább segítő műveltséget olyan emberi és társadalmi kincsnek kell (kellene) tekintenünk, ami nélkül minden reform problé- matikusabb: megléte esetén viszont a távlatok kijelölése világosabb, a hozzá való közeledés pedig mellékútszegényebb lehet. Az első, s talán a legfontosabb kérdés az, hogy az általános politikán belül a művelődéspolitika milyen helyet foglal el. Itt azzal kell kezdenem, hogy a legtöbb művelődéspolitikai elemzés végkimenetelében egy önmagát ostorozó, amolyan „vezeklésbe” menekülő (fulladó) összegzést és kiindulási bázist ad, amiről ma már könnyen belátható — hiszen a tapasztalatok bizonyítják —, hogy zsákutcába vezet, mert a művelődés nem önmagában levő, s így ha változnia kell, akkor a belső akaraton kívül át kell alakulnia annak a közegnek is, ami a működés feltételeit determinálja. Itt a legfontosabb kérdés, hogy a politika mit tart a hatalom szempontjából kívánatosnak? Azt-e, hogy a társadalom műveltsége az általános iskolai színvonalon rögződjön, s ekkor a nemzetközi munkamegosztás segédmunkásává lehet az ország, vagy hogy ennél magasabbra emeli a mércét, s esélyt kap a társadalom a népek családjában egy kvalifikáltabb hely kivívására. Az előbbi természetszerűleg az életmód egy primitívebb szintjének a megélését, míg az utóbbi egy, az emberi lét civilizáltabb és anyagiakban gazdagabb életét biztosítja. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy az utóbbi választása volna a kívánatos, de ez ideig az előbbi eléréséhez sem voltak biztosítottak a társadalmi és anyagi feltételek. Mindez annak a következménye, hogy egyes politikai szférák, mindenekelőtt a gazdaságpolitika oly túlsúlyossá vált, hogy a társadalmi és emberi lét összes viszonyai csak ennek alárendelten voltak értelmezhetők, illetve létezhettek. A romló gazdasági körülmények következtében előtérbe került a külső és belső pénzügyi egyensúly kérdése, s így az irányítási mechanizmusban felértékelődött azon szervezetek és intézmények szerepe, akik ezzel foglalkoztak; akik mindenható hatalommá váltak, s a politikai tartalmat is tartalmazó közgazdasági kategória, az „improduktív” szféra elszegényí- tésével próbáltak megoldásokat találni. E hangzatos, s ma már világosan látható, hogy tudománytalan diszkriminációt magában hordozó kategória mögött olyan tevékenységek és társadalmi csoportok léteznek, amelyek a modern gazdaságnak.is nélkülözhetetlen előfeltételei, s létrehozói, szervesen összetartozó szférák. A további következmény, hogy miközben unos-untalan hangoztatjuk „a legfőbb érték az ember”, s az „emberi tényező” fontosságát, eközben csak éppen az embert hagyjuk figyelmen kívül. Mára olyan paradox helyzet alakult ki, amelyben az az érzése támadhat bárkinek, hogy a gazdaság mintha nem is az emberért akarna többet, s jobban termelni, hanem önmagáért. Ez alábecsüli az emberi élet egyéb értékeit, de egyben elidegeníti, sőt nemegyszer szembefordítja saját létalapjával, a gazdasággal is. Az ember, homo sapiens, akinek a termelés clyan előfeltétel, amellyel létrehozza azokat az anyagi alapokat, melyek segítségével teljes, kulturált, közösségi és egyéni életet élhet. Cél és eszköz viszonylatában tehát egy fordított állapot lenne a normális. Ez a szemlélet a műveltséget, s az azt létrehozó művelődést csupán gazdasági, sőt egyre inkább költségvetési tételként kezeli, pedig ez nem csak gazdasági kérdés. Ahhoz, hogy az értelmes ember nevének megfelelő életet élni tudjon — egészségesen, közösségben, kulturált környezetben, családban, használni tudja a kor minden „áldását” —, egyre magasabb, teljesebb és mindenoldalú műveltségre van szüksége, munkakultúrára éppen úgy, mint alkotó képességre, az egyéni élet kultúrájára, s a közösségben való eligazodás és mozgás kultúrájára. Ez előfeltétele annak, hogy az erősen strukturált társadalomban a különböző szervezeteik révén artikulálják érdekeiket, amelyek össztársadalmi akaratként fogalmazhatók meg, s amelyek végrehajtásában így a túlnyomó többség érdekeltté válik. Az alulról építkező, s nem a felülről megfogalmazott, s lebontott ideákat megvalósító társadalom normális működésének egyik előfeltételét tehát annak műveltségében látóim. A fentiekből következőleg természetesen meg kell fogalmazni azt a politikailag nem csekély problémát is, hogy a hatalmat gyakorló osztályok szempontjából kívánatos-e az a kontraszelekció, amely az utóbbi évtizedben kialakult, s amely a műveltség alacsony társadalmi presztízse eredményeként megakasztotta azt a társadalmi mobilitást, amely korábban „szabad átjárást” teremtett egyik nagy társadalmi csoportból a másikba. Akkor, ahogyan fogalmazni szoktunk: a nép fiait, munkás és_paraszt gyerekeket küldtünk az egyetemekre, hogy a tudás hatalmát az uralkodó osztályok magukévá tegyék. Ma miért nem akar e hatalom birtokosa lenni a munkás-paraszt állam? Miért, hogy mindenekelőtt — minden pedagógiai igyekezet ellenére — a leányok és az értelmiségiek gyermekei akarják a magasabb kvalifikációjú szakmai műveltséget megszerezni. A mai állapotokat látván vetődik fel a kérdés, miért hihető az hogy a népnek nem, csak úgymond a „pantallósoknak” szívügye a magasabb műveltség? És végezetül, úgy hiszem, szóba kell hoznom azt a problémát is, hogy ma, amikor a társadalomban minden mozog, a kultúra mintha csipkerózsika álmát aludna. Nem tud becsatlakozni abba a nagy társadalmi folyamatba, amely napjainkat jellemzi. Az egyik oldalon a gazdaság makacsul nem engedi magához, mert nincs arra gazdasági kényszer, s így a kultúra munkásai és irányítói hiába hirdetik magukról, hogy milyen fontosak, ha azt a társadalom nem akceptálja. Másik oldalon viszont éppen, mert nem érzi azt, hogy a társadalomnak szüksége van rá — csak az állandó leértékelést tapasztalja, ami jelentkezik az anyagi ellátottság színvonalának csökkentésében, a képesítettség hiányában, a kultúra területén jelentkező kontraszelekcióban, s olyan feladatok ellátási kényszerében, amelyet nem neki kellene ellátnia, s amelyet egyre nehezebben tud megoldani nagyfokú perspektíva-vesztés, egyéni és kollektív pesszimizmus uralkodik el a társadalom ezen szférájában. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kultúra nem tud a maga számára megfelelő programot megrajzolni. Mindezt bonyolítja az az értékvesztés és értékzavar, amely a társadalom egészét jellemzi, amelynek közvetítése pedig éppen a kultúra legfontosabb feladatai közé tartozna. M indezek megfogalmazása nem mai keletű, hanem évek óta hallható az egyén részéről éppen úgy, mint ki- sebb-nagyobb kollektíváktól. Amikor tehát a jövőben gondolkodunk, akkor értékelnünk kell a mához való elérkezés folyamatát és a kibontakozás jövőjét. A költő szavaival élve: „És mondd: Honfi! Mit ér epedö kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess összve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!"
